Október 1997
Kereső ember — kereső egyház

Moldova György

Ha jönne az angyal...

Már réges-régen Mikes bűvöletében élek. Leveleskönyvéből mindig kiéreztem az Idő szárnyverését, az idegenben eltöltött évtizedek hosszú íveit és a mindennapok lassan múló mozdulásait.

Aztán ahogy felettem is eljárt az idő, magam is tapasztaltam az író két legfontosabb megtartó erejét: hűségét az eszméihez és kötődését a magyar nyelvhez, melyben egyedül létezhet.

Tudom, hogy túlzás, de mára már elmondhatom, hogy Mikes én vagyok legalábbis az a Mikes, akit regényemben próbáltam megfogalmazni. Tisztában vagyok vele, hogy ő földi életében mértéktartóbb, szelídebb, szebb szavú volt, mint az én hősöm, de talán emberi tartásából, gondolkodásmódjából sikerült valamit átmentenem ezekre a lapokra.

Végül engedtessék meg nekem két személyes megjegyzés. Először is szeretném köszönetemet kifejezni mindenkinek, aki segített munkámban, a megboldogult Hopp Lajostól Veress Dánielig. Másodszor: úgy gondolom, hogy ez a könyv legméltóbb módon Mikes hazájában, Erdélyben láthat először napvilágot, ezért is kértem helyet a Korunk hasábjain.

Moldova György

Lészen-e tánc a Paradicsomban?

BOD   PÉTER

 

 

Ibrahim Müteferrika feljegyzése:

Konstantinápolyban, a Próféta Mekkából való kivonulása utáni 1175-ik év Rebi-ül-evvel hónap 19-ik napján, a Jézushitűek naptára szerinti 1762-ik év október 10-én.

Amit mondani akarok, szóljon annak, aki utánam következik! Szalla Allahu va szallama! — Könyörüljön rajta Allah, és üdvözítse őt!

Urunknak, III. Musztafa császárnak — elmüzáfer aláima! legyen mindenkor győzedelmes! — úgy tetszett, hogy engem küldjön ki személyes követeként az új dagesztáni fejedelem, Kan Ászai beiktatási ünnepére. A jövő héten, lehetőleg egy nappal és egy órával a meghatározott időpont előtt, útra is kell kelnem. Mindenki előtt ismeretes tény, hogy ez az ország a világ végén fekszik, és túl rajta nincsen más, mint pusztaság ismeretlen vadállatokkal, ezért egyáltalán nem vehetem biztosra, hogy élve hazatérek. Kedvem és természetem szerint való, hogy lezárjam minden megkezdett munkámat, ezért a befejezetlenül hagyottakat most is feltárom, és megvilágítom az előtt, aki majd a helyembe lép, és végbeviszi őket. 

Mikes Kelemen básbug, a rodostói magyar bujdosók vezére, nagy ember a Messiás vallását tartók között, mindig is barátsággal viseltetett irántam. Már betegágyában feküdt, mikor a belém vetett bizalomtól vezéreltetve őrizetemre bízta a feljegyzéseit. Szándékaiban ki nem mondottan, de nyilvánvalóan ott állt, hogy valaha majd kinyomtassa őket, és hazájába visszatérve, akár a méh az emberi fajtát a mézével, megajándékozza vele a nemzetét.

Allah azonban úgy akarta, hogy Mikes básbug előbb lássa meg a mennyeknek országát, mint a hazáját, Magyarországot. Az angyalok szedjék fel elhullatott könnyeit, fogadja be lelkét az alvó végtelen!

Semmiféle ígéretet nem tettem neki arról, hogy elősegítem munkájának megjelenését, de az elköltözöttek óhajtásai kimondatlanul is erősebbek és kényszerítőbbek, mint bármely evilági kötés. Így megőrzőből gondozóvá kellett válnom.

Tudnod kell Neked, aki utánam következel, hogy Mikest még tizenhét éves korában fogadta a szolgálatába Rákóczi magyar király, és ő híven követte urát sorsa minden hányattatásában. 1711-ben Rákóczi elvesztette szabadságháborúját az ausztriai ház ellen, menekülésre kényszerült, bejárta Lengyelországot, majd Danczka kikötőjéből Franciaországba hajózott. Itt négy évet töltött el, amíg személye kényelmetlenné nem vált az osztrák béke után esengő francia udvar számára, és többé maradása nem volt.

Ebbe a helyzetbe jutva, Rákóczi magyar király elfogadta azt a meghívólevelet, melyet szultánunk küldött — radija Allahu anhu! Allah kedvezzen neki. Rákóczi a Birodalomba jött abban a reményben, hogy egy osztrák—velencei—török háborúban való részvétellel visszanyerje országa függetlenségét. Szultánunk, mint jól tudjuk, bölcsességében nem húzta ki kardját hüvelyéből az említett háborúra, hanem megkötötte az osztrákokkal a passarovitzi békét. Rákóczi reményeiben csalódva is itt maradt a Birodalomban, egészen 1735-ben bekövetkezett haláláig, azon egyszerű oknál fogva, hogy a miénken kívül egyetlen más ország sem kívánta befogadni.

Mikes, Rákóczi személyes kamarásai közül egyedül kitartván, maga is mazullá, száműzötté vált, több mint 25 évvel élte túl Ura halálát, ő is török földben talált nyugalomra 1761. szeptember 29-én.

Urával együtt 1717-ben szállott török partokra Gallipolinál, a nékem átadott feljegyzések közül az első mégis csak 1735-ben kelt — a korábbiak, ha voltak egyáltalán, lappanganak valahol. Ha az anyag talán hiányos is, a részletek sűrűje helytáll a teljességért.

A kézirat tizenegy, nem egyenlő vastagságú konc papírból áll, nyolcféle vízjegyet tükröz, a gyarló minőségű tinta következtében az írás hol világosabb, hol sötétebb színt mutat, de kétségtelenül ugyanazon kéz munkája. A nagyedrét alakú kézirat 223 írott és számozott, továbbá hat számozatlan és üresen hagyott levelet tartalmaz.

Mikes básbug ezeken a lapokon élete eseményeit és tanulságait foglalja össze. Nevem és cselekedeteim többször is megemlíttetnek a kéziratban, mégsem ez az egyetlen ok, amiért alkalmasnak tartottam volna magamat a könyv kinyomtatására.

Allah nézze el dicsekvésemet, de eltelt éveim során nem alávaló munkákat bocsátottam ki a kezem alól. A nevemhez fűződik Süheyli effendi új és régi történeteinek gyűjteménye vagy a boszniai harcok leírása, nem is említve a „Kalifa rózsakertjé”-t.

Amennyiben a földnek hozzám hasonló fekete göröngye biztos lehet az ítéletében, úgy hiszem azt, hogy ennek a könyvnek a kiadása hasznos és üdvösséges volna. Nemcsak azért, mert „amit toll leírt, balta ki nem irt”, de dicsőséget hozna az egész Birodalomra is. Bizonyítja az értők előtt, hogy miként a bokor az oda rejtőző madárkát, a Birodalom is mindig kész volt megvédeni az oltalomért hozzá forduló idegeneket méltányosságban és igazságban. Mint a Próféta mondja: „aki keresztényen vagy zsidón igazságtalanságot követ el, az ellen magam szállok ki vádlóként a Feltámadás napján”.

Nekem most el kell távoznom, bárki is vagy, aki a helyembe lépsz, és kiadod majd ezt a munkát, Alejhi asz-szalat val szalam! — legyen imád és békéd!

Ibrahim Müteferrika más néven AI Mahdi, a jó útra vezérelt

I

Rodosto, 1 January 1735

Újév napján mi vigadjunk, dicsőült Jézust mi imádjuk! A következő újesztendőt pedig az Isten ne engedje nekünk itt tölteni, hanem a magunk hazájában, Magyarországon.

De közülünk senki bizonyosabb dolgot nem ígérhet magának, mint hogy bizonytalan az állapotja, és az is marad. Ha tudnánk, hogy mit hoz az új év, talán el sem kezdenénk. Milyen bölcs is tehát az isteni rendelés, amiért nem tudatja velünk előre a ránk kiszabott határozatait, csak ludit in humanis, játszik az emberi dolgokban. Lehet, valaha még arra fogunk gondolni, miért nem voltunk boldogabbak ebben az időben, és elfogadnánk tegnapi bajainkat holnapi örömöknek.

Lázadoznunk még sincs miért; kívánhatunk-e mást, mint ami az Istennek tetszik? Az ő rendelése szerint kell járnunk, és azon az úton nem sétálni, hanem futni kell, nemcsak engedelmesen, hanem jó kedvvel és örömmel. Ne szoroskodjunk tehát azon, hogy az ügyeink nem úgy folynak, amint nekünk tetszenének. Aki a jövendőt igazgatja, jobban tudja, mint kell folyni azoknak. Gyújtsunk rá a pipánkra, hadd teljék az idő, és mi ballagjunk véle együtt.

Azt hallani, hogy a bécsi Kálvárián álló feszület Németország felől csodaképpen Magyarország felé fordult, minek adja Isten jó végét. Az égi jelek sem kedveznek; a Holdban a lelkeket méregető Mihály arkangyal arcát látni.

II

Rodosto, 3 january 1735 Meghozta a hajó a Wienerisches Diarium december elsejei számát. Közönségesen az újság az egyetlen mákony, mely visszahelyez minket a távol világba, és feledtetni tudja számkivetetett voltunkat, de ezt a küldeményt Isten bízvást elháríthatta volna felőlünk. Az első oldalon hírül adták fejedelmünk titkárának, Bohn dán nemesnek az árulását.

Bohn 1722-ben Lengyelországból érkezett Konstantinápolyba. Rideg és tartózkodó ember volt, az a fajta, akiről a mi székely népünk azt mondja: a temetőbe jár nevetni. Jól értett a hadmérnökséghez, a számtan némely ágazatához, térképeket rajzolt a Porta számára, ilyen munkákkal kereste meg a mindannapokra valót.

Egy idő után szerét ejtette, hogy összeismerkedjen néhány magyar nemessel, és meghívatta magát hozzánk Rodostóba. Bemutatták Urunknak, Bohn átadta neki a fejedelemasszony ajánlólevelét, akinek szolgálatában eltöltött néhány hónapot Lengyelországban. Senki sem gondolt utána, hogy miért most jelentkezik, miért nem tudatta magát eddig.

A dolgoknak ez a rendetlen volta fel kellett volna hogy keltse Urunk figyelmét; de néki egyetlen hibája, hogy nem ismeri eléggé az embereket, bizalmát igen könnyen meg lehet nyerni. Hódítani szeret nők és férfiak között egyaránt, a nála jelentkezők hízelgéseit vert aranyként fogadja, kiváltképpen illik ez az idegenekre.

Ha felfogjuk saját érdekeinket, azt kellene szeretnünk, ami a miénk. Nem volna szabad lenéznünk, ami nekünk jutott családunkban, szokásainkban és egyéb állapotainkban. Ne siessünk feladni őket a vendégek tetszésére, legyünk elfogultak a magunk javára, mert csak ez a miénk biztosan, nagy bajunkban csak erre támaszkodhatunk. Avvaló erről sohasem beszéltem Urunknak, de ki vagyok én, hogy őt tanítani merészeljem!

Bohn elnyerte Fejedelmünk jóindulatát, udvari nemesévé fogadta, bizalma akkor vált teljessé, mikor a dán lutheránus hitét elhagyva katholizált.

A tavalyi évben, mikor Erős Ágost lengyel királyból a lélek kiment, és a halál benne maradott, Fejedelmünk Bohnt elküldte Franciaországba, hogy az udvarnál egyengesse Szaniszló útját a megüresedett lengyel trónra. Ezer tallér jövedelmet biztosított neki, ajánlólevelet adott korábbi barátaihoz, nevében Bohn tárgyalt Bourbon és Du Maine herceggel, a toulouse-i gróffal, Maurepas és Chauvelin miniszterrel.

Fejedelmünk ügyeinek korábbi kurátora, az időközben elcsapott De Bons nevű francia nemes puszta féltékenységből kutakodni kezdett utóda ügyeiben. Kiderítette, hogy Bohn időről időre vastag levélcsomagokat küld Hollandiába. De Bons gyanúját közölte Chauvelinnel, itt nyitott fülekre talált, a miniszter már korábban kételkedett Bohnban, mert egyszer régebben hamis tervrajzot kapott tőle a mainzi várról.

Visszatartották Bohn leveleit, a dán megorrontva az őt fenyegető veszélyt a holland követség udvarmesterének kamrájába menekült. Sietségében még arról is megfeledkezett, hogy elégesse a papírjait.

Az újság hírül adta, hogy Herault rendőrtiszt emberei betörték szállásának ajtaját, és ráleltek az árulását bizonyító iratokra. Nyomait felkutatva megtalálták az időközben holland matrózruhába átöltözött Bohnt, és bevitték a Bastille-ba.

Nem kellett kínpadra vonni a dánt, hogy beismerje a tetteit: 12 éven át a bécsi udvar rendeletére állott Rákóczi szolgálatában. Fejedelmünk minden lépéséről értesítette Thalman konstantinápolyi osztrák oratort, kérlelhetetlen ellenségünket.

Fejedelmünk megtudva bizalmi emberének árulását, önmagát vádolva hiszékenységéért, ezerszer megbánta, hogy közelségébe fogadta a dánt, és meleg ajánlásokkal látta el. Haragja nem ismert határt:

— Ex pulvere istum erexi et rebellavit contra me! — a porból emeltem fel őt, és fellázadt ellenem!

Hiába vigasztaltuk: az embernek azért van két füle, hogy az ilyen hírek az egyiken bemenjenek, a másikon kijöjjenek, nem szabad középen, a szívnél megakadniuk, Fejedelmünk rosszkedve nem engedett fel. Éjszakánként nem aludt, és fekhelyén forgolódva gyakorta mélyen felsóhajtott, ami korábban nem volt szokásában. Megrendült állapotját személye körötti inasai is észrevették.

 

hi

Rodosto, 9 January 1735 Mára virradólag nehéz álmot láttam. Mintha a Fejedelmet az ölemben hordoztam volna, amerre cipeltem, egy út mellett álló vén ember azt mondta nekem, hogy le ne tegyem az ölemből, mert mindjárást meghal. Arrébb járva egy más vén ember pedig azt mondotta, hogy vagy leteszed, vagy nem teszed, de mihelyt ez a hold elfogy és újságra tér, a Fejedelem azonnal meghal.

Kényszerítettem magam a felébredésre, csatakosra izzadtam a takarómat, szívem rendetlenül vert. Isten óvjon minket ilyen csapástól!

IV

Rodosto, 3 februaris 1735

Napjaink a lehulló vízcseppekhez hasonló egyformasággal telnek. Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, a cselédeknek fel kell kelniük, és hat órára alkalmassá kell tenni magukat a szolgálatra, mert a Fejedelem ilyenkor felöltözik, és misére a kápolnába vonul. Mikor ott elhangzik az elbocsájtó ige, mindannyian leülünk az ebédlőházban, kávét iszunk és dohányzunk, elmondhatjuk gondjainkat a Fejedelemnek. Nyolc óra után a második misére dobolnak, ez elvégeztetvén, Urunk a maga házába tér meg, és mi is szabadon tölthetjük az időnket.

Fél tizenkettőkor hívnak ebédre, fél háromkor a Fejedelem magányosan keresi fel a kápolnát. Ötkor következik el az esti imánk, fél hétkor pedig a vacsora. Nyolc órakor a Fejedelem levetkőzik, és aludni tér, az őrizetünkre rendelt janicsárok pedig bezárják a Cifra kaput a palota előtt.

Megesik, hogy a Fejedelem álmát megszakasztván, éjjel két órakor felkel, és újra a kápolnás házába vonul imádkozni jó szerzetesek módjára. Ezután sem pihen, hanem leül az íróasztalához. Csak úgy ne járjon, mint Szent Jeromos doktor, aki a szüntelen való írástól és olvasástól annyira elepedett, hogy mint egy meggörbült ember többé fel nem hajthatta magát, hanem egy köteléket fogva emelkedhetett fel csak a helyéről. Mikor figyelmeztettem rá, a Fejedelem csak mosolygott.

— Az éjszaka nem arra való, hogy aludjunk, hanem csak hogy sötét legyen. Tanuld meg: nem kell sokat dolgoznunk, csak mindig.

Avvaló, úgy van elrendezve, hogy minden állat közül az ember dolgozik és szenved a legtöbbet, mégpedig minél magasabbra kerül, annál inkább.

A Fejedelem hiába tölti ébren az éjszakát, az nem változtatja meg a következő új nap rendjét, mindent órára és percre kell tennünk. A minap egy kis kutya szegődött hozzám, de már az is beletanult a szokásokba. Reggel, mikor dobolnak, rám se néz, tudja, hogy ilyenkor misére megyek, ahol neki helye nincs, de ha ebédre szólítanak, menten felugrik, és a lábamhoz törleszkedik. Az idő így vontatódik, telik, a tél mendegél.

Ami az én állapotaimat illeti, egy gazdag örménytől, Bazargián Tárásztól bérelt házban lakom, melyhez egy kis kert is tartozik. Jobb dolgom van, mint régi helyemen Drinápolyban volt, ahol a fatáblás ablakot nem volt érdemes papírral beenyvezni, mert a patkányok ugyan hamar kirágták, és a hó lengedezve behullott az ágyamra.

Egy szolga viseli a gondomat, de nincs sok dolga velem. Egész vagyonom nem áll többől, mint egy ágyból, egy asztalból és egy kis ládából, melyben a régi magyar ruhámat, váltó ingeimet és lábravalóimat tartom. Ha útra kellene indulnom, minden holmim felférne egy negyed szekérre, de panaszkodnom nincs miért, vannak köztünk olyan szegények is, hogy tízen együttvéve sem mutathatnának fel ennyi vagyont. Így tartja meg az ember a nyugalmát: nihil habenti nihil deest — akinek semmije sincs, annak semmi sem hiányzik.

Mondják, hogy Bocskay fejedelmünk hajdúinak sem volt állandó tűzhelyük, nehogy annak védelme túlságos óvatosságra késztesse őket. Mi bújdosók is szinte örökös katonáskodásra szegődtünk.

V

Rodosto, 11 februaris 1735

Ma levelet kaptam édesanyámtól, árva Torma Évától, megcsókoltam a szegélyét. Ó, édes Jézusom, hálát adok Neked, hogy ennyi sok bujdosásom után árva szolgálód kezeírását vehettem! Tartsd meg őt továbbra s dicsőségedre, és engedd meg, hogy hamarvaló nap testi valójában is megláthassam őt, ha ez a Te akaratod! Ha pedig más a szándékod, akkor a Te szent országodban együtt imádhassuk Szent Felségedet.

Ami a levél facitját illeti, édesanyám meghallotta, hogy bujdosó felünk, gróf Csáky generális felesége és gyerekei Törökországból beérkeztek Magyarországra, nagyhatalmú rokonaik: a kalocsai érsek és a tárnokmester eszközölték ki a hazatérésüket. Anyám abban reménykedik, hogy talán nekem is meg tudná szerezni a császár gráciáját, de amíg nem ismeri az én akaratomat, addig nem munkálkodhat az ügyemben.

„Annyi esztendőtől fogva soha semmi bizonyosat nem hallottam felőled, ezért, édes kedves Fiam, emlékezzél meg az én hozzád való anyai szeretetemről, tudod, hogy ha csak más faluba bocsájtottalak, akkor is micsoda bánat fogott el, hát most ennyi ideig nem látván, min mentem által. Úgy hiszem, hogy ha nem igyekszel, engemet csak kevés idő múlva sem látsz, mert a sok mindenféle keserűség meggyőzött. Bár csak azzal örvendeztetne meg az Isten, hogy még egyszer találkozhassak veled.

Ifjúságod virágát mi haszna ott eltöltened, reménységedet egy idegen emberbe vetned? Ha az meghal, mit csinálsz majd? Jobb a magad hazájába lenned, hogysem azok között, akik a szavadat sem értik...” — sürget, és választ kíván tőlem az itteni német követ útján.

Nincs okom azt képzelni, hogy megenyhültek az idők, és az országgyűlés feloldaná a verdiktjét, mely egem rebellióért fő és jószágvesztésre ítélt, majd nem sokáig késlekedve birtokaimat idegen kezekre adta, de ha százszor annyit ígérnének is, mint amennyim volt, akkor sem folyamodnék kegyelemért.

Nem vezérel sem politika, sem haszonszerzés — mert bujdosóknak nem szokás jószágot osztogatni, sem a fejem füstje nem kábít, egyedül az tart itt, hogy igen szeretem az öreg Fejedelmet.

Sorsom már régtől összefonódott az övével. Tizenkét éves koromtól a kolozsvári konviktusból kivéve kezdtem őt szolgálni, most már negyvenöt is elmúltam, de ez a szolgálat nem szűnik meg, amíg csak a halál ki nem szólít ebből a világból.

Tudtam, hogy ezt kár is volna megírnom, mert édesanyám soha nem értené meg, annál is büszkébb, hogy még egyszer majd megkeressen. Megcsókoltam a levele hajtását:

„Isten Szent Lelke szálljon Rád, és viselje mindenekben gondodat! Majd takarj el kezeddel, ha hagynak, a sírban!”

A levelet nem mutogattam, hanem elraktam a ládám mélyére, ahol senkinek sem akadhat a kezébe. Urunknak nem kell tudnia róla, hogy mi történt, még azt hihetné, hogy jutalmat várok, amiért mellette maradtam.

 

VI

Rodosto, 1 martii 1735

Nincs szomorúbb város vagy falu, mint amelyet a török lakik, mert ilyen helyt sem embert, sem asszonyt nem láthatni az utcákon, még gyereket is alig. Azt hihetnénk, hogy az utolsó lábig kihaltak, mert ki-ki csak a maga házánál Öl, kivált az asszonyok — nem úgy, mint nálunk Erdélyben.

Cum fueris alibi vivito sicut ibi, ha máshol vagy, élj úgy, ahogy ott szoktak, én is megpróbáltam alkalmazni magam, de kevés sikerrel. Még vendégségbe sem érdemes menni hozzájuk: ad a török egy findzsa kávét, egy pipa dohányt, aztán már hozza is elő a füstölőt, értheted, hogy a távozásodat sürgeti. Jobb híján mi magyarok egymáshoz járunk látogatóba, felöltözünk díszesen, felnyergelünk, aztán lovagolunk vagy öt métert a szomszéd házig.

Az unalom ellepi a lelkünket, akár a rozsda a vasat. Örülök valahányszor kiszabadulhatok a palotából, ha más okom nincs, kimegyek a piacra elvégezni a komissiókat.

Nincs furcsább és gazdagabb az itteni piacnál. Körtvély és barack ugyan nem díszlik, de az enyhe déli égalj alatt nagy szemű, húsos rózsaszőlő nő, ahogy itt mondják, a „csausz üzüm”, rubintos színű nehéz bort szűrnek belőle, sokszor módfelett édes. Gazdagon tenyészik a mienknél nagyobb birsalma, mandola és a gyümölcsöknek más nemei is.

A halpiacon a tengerek különbnél különb féle színű és formájú halait, rákjait, csigáit szokták árulni, úgyhogy itt is kitehetnék azt a feliratot, melyet a velencei halászok templomában láttam: „Sta viator et vide quam sit Deus mirabilis in mari!” Állj meg, vándor, és ámulj el Isten tengeri hatalmán!

A tenger errefelé szép tiszta és fövényes fenekű, a platajcoknak sokaságát fogják ki belőle. Egyszer éjszaka holdvilágnál fürödvén igen megijesztett egy fövenyben elbújt nagy platajc, hogy ráhágtam, megmozdult, hirtelen nem tudtam eltalálni, hogy micsoda.

Könyvet és papucsot ugyanabban a bódéban árulnak, mivel a vörös bőr kötéstáblák maradékából kitelik egy-egy pár lábbeli. Nem tudni, melyik hoz több hasznot az emberiségnek.

Vásárlásaimban el-elkísér a kis Zsuzsi, a poéta Kőszeghy uram leánya. Az már igaz, hogy a szépséget igen fösvényen osztogatták neki, de hát mind elég szép, aki ép. Rendes, tisztességes személy, és ami még fölöttébb való, összekapcsolja velem az erdélyi születés.

Néhány évvel ezelőtt már úgy képzeltem, hogy egybekötjük majd szomorú sorsunkat, Zsuzsi is hajlandóságot mutatott irántam. De jól mondják, hogy a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg — velem sem történt másképpen.

Bercsényi generális uramról van szól, aki addig nemigen legénykedhetett, amíg élt a második felesége, mert Csáky Krisztina, a fekete orrú asszony papucsa alatt tartotta. Az orra különben úgy feketedett meg — nem tudom, csak hallottam —, hogy az orvosok a himlőjét gyógyítani akarván arcát vékony aranylemezekkel takarták le, mikor később lefeszegették, orra bőrét színében elváltozva találták alatta.

Bercsényi uram, ha már közelített is a hatvanhoz, a bárányhúst csak szerette volna. Felesége mellett jó ha egy hónapban egyszer megmosdott, de asszonyát eltemetve egyszerre csak csinosabban kezdte magát tartani. Feltűnt neki a kis Zsuzsi, szóra szó következett, egészen addig, amíg jöttek a muzsikusok, elfújták a tehénhúsnótát, és elvonták a menyasszonytáncot. Aztán én sokáig úgy igyekeztem, hogy ne kelljen mennem Zsuzsi látogatására, de ez a távolmaradás sem adott orvosságot.

Néhány éve Istennek úgy tetszett, hogy Bercsényi uramat Jób állapotába juttassa, helyzete csak abban különbözött a prófétáétól, hogy ő az ágyban szenvedett és nem a ganéjdombon. Sebeit ő is cserépdarabbal vakarhatta volna, a borbélyok darabonként metélték le rotható húsát a lába száráról, jajgatása a régi mártírokhoz tette őt hasonlóvá — csak a pipa tudta őt ideig-óráig elhallgattatni. Majd bujdosásának vége szakadván, keresztényhez illő halállal múlt ki a világból.

Én ismerek valakit, aki Zsuzsival le akarná tétetni a feketét, kár, hogy ennek a legénynek nemigen villog a ládájában az arany. De azért maradt egy kis reménységem, ha még oly hiú is.

VII

Rodosto, 12 marty 1735 A munka természet szerint minden renden és rangon levő személyeket megilleti, egy kereszténynek az életét hasznos foglalatosságokban kell töltenie. Az már igaz, hogy a Fejedelem nem bírja a semmittevést, melyet mindig is az ördög párnájának tartott. Feljegyezték, hogy a bécsújhelyi börtönben egyebet nem tehetvén legyeket fogdosott, és a pókok hálójába vetette őket.

Itt Rodostóban délig írással és olvasással tölti az időt, kamrája körül a légynek is óvatos szárnnyal kell repülnie. Kihallatszik, hogy fogait csikorgatva birkózik a szóval. Hihetetlen ez a küzdelme a papírral, mikor folyamatosan beszél és ír a magyar mellett latinul, franciául, németül, olaszul, lengyelül. Tábornokai és tisztjei a cipője viseltes sarkáig sem érnek. Még 1706-ban Károlyi Sándor uram elfogta az Erdélyt bitorló császári tábornok egyik levelét, de 30 ezer embere közül egy sem tudta átvezetni németből magyarra, pedig ott volt közöttük gróf Csáky, báró Perényi és báró Palocsay is.

Ebéd után a Fejedelem fúr és farag, asztalokat, székeket, remekmívű gyertyatartókat esztergál, úgy megizzadván közben, mintha ez után várhatná a kenyerét. Nagyasszonyunk halála után kezdte el növeszteni a szakállát, mint mondja:

Ez az egyetlen, ami még növekszik bennem — ez is a föld felé.

A szakálla ilyenkor megizzad, és fehérnek látszik a rátapadó forgácstól. Gyakran állok ott mellette, kéz alá adogatom a szerszámokat, majd a munka befejeztével egy tál vízzel szolgálok arcát megfürdetni.

Mintha mákonyt élvezett volna, lassan tér vissza ebbe a világba, alá tolom a széket, és kávét főzök neki. Mindig sóhajtásokba fakad ki:

„Ego quos amo castigo et arguo, akiket szeretek, megsanyargatom és megfeddem őket!” Engem is sok nyomorral látogattál meg Istenem, és látogatni meg nem szűnsz. Mostani állapotomban szinte már azt sem tudom, vajon élek-e még, vagy csak azért vagyok e világon, mert elfelejtettek eltemetni. Sepulchrum dealbatum, fehérre meszelt sírkő, ez az én sorsom képe.

 

Avvaló, hogy az életünk hossza lelkünk kívánságától is függ, és nem tudom, hogy Urunk, ha tehetné, mit kívánna magának.

Még jobban aggaszt, hogy Fejedelmünk egészségének egyre nagyobb fogyatkozása vagyon. Újabban köszvény is kínozza — szinte gúnyolódásképpen, hiszen ez a betegség gazdagokat szokott keresni magának, ezt pedig Urunkról nem lehet elmondani. Álma továbbra is megfogyott, és nehéz arra gondolni, hogy aki most keveset alszik, az nemsokára sokat-sokat alszik majd.

VIII

Rodosto, 16 marti; 1735

Meghozták a hírt, hogy a spanyolok számos várat és várost obsideáltak Olaszországban. Sokáig latolgattuk, hogy ez milyen hatással lehet a mi állapotjainkra. Fejedelmünk nem szólt bele töprengéseinkbe, csak amikor befejeztük, vette elő János evangéliumát, és felolvasott belőle.

Az evangélista arról beszél, hogy van egy tó Jeruzsálemben a Juh kapunál, melyet héberül Bethesdának, a Kegyesség Házának neveznek.. Öt parti tornáca van, ezekben fekszenek a betegek: vakok, sánták, aszkórosok nagy sokaságban.

Valamennyien a vizek mozdulását várják, mert időnként egy angyal száll le a tóra, és szárnyával felkavarja a vizet, aki pedig elsőnek lép be a víz felzavarása után, az meggyógyul, akárminémű betegségben is szenvedett légyen. Befejezve az idézést, Fejedelmünk hozzátette:

— Biztos, hogy merő babonaság rejlett mögötte, az a képzelgés, hogy módunk lehet egérutat nyerni a bajainkból. Mindmáig is sokan imádkoznak azért, hogy a kétszer kettő ne négy legyen, hanem három vagy öt. Úgy képzelem, hogy az ilyen fohászkodásokkal csak felbosszantják Istent, aki maga az Örök Méltányosság. Véssétek ezt az eszetekbe!

A Bethesda-tó mellett lakozók angyalvárásához hasonlóan lessük mi az európai változásokat. Figyeljük, ahogy hirtelen szövetségek köttetnek és felbomlanak, hatalmasok lépnek elő vagy halnak meg, abban reménykedünk, hogy a nyomukban keletkező felfordulás talán minket is visszasegít a hazánkba. Ideje volna már tudomásul vennünk ennek az illúziónak a hiú voltát. Évtizedek múlnak el, és még egyetlen várakozásunk sem teljesült.

Senki sem vitathatta Fejedelmünk igazságát, mégis nehéz volna ilyen képzelgések nélkül élnünk.

IX

Rodosto, 18 marty 1735 Kedves megunt városunk, édes-keserű laktunk helye, Rodosto 20 angol mélyföldnyire fekszik Konstantinápolytól, ha ott megfőzik a rizskását, már melegen elhozhatják ide.

Ez a Márvány-tenger, ahol semmi mást nem látni, mint a tengert és az aethert. Néha irtózik az ember nemhogy rámenni, de még a rettenetes zúgását is hallani. Qui nescit orare veniat ad mare! aki nem tud imádkozni, jöjjön el a tengerhez, ott majd megtanul. Ha elnézem, olybá tűnik, mintha a végtelenség előszobája lenne. A tenger kék, zöld és szürke sávokból áll, aszerint, hogy süt rá a Nap, és milyen aljnövény tenyészik benne. Fut a felhő árnyéka, és a színeket sötétebbre festi.

Rodostó kikötője csekély mélységű, és délkeleti fúvásoknál kevés biztonságot nyújt, ezért csak kisebb, evezővel hajtott csajkák szokták felkeresni. Mai nap azonban a tramontana széltől segítve egy kétárbocos hajó kötött ki, mindegyik árbocfán egy nem egészen háromszögletes latin vitorlával száznegyven pár evező vonta. Hallottuk a kiáltást: tireja tribord, irányozd jobbra, melytől is a part mentén legelésző kecskék megrettenve szétfutottak.

Az ebédlőház ablakából láttuk, hogy a hajósok által hordszékre emelve Ibrahim Mütiferrika kel át a habokon. Egy másik széken ülve Abdullah janicsáraga kísérte, aki valaha sok évig szolgált itt Rodostóban mint csorbadzsi — ez nálunk óbestert rangnak felelne meg. Felfogtuk, hogy Abdullah jelenléte, de különösen Ibrahim Müteferrika személye különösen fontos küldetést jelez.

Annyit tudok törökül, hogy Müteferrika sokoldalút, mindenre használhatót jelent, és ezen a világon kevés ember akad, aki méltóbb volna erre a névre. Magyar magból eredett Székelyföldről vagy Kolozsvárról. Bár nevét mindig is vonakodott felfedni, annyit elmondott magáról, hogy sok évvel ezelőtt még legátus diákként Erdélyben kóborolt, és vigyázatlanul a török csapdájába esett. Eladták rabszolgaként, de ura felfedezte nem közönséges tálentumát, és Mahomet vallására térítve felszabadította őt. Ibrahim egyre magasabbra lépett, a szultán szolgálatába fogadta, titkos küldetésben levelet vitt Savoyai Jenőnek, egy időben a császári szekerészek hadtestének secretáriusa volt, és ki sejtheti, még milyen bizalmas feladatok hordozója. Újabb időkben a Porta Fejedelmünk mellé tolmácsnak rendelé, ahol becsülettel és hűséggel szolgált, pedig freiherr von Thalman, az osztrák internuncius sokszor megpróbálta őt kijátszani ellenünk.

Ibrahim Müteferrika kora eszmélkedése óta vonzódott a nyomdászkodáshoz. Még otthon élve maga is próbálkozott ezzel a mesterséggel, de nem talált pártolásra. Egy rossz, veszendő, dög lóért 500 vagy 600 tallért adni a magyar urak gyakorta semminek tartották, de még a nyomtatáshoz való papír gyártását is károsnak ítélték, és nem támogatták.

Török földre jutván Ibrahim Müteferrika több sikerrel járt, elnyerte a nagyvezér pártfogását, és erre támaszkodva megnyitotta a műhelyét. Kiadott könyvet az iszlám hit védelmében, francia—török nyelvtant és más nagybecsű munkákat. Pénzbeli hasznot ezen a szenvedélyén Ibrahim Müteferrika nem talált. Az imánok, ulemák és más törvénytudók, akiknek hivatalukhoz tartozott a Korán és más szent könyvek másolása, sok erszény aranyat keresve ezzel, féltették tőle a jövedelmeiket, és a nyomdászt átok alá vették, csak nagy nehézségekkel folytathatta a munkáját.

Bár joggal lehetett volna őt a török Guttenbergnek nevezni, Ibrahim Müteferrika könyvei eladatlanul hevertek a raktárában, inkább elosztogatta, mint eladta őket, most is hozott Fejedelmünknek egy gyűjteményt az oszmán birodalom térképeiből, címlapján Ptolemaiosz doktor csillagmappája állott.

Urunk kedvelte őt; tapasztalnia kellett, hogy a keresztényből lett renegátok rosszabbak velünk, mint a született muszlimok, így akarják megmutatni hűségüket a birodalom iránt. Ibrahim Müteferrika soha nem fordította ki magát ilyen túlbuzgó módon. Fejedelmünk, hogy kifejezze jóindulatát, frissen lőtt vad húsát és gyömölcsöt tett az asztalra.

A tolmács most a nagyvezér Hekimolu Ali pasa meghívó üzenetét hozta, mely egy túlságosan is közeli terminusra szólt. Arra számítottam, hogy Fejedelmünk méltatlannak találja az invitálásnak ezt a formáját, de ő szótlanul tudomásul vette.

 

Magunkra maradva behúzódtunk a nagy kerti lugasba, melyet a szőlő ágai egészen befutottak, és olyan lett, mint egy levélből való palota. Megkérdeztem, hogy miért nem utasította vissza az ily hamar való megjelenést a nagyvezér előtt.

  Quod ad res Hungaricas attinet nec pax, nec bellum in nostra sed omnia in Turcae potestate sita sunt — ami a magyar ügyeket illeti, sem a béke, sem a háború ügye nem a mi kezünkbe, hanem a török hatalmába helyeztetett, és nekünk ehhez kell alkalmaznunk magunkat.

Dohányoztunk és eltöprengtünk a meghívás okán. A Fejedelem azt remélte, hogy a Porta most végre elenged minket, megkapjuk a passzust Franciaországba való visszatérésünkhöz, melyet oly régen kérelmeztünk már. Urunk feltett szándéka volt, hogy visszavonul Grosbois-ba, a kamalduli szerzetes atyák rejtekébe, s ott imádkozással és bűnbánó gyakorlatokkal tölti el hátralevő napjait, ennyit talán az ellenségei is megengednek neki. Én is elálmodoztam ifjúságom Párizsáról, ahol is akadémiát, bibliotékákat, királyi házat, ispotályokat láttam és sok számtalan más ritka dolgokat: parlamentet és egyéb igazgatásoknak rendjeit. Pompáit csodálva néztem, a várossal rettenetes nagy voltába csak belebámultam. Alig hittem el, hogy az Isten visszaadja ezeket az elmúlt időket.

Ábrándozásainkat páter Radulovics szakította meg, aki imára szólított minket.

X

Konstantinápoly, 21 marty 1735 Már ismertük a török szokásokat, ezért a rendeltnél egy órával korábban indultunk el a hajóval Konstantinápoly felé. Fejedelmünk melankolikusan megjegyezte:

Úgy fest, mintha csak előnyt akarnánk szerezni a sorsunkkal szemben. Ahogy távolodtunk Rodostótól, a kék firmamentum alatt lassan elsüllyedt a hegytető karéja a rajta álló hét szélmalommal és hét minarettel. Jó széltől támogatva felvonták a vitorlákat, és nem kellett rántani a lapátokat.

Elunván magunkat lementünk a gálya fenekére megnézni az evezőket vonó rabokat. Munkájuk folytatására várva ültek egymás mögött, inget nem viseltek, őrzőik a padhoz csatolták a láncaikat. Hosszantilag kétfelé osztva helyezték el őket, akárha egy templom kettős hajójában, pihenőben ecetes kétszersültet szopogattak, és megengedték nekik, hogy szóljanak egymáshoz. Ahogy végighaladtunk az elválasztó járáson, hirtelen magyar beszédet hallottunk, a Fejedelem intett, hogy szólítsam meg őket.

Az illető rabok illendő köszönés után azt mondták, hogy már több mint húsz éve szolgálnak a gályán. Kérdeztem, mit tehetnénk testi-lelki üdvösségük végett, lehetne-é olyan módot találni, hogy megszabadulhassanak a rabságból, és visszatérhessenek hazájukba. Csak a vállukat vonogatták, az ő hazájuk már régóta a hatodik evezőpad, itt legalább ételt és italt kapnak. Odahaza senki sem várja őket, feleségük és gyerekeik talán már rég meghaltak, annyi bizonyos, hogy nem gondolnak velük.

Nem hagytam abba a faggatást, azt firtattam, hogyan kerültek ide. Egyikük azt mondta, hogy ő Rákóczi fejedelem seregében harcolt, ama istentelennek nevezett, alig megtűrt Esze Tamás talpasai között. A szatmári béke után szélnek bocsáttatván nem mert visszatérni a falujába, mert bosszútól tartott. Bitangságban kóborolt, így került a török vasára. 

Nem agnoszkálta a Fejedelem személyét, így megkérdeztem: ismerte-e vezérlő urunkat, és tudja-e, hogy mi történt vele. Azt mondta, nem értesült róla, de bizonyára jói megy a sora.

A nagyurak mindig el tudtak menni a bajokból, mindig csak a szegények jutnak cudarságra, lappangásra, mint a baglyok.

A Fejedelem megindulván ezen a válaszon, megkérdezte, hogy segíthet-e valamit a sorsán. A rab azt kérte, hadd mehessen egy sorral hátrább, mert aki mostan mögötte áll, perversus módon folyton célba köp a hátára, oda, ahol a nyaka a vállával találkozik.

Ibrahim Müteferrika közbenjárt a hajó kapitányánál, a csere végbement, a rab alig győzte a hálálkodást:

Még egyetlen keresztény úrtól sem kaptam ennyit! A hátralevő utat csendben tettük meg.

XI

Konstantinápoly, 22 marty 1735

Az út felétől egy szálnyi szél sem fújt, csak helyben lógott a hajó, a szerencsétlen rabok igyekvése is alig segített, nagy időmúlással értünk be a konstantinápolyi kikötőbe.

Ezt a Konstantinápolyt már nem tudom, hogy városnak írjam-e vagy országnak, mert én mását soha nem láttam. Nagyobb és jobb tengeri portust az egész világon nem tartanak, itt szalad össze sebes folyással a Fekete-tenger a Fejér-tengerrel, éppen a török császár várának alatta. Ez a vár csak maga fekszik annyi helyen, mint egész Szeben városa Erdélyben. A hegy oldalait befedték a szép zöld ciprusfák, a cédrusokkal néha egész erdőkké elegyítve.

Maga a város egynéhány nagy hegyeken terül el. Egyszer megpróbáltam körüljárni, Urunk jobbik paripáján ülve is eltelt egy óra, míg a Jedikulához értem, mely a császár hét toronyból álló tömlöce, pedig a város vége még onnan is tovább esik, egészen a Fejér-tenger partján dolgozó tímárok műhelyéig.

A hostáttal együtt negyvenezer utcát számolnak Konstantinápolyban, mindenikben két ember strázsál éjjelente, mindent egybevetve nyolcvanezren. Minden utcában legalább egy csorgót kell szupponálni, hogy az imádságra igyekvők megmosakodhassanak. A mecseteknek számát sem tudni, de köztük a legnevezetesebb valamikor Sophianak, lustinianus császár leányának temploma volt, melyet a jeruzsálemi főtemplom mintájára építettek neki. Fundamentumait nagy kőlábakra helyezték, mivel alatta édesvíz folyik, mely is a tengerbe szalad.

Különös kedvezésképpen betérhettünk a mostani mecsetbe, mely egyébként csak igazhitű muszlimoknak van megengedve. A győztes hit jogán letakarták és lefestették keresztény jelvényeinket; Jézus Krisztus Pantokrátor, a Boldogságos Szűzanya és az apostolok képeit, melyet mi mély borulattal figyeltünk meg.

A nagyvezér négy öltöztetett török lovat küldött elibénk, tizenhat csausz, kavallérok és a többi katona mutatta az utunkat. Bementünk a nagyvezér udvarába, holott is középen nyolc sípos, hat trombitás, egy rézdobos, két öreg törökdobos és négy apróbb dobosok vártak minket kész rendben felállva. A garádicsnál cifra libériákba öltözött nép fogadott bennünket, ott leszálltunk a lovakról és felmentünk a palotába.

Veres posztóval borított székeket tettek alánk, amikor leültünk, a zenészek azonnal elkezdték a muzsikálást, ami tartott több mint fél óráig. Ezalatt a nagyvezér kiüzente: minthogy rövid az idő, most sokat nem tárgyalhat velünk, hanem a bővebb beszélgetést halasszuk el holnapra. Kávét ittunk, majd felmentünk egy rövid garádicson abba a szobába, amelyben a nagyvezér a hivatalát tartotta. „Hasgeldi-csafageldi”-t mondottunk, ez olyasféle köszöntés, mint hogy „Isten legyen vezéred”, „Neked is”.

Itt is veres posztóval borított székeket adtak alánk, bokálycsészéből ettünk egy csontkanálra való sörbetet, aranyos keszkenővel megtöröltük a szánkat, és máris megrózsavizeztek és megfüstöltek minket.

Holnap, Ikindi táján gyertek vissza, délután a harmadik ima idején — mondta a nagyvezér.

Maghajtottuk magunkat, és az alánk küldött, cifrán felöltöztetett török lovakon a szállásunkra mentünk. Konstantinápoly Balat nevezetű külvárosába állott az Erdélyi Ház, melyet még üdvezült régi fejedelmeink vásároltak meg az állandó és alkalmi orátoroknak, követeknek.

Az ügyek halogatásán megsértődnünk nem volt miért, ezt a bánásmódot már rég megszokhattuk. Pápai sógort, követségben járva, két teljes évig várakoztatták, amíg végre átadhatta a Fejedelem levelét. Mindig azt írták elő, hogy közöljük szándékunkat egy instanciában, nyújtsuk be, várjunk egy kicsit, közben kézen-közön elveszik a beadvány, kezdhetjük elölről. Aztán megkapjuk a választ, hogy a töröknek szándékában áll ugyan teljesíteni a kérelmünket, de megváltoztatott formában és alkalmasabb időben — vagyis sehogy és sohanapján.

Akinek ez nem tetszik, az keressen magának különb helyet. Egy angol követ előre értesülve a dolgok rendetlen folyásáról, úgy megirtózott tőle, hogy ki sem szállt a hajójából, a tengerről megnézte a várost, aztán vissza is fordult.

A Fejedelem nem vette szívére ezt a hozzá méltatlan fogadtatást. Azt mondta: minden megaláztatás csak belülről jöhet, sorsunk magasabb kezekbe van letéve, mint a földi hatalmasságok tetszése. Inkább hálásnak kell lennünk Istennek ezekért a megpróbáltatásokért, mert így módot ad nekünk lelkünk méltóságának gyakorlására.

XII

Konstantinápoly, 23 marty 1735

Másnap ugyanazon felöltöztetett lovakon ismét felmentünk a nagyvezérhez. Midőn megittuk a kávét és a liktáriumot, kiküldték egyrészről az agákat, másrészről a kamarásokat, így engem is, hogy a nagyvezér egyedül lehessen szemben a Fejedelmünkkel.

A nagyvezér tihája fogadott be az irodájába, unalmamban beszélgetni kezdtem vele, hogy a francia nyelvben exerceáljam magamat. A tiha egy történetet mesélt el a nagyvezér csodálatos felemelkedéséről.

A császár különös álmot látott. Három teve jelent meg előtte, az egyik felment az égbe, a másik le a földbe, a harmadik pedig szerteszéjjel kóborolt a földön. Ez nem hagyta nyugodni a császárt, hívatta az akkor még alacsony tisztet betöltő, de álomfejtésben már elhíresült Hekimolu Alit. 0 meghajolt a császár előtt:

Megmagyaráznám, de félek, hogy ha meghallod, megöletsz érte. A császár fennségéhez méltatlan módon bizonykodni kezdett:  

Az Isten, a só és a kenyér verjen meg, köpj a dögömre, ha bármi bántódásod esnék!

Akkor legyen akaratod szerint. Az égbe felment teve azt jelenti, hogy az istentelenség már annyira áthatott mindent ebben a birodalomban, hogy az igazság kénytelen volt felmenekülni a mennyekbe. A földbe lement teve azt jelenti, hogy a Birodalom lakosai és a jobbágyság a sok húzás-vonás, a kapzsi tisztek opressziói miatt a földig lenyomattak, és inkább halni kívánnak, mint élni. A busongó és fel-alá járó teve pedig te magad vagy, ó, kegyelmes császár, aki látod ezeket az istentelenségeket és jobbágyaidnak elnyomatását. Kívánnád is orvosolni őket, de erre alkalmas embert nem találsz, és ezért gyötröd magadat.

Ez az álomfejtés megtetszett a császárnak, és mint a Fáraó Józsefet, ő Hekimolu Alit emelte magas méltóságba, így lett a pasából nagyvezér.

Kisvártatva kijött a Fejedelem a belső szobából, az arcán látszott, hogy nem sokra ment.

Ütöttük a hideg vasat? kérdeztem tőle.

Rosszabb, inter malleum et includem szorultunk az üllő és kalapács közé. A nagyvezér nem adott olyan kerek választ, hogy urunkat elbocsájtja, vagy

pedig nem engedi el Franciaországba, hanem csak annyit mondott, hogy távozásunkat jelenleg nem javasolja, mert még nincs itt az ideje. Azt viszont jól tudjuk, hogy ha a hatalmasok valamit nem javasolnak, azt tiltó parancsnak kell tekintenünk. Így a mi mostani elmenetelünkből semmi sem telik ki, még azt sem tudhatjuk meg, hogy ki vagy mi gáncsolta el a szándékunkat.

Titeket magyarokat sokkal inkább szeretünk, mint egyéb nemzeteket — mondta a nagyvezér Fejedelmünknek —, kivált ami a németeket illeti, akik ha a fenekemben volnának, a tengerbe szarnám őket. De a mostani időkben csak a szívünkben, titkon kell szeretnünk titeket, mert a világ láttára nincs mód kimutatni az érzéseinket. Az ellenség eddig csak aludt az ágyában, de mindkét füle nyitva áll a kémkedésre, a mozdulásotok hírére rögtön felugrik a talpára. Különben is miért kell ennyire elsietnetek a mi vendégségünkből, hol kaptok jobb piláfot vagy sörbetet? - mondta olyan hangon, mintha ezek volnának a legfőbb dolgok a világon.

A nagyvezér esküvel fogadta, hogy nem szűnik meg munkálkodni az érdekünkben, de már megtanulhattuk, hogy a szó nála nem szó, az idő sem idő, és az ígéret nem ígéret. Így hát ilyen fáradságok után is száraz ággal térhettünk vissza Rodostóba.

Eb a török, kutya a német, és ezek ketten megemésztenek bennünket — mondta a Fejedelem —, és mindig is ilyen lesz a szegény Magyarország sorsa.

Csak akképpen nyertünk az egészben, mint Bertók a csíkban. Kaptunk egy-egy nyusztos kaftánt, melyet magunkra öltve az éjszakában lovagló egyiptomi királyokhoz hasonlítottunk.

XIII

Rodosto, 25 marty 1735

Fejedelmünk lassan emésztette meg a minket ért megaláztatásokat, még a

mai reggelen is füstölgött fölöttük. Lovászmestere, az oly harcias természetű

Kosztolányi Jávorka Ádám ezredes sokáig hallgatta őt, aztán engedelmet kérve,

illő tisztelettel megszólalt:


 

  Nagyságos Fejedelem! Kijavíthatatlan dolgokon töprengeni általában is felesleges, mert Aquinói Szent Tamás doktor nyilván megmondta, hogy ami megtörtént, azt maga az Isten sem teheti meg nem történtté. Mégis az ilyeneken való tűnődés lelkünk nagy iskolája, ezért megkérdezem: nem lett volna érdemesebb hazánkban megmaradni és feltenni mindenünket egy utolsó csatára?

A Fejedelem jóindulatúan nézett vissza rá:

Katona vagy, mégpedig nem is az utolsók közül való, tudnod kell, hogy egy ilyen csatában nem győzhettünk volna.

Tudom, de akkor is jobb lett volna elesnünk karddal a kezünkben hazánk földjén, mint ilyen beláthatatlan hosszú bujdosásba indulni. Aki elmegy a maga országából, az veszített, átengedte a honi csatamezőt az ellenségeinek, az ő akaratuk érvényesül majd minden korlát nélkül. A távollevőknek soha nem lehet igazuk, mindenhová elkíséri őket a vereségük emléke. Magukhoz többé nem térhetnek, idegenben minden erejük veszít a súlyából, csak árnyékai lehetnek önmaguknak.

Mindannyian azt hittük, hogy Jávorka kirohanását Fejedelmünk elintézi egy olyan közhasznú mondással, mint hogy: ante barbam docere senes, még a szakállad kiütközte előtt akarod tanítani a véneket, de ő eltűnődött az elhangzott szavakon:

Igazad van, könnyebb lett volna egy nagyszerű halállal elvégezni minden bajunkat A hősök jól és könnyen alszanak, én is jobban örültem volna, ha a sorsunk minket is ilyen végzetre rendelt volna el. De mi nem füsthöz hasonló okokból hagytuk el nemzetünket és örökségünket, melyeket egy szál csupasz karddal meg lehetett volna oldani. Munkánk nagyobb, mint mi magunk vagyunk, és a példamutatásunk túlél minket, még ha Istennek nem is tetszene visszavezérelni minket az országunkba.

Az lehet, de az is bizonyos, hogy idegenből nincs feltámadás, csak otthoni földből.

A Fejedelem nehezen gyűrte le indulatát a perversus válasz fölött:

  Nem veszhet el a mi árva magvetésünk, bujdosásunkból sarjad ki hazánk feltámadásának reménye. Ennyit erről és ne többet. Ha akarod, nyitva áll az út előtted, felmentelek a nékem tett esküd alól.

Sibrik uram, aki minden összecsapást igyekezett elkerülni, ha lenyel egy nyitott bicskát, minden bizonnyal becsukva adta volna ki magából, most is sietve közbeszólt, azt ajánlotta, hogy játsszunk egy kör asztali tekét, amit a társaság el is fogadott.

Jávorka leszegett fejjel vette tudomásul, hogy a Fejedelem lezárta a disputát, de aki csak egy kicsit is ismerte őt, nyilvánvalóan tudta, hogy nem adja fel nagyratörő szándékait, mert ezek lelke legmélyére voltak lerakva.

Nyughatatlan elméjű ember volt, aki nem kívánja a csendes állapotokat, hanem mint a delfin halak, akkor örvendezett, ha háborút érezhetett.. Annak idején ő ütötte ki a kardot az áruló Ócskay brigadéros kezéből, a bujdosásban sem hagyott ki akár egyetlen napot is a harci gyakorlataiból, tanította a kezét a háborúra és ujjait az ütközetre.

Minden katona, aki csatába indul, számításba veszi a halált, de Jávorka úgy készült a veszedelembe, mintha csak menyegzőbe invitálták volna. Bár nem fedte fel a szándékait, nem lehetett kétséges, hogy inkább előbb, mint utóbb, de megkeresi majd a maga háborúját —vívják bár azt a világ bármely távoli végében. Jávorka nyolc nyelven beszélt, a legtöbbet írta is, bárhol megállhatta a helyét.

Daca, melyet a Fejedelem óhajtásai ellen mutatott, és martiális készülődése mindenkiben rossz érzést keltett, csak a kis Zsuzsi csüngött Jávorkán egyre fokozódó csodálattal, melyet én igen kevés örömmel figyeltem.

 XIV

Rodosto, 1 april 1735

Úgy tűnik, mintja Fejedelmünk végképp feladta volna a kedvét és a reményeit. Hogy gondjainktól magunkat üresítsük, délutánonként kimentünk a Magyarok Kertjébe, és leültünk a kilátóban.

Odarendeltem töröksíposainkat és Czinka Sándort a hegedűjével. Kati-nótákat játszottak, olyanokat, mint hogy: „Jer ki, Kata, ha kell néked füles habarnica”, meg: „Halok, halok Kati után...” Fejedelmünk máskor kedvét lelte bennük, de most oda sem figyelt, kezét a lábánál kodácsoló szelídített túzokon nyugtatta, és elnézett a nyílt tenger felé.

Látva, hogy csak bosszantja a zene, elküldtem a muzsikásokat, de ő akkor sem fordult felém. Megszólalt ugyan, de mintha csak a tengerhez beszélt volna:

— Színházban szereplő színész élete volt az enyém, adtam a keresztényt a papokkal, a katonát a katonákkal, a politikust a politikusokkal szemben, közben az Ördög trónján üldögéltem. Elmesélgettem, elhazudozgattam a napjaimat, hízelegtem a nőknek és mindenkinek, aki nekem akart tetszeni — a Fejedelem legyintett —, de hagyjuk ezt, az egész filozófia nem ér egy órányi fáradalmat.

Bár az erő különösebb jelének szokták tekinteni, ha valaki kételkedni mer magában, én mégis rossz érzésekkel figyeltem ezeket a hallatlan szavakat. Egyikünknek se adja meg az Isten, hogy többet tudhassunk a magunk életéről, mint amennyit még épp el bírunk viselni! Az ilyen tudás szétégetné a lelkünket, mint a túl erős tűz a kályha samotját.

XV

Rodosto, 2 april 1735 Éjszaka Jézusról álmodtam szörnyűséges blaszfémiát. Megváltónk a

keresztfán függve mintha elcsüggedt volna és megtagadta volna addigi munkáit.

Azt panaszolta, hogy elveszítette az életét anélkül, hogy végigélte volna, és ha

újrakezdhetné, másképpen csinálná. Kétoldalt a két lator kárörvendő arccal

hallgatta a szavait.

Egésznapos böjttel büntettem magam ezért az álomért.

(Folytatjuk)