Február 2005
Szakrális tér

Egyed Péter

Alapítás

Madonnák, porban című regényem írása közben (színhelye Itália) történt meg, hogy egyre inkább azon kaptam magam: minden a vallási kérdések irányába térít el engem. Jóllehet én ezt nem akartam, nem volt benne a projektben. A racionális magyarázat persze megvolt, éspedig az, hogy nem lehet olasz élet és történet a katolikusság, szemléletileg katolicizmus nélkül, ők maguk is úgy tartják: ez a kultúrájuk. No de odáig, hogy végül is Avilai Szent Terézzel kapcsolatos tanulmányokat folytassak és az ő szellemisége felől fejezzem be – miközben igencsak el kellett mélyedni Szent Ferenc tanításaiban és helyszínein –, odáig hát igen hosszú volt az út. De hát a fenoménje is ez annak, hogy az európai kultúra nyelvezetében inherens, abban benne foglaltatik a keresztény lexika és logika. Nietzsche volt az első és nyomában Heidegger, aki(k) igen tudatosan egy olyan filozófiai nyelvet akart(ak) kidolgozni, amelyből módszertani szigorúsággal eltávolított lenne a keresztény lexika. Mivelhogy annak puszta kimondása, hogy Isten – egymagában – a keresztény/keresztyén lelkiség összefüggésrendszerébe állítja egész mondanivalónkat. Ezek az egyébként igen elvont kérdések, amelyeket fel is léptettem filozófiai előadásaimban, egészen másképpen „jönnek elő” magában az „anyagban”, abban a fenoménben, amelyről végül is a regény szól. Akkor konkrétan szembesülni kell ezzel az eltérítéssel és valamilyen nem helyi érdekű megoldást találni rá.

Más összefüggésben ez a szent és profán összefüggésrendszerében jelenik meg, amelyet Mircea Eliade és az antropológiai könyvek százai, valamint a nyomukban született dolgozatok százezrei az unalomig lerágtak, csontoltak és faragtak. De – amint a következőkben talán ki fog derülni – az egyedi esetekben mégis mindig lehet új fekvéseket találni, és talán új mondanivalót is. Ugyanis a kifejezés teológiailag szabatos értelmében „a szakrális […] azt jelenti, ami a szenthez tartozik, tehát a kultuszt, a szenteléssel kitüntetett személyeket és dolgokat. A profán az, ami a szent szféra, a fanum előtt [pro] van, a világ világi voltát jelenti, amely ebben a minőségében autonómiára tart igényt a vallással és az egyházakkal szemben. E séma alapja az az elképzelés, hogy a világnak egy bizonyos területét kizárólagosan fenn lehet tartani a szent számára, embereket és dolgokat ide lehet különíteni, és elsődlegesen a kultusz céljaira lehet rendelni ( a kultusz itt jórészt múltba tekintés: visszaemlékezés), és hogy csak a szentnek ezen a területen lehet Istennel közvetlenül kapcsolatba kerülni. A kereszténység profánnak tekinti a világot, vagyis azt vallja, hogy Isten elindította a világ növekvő önállósulásának a folyamatát (és ezzel egyidejűleg Isten önközlésének Jézusban határozottá és felülmúlhatatlanná lett folyamata által a világ Istenhez való egyre nagyobb közeledésének folyamatát.” 1 Közbevetőleg megjegyzem, hogy tehát amikor a mindenna-pok nyelvezetében felbukkan az isteni lexika, felbukkan az egész krisztológiai hagyomány is, azaz felbukkanna, ha a megfelelő tudásunk és műveltségünk megvolna hozzá. De nincs meg, tehát mi egy egykori nagy európai keresztény kultúra és nyelvezet örökösei vagyunk, de ez manapság lesüllyedt, és töredezett formában van meg csupán, az emberek döntő többsége csak abban az  összefüggésben szembesül a kérdéssel, amikor például megnézi Mel Gibson filmjét. Mindezekről a kérdésekről Hamvas Béla is írt. Meteora című drámai esszéjében leírja például azt, hogy milyen, ha elfelednek egy nagy hagyományt, nevezetesen az ortodox kereszténységét, a nagyszerű teológus-filozófus Damaszkuszi Szent János és Nagy Szent Vazul „örökösei” büdös, makogó, vajákoló „szerzetesekként”, a kecskék között tengetik életüket, és maguk sincsenek tisztában azzal, hogy mit kántálnak. Ez a lesüllyedés fenomenológiája, és csak pillantsunk nyugodtan magunk köré… nem halljuk a megafonokban ezt a kántálást, nem látjuk a szenteltvízért tülekedő és verekedő emberek ezreit, nem látjuk a tiszta babonává fajult hitmegnyilvánulásokat? Ezt hordozza egész pontosan a „mitocănie” kifejezés. Azonban még fontosabb az, ahogyan a már idézett forrásunk a továbbiakban a profánt (aminek tehát a szent előtti értelmét nem adja vissza sem az evilágiság, sem a mindennapiság, sem a közönségesség) elhelyezi, helyi értelemben meghatározza, topologikusan körvonalazza: „Önmagát azonban a kereszténység nem tekinti szakrálisnak, mert a kereszténység mint egész nem rekeszti ki magát a világból, hanem benne van, hogy ott valósítsa meg magát. A világtól való keresztény elhatárolódás és a világ bűnös állapotának kritikája nem azt jelenti, hogy a kereszténység szakrális szférát teremt magának. (Kiemelés tőlem – E.P.) Ha a szakrális cselekményben valami vagy valaki világnélkülivé válik, akkor nem szakrális cselekmény még a kereszténység központi megvalósulása, az eucharisztia sem, amely Jézus »profán« életét és halálát jeleníti meg, és ahhoz ad ösztönzést, hogy Isten országának ígéretei a világban megvalósuljanak. Még kevésbé szakrálisak egyházi személyek és intézmények, amelyekre mindig rányomja bélyegét a világ szelleme is. A fogalom tehát alkalmatlan arra, hogy kifejezze a kereszténység világ- és önfelfogá-sát.”2 Nyilvánvaló, hogy ennek az egyébként erőteljesen reformteológiai megfogalmazásnak az éle a tudományos fogalompár indokolatlan kiterjesztésére, teológiai extenziójára vonatkozik, és megadja a kanonikus szemléletmód elemeit. Lehet vitatkozni afelől, hogy milyen erőteljes argumentumokkal. Véleményem szerint a teológiai, konszakrált érvrendszeren és logikán kívül ez a nyelvezet nem alkalmas arra, hogy a tudományos episztemológia logikáját és érveit használja. Ez persze nem értékítélet.

Tulajdonképpeni mondanivalóm szempontjából azonban mindez csak felvezetés, előzék. Én azt hiszem, hogy a kérdés megélése valóban az egyház intézményeiben a releváns, akár drámai. Elsősorban a kolostorokban. Umberto Eco könyvének, A rózsa nevének a sikere, a nagyszerűsége az én olvasatomban elsősorban abban a felismerésében gyökerezett, hogy a szent életre berendezkedett emberek alkalmasint – és számunkra való tanulságokkal – milyen drámai módon élik meg a távolodást a szentségi jellegtől, hogy a gyilkosság, az ördög megjelenése miként készteti őket önreflexióra, mélységi meditációra. Ezzel felmutatván az egykor volt kereszténységnek azt a dimenzióját, amelynek elvesztése talán a legsúlyosabban érintette vallásunkat, amely így alulmaradt a keleti vallásokkal vívott versenyében: a meditációról, a reflexív dimenzióról van szó.

Carl Friedrich von Weizsäcker a múlt század végén egyike volt azoknak, akik tudósként elméletileg is szembenéztek a kérdéssel. Ő annak alapján is megtehette, hogy saját meditációs gyakorlata és technikái voltak. De még ő sem tudott a kérdésre másként, mint a nevezetes Gopi Krishna, tanítójának és barátjának a  szavaival válaszolni: „Minél többet hallom az európaiakat a meditációról társalogni, annál inkább az az érzésem támad, hogy el kellene tiltanom őket tőle, mert valójában nem értik. Olvassa az Önök Szentírását és hasonlókat talál benne, mint a mi szent iratainkban: Szeresd Istent, szeresd felebarátodat, szeresd felebarátodat Istenben, és minden más lényegtelen. Sehol nem olvasom azt: meditálj! De ha te szeretni akarod Istent, és szeretni akarod felebarátodat, és felebarátodat szeretni akarod Istenben, és felismered azt, hogy a meditáció számodra döntő segítség lehet, úgy feltétlenül meditálj: ám ha ezt nem fedezted fel, akkor hagyd.”3 Weizsäcker is megjegyezte, közhely is, hogy a keresztény ember a meditációt imaként gyakorolja. Ez persze más, mert mindig az isteni transzcendencia összefüggésében történik, annyiban azonban mégis igen erősek benne a meditációs elemek, hogy a belső végtelent képes megszólítani, felszínre hozni mindazt, ami rejtett énünkkel kapcsolatos, revelatív a valóban hatalmas és ismeretlen erőinkkel és lelkünk potenciáival kapcsolatban.

Pontosan itt kell felhívnom a figyelmet arra, hogy Avilai Szent Teréz az ima egész tipológiáját állította fel, azt is leírván és főleg megjelenítvén, hogy milyen a mély ima, a belső ima stb. Ez igen fontos hozzájárulás a meditációs témakörhöz.

Azt is meg kell ebben az összefüggésben jegyeznünk, hogy a filozófia szókratészi hagyománya a reflexiót hagyta volt ránk mint instrumentumot az észhasználat elmélyítésére, rejtett dimenzióinak a felhasználására, életünk racionalizálható igazságainak a feltárására. Mivel viszont az európai ember életébe, életvitelébe régóta nem fér bele a reflexió – mert mindig lót-fut, robotol, cselekszik, szerez, akar (és így tulajdonképpen átalussza az életét, ahogyan arra Lev Sesztov figyelmeztetett) –, lelkünket, eszünket, tudatunkat a fent említett értelemben régóta elvesztettük. (Végül is nagy gondolkodóink ugyan nekünk gondolkodtak, de nem tudtak helyettünk gondolkodni.)

A kolostorok azonban eredetileg azok a helyek lettek volna, ahol a hívek az elmélyült meditációnak szentelhették volna magukat. Nyilván és elsősorban: az írásbeliséghez kötötten, amelynek alapja persze a Szentírás olvasása volt. Közhelyek ezek, de vissza kell térnünk rájuk, mert az alapítások eredeti értelme ez. A világtól és a hívságoktól elzárva úgy vélnénk, hogy a hívők, férfiak és nők inkább lehetnek szent életűek, aminek a feltétele persze az is, hogy saját testüktől is folyamatosan távolodjanak – a keresztény aszkézis értelmében. Meg kell szabadulni az érzékelésből és érzékiségből származó bűnök lehetőségétől is. Ez azonban nagyon nehéz dolog, mert a természettől és természetünktől nem tudunk megszabadulni, itt valamilyen ellentmondás van: a lélek isteniségét és isteni természetét talán fel tudjuk erősíteni, fel tudjuk transzformálni, azonban a testünket csak egy bizonyos határig és egy bizonyos rizikóval tudjuk csak „letranszformálni”. Feltételezésem szerint az antik görögség és filozófia sokkal inkább tisztában volt ezeknek  a fakultásainknak a behatárolt jellegével. A keresztény teológia pedig nem vette kellőképpen tudomásul a phüsziszre vonatkozó görög tudást. Másfelől egy olyan belső ellentmondása is van a kolostori életnek, amely éppenséggel a szentség keresztény felfogásával áll kapcsolatban.

A szentségek teológiája a következőket mondja ezzel kapcsolatban: „a szentségek teológiája a hét szentség lényegét és sajátosságait tárgyalja. Először is megpróbálja kidolgozni, mi a közös vonása valamennyi szentségnek (Jézustól való származásuk, a szentségi jelek szerkezete, a szentségek érvényes és kegyelmileg hatékony vételének megkülönböztetése, háromszentség esetében a szentségi karakter stb.), azután sorban tárgyalja az egyes szentségeket.4 Vigyázni kell arra, nehogy az egyes szentségekben csupán a szentség általános fogalmának egészen egynemű »eseteit« lássuk. (E tévedés logikája egyébként teljesen azonos azzal a metafizikai nominalizmusból származó, de még Immanuel Kantnál is fellelhető felfogással, amely szerint van valamilyen preegzisztens emberi lényeg, lehetséges az általánosan emberi, amelyből az egyes egyedi  individualitások leszármaznak.) A szentségeket inkább úgy kell tekintenünk, hogy azok a keresztény létezés  specifikusan különböző megvalósulásai a szentség felvevőjében, és specifikusan különböző megvalósulásai az Egyház lényegének. Ezért a szentségek bemutatását össze kellene kapcsolni azoknak a kegyelemből fakadó, keresztény magatartástípusoknak a leírásával, amelyek az egyes szentségekhez hozzá vannak rendelve (elfordulás a világtól olyannyira, hogy az ember meghal a világ számára; a világba való küldetésünk a Szentlélekben; mindig megújított készség Jézus keresztjének, az Egyháznak, az új életnek az elsajátítására; papi létezés; házasságban való létezés; az ember tehetetlenségének elfogadása Jézus Krisztus erejeként).5

Ezzel kapcsolatos az a nagy kérdés, hogy mi lesz a házasság szentségével a kolostorokban – hiszen a szerzetesi fogadalom klauzái ezt a kérdést teológiai szempontból nem oldják meg. Ott van aztán az iszonyú kiszolgáltatottság a szerelmi vágynak (ördögnek): Umberto Eco regényében Adso mint egy holttest esik össze, nem az omne animal triste post coitum valósága, hanem a hiány miatt. Valóságos Istencsapása volt találkozni a Szívvel.

 

A szentség keresztény logikájának felvevése után azonban hadd emlékeztessünk arra, hogy ez korántsem keresztény találmány, amióta ember van a földön, transzcendens képzetei és az ezeket inkább megjelenítő „szent helyei” is vannak, a paleo-litikumtól a híres görög jósdákig és a misztériumok helyeiig – hogy Európában maradjunk. Manapság már nincsenek házi oltáraink és ott kis oltáriszentségeink, mégis vannak inkább otthonos helyei egy otthonnak, ha már otthon. Nem lehet tehát egynemű profán helyeket elképzelni, illetve létrehozni. Vagy mégis lehet: a Marilyn Monroe utolsó óráiról szóló film nézői emlékezhetnek arra, hogy a szemlézőknek – és nekünk is – ama hotelszoba embertelen otthontalansága tűnt fel, nem volt egyetlen hely sem, amely Marylin Monroe(é) lett volna. A terapeuták a betegség tüneteit látták ebben. De aki sokat utazik, az jól ismeri a hotelszobák sivárságának és magányának a tünetegyüttesét (eléggé el is borzad tőle, idővel valóságos fóbiává válik a „hotelszoba-magány” szimptóma).

Lillian Hellman (egyébként a nagy Dashiel Hammettnek, a drámaírónak a felesége, feltételezésem szerint legalább kettős kém) könyvében leír egy kis történetet. A már megidősödött és megtört írónő a háború után visszatér Moszkvába – és kicsomagol egy hotelszobában. Előveszi fogkeféjét és a kis motyó tartalmát, ez az ő otthona. Kell tehát mindenhol lennie valami „szentségi” dolognak, ami mindig bennünket, az otthonosságunkat hordozza ebben az asztrális kietlenségben.

De még azt is megkockáztatom, hogy nem csak mi emberi lények vagyunk ezzel így.

Családi macskánk, Lázár (Lazi) nevéhez fűződik a következő esemény, tettcselekvés. A házban lassan tünedeztek, tünedezgettek el bizonyos dolgok: úgymint egérre emlékeztető kolbász- és hurkadarabok, ilyes tárgyak. Golyósirónok tömege. Ez eddig rendben is volna. Nem tudtunk viszont napirendre térni az ébresztőóránk eltűnése fölött, csak kérdezgettük, hogy mégis hova tűnhet el egy egyébként állandó helyen tartott ébresztőóra. Egyszer aztán egy takarításkor és a nagy családi ágy elmozdításakor kiderült, hogy hol van mindez. Ott, az ágy alatt, egy láthatatlan és hozzáférhetetlen sarokban, gondosan összerendezve és strukturálva. Az óra köré körben Lazi kiépítette a kis szentélyét. Este, miután lefeküdt a család, Lazi beóvakodott, és elalvás előtt még hallgatta egy kicsit az óra halk zizegését. Kirámoltuk a Lá-

zár intimitását. De ő nem adta fel. Napok alatt ismét felépítette kis otthonát-templomát.

Meg vagyok győződve arról, hogy nekünk mint természeti embereknek is van egy olyasfajta kapcsolatunk a phüszisszel, amelyben valóban az ember–természet viszony a döntő (nem adjuk fel a transzcendens összefüggést, de mondjuk azt, hogy az Úr esetleg ilyenkor távolabbról figyeli a kreatúrát).

Én a következőképpen tudom ezt leírni, elsősorban az erdővel kapcsolatban. Megfigyelési és megélési kérdés az egész. Mindenekfölött a természetnek eme alkotásában, ami az erdő, soha nem az a fontos, ami állandó, voltaképpen nincs is ilyen. A megfigyelés szépsége és nehézsége éppen abban van, ahogyan az erdő miriád apró kis mozgására reagálunk, és megpróbáljuk összerendezni. Akkor megérezzük azt a hatalmas energia- és élet-kvantumot, ami benne van. És persze a kifejezhetetlen gazdagságát és gyönyörűségét (ebből a perspektívából persze még nyomasztóbb a mi pusztításunk). Megélt tapasztalatom arra is vonatkozik, hogy amikor haladok az erdőben, adott helyeken mintha töményebben ott lenne az „erdőség”, „erdőbb az erdő”, megállásra kényszerít. Okszerűen nem nyomoztam még ez után, nem kutattam a dolgot, csak a tényt éreztem és „vettem”. De más is így van vele, más elemeknek, például a víznek a lakói, ismerői és kutatói. Nápolyi barátaim mesélték, hogy mennyire érezni: bizonyos helyeken mintha „tengerebb” lenne a tenger és „óceánabb” az óceán. Ott tehát meg kell állnunk és el kell töprengenünk azon, hogy mi is van, más megfogalmazásban megfogalmazzuk a hely „szentségi” jellegét.

Minden idők egyik legnagyobb (kolostor) alapítója Avilai Szent Teréz volt. Ő képviselte a legtisztábban a szándék tisztaságát, elképzeléseinek szentségi jellege vitathatatlan. Jóllehet a kivitelezések során számtalanszor támadták, még a Szent Inkvizíció előtt is meg tudott állni. Az alapítások fenomenológiájában (megfontolásainkat Önéletírására és az Alapítások könyvére alapozzuk) pontosan és eredeti módon fogalmazta meg elképzeléseit, amelyek minden esetben a legközvetlenebb Úr- és Jézus-közeliséget célozták, Miasszonyunk árnyékában. Tapasztalata is rendkívüli, hiszen 1562 és 1582 között több mint húsz kolostort alapított (vagy alapítottak az őáltala megfogalmazott szabályzatok alapján).

Motivációjának a megértésében fel kell idéznünk a közvetlen Úr-közeliséggel kapcsolatos élményét, a híres transzverberációt, szívátverést. (Külső, látványszerű formáját, az eksztázist ismeretes módon örökítette meg Gian Lorenzo Bernini a római karmelitánusok híres templomában, a Santa Maria della Vittoriában. A Cornaro-kápolna oltárdísze Avilai Szent Teréz átszellemülése.) Így írja le tehát Szent Teréz azt, hogy mi is történt vele: „Egy angyalt láttam a bal oldalamon, testi alakban: ami nálam ritkaság; mert bár gyakran jelennek meg nekem angyalok, nem szoktam látni őket, hanem úgy történik a dolog, mint abban a látomásban [értelmi látomásban], amelyről már beszéltem. Ebben az esetben azonban azt akarta az Úr, hogy testi alakban lássam. Nem volt nagy, hanem inkább kicsike, s nagyon szép. Kipirult arca, úgy látszik, arra vallott, hogy azok közül az igen magas rangú angyalok közül való, akik teljesen lángolnak a szeretettől. Ha nem csalódom, keruboknak nevezik őket. A nevüket ugyan nem szokták nekem megmondani, azt azonban világosan látom, hogy az égben kimondhatatlanul nagy a különbség az egyes angyalok között. Ez egy nagy arany dárdát tartott a kezében, amelynek hegye, úgy láttam, kissé tüzes volt. Úgy tűnt fel előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztülhatolt belső szerveimen, s amikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná, engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy nyögést csalt ki belőlem, viszont ez a borzasztó kín  o  l  y  a  n    v é g t e l e n   g y ö n y ö r ű s é g e t  okoz, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék. A lélek ilyenkor semmi mással nem éri, mint magával Istennel. A fájdalom nem testi, hanem szellemi, habár a test is szenved, mégpedig igen erősen. Valami kimondhatatlanul édes enyelgés (requiebro) ez Isten és a lélek között, és én arra kérem Őt, ízleltesse meg azt az Ő végtelen jóságában mindenkivel, aki azt találná hinni, hogy hazudok.”6

Teljesen világos volt a számomra, hogy Teréz kolostoralapításainak a célja éppen ez az Isten-közelség volt (ami persze a kegyelem-közelségi hiposztazációt jelenti). Nyilván azt is átlátta, hogy a létező kolostori keretekben ezt a célrendszert megvalósítani teljesen lehetetlen. Egyébként anyaintézményének a leírása a későbbiek felől tekintve egy békés világi fogadóról alkotott fogalmainknak felel meg.

A kolostoralapítás – ami később valóságos folyamattá vált – első megfontolása az Avilai Megtestesülés kolostorban fogant meg, és kezdetben Teréz csak arra gondolt, hogy a Karmel-hegyi remeték eredeti életmódjához kellene visszatérni. Később azonban megjelent neki az Úr, parancsba adta az alapítást, és attól fogva Teréz tudta is, hogy Szent Józsefről lesz a kolostor elnevezve, Isten dicsőségére, egyik kapuját ez a szent fogja őrizni, a másikat pedig a Boldogságos Szűz, „Krisztus Urunk pedig közöttünk fog lakni”. Tervét persze nagyon nagy ellenállás fogadta, mind anyakolostora, mind az egyházi és világi elöljárók, mind a közvélemény részéről. Teréz azonban legyőzte az akadályokat, megszerezte a szükséges pénzügyi forrásokat. (Nem kellett koldulniuk.) Két kis romos házikó összekombinálásából végül is lett rendház és templomocska is. Közben Szent Klára is megszólalt neki, támogatta. Ez a kolostor 1567-ben már a harmadik pápai brévét kapta meg.

Következik egy rövid epizód, amikor is Szent Teréz Dona Luisa de la Cerdának, Medicelli herceg leányának a szolgálatában van, Toledóban.  Azonban ekkor is folytatja alapítási tevékenységét, az eredeti Regula alapján a reformált karmeliták szabályait fogalmazzák meg. Amikor viszont visszatért Avilába, a felheccelt, felhergelt tömeg majdnem szétverte a kis kolostort – aztán meg lecsillapodtak és megszerették. Teréz mindvégig az Úr eszközének tartotta magát.

A Szent József a Boldogság szigete volt ekkor immár, Teréz pedig perjelnő. A következőképpen foglalta össze a működést szabályozó alaptételeket: „Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket. Ezek megtartása biztosítja nekünk a legjobban azt a belső és külső békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött. Az első a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázat, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a legeslegfőbb, mert a többit mind magában foglalja.”

E kolostori élet a földi mennyország, mert bár néha csak kenyér jut az asztalra, énekelnek, zenélnek, sőt táncolnak a nővérek. Isten nem kívánja szomorúnak látni őket. Teréz önmagával kapcsolatban azt tartja fontosnak megjegyezni, hogy az isteni kegyelmek száma nem csökkent, a belső imában kapott közlései teljesültek, Isten végtelen tökéletességeiről számtalan megvilágosító kegyelemben részesült, belső szabadságában megerősödött. Ugyanakkor fontosnak tartotta azt is hangsúlyozni, hogy nem ártana mind több tudós ember jelenléte. (Ha mármost kipillantunk ebből az eszmekörből, vissza az irodalom felé, azt látjuk, hogy Umberto Eco regényében milyen fontos szerepet kap ez a motívum. A regula ugyan a lectio divinát írja elő, nem pedig tudományos munkálkodást, mégis, a rend nemcsak az isteni, hanem az emberi dolgok kutatásában is igen messzire jutott.)

Az első alapítás tipikus. Az összes többiben7 folyó élet tapasztalata aztán arra tanítja meg Terézt, hogy a kolostor szentségi jellege is csak akkor adott8, avagy az is csak akkor szent hely, tér, ha a benne lakók képesek a kegyelmi9 ajándékokban részesülni. Egyébként ez is csak amolyan fogadó, állomáshely, amelyben átalud-hatjuk10 rövidke földi életünket. S ennyi.

 

Jegyzetek

1. Karl Rahner-Herbert Vorgrimler: Teológiai kiszótár.10., Kuno Füssel közre működésével teljesen átdolgozott új kiadás. Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest,198o. 628.

2. I.m. 629.

3. Carl Friedrich von Weizsäcker: Beszélgetés a meditációról. Vigilia, 1990.11.589.

4. Csupán a referenciális pontosság kedvéért hadd idézzük fel őket (katolikus forrásunk szerint) : „ az ember befogadása az egyházba (keresztség) és e beiktatás kiegészítéseként határozott formában történő elküldése a Szentlélek segítségével a világba (bérmálás); a megkeresztelt, bűnbánatot tanusító bűnös kiengesztelődése ( a kereresztségi kegyelem újjáélesztése által)  az Egyházzal és Istennel az Egyház bűnbocsátó igéjében (a bűnbánat szentsége); Jézus vacsorájának központi jelentőségű ünneplése, az Isten országában az üdvözültekre vonatkozó lakomának prognosztikus előlegezése (az eucharisztiában); az Egyház közbenjáró és megszentelő segítsége akkor, amikor súlyos betegség következtében szorongatóvá válik az ember halálraszántsága (betegek kenete); a hivatalnak és hivatali karizmának a továbbadása (egyházirend) és a házassági szeretet megszentelése azzal, hogy az egyház belefoglalja a házasságot Jézus Krisztusnak az Egyház iránti egységesítő és megbocsátó szeretetébe (házasság szentsége). A szentségek jelzik a kegyelmet és szükségesek az üdvösséghez. Mindez persze annak az alapján, hogy az Egyház az alapszentség.

  5. Teológiai kisszótár. 675.

  6. A Szent Teréz idézetek forrása: Puskely Mária: Avilai Szent Teréz. Sarutlan Kármelita Nővérek, Pécs, 2001. Megjelent A Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Kongregációja Tartományfőnöknőjének szíves engedélyével.

  7. Medina del Campo, Aragon, Valladolid, Duruelo, Toledo, Pastrana (férfi és női kolostor), Salamanca, Alba del Tormes, Granada, Penuela, Segovia, Beas, Sevilla, Almodovar…

  8. Tehát a kolostor szent terét a benne lakók szent életűségétől nyeri, és így igen esetleges és akcidentális alkotás. Korántsem lehet olyannyira és eleve előre szabályozni, mint a templomét. Van olyan vélemény, amely szerint a leginkább szabályozott, formalizált „szent tér” a keleti templomé: „A templom mindig három fő részre oszlik. Órigenésztől kezdve sokan használják azt a szimbolikus magyarázatot, amely a templom három részét a lelki élet három részéhez hasonlítja. A narthex (előcsarnok) a purificatio, a hajó az illuminatio, a szentély az unio cselekedeteinek felel meg. Ez pedig Salamon három könyvéből (Proverbium, Ecclesiastes, Cantus Cantorum) veszi eredetét. Az elécsarnoknak tehát a megtisztulás aktív cselekedetét kell kiváltania; a hajó a hivő természetes helye szimbolikus jelentését tekintve is; a szentély felől pedig szüntelenül árad felé a hívás az Istennel való unióra, ami a valódi teológia.” Nagymihályi Géza: A keleti templom. Vigilia, 1977. szeptember 601.

  9. Gondolatmenetem természetesen nem érvényes Luther kegyelem-tanának a perspektívájából.

10. Szent Teréz rendkívüli tanítója volt az emberiségnek. 1572-ben megkapta a lelki házasság kegyelmét, Jézus menyasszonya lett. Ezenkívül cínzetes első alapító. Világi elismerésekben sem szűkölködött: ő Spanyolország védasszonya, a spanyol költőnők védnöke – hogy csak a legismertebbeket említsük.