November 1997
Írás és vállalkozás

Ilie Şerbănescu

Legyenek-e saját kapitalistáink?

A jelenlegi kormány dilemma előtt áll, ez azonban, ha végiggondoljuk, az egész román társadalom dilemmája, ugyanis a román kapitalisták tőkefelhalmozása gyakran a törvényesség határán található, félig törvényes vagy egyes esetekben jócskán törvénytelen eszközök felhasználásával történt, elsősorban a közvagyont érintő visszaélések, csalások és rablások útján. Játsszuk meg, hogy szemet hunyunk, nehogy kapitalisták nélkül maradjunk, hiszen a kapitalizmus felépítése kapitalisták nélkül mégiscsak elképzelhetetlen? Vagy teljes hajthatatlanság, sőt keménység nyilvánuljon meg a törvények alkalmazásakor? Ez viszont azzal a kockázattal járna, hogy csakis külföldi kapitalistáink lesznek. Figyeljük meg: ezek a kérdések fel sem merültek az előző kormány idején. A közhatalom, bármelyik szervét tekintjük (rendőrség, ügyészség, bíróság) a törvények tiszteletben tartásáról és a korrupció elleni harcról való fecsegésen túl

tulajdonképpen nem szólt bele a dolgok menetébe. Emiatt, a morális összefüggéseken túl, amelyek közül legfontosabb bizonyára az, hogy a közembernek végképp elege lett mindebből, az volt a gond, hogy miközben a hatalmat birtoklók szociáldemokrata elveket vertek dobra, és a hátrányos helyzetűek védelmezőinek nevezték magukat, a román társadalom dagadó vitorlákkal haladt a kapitalizmus latin-amerikainak nevezhető modellje felé, amelyre az egyre jobban élő gazdagok szűk csoportja és az egyre nyomorultabb szegények tömege közötti drámai polarizálódás jellemző.

Ma kellőképpen ismerjük, hogyan valósult meg mindez. Nincs törvényes keret, amelynek segítségével a születendő piacgazdaság új feltételei között szembe lehetne nézni- a központilag irányított gazdaság átalakítása során megjelent lehetőségekkel. És senki sem igyekezett kialakítani ezt. Az éppen létező, kevés törvény áthágásának az étvágya annak függvényében növekedett, ahogy bebizonyosodott egyrészt az, hogy pénz nélkül nem lehet előrelépni, másrészt pedig az, hogy a törvénysértések ellen semmit sem tesznek. Egyesek

        ellenőrző, felderítő, vizsgálati és bírói szervek cinkos magatartása, akiknek meg kellett volna védeniük a társadalmat ezektől a jelenségektől, iszonyatos ritmust biztosított az adó- és valutacsalásnak, a csempészetnek. A közvagyon egész egyszerűen ostromlottá vált. Majdnem teljesen kifosztották. Rég megállapított tény, hogy egyetlen életképes megoldás létezik, amely megállíthatná a közvagyon rongálását: a privatizáció. Vagyis magánszemélyekre kell bízni fizikai megmentése érdekében. Mindazonáltal a régi kormány alatt a magánosítást sajnos egyre halogatták.

Így tehát a politikai cinkosság gyanúja szinte együtt járt ezzel. De néha meghatározó módon a bankok is belejátszottak azzal, hogy kölcsönöket adtak a minimális elővigyázatossági szabályok mellőzésével. Egyszerre csak megjelentek azok a kapitalisták, akik nem is azzal dicsekednek, hogy száz lejjel kezdték, a többit pedig kezdeményező szellemüknek köszönhetik, hanem azzal, hogy az első pillanattól milliárdokkal indultak, amelyek a bankok valóságos ajándékaként hulltak az ölükbe. A '96 novemberében megtartott választások eredménye azt is jelentette, hogy a korábban kormányzók elnyerték büntetésüket az e téren megnyilvánult passzivitásukért. Az új kormányerők pedig megígérték, hogy nem nézik tétlenül ezeket az állapotokat, hanem támadásba lendülnek, nem csupán a szavak, hanem a tettek szintjén is, a korrupció és a törvénytelenség ellen.

Nem mondhatjuk, hogy a hatalom új birtokosai nem indították el a hadjáratot a korrupció és (szélesebb körben) a törvénysértések ellen. Ezzel egy időben azonban megjelent az említett dilemma is. A jelenlegi hatalom semmiképpen sem lehet túl engedékeny, vagy ahogy mondanánk, „nem ejtheti az egészet”. Ezzel lemondana mindanól, amit vállalt, hiszen a gazdaság kemény valóságával szembesülve máris kénytelen volt visszavonni a szociális védőhálót érintő választási ígéretek egy részét. Ez a szükséges anyagi források hiánya miatt történt.

Ám mindezt félretéve vissza kell téríteni Romániát arról az útról, amely az erős középosztály nélküli társadalom éles polarizációja felé vezet, vagyis végső soron egy olyan társadalmi modell felé, amelynek Európában nincs múltja. Nyilvánvaló azonban, hogy egy határozott, darabos és árnyalatok nélküli eljárás, bármilyen szívesen látott esemény volna az eddig történtek miatt, és akárhogy örvendenének a frusztráltak, azzal a kockázattal járhatna, hogy nem a kitűzött, kívánatos célok eléréséhez vezetne. Tételezzük fel, hogy az egyik következmény az adó- és valutacsalás eltűnése lenne. De nem kizárt, hogy ezzel együtt a magánkezdeményezést is eltemetik. Tételezzük fel, hogy eltűnnek a politikai alapon osztogatott hitelek, amelyek egyeseknek anélkül biztosítottak vagyonokat, hogy valóságos termelő- vagy legalább kereskedelmi tevékenységbe kezdtek volna, de előfordulhat, hogy a folyósítás visszafogottsága éppen a fejlődés eredőjének, a hitelnek a szerepét kompromittálja. Noha sokak számára ez nem hangzik jól, a feketegazdaság felszámolásának váratlan kísérlete nem volna túlságosan jótékony hatású. Hiszen ez biztosítja a mindennapi kenyeret azon románok számára, akiknek a hivatalos gazdaság majdhogynem semmit sem képes nyújtani. Ha pedig megharagszik amint Bulgáriában történt —, ez a feketegazdaság a szomszédokhoz költözik, ahol főleg tőlünk keletre az ő szemszögéből nézve a földi mennyországot fogja megtalálni.

Ne feledjük azonban, hogy a fejetlen tisztaságteremtő kísérlet azzal a veszéllyel járhat, hogy nem csupán az egyik napról a másikra milliárdosokká váltakat sepernénk le a színről, hanem a létező vékony román tőkésréteget is. És oda jutnánk, hogy a kapitalizmust kizárólag külföldi tőkésekkel építenénk fel.

Ez tehát a probléma. Bonyolult ügy, hiszen nem mondhatjuk az embereknek, hogy mindent el kell felejteniük, mert nekünk is szükségünk van saját kapitalistákra, de ana sem kérhetjük őket, hogy leboruljanak a külföldi tőkések előtt, akiknek a mieinkkel ellentétben elegendő idejük volt arra, hogy vagyonukat erkölcsi tekintetben tisztává tegyék. Egy szellemes régi amerikai mondás arra figyelmeztet, hogy „csak azt ne kérdezd, hogyan szereztem az első milliót; egyebet bármit”. Ez a súlyos kérdés, akár tetszik, akár nem, létezik. Mi csupán felvetjük, semmiképpen sem próbálunk megoldásokat találni rá. Valerian Stan úr feláldozását nyilván nem tekinthetjük megoldásnak.

Egy dolog világos: szükség van egy olyan törvénycsomagra, amely megvédi a társadalmat a közpénzekből való meggazdagodás jelenségétől. Ugyanúgy, ahogy szükséges a törvényes keret szigorúbbá tétele a törvénysértések esetében. Immár nem arról kell beszélnünk, hogy minden eszközzel a törvényes keret betartására kell törekednünk, és bátorítanunk kell a hatóságokat, amelyeket a törvény szelleme szerint azzal bíztak meg, hogy ezeknek a törvényeknek a tiszteletben tartását figyelemmel kísérjék. A privatizáció felgyorsítása a leghatékonyabb gazdasági eszköz, melynek segítségével meg lehet akadályozni a közvagyon fosztogatását. A magánosítás folyamatának a teljes átlátszósága pedig majdnem garanciát jelent arra nézve, hogy ez a folyamat nem korrupciót és törvénytelenséget gerjesztő elem.

Világos, hogy akik ezentúl válnának kapitalistákká, kissé haragudni fognak, mert azok, akik már kapitalisták, más körülmények közt emelkedtek fel, nem olyan megszorító intézkedésektől körbevéve, amelyek a jövőben létezni fognak, és amelyek arra kényszerítenék a tőkéseket, hogy csakis törvényes úton, kezdeményező szellemük és menedzseri képességeik latba vetése által gazdagodjanak meg. A társadalom szemszögéből nézve a dolgokat és a közhatalom szemszögéből is, ha netán fel akarja vállalni ezt a kapitalisták rostálásakor az alapvető kritérium az, amit a tőke társadalmi szerepének nevezünk. Hogy mindenki megértse: nem mindegy, hogy a felhalmozott tőkével csak úszómedencés villákat építettek, Mercedeseket vásároltak, a Riviérán töltötték szabadságukat, és átvettek valamilyen kaszinókat, vagy ellenkezőleg: megvásároltak vajmi gyárakat, építettek némi utakat vagy beindítottak egy-két új termelő és szolgáltató vállalkozást, ahol munkahelyek jelentek meg. Ezeket, azt mondják, a magángazdaság alakítja ki. Mert magától értetődő, hogy mást jelent az a kapitalista, aki (világos miért) néhány könyvelőt és testőrt tart, mint a másik, aki (habár Mercedesszel és főúti villával rendelkezik) azoknak a vállalatoknak a zavartalan működtetése miatt, amelyeknek tulajdonosa, vigyáz arra, hogy havonta biztosítani tudja néhány ezer ember fizetését.

 

Megjelent a 22 1997. évi 33. számában.

 

Szabó Géza fordítása