Január 2005
Bolgár–2005

Király V. István–Rigán Lóránd

A lélegzetvétel amplitúdója

R.L.: Kezdetnek egy némileg szokatlan tényállás vizsgálatát javasolnám. Amint azt Ön többször is hangsúlyozta, a filozófia önmagát végső soron egy önmagán belül feltett, ugyanakkor saját magára, önnön lényegére és lehetőségeire vonatkozó kérdéssel alapozza meg. Ami ez esetben, eltérően a kultúra összes többi területétől, nemcsak egyfajta időszakos önreflexió „válságmozzanata”, hanem egyenesen a mindenkori kiindulópont.

K.V.I.: Önmaga értelmének a proble-matizálása mindig – helyesebben: minden valóban döntő mozzanatában – lényegi összetevője, de eredője is volt annak, amit évezredek óta filozófiának hívunk. Ehhez képest a „megalapozás” mint egyfajta episz-temológiai értelemben vett „bebiztosítás” csakis származékos valami lehet.

R.L.: Ebben a tekintetben – tenném én hozzá – a filozófia talán semmire sem hasonlít inkább, mint magára az emberi egzisztenciára! (Nem véletlen tehát, hogy az emberek – vagy legalábbis közülük egyesek – filozofálnak...)

K.V.I.: Ez valóban találó hozzáfűzés, és én minden tekintetben egyet is értek vele. Efelett azonban éppolyan kevéssé dönthetnek „statisztikai” instanciák, mint mondjuk arról, hogy mit is jelentene a matematikára, annak értelmeire és jelentéseire nézve, hogy mikor és „hányan” – értsd: az emberiség hány százaléka – foglalkozik vele.

R.L.: Mármost emellett Ön legelső egyetemi találkozásunk alkalmával azt is kijelentette, hogy a filozófiával való foglalkozás saját személyes döntéseit nemhogy megkönnyítette volna, hanem inkább mindig is megnehezítette. Világos tehát, hogy a filozófia a mi úgynevezett „személyes” életproblémáinkat – amelyek nyomasztó súlyának hatására legtöbben kamaszkorunk környékén hozzá közelítünk – végső soron nem oldhatja meg. Mire volna jó tehát, azaz mihez kezdhetnénk, illetőleg mihez kezdhetne az mivelünk – ebben a vonatkozásban?

K.V.I.: Akkor is az volt és most is az a tapasztalatom és a véleményem, hogy éppen a mi „személyes” életproblémáink súlyával kapcsolatos komolyság és érintettség okán, illetve annak során döbbenünk rá, hogy velük kapcsolatosan nem is lehetséges valamiféle (mintegy személytelenül adottként felvázolt) „szellemi korpusz”, úgymond „válaszadó” mechanizmus vagy megoldási algoritmus, amelyet elsajátítunk és azután használatba veszünk. A filozófia pedig pontosan ennek a rádöbbenésnek, ennek a döbbenetnek a pályája, úgyhogy nincsen mit csodálkozni rajta, hogy az nemigen könnyítgeti meg az életünket, hiszen éppen hogy a problémák probléma mivoltától való elmenekülési ösvényeinket torlaszolja el rendszeresen … Például: miféle tulajdonképpeni filozófiai „megoldásokat” várunk mi a halál „problémájára” azon túl, hogy azt valóban nyomasztó és miránk tartozó súlyában kérdezzük, éspedig annak az életünk, a létünk egészére tartó nyomasztásában? Márpedig ez, illetve az ilyesmi a filozófia „dolga”, ez a filozófia ügye és semmi más. Vagyis: mindaz, ami ebből ered! Úgyhogy ezt én nem is hígítanám egyfajta, mondjuk, a filozófia „káráról és hasznáról” szóló mérleg-, illetőleg tájékozódási térképkészítéssé.

R.L.: Amennyiben igaz az, hogy a filozófia csakis a legnagyobb szabadság, éspedig a kérdezés szabadsága által lehetséges – mennyiben lehetséges ez esetben manapság egyáltalán olyasmi, mint filozófia?

K.V.I: Azt hiszem: a kérdezés, a szabadság, valamint a filozófia közötti „kapcsolat” nem más voltaképpen, mint az egymásból való mindenkori egyidejű – és egymásba is tartó – eredeztetés. Ahol kérdezés van, ott a szabadság (is) működik, s ahol a szabadság működik, ott a kérdések is eltalál(hat)nak ahhoz a léthez, amelynek a lefolytatása a létezők közepette állandóan kérdésesen nyitott és súlyos, úgyhogy tétekkel telített is. A filozófia „lehetősége” és „lehetségessége” – akárcsak, mélyebben, a filozófia kényszere – mindig is ebben állt.

R.L.: Melyek volnának azok a (diszciplináris értelemben felfogott) filozófián belüli, illetőleg filozófián kívüli, például intézményes gátak, amelyekkel a kérdezés szabadságának mostanában szembesülnie kell – és mindezekkel hogyan szembesülhet?

K.V.I.: Nos, a filozófián belül bizonyára éppenséggel magának a filozófiának a „diszciplináris” értelemben vett felfogása az, ami gátolja és körbeszabja a „kérdezés szabadságát”. Hiszen az olyasmi, mint a „diszciplína” eleve megszabja a kérdések felmerülésének a köreit, beleértve azok kérdezéseinek terminológiai eszközeit, de a határait, érvényességi körzeteit is. A kérdés másik vonatkozására később térnék majd ki… 

R.L.: Mármost, ami a gátakat illeti, a kortárs közbeszéd aligha emleget bármi egyebet gyakrabban, mint éppenséggel a szabadságot és a pluralizmust.

K.V.I.: Ami a „pluralizmus” gyakoriságát illeti, egyetértek, ami a szabadságét… azzal már nemigen. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni néhány címszó által. A valóságban épp az a helyzet, hogy a szabadság, illetve a szabadság kérdezésének a súlya manapság egyre fogyatkozik. Ha fel is merül talán, akkor is mindenekelőtt egyfajta gyanús valamiként lesz probléma. Például egyetemi oktatóként én a 2004. esztendőben nem kevesebb mint tizenegy, a „bűnről” szóló szemináriumi, licenciátusi vagy mesterképzői, sőt doktori vizsgamunkával találkoztam (gyakorlatilag tehát naptárilag is havonta). Mindegyikük – hiszen maga a téma ilyen jellegű – eleve valamiféle gyanúperrel illeti az olyasmit, amit mégiscsak „szabadságként” nevezgetnek meg eközben. Persze nem tagadom, hogy számomra a dolognak különösen kesernyés ízt ad az a tény – vagy helyzet –, hogy mindezekkel én az egyetem központi épületében találkozom, tehát alig kétszáz méterre attól a helytől, ahol azelőtt pontosan tizenöt esztendővel emberek haltak meg… éppenséggel a szabadság ügyért. „Igaz” – ki ne tudná? –, a halál a „bűn zsoldja”. Csakhogy: a szabadságért kiáltók fel- meg kihívó meghalása nélkül egyetlenegy – hát még men-struális, azaz havi értekezés – sem születhetne manapság magyar nyelven azon a helyen! Úgyhogy van is mit gyanúsítgatni, felnőni ugyanis sokkal nehezebb hozzá.

R.L.: A szabadsághoz és a pluralizmushoz kapcsolódó kortárs közbeszéd problematikájához visszakanyarodva: elvileg úgy tűnik tehát, hogy „a feltételek biztosítva volnának”. Ezzel szemben Ön legújabb könyvében, a Kérdő Jelezésben (2004) a cenzúrával kapcsolatos igen friss tapasztalatáról számol be. Ha érvényesülhet még ma is cenzúra, gondolati szabadságkorlátozás, miben különböznék ez annak hagyományos avagy régebbi formáitól (mint amilyenekkel pl. a 2001-ben román nyelven megjelent A titok egzisztenciális fenomenológiája című kötetében vet számot)?

K.V.I.: Ha az úgynevezett „gondolati szabadságon” – akárcsak egy mindkettőnk számára kedves filozófus, Immanuel Kant – voltaképpen „az ész nyilvános használatának a jogát”, a cenzúrán pedig ennek a meggátolását értjük, akkor a manapság, illetve az éppen a mi környezetünkben zajló cenzúrát talán leginkább „szimbolikus hatalmi cenzúrának” nevezhetnénk. A „szimbolikus hatalom” fogalmát Pierre Bourdieu dolgozta ki valamikor a múlt század hetvenes éveiben, és benne a hatalom azon „láthatatlan” létét-formáját nevezte meg, amely csakis azoknak a cinkosságával gyakorolható, akik nem akarnak tudni arról, hogy maguk is e hatalom kiszolgáltatottjai, illetve – eközben – éppen hogy a kiszolgálói. De már a 19. században Stuart Mill is megsejthetett valamit ebből a veszélyből, hiszen amellett kardoskodik, hogy bizony a szabadságot nem pusztán a politikai-adminisztratív intézményektől és nem is csupán az egyházaktól, hanem ugyanúgy a „közvéleménnyel” szemben is védelmezni kell. Nos, a mostani cenzúra éppen hogy az egyébként a szimbolikus hatalmak által uralt, illetve cinkossá manipulált és ezen a módon „közössé tett” – vele talán „statisztikailag” és közvélemény-kutatásilag valóban buzgón „egyet is értő” – „(köz) vélemények” nevében működ(tetőd)ik, persze egyre inkább a személytelenség általánosuló homályában. Azaz: a szabadság súlyának a megcsappanásában.

R.L.: 1779 januárjában Immanuel Kant barátjának, Marcus Herznek a következő sorokat írta: „Egy ideje ráérő időmben a tudományok számára kivívható popularitás alapelvein tűnődöm (magától értetődően ama tudományokra gondolok, amelyek egyáltalában népszerűek lehetnek, hisz a matematika nem lehet az), kivált a filozófiát illetően […]”.
Hogyan állnánk jelenleg ezzel a bizonyos népszerűségi kérdéssel? Hiszen Discovery Chanell létezik a kábeltévék programkínálatában, Philosophy Chanell azonban tudomásom szerint nem. Lehet-e egyáltalán népszerű a filozófia, avagy népszerűsítése – mondjuk annak oktatása kapcsán – már eleve vulgarizálást is feltételez? Avagy másfelől, valamiféle – csupán a kiválasztottak vagy a csodabogarak számára, és csakis különleges tehetség árán elérhető – elitista tevékenységi formáról lenne szó? Egy olyasfajta foglalatosságról, amely – amennyiben egyáltalán (például a politikai cselekvés formájában) hatni kíván – elkerülhetetlenül önmagára nézve is veszélyessé válik, mondjuk a különböző ideológiák, utópiák stb. módján?

K.V.I.: Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatosan a filozófia története valóban számos és meglehetősen elrettentő vagy legalábbis megfontolandó példával szolgál. A Kérdő Jelezés című kötetemben fel is sorolom őket. Ami mármost a filozófia „népszerűségét” illeti, azt én nem téveszteném össze a filozófia „hatásának”, felhasználásának, hasznosításának stb. dolgával. És még kevésbé azzal, amit megérintettségnek vagy belevonottság-nak nevezhetnénk. Ahogy Hegel mondta egykoron: nem elegendő, ha az eszme törekszik a megvalósulásra, a valóságnak is kell(ene) törekednie az eszmére. Ezek pedig ritka pillanatok. Mint ahogyan ritkák az olyan percek is, amilyenekkel például Karl Jaspers ajándékoz(ott) meg bennünket azokban a csodálatos rádióelőadásaiban, amelyekben egy egyébként teljesen láthatatlan és kifürkészhetetlen közönséghez intéz olyan kétségtelenül filozófiailag, illetve a filozófiát magát illetően is hiteles felhívásokat, amelyek éppen a filozófia, a filozofálás eredetéről, lényegéről, lehetséges értelmeiről, ezek tulajdonképpeni, de egyben tematikai miránk- és mihozzánk-tartozásáról szólnak. És világos – hiszen én magam sem tudom még az olyan kinyomtatott „vátoza-tokat” sem, mint például a Mi a filozófia?, A filozófiai gondolkodás kis iskolája vagy akár Az atombomba és az ember jövője megremegés nélkül olvasni – nos, igencsak világos, hogy itt nincsen szó semmiféle „vulgarizálásról”. Az ilyesminek a „hatását” – mindenfajta hallgatottsági index megállapíthatóságának ellenére – mégiscsak nehéz dolog „lemérni”. Ami mármost az én írásaimat illeti, azok sem kizárólag valamiféle filozófiai „szak-közvéleménynek” szólnak. Már csak a tematikájukat – titok, múlt-voltság, halál, szabadság, kérdezés stb. – tekintve sem. Illetőleg nem „belterjes filozófiai szakproblémákat” szabdalgatnak, és meg kell mondanom, külön örömömre szolgál, hogy azokról a szerintem legértelemszerűbb recenziókat – itt „persze” főként a román nyelven megjelent köteteimről lenne szó – éppen hogy nem a filozófus mesteremberek, hanem az irodalmárok, a kultúrkritikusok írták... Egyébként is úgy gondolom, hogy a filozófiai művek publikálásának az értelemszerűségét, illetve azoknak az ezzel – néha – kapcsolatos „népszerűségét” távolról sem valamilyen recepcióstatisztika vagy a megjelenésüket mondjuk hat hónapra követő olvasottsági index dönti el, hanem az, hogy azok az emberek, akik – most vagy egykoron – hasonló ügyek, illetve kérdések hasonló szorításában és súlyával találkoznak sajátlagosan és komolyan, találnak-e – most vagy majd – bennük komoly, esetleg megkerülhetetlen együttkérdezési utalásokat és támpontokat. Ilyenkor azután bizonyára el is olvassák őket. Csak azt remélhetjük: nemhiába…   

R.L.: Köteteinek olvasása közben a filozófia népszerűtlenségével kapcsolatosan egy bizonyos sejtés elkerülhetetlenül megfogalmazódik: éspedig hogy a filozófia éppenséggel azért nem lehet népszerű vagy „időszerű”, mert a biztos válaszok és a működő megoldások helyett a lehető legkellemetlenebb problémáinkkal szembesít. A halál és a meghalás tapasztalata (2003) című kötetében ez a bizonyos tapasztalat nem más, mint „minden lehetséges tapasztalat lehetősége megszűnésének tapasztalata”. Visszacsatolván ezt a problémakört beszélgetésünk kezdetéhez, illetőleg ahhoz a pórias válaszkísérlethez is, melyet ugyancsak amaz első – számomra emlékezetes – propedeutikakurzuson megfogalmazott kérdésére adtam („azért jöttem filozófiára, mert egyszer meghalok”): hogyan válaszolna a filozófia eredetét illető – mely eredetet hagyományosan a lehető legkülönbözőbb formákban, a csodálkozástól a kételkedésig azonosítanak – klasszikus kérdésfelvetésre? Önnön végességünk és halandó mivoltunk volna a filozófia (sőt egyáltalán itt-létünk) eredete?

K.V.I.: Tömören erre volt professzorom, Hajós József egy csodálatos aforizmájának felhasználásával indítanám a válaszomat: „A filozófia a legmélyebb, legfölkavaróbb kérdésekkel hivatott foglalkozni. Végleges megoldásukat nehezen élné túl.” Csakhogy, akárcsak a filozófia, maga az ember sem élné/éli túl a maga legmélyebb, illetve legfölkavaróbb kérdéseinek a „végleges megoldásait”. Mert kérdezés és ember kooriginárisak. A kérdezésen „túli” ember nemcsak a lehető legfantasztikusabb, hanem a lehető leghátborzongatóbb szörnyszülött, amit el tudok képzelni… Mindez pedig éppen ezeknek a kérdéseknek – a halál, a szabadság stb. – kérdezése során derül ki a legvilágosabban. Mindenesetre: az istenek, a halhatatlanok és a mindentudók – vélhetőleg – nem filozofálnak. Emiatt azután – bizonyára – sem csodálkozásra, sem kételkedésre, sem pedig megdöbbenésre nem „képesek”. Komoly okunk van tehát arra gondolni, hogy ember és halál, ember és filozófia, halál és (súlyos, felelős) szabadság, illetve, ezáltal, kérdezés és lét, lét-kérdésesség valóban úgy tartanak egybe, mint ami számunkra – ezúttal talán nem egészen üresen hangzó „szakterminológiával” – valóban történelmi-ontológiai, egzisztenciális „identitást”, azonosságot konstituál, illetve eredeztet.

R.L.: És ha mindez – Heidegger nyomán is – tényleg így állna, mi történnék a lélek halhatatlanságának posztulátumával, a metafizika csillapító pirulájával (algocalmin), amelyet hallgatólagosan nap mint nap fogyasztunk?

K.V.I.: A „posztulátum”, ugye, eredetileg „kívánalmat” jelent. Olyan kívánalmakat tehát, amelyeket például Eukleidész is azért fogalmazott meg és szögezett le, hogy geometriájában azután a levezetések, a bizonyítások stb. mindenféle zavaró tényezőktől mentesen mehessenek axiomatikailag és formálisan is végbe. A halhatatlanság kívánalmával azonban – a geometriától eltérően – úgy állunk, hogy annak a vég-be menetele mégiscsak a halál. Úgyhogy: akinek úgy tetszik, annak – persze, csak a halála „pillanatáig” – „ez”-je vagy „az”-ja halhatatlan... Csak ő maga volt esetleg ennek ellenére egész életében halandó. Minél inkább letagadja, menekül, illetve elfordul ettől, annál (is) biztosabbak lehetünk egyébként efelől. Kérdéses azonban, hogy az erre való csillapítókat valóban a „metafizika” nevezetű, meglehetősen cikornyás meg kacskaringós csúcsdiszciplínától szerzi be, illetve kapja meg manapság (is) az ember. Már csak az előbbi kérdésben felmerülő „népszerűsítési” nehézségek okán is. Amelyek ugye a „metafizikára” nézve is „állanak”. Egyébként sem értem, miért is kellene mindenféle pneumatikus szakterminológiai eszmefuttatások nehézségeivel megküzdeniük a derék embereknek az ilyesmihez akkor, amikor vasárnaponként az effajta posztulátumokat mindenki számára teljesen használhatóan és kényelmesen a rendelkezésükre bocsátják... Meg amikor a filmcsatornákon a lehető legszórakoztatóbb sztorikban az angol nyelvet meglepően helyesen beszélő fehéregerek, elragadó cicusok meg mondjuk a még élő barátok „alter egóiként” jelentkeznek vissza ismét a halhatatlan – de egyéb vonatkozásban szomorú sorsú – lelkek az abbamaradt ügyleteik végre megnyugtató sínre tételére… Másfelől már-már megütköztető mégiscsak az a jámbor arrogancia, amely – a halhatatlanság valamiféle nevében – állandóan épp a halál „bizonyítását” követeli, hiszen az effajta elvárás elsősorban talán mégiscsak fordítva tűnne jogosultabbnak. Sommásan: én érdeklődéssel és szívesen eltársalgok a halhatatlanságról a maga halálát túlélt bárkivel/bármivel, ugyanis egyedül csak az ilyent tekinthetnénk a „témában” tulajdonképpen „kompetensnek”! Ami mármost az én magam halandóságát illeti, nos, azzal kapcsolatosan – igaz, nem szívesen, hanem egyenesen félelemmel (!), de – a magam halálával teszek majd bizonyára nem megkerülhető tanúbizonyságot. Mindaddig azonban épp az utóbbival kapcsolatos – csakis filozófiai-filozofikusan lehetséges – tudatosságot, illetve átfogó egzisztenciális értést, megfelelést és felelőséget tartom a leglényegesebbnek, sőt (!) a leggyümölcsözőbbnek is. Hiszen ily módon talán kiderülhet: a legnagyobb bölcsesség éppen a saját halandóságunkért megvívandó – egzisztenciánk egészét történelmileg mindvégig mozgósító – küzdelemben áll, s csak ily módon „biztosíthatjuk” úgy a (mégiscsak) véges életünk értelmes méltóságát, mint – és én erről sem feledkeznék meg – saját meghalásunk emberi méltóságát is.

R.L.: Mi itt, Erdélyben minden bizonnyal erőteljesen közösségorientált hagyományban élünk (amint az minden egyes szavazás, megemlékezés, sőt a „tudományos élet” által felvetett problémák kapcsán is minduntalan bebizonyosodik). A „regionalitás”, a romániai magyar művelődés „előbbrevitelének” (vagy legalább „szinten tartásának”) kötelezettségszerűen feladott tapasztalata esélye vagy korlátja-e a filozófiai kérdezés szabadságának? A Filozófia és itt-lét (1999) című kötetében is körvonalazott főtéri gödrök hogyan temethetők be? Azazhogy valóban fogy-e itt Erdélyben az oxigén körülöttünk? És mely témákat ajánlaná Ön ez esetben – anélkül hogy bizonyos későbbi „poénokat” előre lelőnénk – akár szemináriumi vagy államvizsga-probléma gyanánt a fiatal értelmiségiek figyelmébe?

K.V.I.: Nem tudom, egyetért-e velem, de úgy látom, hogy ez a kérdészuhataga az összes többi közül a leghomályosabb! Éppen mert a maga nemében ugyanolyan őszinte… Nem világos például, mit is jelentene itt a „kötelezettségszerűen feladott tapasztalat”? Mégis megpróbálom értelmezni: annyiban bizonyára esély, hogy az ilyesmit a kérdezés szabadsága, illetve a szabadság kérdezése éppen hogy megkérdőjelezi, azaz: vizsgálat alá fogja. Ha tehát az ilyen kötelességszerűen feladott tapasztalatnak a neve mondjuk az éppen kortárs cenzúra tapasztalatává „szélesül”, akkor talán a filozófiai kérdezés pontosan a szabadságról, a szabadságból, illetve egyenesen szabadságként talál majd kérdezgetni. Persze az ilyesmiknek a publikálásához tanácsos dolog eleve másutt körülnézni... Ha ugyanis, másfelől, arra gondolok, hogy ezeket a kötelezettségekkénti feladványokat a legtöbbnyire pályázatokban promoválják, mint olyan valamiket, amikre – egyedül – ösztöndíjakat, illetve publikációs tereket adnak, akkor bizonyára már egészen más a helyzet. De Hölderlint parafrazálva: ahol a veszedelem növekedik, ott a megmentés is kisarjad. Ez itt persze egyáltalán a gondolkodás, azaz a kérdezés esélyeire vonatkozik, és nem arra, hogy eszményibb körülmények várhatók – vagy nem – mondjuk a „filozófiával” valóban „foglalkozók” számának a gyarapodására. Mert nem ettől függ, hogy értjük-e a Kolozsvár főterén tátongó gödrök gondját. Amelynek tehát aligha van köze azok betemetéséhez. Én abban a múltról, illetve a voltságról szóló írásomban pontosan ezt hangsúlyoztam: mindaddig, amíg nem értjük és nem vállaljuk fel miránk tartozó ki- és felhívásként, illetve – cseppet sem „kötelezettségekként” kirótt – feladatként, nem múlik (még kevésbé „múlik el”!) az, ami volt… Úgyhogy önmagában semmilyen „esély” nincsen abban, ha éppen a nyakunkat törhetjük – az immár mégiscsak elkerített – gödrökben, mint ahogyan a „városkép” helyreállításával – tehát a gödrök betemetésével – sem gondolkoztunk még el igazán azon az időcsapdán, hogy talán – akárcsak „általában”, de főként miközben sűrűn megemlékezünk róla – a múltunkat voltaképpen elképzeljük, (úgyhogy) a jövőnkre (is) csak emlékezni tudunk (már) csupán. Ez persze a közösségorientációra is érvényes. Annyiban mindenképpen, hogy számomra állandóan kérdéses: valóban létezik-e, illetve úgy létezik-e az a közösség amelynek nevében az igazán kötelezettségszerű feladatokat osztogatják azok a „Mi-k”, akik, többnyire a többes szám első személy személytelenségében, de valahonnan mégiscsak állandó módon igen pontosan tudják azt, hogy egyedül ők tudják, miben is áll a közösségorientáltság magva meg lényege. Persze eközben alaposan odafigyelve mindarra, amit fentebb Bourdieu-vel szimbolikus hatalomnak ne-veztünk… Hozzájuk egyébként, úgy nyolc-tíz évvel ezelőtt, Veress Károly kollégám és barátom is címzett néhány kérdező írást. Mármost az eltelt nyolc-tíz esztendő – már csak a generációk „biologikuma” révén is – azt a veszélyt is elhozta, hogy éppen az én generációm lett vagy lesz hamarosan a soros „Mi”. Aki(k) tehát pontos és ugyancsak csalhatatlan értesülésekkel rendelkezik(nek) a régió, a közösség stb. igényeiről és „történelmi” szükségleteiről… Ezt én nemigen vállalnám tiszta lelkiismerettel – azaz most sem könnyít az életemen a gondolkodás dolga –, úgyhogy oktatói kötelezettségeimen túl nem is ajánlhatok senkinek semmiféle halaszthatatlan vagy/és köz-/közösségérdekű meditációs vagy kutatói tematikát. Úgysem tudna az ilyesmi vetekedni az alapítványoknak ösztöndíjakkal megtámogatott és sokkalta épületesebb kiírásaival... Egyébként oktatói kötelezettségeim értelmében az általam államvizsga dolgozatokra javasolt tematikát a filozófia karon én minden évben – több-kevesebb változtatással – rendszeresen kifüggesztem. Nemigen vállalja el azokat senki. Ellenben – mint említettem – 2004 januárja óta, például a „bűnről” – értsd: a keresztény bűn-„felfogásról” – a filozófia szakon, már a tizenegyedik morfondírozásnál tartunk... De lesz még belőle. A leglényegesebb mindenesetre az, hogy az oxigénmennyiség „becslése” végtére is egyedül a lélegzetvétel amplitúdójától függ.