Január 2005
Bolgár–2005

G. Tóth Károly

Egy Reményik-évforduló – és még valami

Három évvel ezelőtt Kolozsvárott, Óradnán és Borbereken emlékeztünk Re-ményik Sándorra halálának 60. évfordulóján. A rendezvények, amelyek a kolozsvári evangélikus templomban megtartott záróünnepséggel fejeződtek be, 2002. március 11-én Pécsett, a Művészetek Házában folytatódtak. Az itt rendezett irodalmi esten a bevezetőt Tüskés Tibor író mondta. A pécsi megemlékezésre mindenekelőtt az adott alkalmat, hogy a költő 1927-ben és 1928-ban Pécsett kezeltette szembetegségét, s itteni élményeiből hét pécsi keltezésű verse született. Ezeket a verseket Tüskés Tibor gyűjtötte egybe, s előszóval ellátva a pécsi rendezvény alkalmával tette közzé.

Reményik Sándornak ezekhez a Pécsett írt verseihez kapcsolódik a címben jelzett „és még valami”. Egy olyan Reményik-versről, a szembetegség élményét feldolgozó, A belülvalók árnyéka címűről van szó, amelyet a költő valószínűleg nem Pécsett írt, és dátummal sincs ellátva, mint azok, de tematikájában, karakterében, hangulatában körükbe sorolható. A versre Bertók László, a Pécsett élő költő hívta fel a figyelmet, s úgy gondolom, hogy A belülvalók árnyéka a Reményik-rendezvények és a „pécsi versek” kapcsán is megérdemli, hogy röviden megemlékezzünk róla. Tanulságos a vers „újrafelfedezésének” története, ami aztán más összefüggésekre is felhívja a figyelmet.

Bertók László, akit 1994-ben a pécsi szemklinikán ugyanazzal a betegséggel kezeltek, mint annak idején Reményik Sándort, a kezelést követő napokban a műtétet végző professzortól, dr. Kovács Bálinttól kapott egy levelet, amely mellékletként Reményik Sándor A belülvalók árnyéka című versét tartalmazta. A verset a küldő aláírása, dátumozása és a következő kísérő mondat zárja: „Reményik Sándor (1890–1941) neves költőnket az 1920-as évek végén, Imre József professzorsága idején a pécsi szemklinikán kezelték üvegtesti homályai miatt. Ekkori élményei adták a vers alapját…” A vers tehát a pécsi élményekhez is kapcsolódik, de – mint jeleztem – semmi sem utal arra, hogy Pécsett írta volna a költő. Tény viszont, hogy a Két fény között (1927) és a Reményik Sándor Összes versei (2000) című kötetekben is megjelent, dátum nélkül.

Azonkívül, illetve azzal együtt, hogy Bertók László szíves közlése nyomán talán valami kevéssel hozzá tudunk járulni a Reményik-filológiához, bizonyítható, hogy Pécsett Reményik Sándor nemcsak az évfordulók idején elevenedik meg, hanem emléke betegségével, műveivel kapcsolatban búvópatakként évtizedeken át megőrződött. Joggal gondolhatunk továbbá arra is, hogy az életműben találhatók még további versek, amelyek tematikailag kapcsolódnak a „pécsi születésű” versekhez és A belülvalók árnyéka című vershez, amellyel kapcsolatban jórészt a véletlennek köszönhetően van még egy másik, említésre méltó körülmény is. Arról van szó, hogy Bertók László a fent említett kezelés (1994) és Reményik versének ismerete előtt, de már szembetegsége tüneteinek észlelésekor írt egy szonettet Tehát a bal szemem a jobb címmel, amely a Műhely című folyóiratban 1993-ban, majd a Három az ötödiken című Bertók-kötetben, 1995-ben jelent meg. Ez a vers, ha poétikailag, nyelvileg nem is, de tematikailag és néhány képében, motívumában kapcsolódik a Reményik-vershez.

Anélkül hogy itt részletes összehasonlításra vállalkoznék, az alábbiakban a két vers közlése előtt néhány motivikus kapcsolatra hívom fel a figyelmet. Reményik – az alcímben – Mouches Volantes-ról, azaz „repülő legyekről”, a versben pedig „szúnyog-karneválról” beszél a betegség miatti látászavar okán, míg Bertók apró legyekről, le-föl szálló „messzi madárrajok”-ról szól. Mindkét költőt folyvást kínozzák az itt is, ott is repülő fekete pontok, foltok (Reményik: „pokoli pontok”, Bertók: „kocsonyában békapete, / fel-felszálló pont”), amelyek mindenütt, fönt is, lent is (Reményik: völgyek mély öle, havasok ormai – Bertók: „mintha […] esne az ég folyton le, le / s szállna (lásd fent) épp annyi folt.”) makacsul megjelennek. S a motívumokkal kapcsolatban itt is, ott is megtalálható a világosság és a sötétség-homály ellentéte, a bezártság, a behálózás képzete (Reményik: „Merítettem […] Villanyözönbe,” illetve „este… a nagy rokon sötétbe fojtom.” Bertók: mintha a plafon „hirtelen kifehérlene”, illetve „behálóz [ez is] a pók.”)

Végezetük következzék a két vers.

 

 

Reményik Sándor

A belülvalók árnyéka

                     „Mouches Volantes”

 

Az üvegtestnek finomka hibái.

Holt szememben a mikroszkópium

Is alig-alig fogja megtalálni.

Ó, nem veszélyesek,

És lehet tőlük látni!

 

Csak – nem maradnak el tőlem soha.

Már vittem őket völgyek mély ölébe,

Vittem havasok ormaira.

Merítettem magányba, társaságba,

Villanyözönbe, viaszgyertyalángba,

Végighurcoltam földön és egen:

Árnyékuk ott vonaglott mindenen.

 

Mit ér a kék azúr,

Ha kékjén ott repülnek?

A hamvas rózsa-arc,

Ha reá települnek?

Az aranymintás alkonyat,

Ha beleszövik magukat

E minden mintát átütő

Pokoli pontok, vonalak?

A hó fehérje, dér ezüstje,

Erdők első smaragdja is mit ér,

Ha ez az őrült szúnyog-karnevál

Minden látásban, mindenütt kísér?

Jaj, mit akarnak, mért jönnek velem –

Végig, végig, végig az életen?!

 

Csak este, ha lámpámat eloltom,

S őket a nagy rokon-sötétbe fojtom,

Csak akkor adnak pihenőt nekem.

 

Bertók László
Tehát a bal szemem a jobb

 

Tehát a bal szemem a jobb,

a jobbon nyolc-tíz fekete,

kocsonyában békapete,

fel-felszálló (rossz rím, de) pont.

 

Mintha bámulnám a plafont,

s hirtelen kifehérlene,

hogy lám, mennyi apró legye,

hogy behálóz (ez is) a pók.

 

Mintha messzi madárrajok,

madárrajoknak a helye,

esne az ég folyton le, le,

s szállna (lásd fent) épp annyi folt.

 

Mintha attól homályosod,

hogy önmagát nézem vele.