Október 1997
Kereső ember — kereső egyház

Kálmán Attila

A megnyesett fa kizöldül

Magyar református iskolák újraindulása

A hagyomány szerint Jókai Mórtól megkérdezték egyszer azt, hogy mire való az iskola.

Azt válaszolta arra, hogy Istennek, hazának, tudománynak neveljen. E három szót: Istennek, hazának, tudománynak évtizedeken keresztül viselte a homlokzatán a Pápai Református Kollégium főépülete. Amikor 1952-ben államosították, a hatalmas betűket leverték. Állítólag itt volt a téren a fél város, sokan hangosan zokogtak. Amikor 1994-ben végre visszakapta az egyház a jogos tulajdonát, és visszakerült a felirat a helyére, alig néhányan vették észre. A 42 év nem telt el nyomtalanul Sokan tudatosan is próbálták megszakítani a hagyományokat. Például államosítás után Pápán összekeverték a bencés gimnázium és a református gimnázium tanári karát, diákjait, részben a könyvtárát és a szertári felszerelést is. Ezzel akarták siettetni a beolvadást, a hajszálgyökerek elszakítását, mert nagyon jól tudták, hogy ha egy néptől elveszik a múltját és a hitét, azt tesznek vele, amit csak akarnak. Ez a példa is azt mutatja, hogy négy-öt évtized után nem lehet mindent ott folytatni, ahol az államosításkor abbahagytuk. Meg kell próbálni feléleszteni mindazt, amit érdemes, és amit lehet, de figyelni kell a mai kor kihívásaira is, hogy ne valami múzeum, csupán a múltba néző gyülekezet legyen az egyházi iskola. Megőrizni, feltámasztani való érték rengeteg van. Hiszen a magyar iskola több mint ezeréves. A bencések Pannonhalmán alapították az első iskolát 996-ban. A protestáns iskolák pedig alig néhány évvel azután, hogy Luther Márton kiszegezte 1517-ben 95 pontját a wittenbergi templomkapura, és alig néhány évvel a mohácsi csatavesztés után, 1530-ban Mezőtúron, 1531-ben Pápán és Sárospatakon, 1538-ban Debrecenben, aztán Kecskeméten, később Kolozsvárott és Gyulafehérváron alakult református iskola, bár egyikük-másikuk az indításakor még inkább lutheránus tanokat követett.

A reformáció szelleme, gondolata és az iskolák alapításának igénye az európai egyetemekre jutott diákok közvetítésével került be Magyarországra. Ők Wittengergben, Göttingenben, Heidelbergben, Genfben, Ultrechtben tanultak, és hozták haza a korszak legújabb gondolatait, világfelfogását. A református iskolák mindig is igényesek voltak. Kiváló professzoraik (Komensky, Apáczai, Bolyai Farkas, Hatvani István, Maróti György, Tarczy Lajos, Mándi Márton István) révén mindenkor nyitottak voltak a kor legújabb eredményeire, mindig törődtek a tehetséges, szegény sorsú gyerekek felkarolásával, felkutatásával, mindig a gyülekezetek, a kisemberek tartották el őket. Még ha egyik-másik kollégiumnak volt is ezer-kétezer holdja, ezt nem királytól kapták vagy földesúrtól, hanem szegényemberek adták össze azt két-három holdanként hálából. Többnyire olyan egykori diákok, akiknek nem volt leszármazottjuk.

Minden egyes iskolának saját arculata volt. Hiszen az iskolát elsősorban nem a kövek, hanem az ott tanító tanárok, a tudós tanárok és a helyi hagyományok formálták. Volt azonban néhány közös jellemzője is valamennyi református iskolának. Mindenekelőtt az, hogy nagyon komolyan vették a hitet, a kegyességet, és puritánul éltek. A mély hitet össze tudták kapcsolni a rendkívül igényes tanítással, tanulással, kutatómunkával. Az egész iskolát családias, falusias légkör hatotta át. Szigorú törvényei voltak a diákközösségnek. A felsőbb éves diákok tanították az alsóbb éveseket. Volt színvonalas, aktív önképzőkörük, diáktársaságuk, diákönkormányzatuk. Mindent, amit csak lehetett, önmaguk között intéztek el.

Jellemző volt még a klasszikus műveltségnek a becsülete: a görögnek, a latinnak, a históriának; igen komolyan vették a nyelvművelést; nem véletlenül volt Lőrincze Lajos, Imre Samu, Rácz Endre és oly sok más neves nyelvészprofesszor bölcsője egy-egy református iskola. Az irodalom tisztelete, becsülete, magas szintű művelése is jellemző volt ezekre az iskolákra. Kölcsey Ferenc, Arany János, Kazinczy Ferenc, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond, Nagy László egy-egy református iskola büszkesége.

Mi jellemezte ezeket az iskolákat?

A nyitottság, a tolerancia, ahogy ma mondanák. Természetes volt, hogy bejuthatott ide más vallású is, sőt nagy számban vettek fel magántanulóként vagy nappali rendes tanulóként zsidó gyerekeket is. Ez különösen most a II. világháborús emlékmű készítésénél feltűnő, hogy milyen sok volt a tanár- és diákáldozatok között a zsidó. Az államosítás előtt több mint ezer református iskola volt Magyarországon. Rangos középiskola azonban csak húsz-egynéhány. Volt ugyan négy teológiánk (Budapest, Debrecen, Pápa, Sárospatak), de egyéb főiskolánk, egyetemünk nem.

Mi a helyzet ma, a 20. század utolsó éveiben?

A rendszerváltás meghozta a szabad vallásgyakorlás törvény által való biztosítását. Az 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról szól, az állam és az egyház különválásáról. Az 1991. évi XXXII. törvény pedig arról, hogy azokat az egyházi ingatlanokat, amelyek most állami vagy önkormányzati tulajdonban vannak, fokozatosan vissza kell adni az egyházaknak, amennyiben azok hitéleti, oktatási, egészségügyi vagy szociális feladatokat kívánnak benne ellátni. Megindult egy olyan folyamat, amely ha mennyiségileg nem is számottevő — hiszen ma is még az általános és középiskoláknak alig 3 százaléka van egyházi fennhatóság alatt —, de minőségben igen-igen jelentős. Ugyanis ez a 3 százalék jó néhány olyan iskolát is tartalmaz, amely egykor országos, sőt európai hírű volt, és most az újraindulás után ismét helytáll. Elég, ha a Lónyayra vagy a Baár-Madasra gondolok Budapesten, Sárospatakra, Pápára, Kiskunhalasra, Mezőtúrra, Csurgóra és természetesen a mindvégig lángot őrző Debrecenre. Sorolhatnám még sokáig. Jelenleg a magyarországi református egyháznak nyolc óvodája, harminchárom általános iskolája, tizennyolc gimnáziuma, húsz középiskolai internátusa és hét felfsőfokú intézete van. Mindenekelőtt a Károli Gáspár Református Egyetem, amelynek Budapesten Hittudományi Kara és Bölcsészettudományi Kara van, Kecskeméten levelező Jogi Kara a Szegedi József Attila Tudományegyetemmel közösen, továbbá a Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolai Kar. Ezenkívül Debrecenben van egy Hittudományi Egyetem és a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola, Sárospatakon a Teológiai Főiskola, a Pápai Teológiai Akadémia is indulás előtt áll.

Sok ez vagy kevés?

Ha mint feladatot tekintjük, azt kell mondani, hogy nagyon sok. Hiszen együttvéve több mint nyolcvan intézményről van szó, amelyekben biztosítani kell a megfelelő színvonalú tanári munkát, az igényes lelkigondozást, a működést, a karbantartást.

Ha azonban arra gondolok, hogy az államosítás előtt több mint ezer iskolája volt a Magyarországi Református Egyháznak, vagy arra, hogy jelenleg legalább két-háromszor annyi a jelentkezők, mint a férőhelyek száma, akkor azt kell mondani, hogy ennyi még nem elég.

Hogyan kerültek vissza ezek az iskolák a református egyházhoz?

Egy részük egyszerűen táblacserével. Ez azt jelenti, hogy az önkormányzat az adott iskolát minden változtatás nélkül visszaadta a református egyháznak. Ugyanazok voltak a tanárai, ugyanazok maradtak a diákjai, mint eddig, és kiírták a táblára, hogy ezentúl nem állami vagy önkormányzati az iskola, hanem a református egyház fennhatósága alatt áll.

Ezekben az iskolákban kevesebb az anyagi gond, de annál több baj van a szemlélettel, a lelkülettel. Ugyanis sem a tanárok, sem a diákok nem református iskolába jelentkeztek, és sokan akaratuk ellenére kerültek vissza az épülettel együtt a református egyházhoz. Sok esetben még az igazgató személye sem • változott. Esetleg néhányan — akik nehezen tudták elképzelni az életüket az iskolában — mentek el máshová, az ötvenévesek nemzedéke a negyvenes-ötvenes években olyan tanároktól, tanítóktól tanult, akik még a II. világháború előtt keresztyén-nemzeti szellemben nevelkedtek. Ők azt a feladatot kapták, hogy belőlük szocialista-kommunista szemléletű embereket neveljenek. A legtöbb esetben eszük ágában sem volt. Helyén volt az eszük is, meg a szívük is, és a sorok között, egy szünettel, egy hangsúllyal, egy mosollyal mindig tudtunkra adták, hogy az, amit most éppen mondanak, megegyezik-e az ő felfogásukkal, vagy nem. Nagyon kiváló tanárok voltak. De ez a generáció már nincs a katedrán.

Kik vannak ma ott?

Azok, akik már szocialista, marxistaleninista szellemben tanultak a főiskolákon, egyetemeken. Tőlük szeretnénk azt kérni, hogy most keresztyén-nemzeti szellemben neveljenek, vagy legalábbis abban is neveljenek. Nehezen megoldható feladat. Hiszen pedagógus pályára egyházi iskolából évtizedeken keresztül nem nagyon lehetett tanárképző egyetemre, főiskolára kerülni, és komoly agymosáson mentek keresztül azok az emberek, akik végül is eljutottak valahogy a katedrához. Sajnos kevés olyan pedagógus van ma a pályán, aki egyházi iskolában hittel, meggyőződéssel nevel, a fenntartó egyház által elképzelt szellemben.

Egészen más a helyzet ott, ahol üres épületet kapott vissza az egyház, és az önkormányzat pénzt kapott azért, hogy új épületet építsen a visszaadott helyett. Ilyen a helyzet például Pápán vagy Budapesten a Baár-Madias Gimnázium esetében és jó néhány egyéb esetben.

Ezekben az intézményekben a szellem valamivel jobb, hiszen olyan tanárokat toboroztak, akik tudták, hogy református iskolában fognak tanitani, és olyan diákokat vettek fel, akit tudtak, hogy ők református iskolában jelentkeznek. Ezért ki meggyőződésből ki szívből, ki közömbösségből, de vállalta az egyházi fenntartó által előírt feltételeket, és lényegesen jobb légkörben—persze rengeteg kisebb-nagyobb hibával— indult meg ezekben az iskolákban az oktatás.

A probléma ott van, hogy a legtöbb településen az új épületbe költöző önkormányzati iskola magával vitte a teljes berendezést: minden bútorát, szertárát, torntermét, berendezést, ami csak volt. Ezek szerint az újonnan, alulról építkező iskolák nagyon komoly működési gonddal küszködnek, hiszen abból a pénzből, amiből más iskola csak működik, nekik helyre kell állítaniuk a lepusztul épületet, be kell rendezni a csaknem üresen visszaadott iskolát, diákotthont, éttermet, konyhát.

Mindennek Pápán szemtanúja voltam, ahol Bujáky Miklós alapító igazgató vezetésével a lelkes építő-karbantartó részleg — alkalmanként tanárokat, diákokat, szülőket is bevonva — csodával határos módon öt épületet rendezett be, három elhanyagolt épületet rendbehozott, és két új hatvanszemélyes diákotthont épített fel tizennyolc új tanárlakás mellett.

Az egyik legnagyobb gond a református és általában az egyházi iskolákat ellátni megfelelő felkészültségű tanárokkal, megfelelő színvonalú és szemléletű tankönyvekkel, tantervekkel, segédanyagokkal, hiszen mindehhez idő keltene, pénz kellene, továbbá megfelelő szemléletű tanárképzés, tanártovábbképzés.

Az indulásnál, 1990—91-ben a külföldi testvérek is sokat segítettek. Elsősorban hollandok, németek, svájciak, skótok, de néhányan az amerikaiak közül is. Az adományozók jelentős része iskoláink egykori diákjai közül kerül ki.

Mit lehet mondani most néhány év után?

Azt, hogy a külföldi adományok egyre ritkábbak, szinte teljesen elmaradnak. A nyugatiak most már inkább az egykori Szovjetuniót, Jugoszláviát, Afrikát, Dél-Amerikát segítik Magyarország és a szomszédos országok helyett. Olykor-olykor egy-egy szállítmány jön még, de lényegesen kevesebb, mint az első egykét évben.

A gyülekezetek is segítenek. Hol pénzadományokkal, hol terménnyel, hol kisebb-nagyabb alkalmi, társadalmi munkával. A legnagyobb segítség azonban az, hogyha jól felkészült, hitben élő, lehetőleg református vallású gyermeket küldenek hozzánk tanulni. Az az állami normatív támogatást, amelyet az önkormányzati iskola megkap, az egyházi iskola is megkapja, de ebből nem lehet

működtetni azt. Az önkormányzatok ehhez saját bevételeikből vagy egyéb forrásokból próbálnak kiegészítést adni. Az állam külön szerződéssel közoktatási

megállapodás kötésével, 94-ben — még az előző kormány idejében — megígérte, hogy utólag kiegészíti ezt a normatív támogatást annyival, amennyivel országos átlagban az előző évben az önkormányzatok kiegészítésül járultak hozzá

a központi támogatáshoz. Sajnos az új kormány maradéktalanul sosem hajtotta végre ezt az ígéretet, de kétségtelenül kisebb-nagyobb kiegészítő támogatásokat mindig kaptunk. Ezek nélkül működésképtelen lett volna az egyházi iskolarendszer.

Sokat jelent az, hogy kiépült egyházkerületenként az iskolaügyi tanácsosok hálózata. Ez bizonyos fokú adminisztratív összekapcsolását jelenti az iskoláknak. Egyik-másik egyházkerületben megvalósult a szaklátogatók rendszere, az egész országban pedig az érettségi vizsgaelnökök hálózata.

Különböző tanulmányi, kulturális és sportversenyeket rendeznek a református iskolák. Közülük kiemelkedik a debreceni matematikaverseny, a mezőtúri természettudományos verseny, az Áprily Lajos Szavalóverseny és jó néhány olyan egyéb verseny, például Bibliaismereti Verseny, Zsoltáréneklési Verseny, különböző tantárgyi versenyek, a REFISZ-kupa labdarúgóbajnokság, kosárlabda-, úszó- és egyéb versenyek, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a különböző református iskolák diákjai, tanárai találkozzanak. Egymás munkájának a megismerésére lehetőség a református iskolák országos tanévnyitó ünnepélye is, amely volt már Pápán, Budapesten, Debrecenben, Miskolcon. Ilyen a református intézményvezetők, tehát óvodák, általános és középiskolák vezetőinek a tanácskozása, a holland támogatással működő budapesti Református Köznevelési és Közoktatási Intézet tevékenysége, amely különböző tanároknak, elsősorban hit- és erkölcstan tanároknak, továbbá diákotthoni nevelőknek, osztályfőnököknek tart szakmai továbbképzéseket. Ilyen lehetőség a balatonszárszói tábortelep, ahol a tálentum táborban középiskolások, az egyetemisták táborában a főiskolások-egyetemisták találkoznak, az értelmiségi táborban pedig igen sokan tanárok is részt vesznek. Jó néhány egyéb alkalommal másutt sporttáborokban, hitoktatók táborában találkoznak egymással a református intézmények oktatói, nevelői, diákjai.

Sokat segít az ETI, a Holland—Magyar Oktatásközvetítő Központ, amely legutóbb különböző református iskolák igazgatóinak, vezető tanárainak szervezett hollandiai tanulmányutat, iskolatitkároknak tanfolyamokat, és kiadja évi hét alkalommal a Keresztyén Nevelés című folyóiratot. Ez egyre nívósabb, egyre szakszerűbb, és nagy példányszámban jut el a határainkon túli református iskolákhoz is.

Örömmel tapasztaljuk azt, hogy iskoláinknak jelentősek a nemzetközi kapcsolatai is. Testvériskola-hálózat épül ki Hollandiával, Németországgal, Ausztriával, Skóciával, Svájccal, de ennél lényegesen fontosabbnak tartjuk azokat az iskolai kapcsolatokat, amelyek Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre, Kárpátaljára vezetnek.

Rendkívül nagyra becsüljük azt, hogy Romániában szinte épületek nélkül vagy minimális épületháttérrel, emberfeletti munkával, tiszteletet érdemlő kitartással, nagyon nehéz körülmények között működnek református iskolák is. Igyekszünk tanáraikat, diákjaikat meghívni magyarországi iskolákba, továbbképzésekre, tanácskozásokra. Mi is el-eljárunk tanulmányi kirándulásokra, továbbá pedagógus-továbbképzésekre, ünnepi alkalmakra. Kárpátalján holland segítséggel három iskola kezdte meg működését: Nagydobronyban, Nagyberegen és Tivadarfalván. Szlovákiában egyetlen református általános iskola van, Alistálon Dunaszerdahely közelében, és az észak-komáromi, révkomáromi teológia küszködik napi gondokkal. A többi szomszédos országban — pedig magyar reformátusok ott is élnek — nem tudunk református iskolákról.

Rendkívül fontosak számukra a tankönyvsegélyek, a szemléltetőeszköz- segélyek, a látogatások lehetősége.

Különösen fontosnak tartjuk azt, hogy a diákjaink megérezzék: nemcsak azok a kapcsolatok gazdagítanak minket, amelyeknek során adományokat kapunk, hanem legalább annyira fontosak, értékesek, ahol mi tudunk segíteni. Lelkiekben mi kapjuk ilyenkor is a többet.

Ha áttekintjük ma a magyarországi református iskolarendszert, azt kell mondanunk, hogy rendkívül tarka a kép. Vannak jól felszerelt, színvonalas tantestülettel működő, igényes műhelymunkát végző középiskoláink. Egyikében-másikában kialakulóban van a református szellemiség is. Többsége azonban alapvető gondokkal birkózik a múlt öröksége miatt és azért, mert nem alulról szerveződött, tehát nem a nagy feladathoz összeszövetkezett tantestülete van. Nem is annyira a tanárok felkészültségével van baj, hanem azzal, hogy jelentős eltérés van a szándékok, a megfogalmazott célok és a végrehajtás mikéntje között.

Mi az, amit szeretnének?

Azt szeretnénk, hogy iskoláinkban a diákok többsége olyan legyen, aki azért jön közénk, mert öntudatos, magyar református szeretne lenni.

Mit jelent az, hogy református?

Leegyszerűsítve a kérdést, ez négy dolgot jelent. Mindenekelőtt azt, hogy életem zsinórmértékéül egyedül a Szentírást, a Bibliát tekintem. Másodszor azt, hogy naponkénti bibliaolvasással, rendszeres imádkozással közvetlen, személyes kapcsolatba kerülhetek Istenünkkel, közvetítők nélkül is. Harmadszor azt, hogy kegyelemből, hit által jutok el az üdvösséghez, tehát nem jócselekedetekkel harcolom ki azt, hanem elfogadva Jézus Krisztus váltságát, próbálok hálából tisztességesen, Istennek tetsző módon élni. És a negyedik az, amit talán a legnehezebb elfogadni, a predestináció, az eleve elrendelés kérdése. Arról van szó, hogy létezik kiválasztás, de Isten nem feltétlenül az alkalmas embereket választja ki, hanem a kiválasztottakat alkalmassá teheti egy-egy feladat végrehajtására, ha az illető Tőle kér segítséget, a Lélek erejét próbálja felhasználni munkájában.

Mir jelent az, hogy magyar reformátusnak lenni?

Azt, hogy igyekszem minél jobban megismerni, megbecsülni ezt a csodálatosan gazdag, szép nyelvet, amit őseinktől örököltem. Próbálom megőrizni az igénytelenségtől, az idegen szavaktól, a trágárságtól. Szeretném megóvni attól, hogy elszürküljön, beszűküljön. Próbálom megismerni, megszeretni, megóvni, gazdagítani, terjeszteni és továbbadni az utánam következő generációknak azt a csodálatosan gazdag népi kultúrát, amely különösen Erdélyben, de a Kárpát-medence más részeiben is fellelhető. Amely az anyanyelvemet jelenti tárgyakban, zenében, táncban, gondolkodásmódban, érzésvilágban. Azt, hogy igyekszem ennek a szerencsétlen sorsú népnek, ennek a sok részre szakadt nemzetnek megismerni a tájait, történelmét, irodalmát, zenéjét, képzőművészetét és minden egyéb értékét, és képessé válok ezért áldozatot is hozni. Tudom, hogy a különböző közösségeket nem lehet átugorni. Aki nem tesz meg mindent a családjáért, az ne akarjon nagyobb közösségért áldozatot hozni. Aki nem tesz meg mindent falujáért, városáért, gyülekezetéért, annak kétlem a hazafiságát, és aki nem veszi komolyan azt a feladatot, amit a hazájától kapott, ne akarjon internacionalista vagy világpolgár lenni, mert hitetlen lesz minden megnyilvánulása.

És végezetül mit jelent az, hogy öntudatos magyar reformátusnak lenni?

Azt jelenti, hogy tudom kiben és miért hiszek. Tudom, hogy miért élek, miért dolgozom. Tudom, hogy az életnek van célja, értelme, hogy gyermeket érdemes vállalni, és hogy ennek a kultúrának, ennek a nyelvnek, ennek az iskolarendszernek, amelyben születtem, van jövője.

Most, a 21. század küszöbén, amikor nyolc-tíz évenként megkétszereződik a földön az ismeretanyag, képtelenség mindent megtanulni, megtanítani abból, amire a 21. században a mai fiataloknak szüksége lehet. Éppen ezért kipróbált, bevált anyagon, klasszikus ismeretanyagon keresztül célszerű jellemet formálni, gondolkodni tanítani, ízlést nevelni, hogy tanítványaink el tudjanak igazodni a rájuk zúduló információözönben, és segíteni azt, hogy megkapják a hit ajándékát. Hitre nem lehet nevelni. A hit ajándék, de lehet hozzá gyűjteni ismereteket, tapasztalatokat, élményeket, amelyek elősegíthetik azt, hogy az ember rátaláljon Istenére, embertársára, életének valódi értelmére.

Véleményem szerint ezek a legfontosabb célok, amelyeket szeretnénk elérni a hozzánk érkező református gyerekekkel. Persze nyitottak vagyunk a katolikus, evangélikus vagy más felekezethez tartozó gyerekek befogadásához is. Őket szeretnénk jó magyar keresztényekké nevelni és arra, hogy a református értékeinket tiszteljék.

Melyek a közvetlen feladataink?

Ránk erőltettek egy általunk csak részben elfogadható „Nemzeti Alaptantervet”. Ebben értékek és felesleges dolgok egyaránt vannak, és ha nem vigyázunk, alkalmas lehet arra, hogy a kétszintű érettségivel, a szétzilált iskolarendszerrel, a szinte áttekinthetetlen tankönyv- és segédanyag-zuhataggal, az ellenőrzés csaknem teljes megszüntetésével együtt szétverje azt az igényes, színvonalas Európa-hírű iskolarendszert, amelyet örököltünk. De lehetőség is. Lehetőség arra, hogy saját magunk által kimunkált kerettantervekkel, helyi tantervekkel, tankönyvekkel, segédanyagokkal, szaktanácsadói és vizsgaelnöki hálózattal végre azt tanítsuk és úgy tanítsuk az iskolában, amit és ahogyan valóban szeretnénk.

Isten segítségével, önmagunkkal és másokkal szembeni igényességgel, összefogással sokat tehetünk ennek érdekében.