December 1997
Látványaink logikája

Jakobovits Miklós

Az erdélyi művészetről

A barátság kohéziója

1956-ban szerencsém volt személyesen is megismerni Tamási Áront egyrészt a Mariánum aulájában tartott előadását hallgathattam meg, másrészt közelebbről is megismerhettem, amikor Nagy Imrével, a festővel műtermünkbe látogatott. Ami a legnagyobb hatással volt rám, az az erőteljes koponya, azaz a homlokszerkezet tömörsége volt, valamint a stabilan egyenes tartás, a nyugodt, szuggesztív taglejtések és plasztikusan megfogalmazott gondolatok. De ami még ennél is jobban megfogott, az a két ember között áramló magnetikus erő.

A barátság, a szellem erejébe vetett hit, a székelység sorsáért érzett felelősség kötötte egybe a két, szinte sorsszerűen egymásra talált ember. Itt értettem meg először a művészet áttételes kifejező erejét, hiszen csodálatos az az időn és teren kívüliség, ahogy Tamási Áron, miként egy nagy festő, plasztikusan színes képeket tudott alkotni mondataival, illetve az az irodalmi elbeszélő jelleg, ahogy Nagy Imre nagyméretű temperaképein megjelenik a székely hétköznapi élet, a színeken és formákon túlmutatva, kifejezve és elbeszélve az élet mindennapjait. Ilyenformán az irodalmi gondolatot, a mondanivaló tömörségét képben kifejezve találjuk meg a Nagy Imre vitalitással teli képein, míg a Nagy Imre-i lobbanékony színeket, erőteljes, plasztikusan képi megfogalmazású alakjait és tájait valósággal magunk előtt látjuk, mint látási szenzációt, Tamási Áron mondataiban, tömör festői képeiben.

Ezt az egymást inspiráló művészi ihletet csakis az egymásra figyelő szeretet és megbecsülés tüze fűthette fel, melynek lobbanékony lendülete mindkettőjüknél maradandó, és a székely népi életet bemutató képekben valósult meg. A műfajok eme csodálatos egymásratevődésében szentelődött meg ez a barátság, ötvöződtek a műfaji jellegek. A székelység művészete általuk sajátságos megbecsülést kapott. Elidegenedés felé haladó korunkban nekünk, képzőművészeknek és íróknak örök példakép, jelkép lehet ez a népet szolgáló barátság.

A Barabás Miklós Céh vásárhelyi kiállításán

Az eltelt 70 év nekünk, erdélyi művészeknek, elsősorban a lelkiismeret faggatásának az emléke kell, hogy legyen. Mert mit tettünk a rengeteg elkallódott, külföldre vándorolt, jellegzetesen erdélyi remekműért, a lázasan lelkesedni tudó erdélyi művészekért? Mit tettünk egy erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megteremtéséért, valamint az egyházaknál fellelhető műkincsek és műértékek állagának megőrzéséért, restaurálásáért?

Úgy érzem, egy új, átfogó kollegiális ráfigyelés, a sokféleség megértésére alapuló szeretet kell hogy átölelje az erdélyi művészet egészét, mert csak ez jelenthetné azt a melegséget sugárzó, művészi megértésre alapozott látásmódot, amely ma hiánycikk, s amelyben oly gazdag Erdély alkotó közössége, még pragmatizálódott korunkban is.

Az elzártság, a saját értékeinkre való figyelés paradox módon kialakította az erdélyi művészekben, hogy megőrizzenek itt, Európa szívében, úgymond, egy lelki szüzességet, egy ártatlan lelki kényszert és mentesek maradjanak az Európában oly divatossá vált művészi árukészítéstől, s így munkáik valódi emóciót, valódi mondanivalót közvetítenek.

Vágyunk az lenne, hogy az erdélyi mentalitás legnemesebb értékei Európa irányába is sugározzanak, s az itt készült művek megkapják az őket megillető rangot Magyarország és Európa nagy múzeumaiban is.

Ezek a munkák lobbanékony, emocionális tartalmukon keresztül erőt adóak, vigasztalók, a művészet erejével katartikusan, tisztítóan hatnak, és felemelik azokat az alkotókat, akik a nehézségek ellenére is, megmaradtak a művészet nemes eszméje mellett.

Büszkék vagyunk azokra a művészekre, akik Erdélyből elindulva, párizsi padlásszobákban, holland nyitott-ablakú műtermekben vagy amerikai csoda-állványokon festették remekműveiket.

Büszkék vagyunk öreg mestereinkre, akiket a szeretet tartott itthon, akiknek a feléjük áramló helyi magnetizmus adta a további alkotó erőt.

Büszkék vagyunk egészen fiatal alkotóinkra, akik a legújabb formanyelven fejezik ki magukat, és újszerű látásmóddal kapcsolódnak be a nagy európai áramkörbe.

Minden meglévő értékünket tisztelnünk kell, és Erdély emberanyagban és vérmérsékletben oly gazdag tehetségállományát kamatoztatnuk kell, hasonlóan a katalánokhoz, akik a legnagyobb nemzeti elnyomás alatt mutatták fel Európa talán legnagyobb képzőművészeti egyéniségeit, akik egyben nemzetük büszkeségei is lettek.

Vissza kell varázsolnunk valamit a művészetből, ami szent, ami az embert átöleli, s talán Erdély művésznemzedéke képes erre az érzelemre, felpezsdítve a hazai művészeti életet, helyenként pozitív választ adva a Nyugat részéről felvetett kérdésekre.

Szeretném, ha Szövetségünk, a Barabás Miklós Céh a nagy művészi összefogás Szövetsége lenne, amely nem elválasztani akar, hanem a sokszínűségen keresztül a legnemesebb transzszilvanista szellemet képviselné.

Marosvásárhely, 1997. október 25.