Január 2005
Bolgár–2005

Rigán Lóránd

Zajháborítás és a zárak beazonosítása

Király V. István: Kérdő Jelezés

 

Kulcsaimat manapság – holott nemrégiben még kényelmesen elfértek akár egy nadrágzsebben is – táskám legmélyén, (részben) fölösleges teherként hordozom magammal. Mindazok a zárak, melyeket valaha nyitottak, időközben berozsdásodtak vagy kicserélődtek, míg a kulcscsomó régebbi állománya, bár folyamatosan újabb tételekkel egészült ki, rejtélyes módon nagyjából mégis ugyanaz maradt. Csakhogy lassacskán elbizonytalanodtam, úgyhogy már alig tudom, melyikük mire szolgál (zárat nyit-e, vagy csak afféle kegyeletből őrzöm), és ezért képtelen vagyok lecserélni vagy egyszerűen elhullatni valahol a haszontalanokat. Fura helyzet. A nyitási és válaszlehetőségek kéznél levő készlete látszólag jelenleg is igen jól körvonalazott, hiszen a legkülönfélébb kulcsmásoló intézmények, hagyományok és iskolák eleve felkínálják a lehetséges megoldásokat. Ami azonban mindeközben szinte észrevétlenül feledésbe merült, és egyre inkább hiányzik, az „pusztán” a hozzájuk tartozó problémák értelemforrása: nem más, mint a zárak beazonosítása, melyeket valaha (és talán még ma is) minden valószínűség szerint könnyedén nyitottak…

Vagy legyen inkább egy könyvtár, meghatározatlan és talán végtelen számú galériával, polcain ugyancsak meghatározatlan, illetve végtelen számú könyvvel, melyek azonban túlnyomó többségükben értelmetlenek. A könyvtárosok így életük során hasztalanul keresik a hatszögű szobákban a kulcsok kulcsát, pontosabban (Borgesnél) „a katalógusok katalógusát”. Holott – ismételten – kéznél van itt minden, „a jövő minuciózusan leírt története, az arkangyalok önéletrajza, a Könyvtár pontos katalógusa, ezer és ezer hamis katalógus, e katalógusok hamisságának kimutatása, az igazi katalógus hamisságának kimutatása” és a többi, egyszóval az egész írásos hagyomány.

Hogy ne kerülgessük tovább, Király V. István szerint talán nem is annyira a Könyvtárral (vagy ami azt illeti, a kulcsaimmal), azaz a lehetséges megfejtések és megoldások szintjén – hiszen, mint írja, a kérdés nélkül csak úgy szabadon lebegő „értelmek” valóban nem is lehetnek másmilyenek, mint értelmetlenek –, hanem inkább velünk, a megfejtőkkel van itt baj. Ugyanis „a szemüket fekete üveggel elvakító, tanácstalan, öngyilkosságra és tüdőbetegségre hajlamos könyvtárosok mellett (ezt) a könyvtárat (is) szinte állandó jelleggel a vándormegfejtők lakják. Ők azok, akik a kötet soraiban és közöttük az »értelmeket« minden saját magukból eredő, illetve hozzájuk magukhoz tartozó kérdés nélkül kutatják. Azaz: fejtegetik. Persze teljesen hiábavalóan. […] Vajon nem éppen a kérdés hiányzik itt a folyamatos és buzgó »keresés« – helyesebben: keresgélés – közepette? […] Feltételezhetjük: a kérdés és csakis a kérdés kérdezése az, ami a végtelen és értelmetlen könyvtárat s így azt is, ami az idők során »benne« felgyülemlett – a »hagyományt« –, egyedül »értelmessé« alakíthatja, illetve valóban értelmes-értelemszerű szóra bírhatja és ezt meg is hallgathatja” (158–159.).

A kérdező keresésnek a szerző által szorgalmazott egzisztenciális – mert valójában csak az kérdezhet, aki maga is kérdéses vagy legalábbis hajlandó azzá válni – alapállása persze nem feltétlenül azonos a „profi” filozófusok vagy egyáltalán a „hivatásos” filozófia mai állapotával. Ez utóbbit ő a diszciplínák és procedúrák által uralt professzionali-zálódásként, az erősödő publikációs kényszer hatására önmagukat megtermékenyítő szövegek „hermafroditizmusa” gyanánt vagy egyszerűen és sommásan csak mint zajongást határozza meg. A továbbiakban pedig ezt a bizonyos, már-már fülsiketítőnek észlelt zajt kívánja saját töprengő kérdéseinek „csendjével” némileg megbolygatni, háborítani. Hiszen a zajháborítás, a kulcsok állandó zörgetésének megtörése nem más, mint éppenséggel a csend, avagy (a kötet alcíméül választott) „több-csendbeni alkalmazott filozófiai zaj-háborítás a szabad(ság) kérde-zés(é)ben”.1

Más kérdés persze – azaz nem „filozófiai”, bár annak diszciplináris alakulásába kívülről nagyon is hangosan beleszól –, hogy a csendben maradás lehetősége és egyáltalán a hallgatás joga egyre ritkábbnak bizonyul az olyan „kulcsmásoló” intézmények nagyüzemi kontextusában, ahol a legtöbb kutatót személyesen valóban nemigen foglalkoztatná az általa vizsgált „probléma”, ha (amint az itt a filozófiai kérdezés egyfajta hitelességi tesztje gyanánt szerepel) „történetesen ő nem egy egyetem vagy kutatóintézet előléptetésre törekvő munkatársa lenne” (34). (Hasonló „tudásszociológiai” problémára célozhatott Schopenhauer – aki egyébként annak idején kereskedő apjától elégséges vagyont örökölt, hogy fenntarthassa belőle pesszimizmusát –, kijelentvén, hogy a vele kortárs gondolkodók tulajdonképpen „nem a filozófiáért, hanem a filozófiából”, vagyis abból, amit késztermék gyanánt kigondolnak, kívánnak – csakhogy kénytelenek is – az eszmék piacterén megélni. Nos, habár valóban igaz az, hogy a filozófiatörténet klasszikusainak nagy része nem is kerülhetett volna be egyetemi oktatónak, illetőleg nem feltétlenül érezte ilyesfajta intézményes keretek szükségét ahhoz, hogy gondolkodjon (26.), akire odasandítva Schopenhauer fentebbi kifogása elhangzik, maga is a filozófiatörténet klasszikusává vált, annak ellenére, hogy egyetemen tanított.2)

Persze nem kellene itt rögtön azt gondolnunk, hogy a filozófusoknak kérdezéseik „hitelessége” érdekében kötelező szegénységi fogadalmat kellene tenniük, mielőtt íróasztalukhoz vagy szövegszerkesztőjükhöz ülnek (bár közvetve legtöbbször tényleg ez történik – és nem csak velük). A Kérdő Jelezés sokkal inkább a közép- és kelet-európai közelmúlt „egy már-már sajátlagosnak is mondható filozófiai tapasztalatára” (13.) utal, amelynek értelmében gondolkodóink többsége mindenfajta „professzionalizáló-dással” szemben legtöbbször valóban „elzártan, magányosan és sokszor egyenesen börtönben gondolkodott, életüket pedig ugyancsak gyakran a filozófiától független forrásokból tartották fenn” (a szerző magyar vonatkozásban Hamvas Bélát, román és cseh tekintetben pedig Constantin Noicát, valamint Jan Patočkát említi). Éspedig azért, mert a külső körülmények és feltételrendszerek ellenére ők úgymond belső, egzisztenciális késztetésből foglalkoztak filozófiával.

A tulajdonképpeni kérdezés ezen (külső szemszögből) akár „mazochistának” is nevezhető, kimerítő és gyötrő hitelesség(igé-ny)ének, elvi elsőbbrendűségének és radika-litásának – a filozófiai beszédmód szakszerű automatizálódásával szembeni – állandó hangsúlyozása, szerves és csakis a kérdező személyes-egzisztenciális bevontságával végrehajtható jellege Király V. István jelenlegi kötete alapmotívumának (is) tekinthető. Mintegy nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy „csakis olyasmivel kapcsolatosan tesznek, fogalmaznak meg egyáltalán állításokat – is! – az emberek, ami számukra valamilyen módon kérdéses, illetve ami számukra pontosan a maga kérdésességében fontos és súlyos” (68). Hogy „az emberek bizonyára nem pusztán azért éreznek erős késztetést a filozofálásra, hogy hozzájáruljanak a »disz-ciplína« számos, még homályban leledző üregének a megvilágításához, hanem sokkal inkább, mert létük, létezésük súlya és terhe olyan, hogy éppen »bölcselkedésre« szorítja őket” (84). És végső soron, hogy magából a hagyományból is – mely oly könnyedén felkínálja számunkra a lehetséges megoldásokat – inkább a kérdezés szabadságának aktuális-alkalmazott lehetőségeit kellene kiolvasnunk.

Bár mindez bizonyára (és különösen mostanában) mint kötelező heideggeriánus vagy gadameri propedeutika-lecke egyáltalán nem felesleges, talán mindannyiunk számára ideje volna már – éspedig a látszólag csak „köldöknézegető” filozófiai önreflexió megkerülhetetlen mozzanatának tudatában is – az alkalmazott filozófiai fejtegetések gyanánt magáról a filozófia alkalmazásának elméleti problémáiról való töprengés, a kérdezés gyanánt magáról a kérdés természetéről szóló fejtegetések, a léttörténeti és az emberi szabadsággal kapcsolatos vizsgálódások (ön)legitimáló beszédgyakorlat-órái helyett, illetve mindezen túlmenően végre-valahára magát a filozófiát is ténylegesen kérdezve alkalmazni. Már amennyiben nem kívánjuk „a filozófiának az élet számára való totális irrelevanciáját eleve biztosítani” (Fehér M. István) – bár ez sem kötelező. Nyitott kapuk döngetése helyett lássuk tehát a konkrét zárakat!

 

JEGYZETEK

1. Mert „ahol zaj van, ott nyugodtan lehet akár zajongani is. Nem zavarhat senkit. Aki azonban történetesen nem óhajt a »kórussal« együtt zajongani vagy kiabálni, az mindig zavarni, azaz: háborítani fogja a zajt. Ehhez neki végül is semmi mást nem kell tennie, mint a csendben – a csenddel – együtt gondolkodni arról, ami a gondolkodás számára a feltolakodó zaj mögött és persze közepette egyszer csak – talán – mégis ki- meg elkerülhetetlennek mutatkozik” (8.).

2. Egy generációval előttük Immanuel Kant pedig nem kevesebb, mint heti 34-36 órát hirdet meg. („Olykor egy nemesebb hajlam arra ösztökél, hogy valamelyest kilépjek ebből a szűk keretből. Ám a szükség, mely tüstént kész megrohanni, s mely mindig beváltja fenyegetéseit, heves szavával minduntalan visszaűz a nehéz munkához” – írja Lindnernek 1759 októberében.)

*Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004.