Január 2005
Bolgár–2005

Szvetlana Dimitrova

A hovatartozás kétértelműsége

Az 1989 utáni bolgár kivándorlás

Az ENSZ, a nem hivatalos kormányszervezetek, az állami vagy magán statisztikai hivatalok előrejelzései megegyeznek: 2050-ig Bulgária lakossága nyolcmillióról ötmillióra csökken, és az etnikai térkép is teljesen átrendeződik. Ezáltal az ország a demográfiai zuhanás tekintetében a világon a legelső helyet foglalja el.

2003 végén Bulgária lakossága 7 801 000 fő, az ezer főre eső születési koefficiens mínusz 8,6, a halandósági pedig 14,3. Nemcsak az „empirikus” szociológusok, de a politikusok is riadót fújnak. 2004 júliusában Georgi Parvanov köztársasági elnök bejelenti azon szándékát, hogy a demográfiai krízis ügyében egybehívja a Nemzetbiztonsági Tanácsot. Ezzel párhuzamosan a családpótléki törvény kiigazítását kéri és új, születést ösztönző stratégiák bevezetését indítványozza. A szakemberek felismerik a lakosság elöregedésének fontos társadalmi dimenzióját és az ezt szabályzó progresszív források kiapadását, a közvélemény pedig valamiféle „etnikai egyensúlyfelbomlástól” tart: ez az irányultság a romák dominanciájához vezet majd. Ezek a beszédmódok egyrészt egy „nemzeti” maradiságról, másrészt pedig egy érzelmileg túlfűtött drámaiságról árulkodnak, melyek nem vezetnek semmilyen irányba.

Az Európa Tanács egyik jelentéséből kiderül, hogy minden európai országban csökken a születés és a 2050-re szóló előrejelzések a huszonötök Európájának csak 397,5 millió lakost jósolnak. Ezen kívül Franciaországban például az etnográfiai térkép távolról sem a köztársaság állampolgárai közötti egyenlőségről szól.

Mindezek a beszédmódok, akár megalapozott politikai szakvélemények, akár populista ideológiáknak alárendelt előítéletek, első látásra vitathatatlan empirikus alapokon nyugszanak. Mégis mindegyik hibája, hogy nemzetállamban gondolkodnak és egy másik problémát kendőznek el, a kivándorlás, identitás és hovatartozás problémáját.

A demográfiai változások a globális átalakulások részét képezik. Napjainkban ezeknek az egyensúlyfelbomlásoknak a szabályozása a nemzetállam kompetenciáján kívül esik. Vajon hány, a saját országában kisebbséggé válástól félő ember érzi magát a nemzeti térséghez tartozónak? Ha a demográfusok viszonylag pontosan kiszámolják a születési együtthatókat és százalékokat, ugyanők képtelenek az 1989 utáni kivándorlási dömpinget felmérni. A becsült szám 500–700 000 között van. A statisztikák következetlensége folytán ez a szám bizonytalan; egy átfogó tanulmány helyett, mely árnyalta volna az eseteket és ennek következtében stratégiákra sarkallt volna, inkább e „nemzeti térség” borúlátó és érzelmi konjunktúrája alakult ki. Ha a tanulmányok a kommunista rendszer törökjeinek 1989-es „nagy kirándulását” vagy a görögországi szezonmunkások migrációját tárgyalják,1 besorolási és behatárolási nehézségek miatt nem foglalkoznak a Nyugat-Európába, Egyesült Államokba vagy Kanadába vándorolt fiatal bolgárokkal, akik javarészt tanulási céllal kerekedtek fel. Miért megfoghatatlan ez a téma?

Ennek egyik magyarázata a mennyiségi adatok gyűjtési nehézsége lehetne, és olyan minőségi elemzések hiánya, melyek e jelenséget másként is értelmeznék, mint „nemzeti tragédiát”. Ám ez nem kielégítő. A szociológiában talán a népmozgások tárgya a legkevésbé „tudományos”: kevés az objektivált paraméter és módszertanilag megalapozott adat, transzponálható a keret, de ugyanakkor azon ritka kérdések közé tartozik, melyek megteremtik a szociológia létét a globalizált társadalomban, jóval túl a megalapítói által elképzelt nemzeti határain.

A nyilvános és politikai attitűdöknek az a fajta tehetetlensége, hogy a jelenséget széles körű világjelenségként vizsgálja, a hovatartozás kérdésének relativizálását valló elutasításból fakad. A reprezentációk által előre megszabott értelmezések és a kialakuló gyakorlat elcsúsznak az általános emberi jogok posztulátumaihoz képest. Így fennáll a társadalmi problémák funkcionalista magyarázatának veszélye.

Letelepedéssel járó népmozgások?

1989 után Bulgária a többi kommunista rendszert átélt kelet-európai országhoz hasonlóan rendszerváltáshoz érkezett. A központosított rendszer megszűnt, s ennek következtében a szociális élet tiltott területei, sérülten bár, de felszabadultak. Nem kellett ezentúl határátlépési fortélyokon töprengeni, az efféle „kihágások” nem jelentettek jóvátehetetlen kockázatot. A posztkommunista migrációk, mint rendkívül különböző okokból származó gyakorlatok, azon motivációk tárházának bizonyítékaként tűnnek fel, melyről az elméletek leltárt készítenek. E migrációkat a kilencvenes évek elején felbukkanó szabadság gyakorlati alkalmazásának tekintik, majd hamarosan gazdasági stratégiák szellemében értelmezik újra, és kizárólag a fiatal nemzedékre jellemzőek. ENSZ-adatok szerint Bulgária az első, erős kivándorlási zónába tartozik (évente átlag 100 000 fő). Az ország 2003-as statisztikái alapján 1989–2000 között 640–670 000-re tehető a kivándoroltak száma, hatvan százalékuk 20 és 40 év közötti.

Ez az új jelenség a posztkommunista országban már csak azért is furcsa, mert egybeesik a globalizáció terjeszkedésével. Kelet-Európa országaiban, ahol az ideológiák már stratégiák mozgósítására is képtelenek, a gazdasági válságok az országon belüli és kívüli migrációt eredményeznek, mely az addigi egyhangú és merev egyéni trasszékat változatossá teszi. Ezek a nyitások azonban elmélet és gyakorlat közötti ellentmondásokat szülnek: hovatartozás és identitás, mozgás és letelepedés.

Zygmunt Bauman úgy véli, hogy ha két társadalom megkülönböztetése a társadalom tagjainak rétegződési mértéke alapján lehetséges, akkor a posztmodern korban a mobilitás foka alkotja ezt a fogyasztói társadalmat rétegző mértéket.2

A mobilitás (mind a belső,3 mind a nemzetközi) 1989 után vált lehetségessé, és feladata valamiképp átalakítani és felszabadítani a régi, megmerevedett berendezkedéseket, egy mozgékony, építő szellemű társadalmi életben való részvétel céljából. Fölvetődik tehát a kérdés, milyen mértékben érintik az újonnan nyílt lehetőségek az emberek összességét. Ezek az új nyitások nem kevésbé stabil egyenlőtlenségeket szülnek a „befejezetlen” modernizációjú társadalmakban, ahol a társadalmi rétegek már eleve a fejlődés különböző fokain állnak. A szakadék megteremtésének és elmélyítésének folyamatai rátevődnek a megkésett, részleges és erőszakos modernizációtól örökölt szociális kuszaságra (1830, 1945 és 1989-ben történtek modernizációs kísérletek; ezek, mindig az ország reális képességeitől elrugaszkodva, modern és nemzetközi egyéneket és térségeket hoztak létre, de olyan entitásokat, melyek egy hagyományos társadalomhoz tartoztak). Ez az eltolódás hosszú távon az eltérő egyéni stratégiák hatékony kollektív (nemzeti) egyesítésének kudarcához vezet.

A globalizáció mindenkit a távolságok megszüntetésével és a szabadság hozzáférhetőségével kecsegtet, holott csak több eltérést polarizál az egyének között egy külső értékrend „bevezetésével”. Hozzájárul a két csoport eltávolodásához – egyfelől a szülőföldjüktől elszakadt vándorok, másfelől a helyben maradottak. A mozgók osztálya is különböző migránsokat foglal magába. E „köztes világ képviselőinek” gyakorlata, mely megelőzi a nemzeti azonosulástól az állampolgári közigazgatási hovatartozás felé való átvezetést, közös.

A hovatartozás kérdése

A migráció és az ebből fakadó problémák értelmi megközelítése (a nemzeti populista beszédmód ezt „tragédiának” tekinti) az identitás és hovatartozás (állampolgárság) viszonyának elemzését feltételezi.

Bulgária aláírta azt a nemzetközi egyezményt, mely a kettős állampolgárságot szentesíti. Az ENSZ a lakhely megválasztását az alapvető emberi jogok közé sorolja. 2004-es, Human development jelentésében az említett szervezet minden ország kormányának javasolja, tegyék lehetővé, hogy a kivándorlók megtarthassák identitásukat, nyerjenek hovatartozást (állampolgárságot), illetve serkentsék a származási országukkal való kapcsolat ápolását. Ez a megőrzött és ápolt kötődés nem jelenti az integráció visszautasítását, hanem egy mássággal való gazdagodást, ugyanakkor annak az egyensúlyfelbomlásnak orvoslását, melyet a nagy vonzerejű migrációs pólusok idéznek elő. Azonban ez az „ideáltipikus” felfogás, mely olyan politikák kidolgozását igényli amelyik a különbséget és a sokféleséget integrálja, egy általános emberjogi humanista filozófia letéteményese. Alkalmazhatatlanságuknál fogva ezeket az előírásokat távolról sem ültetik gyakorlatba a befogadó ország törvényei, s ennél még kevésbé ezen országok polgárainak a reprezentációi; azon felül eléggé korlátozottak a származási országgal való konstruktív és részvételt elősegítő kapcsolatformák.

A humanista nyilatkozatok párhuzamosan léteznek Nyugat-Európa befogadó országai képmutató gyakorlatával. A feketemunkások ellen hozott intézkedések célja egyáltalán nem az új kizsákmányolás megakadályozása; a piac az, ami felfogadja őket nemkívánatos munkák elvégzésére, elfogadhatatlan körülmények között. A bolgár munkásokat, mint a többi exkommunista kivándorlót is a munkaerőigény melegen üdvözli, nem így a politikai diskurzus. Hasonlóképpen, ha elfogadjuk, hogy a kivándorlásnak nemcsak negatív vonzata van – brain drain, elnéptelenedés –, hanem pozitív hozadéka is, figyelemreméltó az a közvetlen befektetést, mely Bulgáriában is megnyilvánul: 2002 júliusában a külföldön élő bolgárok 449,6 millió USD-t utaltak haza.4 Kérdés, hogy ez a pénz mennyiben változik befektetéssé, illetve, hogy ez a küldemény részvételformákat eredményez-e. A fiatal nemzedék képzett elitjének hazatérése nem több néhány ritka kivételnél, melyek között a jelenlegi kormány néhány minisztere található, London City bolgár közgazdászai. 1996-ban létrejött egy Bolgár Húsvét (Balgarszkiat velikden) nevű mozgalom, a magas képesítésű, külföldön tartózkodó fiatal bolgárok hazacsalogatásának mozgósítására; két évvel később ez egy évente megrendezett találkozóvá változott, homályos célokkal és minden áttörés nélkül.

A bolgárokat kevéssé foglalkoztatja a nemzeti gyakorlat; a nemzetivel való identifikáció egy iskolában tanított képzeten keresztül valósul meg, de nem az alkalmazott működési rendszer iránti elkötelezettségen nyugszik. Mivel az állampolgárság nem teszi lehetővé egy gazdaságilag vonzó térségben való részvételt, nincs ennek átgondolt identitása, csak előírásként érzékelik. Úgy is nevezhetjük, hogy egy „ugrás” a nemzetelőttesből a nemzetfölöttibe. A párhuzam kedvéért: az EU-országokban a nemzetállamban vállalt kötelezettségek nem szívódnak fel az egyesítéssel. Néhány elemző egyenesen az állam és polgárai közötti interakció gyakorlatának megerősödő aspektusaira hívja fel a figyelmet.

Ivajlo Dicsev5 szerint a team performance6 tendenciája a még mindig modernizálódó Balkánon ma is elég szívósan jelen van. A kollektíva miatt az „elképzelt közösség” képzetéért is felelősek vagyunk, tehát „a hovatartozás itt (a Balkánon) és az identitás, elég nagymértékben, szinkretikus egységet alkotva működik”. Ám ebben az esetben az egyén traumaszerűen megosztott, egy társadalmi és nemzeti entitáshoz fűződő valódi hovatartozása és egy globális térséghez vágyott hovatartozás között.

A javasolt és vágyott „általános” emberi jogok eltávolodnak a megvalósítási eszközöktől a gazdaságilag és szimbolikusan is félreeső területeken. A bolgárok kivándorlása a szociális átrendeződés egész világon végbemenő folyamatának része, mely emberi csoportok és  területek kizárásához vezet, s a neoliberalizmus érdekei felől „strukturális helyesség nélküli”.7 Ebben az értelemben az állampolgárság(ok) és a származási és befogadó ország közötti mobilitás megteremtése és nem a „bolgárok” fogyása a helytálló kérdés; különben továbbra is a kiúttalanságot tápláljuk abból a „fekete lyukból”, ahova már egyszer bekerültünk, s mely a fokozatosan elnéptelenedő periféria területe.

K. A. fordítása

Jegyzetek

1. A pártatlan tanulmányok közül két kötetet említhetünk : Between adaptation and nostalgia : the bulgarian Turks in Turkey (szerk. : A. Zseljazkova) és Bulgaria. The social impact of seasonal migration (R. Gencseva, P. Kabakcsieva, P. Kolarszki), IOM, 2003.

2. Bauman, Zygmunt : Le coűt humain de la mondialisation (Globalization. The Human Consequences,1998)  Hachette, Paris, 1999.

3. A kommunizmus alatt minden állampolgár születési helyén élte le az életét. Ez a fajta meghatározás (grazsdansztvo) mindenfajta belső mozgást kizárt, egyedül a párt adhatott engedélyt más városban való letelepedésre. 

4. Bulgaria. The social impact of seasonal migration, (R. Gencseva, P. Kabakcsieva, P. Kolarszki), IOM, 2003.

5. Dicsev, Ivajlo: Ot prinadlejnost kam identichnost. (A hovatartozástól az identitásig) LIK, Sofia, 2002. 90.

6. Erwing Goffman terminusa.

7. Manuel Castells kifejezése, in: Fin de millénaire. L’čre de l’information III Fayard, Paris, 1999. 189.