Január 2005
Bolgár–2005

Wilhelm Sándor

Szomszédolás a Bodrog medencéjében

A szolnoki Tisza Klub és a marosvásárhelyi Pro Europa Liga szervezésében évek óta folyó Tisza-kutató program keretében 1999 augusztusában került sor a Bodrog vízrendszerének sokoldalú felmérésére. A népes kutatócsoportban vízkémikusok, botanikusok, malakológusok, entomológusok társaságában Harka Ákossal és Ian Koščóval, az eperjesi egyetem tanárával hárman képeztük az ichthyologus különítményt. Magyarországon találkoztunk a lelkes kis csapat anyaországi tagjaival, majd az autókaraván elindult Záhony felé. Gyors útlevélvizsgálat, s egykettőre az ukrán határőrökkel nézünk farkasszemet. Megy minden, mint a karikacsapás, amíg meg nem látják a román útleveleket. Ekkor elkomorulnak az arcok, s nagy fejcsóválás meg mutogatás kezdődik. Az orosz nyelvet jobban beszélők jelentik, hogy tőlünk egészségügyi igazolás is szükségeltetik. Hogy honnan s milyen, az nem derül ki, de tény, hogy nincsen. Akkor viszont ukrán területre lépés sincsen, szól a szigorú ukáz. Vezetőink félrevonják a rettenthetetlen határőrt, s nagy alkudozás kezdődik. Valószínűleg holmi óceánon túl nyomtatott papírdarabok is gazdát cserélnek, mert Grisáék megenyhülnek, s mi is átléphetjük a határt. Irány Ungvár, ahol a területi környezetvédelmi felügyelőségen várnak ránk a kutatócsoport ukrán tagjai. Kötetlen beszélgetés kezdődik, megmutatják újonnan épült központjukat, ami csakugyan szép és jól felszerelt. Szerencsére az ukránok többsége jól beszél magyarul, így nincsenek nyelvi nehézségeink. Szálláshelyünk állandó kísérőnk Turja-patak mentén lévő tanyáján volt, amit aszfaltos úton lehetett megközelíteni. Kísérőnk a szakácstudományban is járatosnak bizonyult, remek ételekkel örvendeztetett meg bennünket.

Alkalmunk volt megismerkedni Ungvár nevezetességeivel is. A főtéren egész alakos Petőfi-szobor, nem talapzaton, hanem a földön, pózmentesen, mintha a főtéri járókelők egyike volna. Lábánál nemzetiszín szalagos koszorúk, amelyek láthatóan senkit sem zavarnak. Megnézzük a várat, falai alatt a környék falvainak hagyományos építészetét bemutató nagyon gazdag néprajzi múzeumot. Visszafelé jövet felfedezek egy könyvesboltot, benne bőséges kínálat van cirill betűs könyvekből, de magyar nyelvűt még mutatóban sem találok. Így zsebpénznek kapott hrivnyáinkat nincs mire költeni, viszont elképesztő mennyiségű üveges sört kapunk értük. Az üvegek visszaváltásával senki sem foglalkozik, csak legyintenek, amikor erről érdeklődünk.

Szlovák halbiológusunk nem akar előkerülni, majd amikor végre megérkezik, kiderül, hogy elektromos halászgépét nem engedték át a határon, no nem az ukránok, hanem a szlovákok, s azért késett, mert megvárt egy másik váltás vámost, akik aztán minden nehézség nélkül átengedték a halászgéppel együtt.

Vizsgálatainkat az Ung ukrán–szlovák határmenti szakaszán kezdjük, itt Uzs a neve. Gyönyörű vízfolyás, nem látszanak rajta emberi beavatkozás nyomai, simogatóan tiszta a vize, halállománya gazdag, benne olyan természeti értékekkel, mint az ingola, nyúl-domolykó, Petényi-márna, felpillantó- és homoki küllő, selymes durbincs meg német bucó. Csak a folyó Ungvár fölötti szakaszán, a város kedvelt kirándulóhelyén volt feltűnő az eldobált pillepalackok irdatlan tömege, a kirándulók által szertehagyott rengeteg szemét, no meg az elhagyott szabadtéri tűzhelyek rendszertelen összevisszasága. A folyó felső szakaszán itt is feltűnnek a Máramarosi-medencéből jól ismert fűrészporhalmok, a rönkfeldolgozó körfűrészek velejárói. Az Ung különben az Uzsoki-hágó alatt ered bővizű forrás képében, amit ügyesen befogtak, s egy zsindelytetős házikó alatt csövön vezetnek ki. Aszfaltos út vezet a hágón át, így a gyűjtési pontok megközelítése egyszerű. Az út két oldalán valamikor összefüggő erdőségek húzódtak, mára viszont szembetűnő a ritkulás, sőt gyakoriak a kopasz domboldalak. Kísérőink elmondják, hogy dolgozik a fatolvaj maffia, s ez ellen az erdészeti és természetvédelmi hatóságok nem tehetnek semmit, mert itt a hegyek közt legtöbbször a fegyver az úr. Így aztán, ha valahol láncfűrész zakatol, vagy fejsze csattog, a hatósági embereknek ajánlatos a másik irányba indulni, ha kedves az életük. Hasonló méretű rablógazdálkodást Máramarosban is tapasztaltunk, hisz nappal a Priszlop felől egymást érik a rönkfával megrakott nyergesvontatók, éjszaka meg a kivilágítatlan szekerek veszik át a helyüket. Nem csoda hát, hogy tavasszal a takaratlan hegyoldalakon a hótakaró nagyon rövid idő alatt elolvad, a vizet nincs mi visszatartsa, ennek következtében mind gyakoribbá válnak a sohasem látott méretű pusztító árvizek.

A Latorca völgye, ha lehet, még az Ungnál is festőibb. A felső szakaszán, Vezérszállás környékén kristályospala-rétegeken küzdi át magát, s a palarétegek élei hol a folyással párhuzamosan, hol a mederre merőlegesen bukkannak elő a víz alól, a rajtuk átbukdácsoló folyó vize tajtékzik, csak itt-ott nyugszik meg egy-egy halakban gazdag apró medencében. Az Ung forrásánál mi halasok morgolódtunk, hogy minek feljönni idáig, hiszen itt már nincs hal! A Latorcán nem is visznek fel bennünket olyan magasra, s csak az esti térképnézegetésnél döbbenünk rá, hogy milyen süketek voltunk: elfelejtettük, hogy a Latorca a Vereckei-hágó közelében ered, s így, bár alkalmunk lett volna rá, elmulasztottuk meglátogatni ezt a népünk történetében oly nevezetes emlékhelyet!

Munkács várának meglátogatásával igyekszünk kárpótolni magunkat. A várhegy elhelyezkedése egészen valószerűtlen, szinte mesébe illő: asztalsimaságú, valamikor mocsarak borította terület közepéből meredeken szökik az ég felé egy sziklaszirt, tetejét fehér falak és tornyok koronázzák – ez a munkácsi vár! A sík medencét, mint óriás színpadot a díszletek, hegyek koszorúzzák. A vár udvarán embermagasságúnál magasabb bronzszobor, az erősség állítólagos szláv alapítójának emlékműve. Bevallom, nem jegyeztem meg a nevét. A termekben helytörténeti múzeum, a tárlóban piros vászon a tárgyak alatt, a fehér betűs feliratokat épp cserélik, megpróbálják eltüntetni egy elmúlt korszak írásos emlékeit. Ám a munka lassan halad, az utolsó kirakatok mögött még ott világítanak a kommunizmus „vívmányait” dicsőítő szövegek. A sok közül egyetlen terem jut a Rákóczi-kor emlékeinek bemutatására, ahol tisztelettel adózunk a vár hajdani, hős lelkű védője, Zrínyi Ilona, a nagyságos fejedelem édesanyja emlékének. A falon lévő egyik térkép a hajdankori Rákóczi-birtokokat tünteti fel, s én büszkén mutatom rajta Székelyhidat az expedíciós társaknak. Emlékszoba tartja számon Petőfi Munkácson tett látogatását is: csak ámulunk azon, hogy mekkora területet járt be rövid élete során ez a kivételes ember!

Munkács alatt a Latorca még hegyi folyóra jellemző halfaunát tartalmaz, bőven van benne sujtásos küsz, Petényi-márna, felpillantó- és homoki küllő, no meg kövicsík. Aztán Csapnál lassan kiér az alföldre, s változik a halfauna összetétele is. Rózsás márna váltja fel a Petényi-márnát, csökken a sujtásos küsz, s ezzel párhuzamosan nő a szélhajtó küsz mennyisége, megjelenik a selymes- és a ballondurbincs.

Ukrajnai gyűjtésünket Szlovákiában folytatjuk, pontosabban folytatnánk, de nem olyan könnyű ide bejutni. Végeérhetetlen kocsisor közepébe ékelve várakozunk türelmesen (mi mást is tehetnénk?). Az autók nem mozdulnak, s nekünk egyetlen szórakozásunk, hogy nyomon követhetjük a cigarettásdobozokkal dúsan megrakott derekú ukrán asszonyok meg-megújuló rohamát a szlovák vámosok hadállásai ellen. Az ukrán határőrök és vámosok már átengedték őket, a senkiföldjéről próbálnak meg továbbjutni szegények, de újra meg újra visszazavarják a csapatot. Végül a szlovák vámosok unják meg a dolgot, s úgy dél tájban végre beléphetnek álmaik földjére. Rohannak, remélve, hogy elkapják még a vásár végét, s kevés haszonnal túladhatnak cigarettáikon. A kocsisor is elindul nagy komótosan, s lassan mi is átjutunk. Jan barátunk nevetve veszi tudomásul, hogy ugyanazok a vámosok várnak bennünket, akik pár nappal előbb nem engedték ki a halászgépét. A vámosok is nevetnek, szent a béke, mehetünk tovább.

Királyhelmecen lesz a főhadiszállásunk, a városi kultúrotthonban. Itt vár ránk Bogoly János tanár úr, a helmeci művelődési élet mindenese, ő lesz az állandó kísérőnk, aki nemcsak a vizek birodalmában kalauzol majd bennünket nagy hozzáértéssel, hanem bemutatja Kelet-Szlovákia sok-sok természeti és történelmi értékét is.

Az Ung itt már nem Uzs, hanem Uh, és hal is jóval kevesebb van benne, mint a határ túloldalán volt. A Latorca itt is, a határ túloldalán is Latorica nevet visel, s bár itt már síkvidéki jellege van, halfaunája meglehetősen gazdag. Nagykaposnál megjelennek az első karikakeszegek, egyre több a halványfoltú küllő, a ballondurbincsot felváltja a vágó-durbincs, ezek mind síkvidéki fajok. Meghalásszuk a vízinövényekkel gazdagon benőtt Holt-Latorcát, ezt a mederszabályozás során lefűződött holtágat is, ebben gazdag stagnofil halfaunát találunk: bodorka, jász-keszeg, dévér mellett nagy számban jelentkezik az ökle, ezüstkárász, közönséges törpeharcsa, valamint fekete törpeharcsa is. Ez utóbbi fajt mi találtuk meg Szlovákiában először, s innen írtuk le, de ugyanezen gyűjtési akció során pár nap múlva Szomotornál és Bodrogszögnél is előkerült elég nagy példányszámban.

Halásztunk a Laborcon és az Ondaván is, bár ezeket a folyókat a rajtuk épített duzzasztógátak jelentősen átalakították, így halfaunájuk összetétele is eltér a természetestől, felborult rajtuk a szinttájak sorrendje, aminek a legszembetűnőbb bizonyítéka az volt, amikor az Ondaván a csicsvaváraljai duzzasztógát alatt egy helyen és egyszerre sikerült a síkvidéki  folyókban, tavakban élő  pontyot és a hegyi patakokat kedvelő  pisztrángot találnunk.

A Bodrog olyan különös folyó, amelynek nincs saját forrása, hiszen az Ung, a Latorca, a Laborc és az Ondava egyesüléséből jön létre. A Bodrog nevet a Latorca és az Ondava összefolyási helyétől viseli. Eredeti folyását a vízrendezési munkálatok alaposan megváltoztatták, ezért egész hosszában holtágak kísérik. Halfaunáját síkvidéki, lassú folyású, illetve állóvizeket kedvelő fajok alkotják, ezek között a leggyakoribbak a bodorka, jász, a keszegfélék, szivárványos ökle, ezüstkárász, csuka, valamint a sügér. A már említett fekete törpeharcsa mellett aránylag új fajnak tekinthető a közelmúltban megtalált, de nagyon gyorsan elszaporodott amurgéb. Ez utóbbi faj, amint magyar elnevezése is mutatja, Ázsia távol-keleti pereméről, az Amur folyó vízrendszeréből származik. Közép-Európában Harka Ákos barátom találta meg először a Tisza menti kubikgödrökben, ám igen gyorsan egyre több lelőhelye vált ismertté. Magam is Harkával voltam, amikor a magyarországi Tisza-szakaszon Tiszafüredtől Tokajig végig megtaláltuk. Azután előkerült a Bodrog egész hosszában, a szlovákiai szakaszról Jan Koščo és munkatársai írták le elsőnek. Ez az apró termetű hal első ránézésre az őshonos lápi pócra emlékeztet, kerek farokúszója, világosabb pettyekkel tarkított barna színe miatt. Közelebbről megnézve viszont rögtön feltűnik az egymás mögött elhelyezkedő két hátúszó, ami egymagában elegendő bélyeg, hogy a lápi póctól megkülönböztessük Az expedíciónk során Szomotor-nál és Bodrogszögnél, a Bodrog holtágaiban, elképesztő mennyiségben találtuk, sokszor csak néhány centiméteres mélységű vízben. A szakirodalmi adatok azt mutatják, hogy akvaristák hozták be Oroszország európai részébe, ahonnan Lengyelországba is átkerült, további terjeszkedésének útvonalát viszont nem sikerült nyomon követni. Csak azt rögzíthettük, hogy rohamosan terjed. A dolog egyáltalán nem örvendetes, hiszen az őshonos halállomány helyzete a vizeket ért emberi beavatkozások következtében eddig is egyre nehezedett, amit tovább ronthat egy ilyen agresszív konkurens faj megjelenése. Különben az újonnan betelepülő vagy betelepített fajok gyors elszaporodása, az ún. gradáció nem ritka jelenség, tapasztalhattuk ezt az ezüstkárásznál, törpeharcsánál, gyöngyös razbóránál egyaránt, ám szerencsére csak rövid ideig tartott a felfutás, s aránylag hamar követte az egyedszám normális szintre való csökkenése.

Az akvaristák meggondolatlan betelepítési próbálkozásai alkalomadtán sokkal nagyobb károkat is okozhatnak, így történt ez például a Nagyvárad melletti Püspökfürdőben, ahol a Pece-patak termálvizű forrástavában olyan, Európában egyedülálló értékek élnek együtt, mint a hévízi tündérrózsa, amelynek legközelebbi rokonai a Nílus mocsaraiban élnek, a tündérrózsa levelein a bordás csiga, a levelek alatt pedig a szintén meleg vizet kedvelő, a világon egyedül ezen a kis területen előforduló Racoviþă keléje. Nem volt elég, hogy a környéken lakók ebben a tóban fürödtek, mosták szennyesüket, itatták állataikat, hanem egyes kísérletező kedvű, de tudatlan akvaristák akváriumi halakat, guppikat, szifókat telepítettek bele, s ami a legtragikusabb: betelepítették a trópusi eredetű Cabomba caroliniana nevű hínárnövényt, ami úgy elszaporodott, hogy fennáll annak a veszélye, hogy kiszorítja a tavacska teljes természetes élővilágát. De fenyegette már ezt az apró trópusi oázist a tavat tápláló termálvíz elapadása, a belé kerülő olajszennyezés, a látogatók mohó virágtépdesése s ki tudja még mi minden… S történik mindez akkor, amikor az egész környék szigorú természetvédelmi törvényi felügyeletet „élvez”! Végtelenül elszomorító az a tény, hogy egy ilyen aprócska területet, ami nem a világ végén, hanem egy nagyváros közvetlen közelében, a környezetvédelmi szervek és a környezetvédő szervezetek tőszomszédságában fekszik, nem lehet eredményesen megóvni!

Na de térjünk vissza a Bodrog vidékére. Bogoly tanár úr gondoskodott arról, hogy ne maradjunk szakbarbárok, akiket csak szűkebb szakterületük kérdései foglalkoztatnak. Vezetésével megtekinthettük a környék történelmi nevezetességeit is. Megnéztük a zentai földvárat, amiről nekem rögtön a hasonló bihari erődítmény jutott eszembe, na meg az említettekre szintén nagyon hasonlító szabolcsi vár, s rögtön megkérdőjeleződött bennem a Ménmarót-legenda érvényessége. Jártunk Leleszen, megnéztük a rendházat és a prépostsági templomot, s nekem eszembe jutott, hogy ezzel a névvel is találkoztam olvasmányaim során, hiszen a prépostság érdekeltségei a bihari tájakra is kiterjedtek annak idején.

Felejthetetlen élmény volt Borsiban megnézni azt a várkastélyt, amelyiknek toronyszobájában született Rákóczi Ferenc, a későbbi nagyságos fejedelem. A várkastélyba ugyan nem lehetett bemenni, de kapuja előtt már ott állt az a bronzszobor, amely évtizedekig volt a föld alá rejtve, nehogy áldozatul essen a népek megbékélését csak szóban hirdető, valójában nagyon is nacionalista csehszlovák kommunista rendszernek. Bogoly János külön felhívta a figyelmünket a várkastéllyal szemben álló aprócska templomra, mert abban keresztelték meg először a fejedelmet, aki nem volt valami életerős csecsemő, s nem bíztak megmaradásában, ezért siettek gyorsan keresztvíz alá tartani.

Eljutottunk Felsőruszkára is, az egri várvédő, Dobó István szülőfalujába. A falu különleges, kéthajós és két főoltárral ellátott templomában az egyik oltár előterében állnak a Dobó-síremlék szarkofágjának vörös mészkő oldallapjai, a falban pedig a fedőlap másolata, mert nem kitalált történetet örökít ám meg Mikszáth Kálmán Buttler János gróf különös házasságáról, s az is igaz, hogy az említett síremlék eredetijét Egerbe küldette a gróf  Pyrker egri érseknek, s csak a közfelháborodás hatására készíttetett róla másolatot az érsekség.

Ami a rengeteg látnivaló mellett megmaradt bennem, a rendezett falvak látványa, a tiszta udvarok, gondozott házak, a házak előtt a gyönyörű virágokkal beültetett ágyások, amelyekből senki nem tép le egy szálat se. Így utólag eszembe jut, hogy amikor a közelmúltban az erdélyi kultúra egyik nagyságának temetésén voltam Kolozsváron, a híres Házsongárdi temetőben, a szertartás után motorinával kellett lelocsolni a kegyelet virágait, mert máskülönben a gyászolók távozása után percek alatt ellopták volna őket. Nem mondom, van még mit tanulnunk, mielőtt belépnénk a közös Európába!

Sátoraljaújhelynél, a szlovák–magyar határon közös vámhivatal, előzékeny határőrök, vámosok, pillanatok alatt rendezik a formaságokat, s már indulhatunk is Tolcs-vára, ahol a helyi önkormányzat vendégházában rendezkedünk be. A polgármester borkóstolóval egybekötött fogadást ad tiszteletünkre a tolcsvai Borok Házában, ami még annak is nagy élmény, aki esetleg már többször is járt Tokajhegyalján.

A Bodrog folyása végig alföldi jellegű, így nagyjából azonos halfauna jellemzi egész hosszában, legfeljebb a felső szakaszán gyakoribbak az áramláskedvelő fajok, míg a torkolat közelében a stagnofil fajok egyedei vannak túlsúlyban. Sokkal érdekesebbnek találtuk a folyót kísérő holtágak halállományát, hiszen itt olyan fajok kerültek elő, mint a kurta baing, compó, a rohamosan fogyatkozó széles kárász és réticsík, valamint a szigorúan védett lápi póc. A folyó alsó szakaszán alkalmunk volt halászokkal is elbeszélgetni, ők is a halállomány csökkenésére panaszkodtak.

Bár a rendelkezésünkre álló idő eléggé szűkre szabott volt, azért itt is kijutott nem szakmai jellegű élményekből is. Meglátogattuk a sárospataki várkastélyt, amelyben szakképzett idegenvezető kalauzolása mellett néztük végig a termeket, bennük a Rákóczi-relikviákat, aztán a Perényi-loggiát, a Zrínyi- és Frangepán–féle összeesküvésről nevezetes Sub rosa termet s jó néhány időszakos kiállítást. Felmenve a bástyákra, gyönyörködhettünk a hegyaljai táj különleges szépségében. A várkastély alatt lustán kanyargott a Bodrog, távolabb Tokaj vulkanikus vonulatának szelíd dombokká lekopott kúpjai, még távolabb, Sátoraljaújhely felé a Sátor-hegyek jellegzetes formái sejlettek. Sajnos a Nagytemplom és a híres iskola meglátogatására már nem futotta az időből.

Mivel épp itt ért bennünket a teljes napfogyatkozás, erre az alkalomra szabadnapot engedélyeztünk magunknak. Különleges szerencsém volt, mert Szitó András barátom, az expedíció bentoszszakértője, a Velencei-tóra indult szakmai megbeszélésre, s felajánlotta, hogy kísérjem el. Hogyne mentem volna, mikor a tó környéke épp abba a sávba esik, ahonnan a ritka égi jelenség a legjobban megfigyelhető volt. Arra azonban nem számítottam, hogy Agárdnál a kutatóállomás hajója vár bennünket, amivel végighajókázzuk a tavat bentosz- és planktonmintákat gyűjtve, hogy megfelelő időre odaérjünk az evezőspálya stégjére, ahonnan felkapaszkodva az indítótorony kilátójára, ideális körülmények közt csodálhattuk meg a rendkívüli csillagászati csemegét. Visszatérve a hajóra, a kapitány pezsgőt bontott, hogy méltóképpen ünnepelhessük meg a nagy eseményt! Közben azonban halbiológus-énem sem tagadta meg önmagát, s a stégen kuporgó pecásokat figyelve érdekes megfigyelést tettem: míg a napfogyatkozás előtt sikertelenül próbálkoztak, nem volt kapás, mikor lefelé ereszkedtünk a toronyból, egymásután emelték ki a halakat! Valószínűnek tartom, hogy a számukra váratlanul jött besötétedés, majd az ezt követő kivilágosodás becsapta szegény halakat, s ezért a kora reggeli időszaknak megfelelően kezdtek el táplálkozni. Így a horgászoknak két ritka jelenség megfigyelésére nyílt egyszerre alkalmuk: napfogyatkozás volt, ez tény, de mi az amellett, hogy haraptak a halak!