A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyében papok és hívek három éven keresztül a pápa által is szorgalmazott, 1999-re tervezett zsinat megtartására készülnek. Legutóbb századunk elején, az első világháború kirobbanását megelőző évben, 1913-ban volt zsinat egyházmegyénkben. A gondos helyzetjelmérés folyamatos elvégzése és a menet közben megfogalmazódott javaslatok közzététele után a megvalósításra kitűzött cél ezúttal nem kevesebb, mint sok tekintetben elernyedt vallásos életünk fölélénkítése és felfrissítése, legfőképpen pedig lelkileg meggyöngült közösségünk mozgósító erejű energiákkal való feltöltése és megerősítése. Ezért aztán sem a papok, sem a hívek elsődlegesen nem az egyházat, hanem önmaguk életét szándékoznak vagy legalábbis szeretnék megváltoztatni s csak a maguk megváltozása eredményeként a belőlük összeálló közösséget is, az „Isten népének” nevezett egyházat s így azt a kritikus szemű világ előtt hitelesebbé és vonzóbbá tenni. „Az a közösség — szó szerint idézek a Magyarországon lezajlott zsinatok munkáját kiértékelő Vigília című folyóirat júliusi számából —, amelyben nem hallgatják meg a Lelket, amely megmerevedett az irányításban és bürokráciában, amelyben a karizmák megfulladnak vagy megfojtják őket, amelyben az Úr szavait nem veszik már komolyan, sőt helyreigazítják azokat, amelyben a liturgia mágikus rítussá merevedett, amelyben a hivatal már nem alázatos szolgálat, hanem uralkodás, s amelyben már nincs meg a tanúságtevő szeretet — nem az a közösség, amelyre Jézus gondolt. De ahol legalább az egyik komolyan megvalósul mindezek közül, ott az ő közösségének csírája már jelen van és hat.”

Az alábbiakban erre az idézetre építem föl alkalmi mondandómat.

A Lélek meghallgatása

Végül is ezen fordul meg minden. Sajnos egyre kevesebb alkalom kínálkozik erre egyre zajosabbá váló világunkban. Ezért kiindulásul csendteremtésre van szükség mindenképpen, és megtermékenyítő erejű magunkba szállásra, belső magányra. S mindezen felül, persze, komoly erőfeszítéseket igénylő közös összefogásra és munkára. Huszonkét témát gondoltak a szervezők halaszthatatlanul fontosnak kisebb-nagyobb csoportokban való alapos megtárgyalásra. Nevesítve fel is sorolom ezeket: evangélizáció, katekézis, krisztusi közösség, lelkiségi mozgalmak, szentségi élet, keresztény család, ifjúság, iskola (nevelés), papi hivatás (papképzés, állandó diakonátus), papi lelkiség, szerzetesrendek, világiak, sajátos csoportok lelki gondozása, szórványpasztoráció, nemzetiségek lelkipásztori szolgálata, jelenlét a társadalomban, tömegtájékoztatás, karitatív/szociális tevékenység, ökuméné, közigazgatás, erdélyi sajátosságok és anyagi kérdések. Nem kell bizonygatnom, hogy a Lélek előzetes meghallgatása nélkül aligha érhetünk el akármelyik téma vonatkozásában is pozitív változásokat és eredményeket.

Megmerevedett irányítás és bürokrácia

Tagadhatatlan, hogy jócskán tetten érhető egyik is és másik is századvégi erdélyi egyházunkban. Ezért a szubszidiaritás elvének az érvényre juttatása és gyakorlása a jövőben egyike kell hogy legyen a halaszthatatlanul megvalósításra váró feladatoknak. Mit kellene jelentenie ennek a gyakorlatban? Felelősségteljes kezdeményezőkészséget és öntudatos cselekvést minden irányban és minden szinten. Azt például, hogy amit elintézhet a plébános, ne terhelje vele a főpásztort, s amit megtehet a segédlelkész, ne várja a plébánostól. Találja meg sajátos munkáját külön a kántor és külön az egyháztanácsos meg a hitoktató vagy a különösebb beosztás nélküli egyszerű hívő. Senki ne várja a kezdeményezést, az irányítást és a részletes utasítást mindig csak mástól, felülről, mintegy lebénultan a restségtől.

Karizmák megfulladása vagy megfojtása

Vannak különös feladatok az egyház életében, és vannak azok elvégzésére különösen is alkalmas, értékes talentumokkal és karizmákkal gazdagon elhalmozott személyek, akik nem föltétlenül fölszentelt emberek. Egyszerűen hagyni kell dolgozni ezeket, engedni kell szabadon kibontakozni és érvényesülni őket a számukra nagyrészt éppen a mai élet teremtette sajátos munkaterületeken. Van, aki a gyermekekkel való foglalkozás tekintetében kiváló, van, aki könnyen megtalálja a hangot a fiatalok felé, van, aki az elesettek és öregek körében képes kifejteni áldásos tevékenységet, van, aki karitatív munkában verhetetlen. És van olyan is, aki „vad civil” létére szellemi, sőt lelki vezetésre termett. Ne nézzük valamiféle „szegény rokonnak” a világi munkatársat, amikor szakmai képzettségénél és tájékozottságánál fogva éppen ő a szakértője és hatékony megoldója is egyik-másik problémának. Ha csak fékezni, akadékoskodni és tudálékoskodni tudunk fölszenteltségünkre hivatkozva klerikusi mivoltunkban az egyházban, körülöttünk értékes karizmák szinte észrevétlenül megfulladnak, vagy ami még rosszabb: már csírájukban megfojtódnak.

Az Úr szavai nem szorulnak helyreigazításra

Modernkedő különcködésekkel, meghökkentő kijelentésekkel és szövegmagyarázatokkal nem megyünk sokra. Ezért komolyan kell vennünk az Úr által megfogalmazott ősrégi bibliai igazságokat, amelyek alapvetően a hit és erkölcs kérdéseivel kapcsolatosak. Olcsó rokonszenv kedvéért, a világ elismeréséért és tapsáért nem szolgáltathatjuk ki azokat a kordivatnak. Az élet továbbadása és védelme például, hogy mást ne mondjak, a második évezred végén is a legszentebb emberi feladat, s ha ellene cselekszünk, a bűn vádja alól nem menthetjük föl magunkat. Emberi és keresztényi életvitelünknek morális alapja továbbra is a Tízparancsolat. Mindez persze együtt sem zárja ki azt, hogy új fogalmakkal, új beállításban, új megközelítésben, új köntösben és időszerű vonatkozásokkal jelenítsük meg az örökkévaló igazságokat a mai kor embere számára.

A liturgia mágikussá merevedése

Giccses és érzelgős áhítatgyakorlatokkal, irritáló szenteskedéssel, szemforgató retorikával, unalmas igehirdetéssel nem megyünk semmire. Idejétmúlt életidegen stílussal a mai embert hitelesen és vonzóan nem szólíthatjuk meg. Ha hinnénk is ebben, előbb-utóbb önmagunkat csapnánk be. Senkit se csapjunk be, és senkit se vezessünk félre, legkevésbé az igényesebb keresőket, s ne is ábrándítsuk ki reményeikből szegényes kínálatunkkal idő előtt őket. A liturgián részt vevők elsősorban nem jámbor mesékre, még csak nem is magas színvonalú filozófiai/dogmatikai eszmefuttatásokra és tudós sziporkázású előadásokra szomjasak, hanem éhes lelküknek jóleső s a nyugtalan század és minden ember lelki szükségleteihez szabott energiadús táplálékra. A szentségek ünneplése s egyéb szertartások végzése (keresztelés, esketés, temetés stb.) ezért úgy történjen, hogy szolgáljon élményt nyújtó alkalmul a korszerű evangélizálásra és élő kapcsolatteremtésre Jézussal, illetve az 0 egyházával s benne a tagokkal, vagyis egymással.

Szolgálat uralkodás helyett

A fényes asszisztenciát fölvonultató körmenetekben és színpompás, zenekaros szentmisékben megjelenülő triumfalista egyházkép ma már senkit sem kápráztat el, és igazából nagyon kevés embert ragad meg. Lejártak azok az idők is, amikor a pap egy faluban vagy akár egy nagyvárosban is betöltött funkciójánál vagy társadalmi rangjánál fogva „úr” lehetett. Csak a „mindenkinek mindenévé lenni” jeligéjű, Szent Pál-i szellemiségű szolgálat vezetheti át az erőteljes közösségi életet fölépíteni szándékozó második évezred végi egyházat a harmadik évezredbe.

Mindennél fontosabb a szeretet

Hogy tervezett főegyházmegyei zsinatunknak e nemes célkitűzései ne maradjanak a soha valóra nem váló álmok világában, s hogy ne legyen pusztán csak pénzzel és jó szervezéssel összehozott, az ünnepi alkalmak sorában kipipálandó látványos rendezvény, „ott fenn a magasban”, a legőszintébb kérdésfölvetésben, a becsületes szótértésben és a nyílt beszédben, „ott lenn a mélyben”, lelkünk mélyén, ki kell engesztelődnünk Istenünkkel és egymással, férfiasan és őszintén rendezve sok tekintetben már régóta nagyon megromlott kapcsolatainkat, „közös dolgainkat”. Ha ez nem sikerül, akkor félő, hogy a fölépítmény (népiesen: tető) alépítmény (népiesen: alap) nélkül, a mozgó „homokon” marad. Lásd Jézus ide „is” vonatkozó példázatát Máté (7, 24—27) és Lukács (6, 46—49) evangéliumában.

Egy szó, mint száz: az Isten népét alkotó klerikusoknak és laikusoknak kell most saját maguk felett őszinte önkritikát gyakorolniuk és megváltozniuk, s ha ez sikerül, akkor a belőlük összeálló közösség is egyidejűleg megváltozik/megerősödik, vagyis újra élővé és hatékonnyá, az egység jelévé lesz megosztott világunkban Krisztus Egyháza.