Korunk - 1997. szeptember

Az arc, amely Tompa Gábor legújabb kötetében megmutatkozik, egyszerre ismerős és ismeretlen. Az előző kötetekből ránk maradt vonások felismerhetőek a tükröző felületek - “izzó őstükör”, “kerek tó”, “hűség vize”- játékában. Találkoztunk már a különböző arcmásokkal: a Holddal és a csillagokkal, a bohócruhába bújtatott megszólalóval, akit tükör-színpad vesz körül. Mégis, valami mássá vált ebben a megmásíthatatlan arcban.

Arcmás, vagyis egy más arc? Ezt talán túlzás lenne állítani.

A másság nem az eddigiektől való radikális különbözésként értendő. A szerző beszédmódja jól felismerhető a kötetben, annál is inkább, mert több vers egy-egy régebbi képet vagy sort idéz, valami már elkezdettet folytat. Csakhogy éppen a látszólagos egyveretűség teszi lehetővé, hogy a korábbi kötetekre vonatkoztatva az árnyalatnyi változásokra, a hangsúlyok eltolódására figyeljünk az Aki nem én verseiben.

E versek megírásának tétje érezhetően egy kihívás, próbatétel volt: milyen az, amikor “elmozdulsz látásod mögül” (A végső), kilépsz a magad biztos formájából, és “előrepillantó tükörbe: versbe / vetkezel” (Aki nem én).

A versbe (kö)vetkezés mindig kockázattal jár. A versíró szubjektumnak, ha hajtja a magára találás kényszere, a versbe, vagyis egy más közegbe kell

meztelenítenie magát. A kényszer erős: de vajon szavatolja egy megtalált identitás biztonságát? Van-e a versnek ereje megtartani az ént?

A szóban forgó kötet tulajdonképpen a versbe való megérkezés “története”. Nem a versben való létezés az elsődleges problematikus helyzet, hanem azt megelőzően a küszöb átlépése. A vers határán kérdésessé válik a szubjektum léte. Ki az, aki a versbe tart?

A szubjektum és a vers viszonya már eleve paradoxális. A vers az, amiben a szubjektum - szó szerinti és átvitt értelemben - “jelét adja” önmagának. Él egy eléje tárulkozó lehetőséggel, de már a kezdet kezdetén bizonytalan, hogy minek az esélye adatott meg számára. Lehetséges-e a magam állítása, vagy csupán jeleket választhatok le magamról, amelyek tőlem végérvényesen elszakadnak? Meddig vagyok azonos “velem”, és hol kezdődik a különbség “magam között”? Ezek a kérdések a vers és a lét határpontján születnek, de a válasz lehetősége csak úgy értelmezett, ha a szubjektum átlépi a határt: “kezdd el hát mutatványodat, következzék a / lényeg, különben szétragoznak riasztó / szenvedélyek, így skandálod el esélyedet”(Aki nem én). A mutatvány azonban kockázatos, hiszen a lehetőség bármelyik pillanatban megvonhatja magát (az idézett harmadik sor igekötője az automatikus, hangzás szerinti olvasást erősíti föl, ennek következtében az “esély el-skandálása” kifejezés egy olyan minőséget is hordoz, amely jelentésének ellentmond: konnotálja az esély el-szalasztását), és akkor a játszma eljátszottá válik, az önállítás önámítássá.

A megérkezésben zajlik az én és a nem-én játszmája. Az érkezőről annyit biztosan tudunk, hogy vállalta az elindulás kényszerét, és a versbe tartó úton már nem fordulhat vissza. A megérkezésben van valami ősi visszaigazolás, mint archetípus a hazatalálás és a megbékélés tiszta minőségét hordozza magában. Itt azonban ambivalenssé válik, hiszen az érkezőben különválaszthatatlan az, ami még az énhez tartozik, és az, ami már más. Az én és a nem-én. A megérkezés egyben kockázatvállalást is jelent: az énnek vagy sikerül megőriznie önazonosságát, vagy a nem-én darabjaira esik szét, és a tükörcserepekben felismerhetetlenné torzulnak a vonások.

Ezen a ponton vélek felismerni egy igen jelentékeny hangsúlyeltolódást az eddigiekhez képest. Az Óra, árnyékok című kötetben a játszma tétje még egyértelműen az én megkonstruálása: “szavaidból valahol / mint játékot összeraknak / [...] mögötted senki helyetted senki / nincs más választásod: OLYAN LESZEL AMILYENNEK / A SZAVAK MEGÁLMODNAK” (A költő kútja). A költészet esélye itt felkínálkozik a szubjektum számára, a szavak sokfélesége a szubjektum egységébe torkollik, a szó létfeltétel és létlehetőség. Ezen újabb kötetben azonban átértelmeződik a szónak és az énnek a viszonya: a vers “felbont színekre, miként a / prizma, külön-külön vagy minden gondolatban, / engeded, hogy végre szavakra osszon...”(Aki nem én). A vers már nem nyújt semmiféle
alapot a létezéshez, a szó nem egybefogó, hanem destruáló erő, kiszakítja egységéből az ént, és többé össze nem rakható darabokra szórja szét.

Ezzel a tetten ért elmozdulással együtt megváltozik a költő viszonyulása a versíráshoz. Amíg a vers esélyként definiálódik, addig van értelme akár egy egész versnyi tagadásnak is: “Nem. Nem. Nem gyújtunk lámpát. Nem írunk / verseket. Nem rebben a szemünk. Nem ál- / modunk. Nem ébredünk. Ma nem. Ma el sem / alszunk. Nem látunk rémeket. Nem hallunk”stb. (Óra, árnyékok: In: Készenlét). Az átértelmezett viszonyrendszerben azonban már csak a tagadás emléke marad, (ön)ironikus kérdések felhangjaiban: “Hová tűntek / mutáló káromlásaink, a süvöltő nem-ek, / sípoló miért-ek, dübörgő tovább-jaink?” (Szétgurult szavak)

Az elindulás mindig a kezdetet tekinti irányadónak. Aki elindul, a teret maga előtt érzi, és a “majd” mércéjével méri az időt. A megérkezés azonban átstrukturálja az időszámítást, megváltoztatja a térérzékelést a nézőponttal együtt. Itt már a véghez viszonyítva jöhet számításba minden, ami eddig volt. Jelen kötet a maga egészében a véghez való közelség benyomását kelti. Minden gesztusban van valamiféle retrospektív irányultság. Minden' szó mintha az utolsó lehetőséggel próbálna élni: “utolsó futam / készülődik már évek óta itt” (Levél Hamlethez), “ez az utolsó játszma” (Számvetés talánban), “Fölizzhat még az értelem / az utolsó szavakban?” (Ezredvég).

A megszólaló főként az ameddig és a mielőtt kategóriái szerint tájékozódik az időben, amelyek a dolgok vonatkoztatási rendszerét a vég irányában helyezik el. Akit a befejezés kényszere hajt, annak ezt a vonatkoztatási rendszert kell alapul vennie, de ebből a nézőpontból egyben az is világossá válik, hogy bármi, amit az alkotó befejezhet, csak saját befejezetlenségének bizonyítéka. Az igazi befejezés csak Istennek adatott meg - és a halálnak: “csak Istennek, csupán őneki / szabad végleges formát ölteni, / míg elporladsz: magaddá változol” (In aeternum). A felismerés paradoxális, és mintegy “hátulról”, a megérkezés locusa felől veti fel újra az én és nem-én kérdését. A megsemmisülésben magára találó én, a formának a formátlanságban rejlő egyetlen esélye már több mint tragikus. A költészet követeli a teljességet minden utolsóelőtti pillanatban (eddig terjed hatóköre), miközben tudja, hogy a teljesség kizárólag az utolsó pillanaté. Innen a következő sorok öniróniája: “a teljesség bicegve ránk talál / hogy mikor is te jól tudod halál” (Megtalált paradicsom). Az énnek következésképpen le kell mondania a befejezés igényéről és egyben önmagáról is a nem-én javára: “most már repülök éntelen, / magamból végképp kifordultan, magam nélkül kö- / vetkezem, a mindenségből kivetkezem, s az / Isten ínye közt kiköp” (Megbékélek egyszer én is).

A vég perspektívája olyannyira erős a kötetben, hogy egy adott ponton, a Bizonyosság című versben a dolgok nem a már megtörténtekkel kerülnek összefüggésbe, hanem előrevetülnek a következményeikre, és azok függvényében értelmeződnek; nem az ismert múlt, hanem az ismeretlen jövő tart tükröt a jelennek: “Amit megtettél, hátravan már. “Múlt és jövő egymással felcserélődik, az időt felváltja az idő tükörképe. Csakis ebben az elszenvedett tükörjátékban szemlélhető a bizonytalan jövő a félelmetes és ismeretlen dolgok bizonyosságaként: “A jövő az egyetlen dolog. / Amitől félni, mint a tűztől.” (Bizonyosság) Így tömhetjük be ismeretlen jövőnkkel a magunk mögött hagyott ismerős tereket.

A vázolt nézőpontból föltárul a költőléthez, az “értelmes szerephez” való viszony komplexitása. A költő szívesen eljátszik egy anakronisztikus költőszerep gondolatával. A felfelé törekvő, magasságokba vágyó költőről van szó, a Hold szerelmeséről, Ikarosz-szerű alkatról, aki a Nap helyett a Holdat ostromolja. Ez a költő tudomásul veszi a világban való dolgok működését, hogy a súly lehúz, a szárny pedig felemel, de ugyanakkor tudatában van annak is, hogy a fikció határain belül a gravitáció törvényeit ő határozza meg. Birtokában van tehát egy szabad energiaforrásnak, ami értelmet adhat szerepének. Így a gravitáció ellenében tett javaslat a felfelé való zuhanás: “szédült csillagok / áttetsző néma tetők / csak közelednek” (Három haiku. zuhanás). A kérdés csak az, hogy mi az a legmagasabb mélység, ameddig eljuthatnak az “időmarta szárnyak”.

A költészet, a szó esélyeit latolgatva Tompa Gábor a Mesterek felé tájékozódik. Ez a visszakeresés érhető tetten képeinek intertextuális viszonyhálózatában. Az intertextualitás több versében a képalkotás alapelvévé lép elő, nagyobb hangsúllyal, mint eddig, átveszi a helyét egy ötletes, de kisebb kaliberű eljárásnak: az összevont szavak bravúros játékának, amellyel Tompa-kötetekben gyakran találkozunk (pl. hajnaltudathasadás, szívrohamsisak, szabadszóesés stb.). Tompa Gábor szándékosan érinti szavaival azokat a helyeket, amelyeket már benőtt egy-egy József Attila- vagy Pilinszky-kép, ezáltal mozgásba jönnek az adott szöveghelyek. A Reménytele115

nül, az Eszmélet, A Tudod, hogy nincs bocsánat, a Téli éjszaka képidézésén keresztül vibrálni kezd az egész József Attila-i kép- és gondolatuniverzum: “vacognak odakint a / körték, mint idebent a lelkiismeret, oda/ fönt remélnek még a temetetlen csillagok” (Körtánc), “fönnakad egy rózsa egy / csillagon, kinek a keze nyúl- majd érte? / fönnakad arcom a saskarmú éjen, nem lesz / ki többé elsimítsa”( Megbékélek egyszer én is), “Ujjongjunk együtt, hogy a fű kinő”(A Hold szerelmesének) stb. Pilinszky líráját a Tompa-versek szenvedéstörténeti szála, a Krisztus-motívum előfordulásai hívják elő. A szövegköziség teremtette játékban a lefogott, misztikus hang immár mindkettőjüké: “Az éjszakába valahol / forró szögeket vernek. / Ezt a csendet. Ezt tanuld. / Szép, mint egy hóhérvallomás. / Kínzóid szelíd mosolyát / immár sosem felejted. / Mindig, mindenütt, feleim, /egyetlen nap van hátra. / Rozsdás szívünkben felragyog / a szeretet magánya.” (Ezt a csendet)

Az idegen testként (is) funkcionáló elemek a képek szintjén teszik próbára az én és nem-én határait. A felidézett arcok voltaképpen önarckép-darabok, egy költőarc másai, az identitás áttételei.

A versbe érve az én a nem-énné - önmaga másává, Isten álnevévé, Krisztus rokonává, halál bohócává, puszta névmássá vagy éppen éntelenné - válás kockázatát vállalja. Mégis esélyt ad a megérkezés. Mindattól megvéd, ami kívülről tépne szét. Belülről bont le.