Október 1997
Kereső ember — kereső egyház

Randolph L. Braham

Erdély zsidósága: opportunista történelmi beszámolók

Románia kommunista korszakában a holocaustot a történelem orwelli homálya fedte. A történetírás gyakorlati okoknál fogva csupán a kommunista párt propagandaeszköze volt. A romániai zsidóság második világháborús tragédiája a hetvenes évek közepén vált ismét „bizalmas” beszélgetések témájává, mintegy válaszként a — Románia háborús szereplésének kozmetikálására meghozott — Nicolae Ceauşescu nacionalista-szocialista rendszerének politikai döntésére. E döntésnek világos bel- és külpolitikai célkitűzései voltak. Belföldi célja mindenekfölött a nacionalista-szocialista rendszer legitimizációja volt, illetve a háborús időszak pronáci diktátora, Ion Antonescu marsall fokozatos rehabilitációjának az elősegítése. A külpolitika terén elsődlegesen az ország határokon túli imázsát volt hivatott javítani azáltal, hogy Románia öntömjénező „humanitárius” háborús magatartását szembeállította a németek, főképp pedig a románok hagyományos ellensége, a magyarok „barbárságával”.

A holocausttal kapcsolatos román történelem megtisztításának széles politikai irányvonalait maga Ceauşescu határozta meg a hetvenes években.1 Útmutatásaitól vezérelve, az ártatlanság bizonygatásába bekapcsolódott, párt által támogatott „hivatalos történészek” megkezdték az Antonescu-korszak 270 ezer ukrán és román zsidó áldozat tragédiájának elferdítését és tagadását. Ezenfelül a történelemtisztítási kampány a rendszer nyilvánvaló magyarellenes politikai céljait szolgálta: a két ország háborús magatartásának párhuzamával megerősíteni Románia hatalmát Erdély és az ott élő nagyszámú magyar kisebbségi fölött.

Ez a kampány 1986-ban felélénkült. A pro-Ceauşescu propagandisták nekifogtak hasznot húzni a tulajdonképpen nyomtalan, a második világháború éveiben a magyar—román határon véghezvitt magyar és más zsidó menekültek tömeges megmentéséről szóló beszámolókból. E beszámolók főképp két olyan idős személytől származtak, akiknek magáncéljait remekül szolgálták: Moshe Carmilly-Weinbergertől, a kislétszámú kolozsvári neológ zsidó közösség volt főrabbijától, illetve Raoul Şorban festőtől, illetve művészettörténésztől.2 Az első buzgón próbált szilárd alapot szerezni az ellene akkoriban és mostanság is felhozott háború utáni vádakkal szemben, amelyek szerint 1944. május 2-án, a gettóba zárás előestéjén feleségével együtt megszökött, és magára hagyta híveit. Şorbannak viszont, a maga során, nem volt ellenére, hogy elismerésben részesüljön a sokszor felemlített háborús időkbeli zsidószimpatizánsi tevékenységéért.

E két személy mentési beszámolóinak első közlése, amely a románok nagylelkűségét és önzetlenségét hangsúlyozta, a több kutató által is Ceauşescu-propagandistaként nyilvántartott Adrian Riza aláírásával jelent meg.3 Ezt követték a „mentési akció” két szereplője 1986 utáni előadásainak és interjúinak publikált változatai.4 Míg egyes „történészek” és nem szakmabeli laikusok Carmilly-Weinberger rabbinak és Raoul Şorbannak a nyolcvanas évek közepén megkezdett beszámolóit egy az egyben elfogadták, mások aggodalommal figyelték a holocaust történetének meghamisítását. Az idő múlásával azonban egyre több propagandista és pszeudotörténész beépítette a nyom nélküli „történeteket” saját tendenciózus írásaiba.

Világosan felismerhetővé vált annak veszélye, hogy ezek a „mentési beszámolók” komputervírusként elterjednek, és megfertőzik az egész hihető irodalmat. Hogy gátat vessen a hamisítási áradatnak, e sorok írója felhívta a Yad Vashem megfelelő vezetőinek a figyelmét erre a jelenségre, egy dokumentumgyűjteményt állított össze és helyezett el a legnagyobb holocaust-témájú levéltárakba, 5 és megjelentette a Drumul vieţii (Az élet útja) című propagandafilm kritikáját. Ezt a filmet a román nacionalisták azzal a céllal készítették, hogy Romániának a háború idején tanúsított humánus magatartását a két szereplő „mentési akciói” révén bizonyítsák.6 A Carmilly-Weinberger—Şorban kettős „mentési” legendáját egy romániai magyar nyelvű napilap is leleplezte.7

Úgy tűnik, mindkét szereplőhöz eljutottak ezek az írások; reagálásaikból ítélve nem érték őket kellemes meglepetésként. A kilencvenes évek eleje óta ellene felhozott kritikák nyomán, úgy tűnik, Carmilly-Weinberger rabbi szükségét érezte, hogy a „mentési” akciókkal kapcsolatos nagyszámú, nyomtalan és sokszor egymásnak ellentmondó közléseit tisztázza és újraírja. Valószínűleg rájött, hogy az eredeti emlékirataihoz8 és az egyre grandiózusabb mentési beszámolóinak sok részletéhez fűzött kritikus észrevételeknek van némi létjogosultságuk, és ezek további „magyarázatokat” kívánnak.

Az újraírt beszámoló három könyvben található, amelyek — tartalmukat és magyarázataikat tekintve — három különböző közönség szája íze szerint készültek. Az angol nyelvű változatot {The Road to Life) nyilvánvalóan a széles nagyvilágnak szánta; A zsidóság története Erdélyben főképp a magyarországi magyarok számára íródott; az Istoria evreilor din Transilvania pedig a román olvasóközönség elvárásait hivatott kielégíteni.

A The Road to Life, amely címét a román propagandafilmtől kölcsönözte, messze a legvédekezőbb. A munkát, amelyet egy New York-i zugkiadó adott ki, a rabbi nevét viselő Héber és Zsidó Történelmi Intézetet is magába foglaló kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen dolgozó Gyémánt László szerkesztette.9

Ez a könyv szelektív összegzése Carmilly-Weinberger rabbi önmagyarázó „memoárjainak” és a nagyszámú, sokszor egymásnak ellentmondó, tulajdonképpen nem bizonyított tényeket tartalmazó mentési mesének, amelyekről ő és Şorban a nyolcvanas évek közepe óta beszámoltak. A Romániában kiadott interjúk és cikkek tartalmát tükrözve az első három fejezet párhuzamot von a románok „humanizmusa” és a magyarok háborús időszakbeli „barbársága” között. Amikor a rabbi a román zsidóság második világháborús áldozatairól beszél — végül is a könyvet az angol nyelvű olvasóknak szánta —, a tömeggyilkosságok végső felelősségét a német alakulatokra, a Gestapóra, de általában a német nemzetiségűekre igyekszik hárítani.

Noha Ion Antonescu marsall és Mihai Antonescu gyilkos szerepet játszott a szovjetellenes háború első időszakában, Carmilly-Weinberger rabbi mindent elkövet annak érdekében, hogy a román vezetők „pozitív” szerepét megvilágítsa. Mihai Antonescu miniszterelnök-helyettest különösen meleg szavakkal jellemzi. Úgy mutatja be, mint bátor államférfit, aki gyakran beolvasott Manfred von Killingernek, a bukaresti német nagykövetnek, s aki a zsidókat védelmezve ellenállt a németeknek. Racionalizálva a románok által elkövetett gyilkosságokat, a rabbi kijelenti, hogy végül is Románia négy éven át német megszállás alatt volt, 10 ezt az állítást azonban még a romániai holocaust egyik legfőbb tagadója, az Antonescu rehabilitációjáért munkálkodó Gheorghe Buzatu is kétségbe vonja. Buzatu ennél sokkal pontosabban fogalmazott: „Az 1940—1944 közötti időszakban Románia nem volt a fasiszta tengely és szövetségesei által megszállt országok helyzetében; az akkoriban uralkodó rendszer csupán csatlós volt.”11

Carmilly-Weinberger rabbi különösen megbocsátó Mihai Antonescu „zsidópolitikáját” illetően, és idézi a németeknek (1942 októberében) szánt figyelmeztetését, miszerint ő nem kívánja tolerálni „a túlzott és barbár akciókat a zsidók ellen”. A rabbi felismerni vél ezenfelül további enyhítő körülményt is: „Azokat az atrocitásokat a német alakulatok követték el, de ugyanakkor a román kormány felelősséget vállalt értük.”12

Anélkül, hogy a történelmi összefüggéseket vizsgálná, a rabbi megpróbálja bizonyítani, hogy Mihai Antonescu aktívan részt vett a romániai zsidók menekülésének és Palesztinába való emigrálásának a támogatásában. Szerinte a miniszterelnök-helyettest annyira foglalkoztatta a zsidók sorsa, hogy a Struma nevű bolgár hajó elsüllyedését követően azt követelte, csakis „biztonságosabb” román hajók szállítsák a zsidókat Palesztinába. És a zsidók legjobban felfogott érdekeit védve megpróbálta a zsidó közösség vezetőinek belső ellentéteit elsimítani, és külön kifejezte aggodalmát a W. Filderman, a Zsidó Hitközségek Föderációjának elnöke és az A. I. Zissu, a cionisták vezetője közötti ideológiai rivalitás miatt. A rivalitást, hangsúlyozza a rabbi, Radu Lecca, a zsidó ügyek biztosa használta ki „saját romboló céljaira”, ezzel azt sugallva, hogy Leccának hatalmában volt a két Antonescu beleegyezése nélkül cselekedni.13

A magyarok náci korszakbeli zsidóellenes intézkedéseit általában, különösen pedig a német megszállást követően éppen a románoknak tulajdonítottak fordítottjaként mutatja be. Általánosítva a német megszállás előtti és a Kállay-kormány Voronyezs utáni politikáját14, Carmilly-Weinberger rabbi csaknem kizárólag a magyar hatóságok által elkövetett gyilkosságokra koncentrál, és eltúlozza a magyar zsidóság vesztességeinek statisztikai adatait. A nacionalisták nyomdokait követve megnevezi Horthy Miklós tengernagyot, a románok bosszújának célpontját, akinek zsidógyűlölete okozta a holocaust borzalmait.15

Azt az igyekezetet, amellyel Carmilly-Weinberger rabbi párhuzamot von a románok és a magyarok háborús cselekedetei között, a könyv számos komoly történelmi tévedése tükrözi. Hogy csupán a legnyilvánvalóbbakat idézzük, íme, néhány példa a rabbi Romániával kapcsolatos kijelentéseiből:

   Az 1941. júniusi iaşi-i pogrom Horia Sima machinációinak tulajdonítható.16 Viszont a Vasgárda vezetője akkoriban már a Reichban tartózkodott, Romániából azt követően menekült el, hogy Antonescu januárban leverte a legionárius felkelést.

  Miután a magyar zsidó munkaszolgálatosokat 1944. szeptember 16-án evakuálták Borból, Mihai Antonescu „menedéket biztosított” azok számára, akiknek sikerült Romániába szökniük.17 Csakhogy akkor már mind Ion, mind pedig Mihai Antonescu moszkvai börtönben volt, miután az augusztus 23-i államcsíny alkalmával letartóztatták őket.

    A román kormány emigrációs politikájának fordulópontja „1942 novemberében következett be, amikor a német hadsereg legnagyobb vereségét Sztálingrádnál elszenvedte”.18 Nem kell ahhoz történésznek lenni, hogy tudjuk: a német és a román hadsereg sztálingrádi elvérzése 1943 január-februárjában következett be.

    1941. december 17-én Radu Leccát kinevezték az újonnan létesített Romániai Zsidó Központ (Centrala Evreilor din România) „igazgatójának”, és 1942 januárjában, „a Romániába behatoló német befolyás nyomán” annak “vezetője” lett.19 Csakhogy Lecca, aki Antonescu marsall zsidó ügyekkel megbízott biztosa volt, nem volt sem „igazgatója”, sem pedig „vezetője” a központnak.

Magyarország viszonylatában Carmilly-Weinberger rabbi többek között a következőket írja:

    Imrédy Bélát 1939 februárjában Teleky (sic!) Béla gróf követte a miniszterelnöki tisztségben.20 Teleki Béla középorientációjú, észak-erdélyi behívott képviselő volt, a polgári Erdélyi Párt elnöke; Imrédyt a miniszterelnöki beosztásban Teleki Pál gróf követte.

    Magyarország 1941. június 23-án megtámadta a Szovjetuniót.21 Magyarország a szovjetellenes háborúban 1941. június 27-én csatlakozott a Reichhoz.

    Az „idegen” zsidókat 1941 júniusában Kamenyec-Podolszkijba deportálták, és legyilkolták.22 A 16 és 18 ezer közötti „idegen” zsidó többségének deportálására és legyilkolására 1941 augusztusában került sor.

    „A 800 ezres magyarországi zsidóság nagy többségét (618000) csupán 46 nap leforgása alatt gázkamrákba küldték a német és a magyar nácik” (Braham kiemelése).23 Az 1944. május 15. és július 9. között végrehajtott deportálások tulajdonképpen „csak” 438 ezer zsidót érintettek.24

    1944. augusztus 19-én Baky László belügyminisztériumi államtitkár 1200 zsidót deportáltatott Kistarcsáról.25 Valójában 1944. július 19-én történt, hogy Horthy kormányzónak a deportálásokat beszüntető határozata ellenére Adolf Eichmann és Sonderkommandójának más tagjai Auschwitzba deportáltak 1220 zsidót. 26

A könyv más tényeket érintő tévedésekben, következetlenségekben és névelírásokban is bővelkedik.27 Ugyanakkor csalási kísérletet tartalmaz, amelynek segítségével Raoul Şorban „mentési” tevékenységével kapcsolatosan próbálja félrevezetni a világot. Bár döntő, de legalábbis főszerepet játszott a Yad Vashem meggyőzésében, hogy egyetlen zsidó megmentésének bizonyítása nélkül Şorbannak odaítéljék „A világ igaz embere” címet29, Carmilly-Weinberger rabbi kényszerítve érezte magát annak „bizonyítására”, hogy barátja több zsidót sikeresen „megmentett”. Ennek során nem csupán félrevezet Şorban menyasszonya (Semlyén Éva) megmentési kísérletének kimenetelét illetően, de ugyanakkor hamisít, amikor azt állítja, hogy Marton Ernő ismert újságírót és Semlyén Éva több barátját szintén Sorban mentette meg.29 Valójában Martonnak saját csatornák felhasználásával sikerült elmenekülnie, Semlyén Évát és barátait pedig a magyar—román határ átlépését követően a román csendőrök letartóztatták és visszatoloncolták Magyarországra, ahonnan Auschwitzba deportálták őket.

1970-ben kiadott visszaemlékezéseitől eltérően Carmilly-Weinberger rabbi most elismeri azt a szerepet, amelyet Ganz (Grünfeld) Hanna játszott abban, hogy 1944. május 2-án feleségével együtt Romániába menekülhetett.30 De továbbra is elhallgatja Goró Eszter és Finkelstein Arnold szerepét, akik a tordai zsidómentő csoport vezető tagjaiként menekülésüket segítették, és akik háború utáni írásaikban a rabbi szökésének későbbi „magyarázatait” megcáfolták. A könyv látszólag „kiigazítja” azt a hazugságot is, amelyet a rabbi és Şorban a tévéfilmben határozottan állítottak, ti. azt, hogy 1944-ben a magyar—román határon keresztül történő mentési akciókban részt vevő csempészek nem kaptak pénzt, tehát szolgálataik csupán további példái a román emberiességnek. A rabbi úgy érezte, kényszerűen el kell ismernie, hogy a csempészek menekültenként 500 pengőt kaptak, ami akkoriban jelentős pénzösszegnek számított.31 (A pengő hivatalos értéke a negyvenes évek elején 0, 20 dollár volt. A zsidóellenes törvények körülményei között, különösen pedig az 1944. március 19-i német megszállást követően, amikor a zsidóknak át kellett adniuk értékeiket, nagyon kevés zsidó rendelkezett ekkora pénzösszeggel.)

A románok háborús időkbeli „humanitarizmusát” bizonyító igyekezetében a rabbi különösen manipulatívnak bizonyul, amikor Iuliu Hossu püspöknek, az unitus, azaz görög katolikus egyház fejének az üldözött észak-erdélyi zsidóság mellett kiálló állítólagos felhívását ismerteti. Idézi a püspököt, aki szerinte a következőket mondta: „Határozottan kérünk valamennyieteket, tisztelt testvéreim és szeretett fiam: a zsidókat nem csupán gondolataitokban segítsétek, hanem önfeláldozásotokkal is, szem előtt tartva, hogy jelenleg nem tehetünk egyebet, mint teljesíteni azt a keresztény és román segítő feladatot, amely a forró emberi szeretetből ered. Legyen ez a segítő feladat a legfőbb gondotok ezekben az órákban.”32

Nemes gondolatok, csakhogy sajnos ana vonatkozólag, hogy a püspök valaha is kimondta volna ezeket a szavakat, a könyv semmilyen bizonyítékot nem tartalmaz. Félrevezető az idézetet illetően a rabbi lapalji jegyzetben közölt hivatkozása: Aurel Socol könyvének egyik oldalára utal, amely viszont csupán felsorolja Hossu püspököt mint egyikét az észak-erdélyi román egyházi vezetőknek, anélkül, hogy bármilyen formában hivatkozna az említett állásfoglalására.33 A rabbi, aki látszólag tisztában volt egy ilyen utalás tarthatatlanságával, hozzáfűzi, hogy az „idézet” olyasvalamin alapul, amire Şorban emlékszik. Érdekes módon ugyanez az idézet utalás nélkül bekerült Camilly-Weinberger rabbi tanulmányába, amely az Antonescu marsallt magasztaló egyik könyvben jelent meg, illetve az Istoria evreilor din România című munkába.34 A zsidóság története Erdélyben című könyvből, amely a magyarul olvasók számára készült, az idézet teljesen kimaradt.

Carmilly-Weinberger rabbi munkájának az erdélyi zsidóság történetét vizsgáló két változatát két különböző olvasóközönségnek szánták. Lényegesen különböznek célkitűzésükben és tartalmukban egyaránt. Amint a Hossu-idézet kezelése bizonyítja, ezek jól tükrözik, hogy a rabbi szem előtt tartotta azon lehetséges politikai hatásokat, amelyeket „története” Romániában és Magyarországon, ebben az Erdély kérdésében rivalizáló két országban eredményezhet. Ami az erdélyi zsidóság első világháború előtti történetét illeti, a rabbi munkája sokkal tájékoztatóbb és becsületesebb a magyar nyelvű változatban. A román nyelvű kiadásban a zsidók magyar ügyek iránti elkötelezettségének az 1848—49-es forradalom óta tapasztalható „pozitív” elemei teljesen elhomályosulnak. Másfelől a románok részvétele a „zsidómentésben” a háború idején eltúlzott és megszépített.  

A magyar változat a Magyar Tudományos Akadémia Judaisztikai kutatócsportja által kiadott Hungaria Judaica sorozat 9. köteteként jelent meg. Jól dokumentált, főképp a csoport vezetője, Komoróczy Géza professzor szerkesztői munkájának köszönhetően. A munka tudományos jellegét erősítette volna a szerkesztőnek az az elhatározása, hogy az erdélyi zsidóság történetét bemutató kötetet 1918-cal, a terület románok által történt elfoglalásával és az azt 1920-ban szentesítő trianoni békeszerződéssel befejezi. Elpolitizáltság jellemzi az utolsó fejezetben bemutatott első világháború utáni korszak bemutatását. Így az 1940 előtti korszak eseményei, amelynek során az egész terület román fennhatóság alá tartozott, csupán összegezésszerűen jelentkeznek, s főképp a rabbinak a nácik által megszállt Európából származó menekültek javára végzett tevékenységére koncentrálnak; másfelől az 1940—1944 közötti időszak, amikor Észak-Erdély Magyarország része volt, a legrészletesebben van leírva, s a hangsúly az egyre keményebb zsidóellenes magyarországi politikára esik. Bár kevesebb bizonyíthatatlan részletet és túlzást tartalmaz, mint a The Road to Life, a rabbi ennek az önmaga érdekét szolgáló fejezetnek a zömét saját „mentési” tevékenységének bemutatására használja fel. Ügy tűnik, különböző okok miatt a szerkesztő elmulasztotta, hogy a könyv e fejezetének történelmi hitelét is megkövetelje.

Az erdélyi zsidóság történetének román nyelvű változata, amely a kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetem „Dr. Moshe Carmilly-Weinberger Héber és Judaisztikai Intézetének” Bibliotheca Judaica sorozatának 1. köteteként jelent meg, sokkal rövidebb, nyilvánvalóan abból a megfontolásból kifolyólag, hogy a magyar nyelvű kiadás több részét a románok számára kellemetlennek ítélték. Így például a magyar kiadásnak a 18. és 19. századi reformokkal foglalkozó IV., illetve VII. fejezeteit egyetlen, viszonylag rövid fejezetbe (VI, ) tömörítették a román változatban. Ez utóbbi gyakorlatilag mellőzi a II. József által bevezetett reformintézkedéseket, beleértve az 1787-es toleranciarendelet kibocsátását, és elhallgatja a magyarországi zsidóság fejlődését Kossuth Lajos 1848—48-es forradalmi célkitűzéseivel való azonosulását követően. Hangsúlyosan „átnéz” azokon a részleteken, amelyek a magyar zsidóság által az ország gazdasági, pénzügyi és kulturális életében elért látványos megvalósításairól és „izraelita hitű magyarokként” való önazonosításáról szólnak. A román nyelvű változat szintén minimalizálja a zsidóságnak az erdélyi magyar művelődés fejlesztésében betöltött fontos szerepét, és teljesen kihagyja a magyar sajtóban játszott vezető szerepükről szóló részt.

A magyar és a román nyelvű változat közötti ellentét különösen szembeszökő az utolsó fejezetben, amely az erdélyi zsidóság elpusztulásával foglalkozik. A román változatban általánosan enyhített a két világháború közötti időszakra jellemző antiszemita légkör és a román kormány zsidóellenes politikája. A fejezet elhallgatja, hogy ebben az időszakban az erdélyi zsidóság alapvetően magyar maradt mind nyelvét, mind pedig kultúráját tekintve, ami a zsidóság és a románság közötti konfliktus forrását képezte. Az erdélyi zsidóság életének ezt az oldalát sokkal becsületesebben és pontosabban írta le Marton Ernő, a kolozsvári Új Kelet egykori főszerkesztője. 1940 szeptemberében, tehát csaknem közvetlenül Észak-Erdély Magyarországhoz történt csatolását követően a magyar parlament tagjaihoz intézett hosszú memorandumban Marton nem csupán a zsidóságnak a magyarsággal való kulturális és nyelvi azonosulását hangsúlyozza, hanem azt is, hogy a zsidóság a két világháború között a magyarság sorsán osztozott, és ellenállt a románok, de még a román zsidóság központi szervezete, a Román Zsidók Szövetsége (Uniunea Evreilor Români) részéről is érkező folyamatos asszimilációs nyomásnak.35

Miközben a román nyelvű változat gyakorlatilag elhallgatja Antonescu Végleges Megoldási Programjának jellemzőit, ehelyett a rendszer humanitárius tevékenységére koncentrálva előtérbe helyezi a magyar kormány által Észak-Erdélyben bevezetett zsidóellenes intézkedéseket, és elmulasztja megemlíteni azt a tényt, hogy a német megszállásig a magyar zsidóság zöme a Kállay-rendszer védelme alatt életben maradt. Az észak-erdélyi zsidóságról szóló utolsó fejezet mindkét nyelvű változata a hangsúlyt a szerző „mentési” tevékenységére helyezi, ha nem is annyira erőteljesen, mint a The Road to Lifeban. De ebben a vonatkozásban is alapvető különbségek vannak. Hogy csak néhány példát említsünk, a román változat mindenképp megerősíteni kívánja az 1980-as évek közepe óta hangoztatott „mentési” beszámolókat. A románság humanitarizmusa bizonygatásának igyekezetében kihagyja azt a tényt, hogy a román csempészek szolgáltatásaiért fizetni kellett. A rabbi ugyanakkor elhallgatja a saját maga és felesége megmentésében Ganz (Grünfeld) Hanna által játszott szerepet. A magyar változat már becsületesebb beszámolót tartalmaz: felfedi, hogy a csempészeknek menekültenként 1500 pengőt kellett fizetni, ez az összeg éppen háromszor nagyobb a The Road to Lifeban elismertnél, 36 és aránylag részletes beszámolót tartalmaz Ganz Hanna szerepéről. Ám ez is elhallgatja Goró Eszter és Finkelstein Arnold közreműködését a magyar—román határon keresztül történő mentésekben.

Mivel az angolul beszélő erdélyieken kívül csak nagyon keveseknek áll módjukban megállapítani a három változatban bemutatott „mentési” beszámolók közötti különbségeket, jogosnak tűnik a figyelemztetés: olvasó, óvakodj! Ezek az önös érdekeket szolgáló és tendenciózus beszámolók, amelyek nyilvánvalóan különböző olvasóközönségnek készültek, elferdítik és megfertőzik az erdélyi zsidóság holocaust-korának történelmi integritását.

Sz.Z. fordítása

 

Moshe Carmilly-Weinberger: The Road to Life. Shengold Publishers. New York, 1994. 189 lap. Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben (1623—1944). Szerkesztette Komoróczy Géza. MTA Judaisztikai Kutatócsoport. Bp., 1995. 390 lap.

Moshe Carmilly-Weinberger: Istoria evreilor din Transilvania (1623—1944). Fordította Gyémánt László. Editura Enciclopedică. Buc, 1994. 190 lap.

 

JEGYZETEK

1.   Ceuşescu elferdítette a romániai zsidóság tragédiáját, és a magyar fennhatóság alatt alló észak-erdélyi holocaustot hangsúlyozta. Lásd România pe drumul construirii societăţii socialiste multilateral dezvoltate. Vol. 11. Editura Politică. Buc, 1975.570.

2.   Részletekért lásd Randolph L. Braham: Romanian Nationalists and the Holocaust: A Case Study in History Cleansing. Holocaust and Genocide Studies. Vol. 10. no. 3.1996 tél. 211-51.

3.   Lásd România pământ al speranţei. Fascism şi antifascism pe meleaguri transilvane. Reţeaua omeniei cimű írását. Almanahul Luceafărul 1986. Buc., 1986. 63—92

4.   Lásd például Moshe Carmilly-Weinberger: „1940—1944. În acele vremuri grele, poporul român şi-a păstrat demnitatea şi omenia.” Magazin Istoric. Vol. 13. no. 10 (271). Buc, 1989; Constantin Mustaţă: Convorbire cu Moshe Carmilly-Weinberger, fost Şef-Rabin al Clujului, Almanahul Flacăra 1989. Buc, 1989. 140—48; Salvarea evreilor din teritoriul de nord-vest al României, 1940—1944. Almanahul Luceafărul 1989. Buc, 1989. 114—138. (Kerekasztal-beszélgetés Carmillz-Weinberger, Raoul Şorban, Adrian Riza és Mihai Ungheanu részvételével) és Adrian Riza: Arhivele încep să vorbească, ibid., 139—162. A három lapot Ceauşescu kommunista pártjának alárendelt ügynökségek alapították és finanszírozták

5.   The Rescue of Jews Across the Hungarian-Romanian Border During the Nazi Era: Facte and Fiction. 1993. májusi keltezéssel, 168 oldalas dokmentumgyűjtemény, amelyet 61 oldalas esszé mutat be. A kötetet elhelyeztük a Yad Vashem-i levéltárban, a Haifai Egyetem Holocaust Intézetében, az Egyesült Államok Holocaust Emlékmúzeumában és a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Intézetében, illetve Judaiztikai Intézetében.

6.   Randolph L. Braham: A TV-Docummentary on Rescue During the Holocaust. A Case Study of History Cleansing is Romania. East European Quarterk Vol. 28. no. 2.1994. június. 193—203.

7.   Lásd Tibori Szabó Zoltán: A Weinberger—Şorban legenda. Szabadság. Kolozsvár. Cikksorozat 1996. április 24. és 30. között.  

8.   Lásd Versenyfutás a halállal írását A kolozsvári zsidóság emlékkönyve kötetben. Kiadó: Moshe Carmilly-Weinberger. New York, 1970. 213-35. A kötet lényegtelen különbségekkel szintén tartalmazza a memoár angol és héber nyelvű változatait.

9.   A könyvre az Intézet Bibliotheca Judaica sorozatának második köteleként történik hivatkozás (a továbbiakban: Carmilly: Road). Az intézet hátterének részleteihez lásd R.C. Braham: Romanian Nationalists and the Holocaust című munkát

 

10.Carmilly: Road. 15.

11.Lásd Mareşalul Antonescu şi problema evreiască című munkáját. Revista de Istorie Militară. Vol 6. no. 28. 1994. 22. A német hadsereg Romániában állomásozó egységeit Antonescu hívta be 1940 októberében, hogy a román haderők Wermacht-mintára történő kiképzésében és átszervezésében segítséget nyújtsanak.

12.Carmilly: Road. 20.

13.  l.m. 28-29.

14. A magyar zsidóság sorsa sokat javuk 1943 második felében, amikor a Kállay-kormány aktívan foglalkozott a tengelyhatalmakhoz fűződő szövetségből történő kiugrás kérdésével. Részletekért Iásd L. Braham: The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary. 2. kiadás. The Rosenthal Institute for Holocaust Studies of the City Unversity of New York. New York. 1994. 8. fejezet (a továbbiakban: Braham:

Politics).

15.  Carmilly: Road. 37.

16.  l.m. 4.

17.Lm. 42. Részletekért a bori rézbányákból kivont munkaszolgálatosok szenvedéseiről lásd Braham: Politics. 343-52.

18.Carmilly: Road. 23.

19.  l.m. 8—9.

20.  l.m. 33.

21.  l.m. 34.

22.Uo.

23.lm. 95. A 618 ezres túlzott számot a magyarellenes román nacionalisták használják, köztük Şorban b.

24.Az 1944. május—júliusban Magyarországról történt tömeges deportálások részleteiről lásd Braham: Politics. 17—22. fejezet

25.  Carmilly: Road. 81.

26.A kistarcsai tragédia részleteiről lásd Braham: Politics. 890-93.

 

27.Például történelmi feljegyzésekkel ellenkezően Carmilly-Welnberger fenntartja, hogy az Antonescu-rendszer védelmezte a németek által elfoglalt Európa zsidó nemzetiségű román személyeit (39. 1.) hogy a magyar zsidóság tragédiájának első lépése a gettósítás volt (75.1.), elfeledve a sok zsidóellenes intézkedést, amely ezt megelőzte, beleértve a zsidók elkülönítését és javaik elkobzását; és hogy Kolozsvár zsidóságát 1944. május 3-án vitték gettóba, holott a gettósítás legalább tíz napon át tartott.

28.A Yad Vashem-i Şorban-dosszié (No. 3499) nem tartalmaz egyetlen tanúvallomást sem olyan személyektől, akiket akár Şorban, akár Carmilly-Weinberger rabbi megmentett volna. A kitüntetés néhány részletéért lásd Braham: Romanian Nationalists and the Holocaust

29. Carmilly: Road. 113, 143 (20. lábjegyzet).

30.I.m. 104—5. A rabbi Ganz Hanna nyilatkozatát valószínűleg a szerző dokumentumgyűjteményében láthatta. Lásd az 5. sz. jegyzetet

31.Carmilly: Road. 108.

32. l.m. 77.

33.Aurel Socol: Furtună deasupra Ardealului. Biblioteca Tribuna. Buc, 1994. 31.

34.Lásd Antonescu... şi damnatio memoriae című írását a Viaţa şi moartea lui Antonescu kötetben. Editura Tess-Express. Buc., 1996. 89. és Istoria evreilor din Transilvania. 174—75.

35.Az erdélyi zsidóság a román uralom alatt című memorandumot és Marton kilétét a magyar hatóságok alaposan kivizsgálták, és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter figyelmét is felhívták rá. Magyar Országos Levéltár. 149-651. sz. aktacsomó, 1941—6—15091.

36.A zsidóság története Erdélyben. 307. Lásd még Carmilly: Road. 108.