Szeptember 1997
Ötvenes évek

Hans Bergel-Hajdú Farkas-Zoltán

“Senki cédája nem vagyok, s művészetem ugyanvalóst nem az...”

Az ötvenes évek legvégén, '58-'59-ben Brassóban egy sor, kizárólag erdélyi németek ellen irányuló per zajlott le; a legnagyobb 1958 novemberében, az úgynevezett “Dr. Möckel-per”, amelynek fővádlottja Dr. Konrad Möckel, a Fekete-templom lelkésze volt. Ezt követte a “Nagydisznódi per”, jórészt kiskorú nagydisznóéi fiatalok ellen, majd a “Prejber-per”, amelynek elítéltjei jórészt brassói és szebeni ifjak voltak.

A “Szász írók pere” 1959 szeptemberében kezdődött. A vádlottakat: Andreas Birknert, Wolf von Aichenburgot, Georg Scherget, Hans Bergelt és Harald Siegmundot a bíróság összesen kilencvenöt évnyi kényszermunkára ítélte, amit teljes vagyonelkobzással, az állampolgári jogok elvesztésével és pénzbüntetésekkel toldott meg.

Fő vádpontként “a társadalmi rend megdöntésére irányuló agitáció” szerepelt. A második világháború utáni kelet-európai kommunista országokban a per a maga nemében egyedülálló volt, mert a kommunista rezsim a vádat nem egy író, hanem egy valójában nem létező, “konspirációs blokknak” nevezett írói csoport ellen emelte.

1968-ban, a Bukaresti Legfelsőbb Bíróság 37-es számú revíziós döntése szerint a szász írók perében az ítéletek hamis tanúvallomások alapján születtek, s így a vádlottak bűnösségére semmilyen bizonyíték nem lévén, a bíróság a büntetőeljárást felfüggesztette. Az elítélt írókat különben már 1964-ben szabadlábra helyezték egy általános amnesztia alkalmával.

A több mint egyéves vizsgálati fogság alatt a vádlottak egyike sem beszélhetett kijelölt védőügyvédjével, csak 1959. szeptember 19-én, a per megkezdése előtt jutott három percnyi idő a “szembesülésre”.

A tárgyalás nem volt nyilvános, a termet jeles pártvezérekkel, újságírókkal és a Securitate munkatársaival töltötték meg.

A vádlottak egyike sem tartozott a “vonalas írók” közé, így tanúvallomásaikból a Securitate nyomozótisztjei viszonylag könnyen konstruálhattak szervezett államellenes összesküvést, az önkényes ferdítések széles skáláját felhasználva.

Andreas Birkner, a “cap de lot”, a “főkolompos”, ahogy vádlói nevezték, s akit 1956-ban még írószövetségi díjjal tüntettek ki, a Die Sau mit den sieben Ferkel (A hetet malacozó koca) állítólagos áthallásaiért és a vádlók szerint az osztályharc kommunista alapelvének alapvetően ellentmondó humanizmus jegyében keletkezett írói életművéért 25 évi kényszermunkát kapott.

Hans Bergel - akit 1956-ban ugyancsak kitüntettek a Neur Weg irodalmi pályázatán - történelmi novelláját, a Fürst und Lautenschlägen (Herceg és énekmondó) értelmezték a kommunista totalitarizmus elleni lázításként. A novella csúcspontján elhangzó, interjúnk címét adó mondatért Bergelt 15 év kényszermunkára ítélték.

Wolf von Aichenburg Die rote Lüge (A vörös hazugság) cíversét a tárgyaláson is felolvasták. A költemény kommunizmust karikírozó szenvedélyes iróniája minden jelenlevő számára nyilvánvaló volt.

Harald Siegmund esetében a vád a szégyentelenség csúcspontjára hágott, hisz a Der Jahresring (Évgyűrű) císzonettciklusának apolitikus - s ezért állítólag politikailag veszélyes - jellege miatt kapta a tízévnyi kényszermunkát.

Georg Scherg húsz év kényszermunkájának megokolása pedig már az abszurditás határait súrolta. Amikor ugyanis az író műveiből vett idézetekkel igyekezett védekezni, a főügyész rárivallt, hogy hallgasson, mert bűnnek már az is jócskán elég, ha valaki “Scherg báró” fia. Scherg különben egy brassói gyártulajdonos fogadott gyermeke volt, mostohaapjának semmi köze nem lévén az arisztokráciához.

A perben az egyik legfontosabb szerep az úgynevezett “comisia de expertizá”-nak (“szakértői bizottság”-nak) jutott. A vádlottak műveivel felfegyverkezett s tulajdonképpen tolmácsnak meghívott “comisia” tagjainak jó része ugyanis a tizennyolc órás tárgyaláson nagy hévvel, egymásra rálicitálva bizonygatta, hogy nem csupán tolmácsként, de a vádlottakat terhelő tanúként is jelen szeretne lenni. A tárgyalás alatt az autoritárius bíró a vádlottakat és a “comisia” tagjait különben több ízben is heves szópárbajra ösztönözte.

A vádlottak számára a per legmegrázóbb része a tanúk kihallgatása volt, mert mindenikük ismerősi vagy baráti körükhöz tartozott. Bár néhányan hidegvérrel ellenálltak a kísértésnek, legtöbbjük - a belátható következményektől való félelmében - terhelő tanúvallomást tett. Ahogy utólag kiderült, a besúgók is egytől egyig erdélyi németek voltak.

-    Nemrég részt vettem a Studium Transilvanicum egyik értekezletén, amelynek témája az erdélyi iskola volt. A nagynevű brassói Honterus gimnázium egyik volt némettanárnője az ötvenes-hatvanas évekről beszélve többször is hangsúlyozta, hogy a szász tanári kar ebben az időszakban voltaképpen apolitikus volt, s a diktatúra rettenetei elől a művészetbe és a zenébe menekült. Bergel úr, egyetért ezzel a véleménnyel? Valóban apolitikus volt-e e kor szász értelmisége?

-    Csak feltételesen. Természetesen sokaknál megfigyelhető volt ez a tendencia, hogy megszabaduljanak a politika mindennapos nyomásától, kényszerétől és veszélyeitől, s szerintem bizonyos fokú megértést kell tanúsítsunk ezeknek a tanároknak a politikai visszafogottsága iránt, hisz jórészt nem voltak kommunisták, s tudták, hogy a politika síkján könnyen veszélybe kerülhetnek. De olyan tanár-ismerőseim is voltak, akikre ez a passzivitás egyáltalában nem volt jellemző, s akik megpróbálták a bukaresti, szigorúan kommunista tantervek ellenére a tanulóifjúságot általános műveltséggel felvértezni, olyan stílusban és szellemben, ami semmi szín alatt sem egyezett a kommunista felfogással. S ezt én egy eminens politikai tartásnak tudom be. Jól ismertem például egy olyan tanár házaspárt - először Brassóban, majd Nagyszebenben tevékenykedtek, s elég bátrak voltak ahhoz, hogy a történelem- és irodalomórákon olyasmiről beszéljenek tanulóiknak, amiért (ha az állami szervek tudomást szereznek róla) könnyen a szabadságukkal fizethettek volna. Tehát látja, relativizálnunk kell. Természetesen voltak kommunista tanárok is, akik az autoritárius nevelés állami elveit képviselték, gyakran nagy pedagógiai vehemenciával, ami semmi esetre sem egyezett a több száz éves iskola oktatási elveivel. Hogy ezt meggyőződésből tették-e vagy csak opportunizmusból, nehéz lenne eldönteni, de ismertem néhány ilyen esetet. Az biztos, hogy nem örvendtek túlzott népszerűségnek honfitársaik között. Tehát a kép jóval összetettebb volt, semhogy egyetlen képletre vezethessük vissza a problémát.

-   Az ötvenes évek erdélyi magyar értelmiségének egyik domináns típusa a faluról, szerény körülmények közül, állami támogatással egyetemre került, “elsőgenerációs” kommunista. Volt-e ilyen rétege a szászságnak?

-   Olyan nagy arányban, mint ahogy ez az erdélyi magyaroknál, bizonyos, hogy nem. De a szászok körében is akadtak egyedi esetek - én is ismerek egy ilyen tanárt -, aki nagy karriert futott be, tanfelügyelő lett, s politikailag ellenőrizte tanártársait. Ez olyan ember volt, aki a szociális nyomorból való felemelkedés egyetlen lehetőségét a kommunizmusban látta, mert ezeknél számított az “origine socială”, az “egészséges” társadalmi származás. Ezt ő felismerte és ki is használta, bár '89 után éppen emiatt emberileg és társadalmilag teljesen elszigetelődött.

-   Ha ezt a kört az írókra is kiterjesztjük, ugyanezekkel a rétegekkel találkozunk-e?

-   Nagy általánosságban igen, de az íróknál - akik köztudomású, hogy a legnagyobb individualisták - a kép sokkal változatosabb volt. Természetesen volt egy sor olyan erdélyi német író (nevüket itt most nem szeretném megemlíteni), aki kíméletlenül kihasználta a kommunisták által felajánlott lehetőségeket. De ezek a legtehetségtelenebbek voltak, akik csak így tudtak “karriert” csinálni, s akiknek a “termékei” - akár prózáról, akár versről legyen szó - manapság már nagyon nevetségesek. Ezek normális körülmények között sohasem lehettek volna íróvá, csak azáltal, hogy politikailag vonalas dolgokat produkáltak, vagyis a szovjet munkásosztály óriási győzelméről, a romániai forradalmi tömegek sikereiről s mindezekről a szocialista közhelyekről írtak, amilyeneket mindnyájan jól ismerünk. Tudjuk ugye, ezeknek az elbeszéléseknek a főhőse a jó, a pozitív párttitkár volt, a rossz pedig a szíve mélyén náci kapitalista, a Nyugatról befolyásolt provokatőr. Hát az ilyen “irodalmat” akkorjában a német írók egy része - szászok és a bánsági svábok egyaránt - tömegtermelésben állította elő. Ezt a mértékadó irodalmi körök természetesen nem vették komolyan, de ezt senki sem merte nyíltan kimondani, mert már a legcsekélyebb kritikai hozzáállás is beláthatatlan veszélyekkel járt volna. Aztán voltak olyan írók, akik egyszerűen túl jók, túl tehetségesek voltak ahhoz, hogy ilyen “vonalas irodalmat” produkáljanak, s akik éppen azért, mert nem voltak hajlandók a kompromisszumra, nem írtak a kommunista előírások szerint, előbb-utóbb a Securitate markába kerültek. Én is ezek közé tartoztam, úgyhogy tapasztalatból tudom, miről beszélek. Tehát: a kép itt is sokrétű: voltak, akik gátlástalanul kötöttek kompromisszumot, a gondolat, a tartás méltósága nélkül. Olyanok is akadtak, akik mindezt óvatosabban csinálták, csak néha írtak kommunista tematikájú verseket, ami abban az időben néha a túlélés feltétele is lehetett, de voltak természetesen olyanok is, akik mindezt megvetették. Természetesen egyikünk sem írt úgy, hogy ezzel a diktatorikus állam haragját provokálja, mert ez a túlélés függvénye volt. De aki az akkori irodalmi közéletet ismerte, az tudta, hogy mi van elrejtve a sorok között, hogy a szerző tulajdonképpen mit akar mondani. Ez különben nagyon érdekes dolog, írni kéne róla. Abban az időben ugyanis Erdélyben, akárcsak a valamikori NDK-ban, nagy népszerűségnek örvendett az “áthallásos” irodalom, s az olvasók mindig pontosan tudták, hogy mit rejtett el az író műve sorai között, megértették igazi mondanivalóját. A nyugatiak ezt el sem tudták képzelni. Sokat beszélgettem erről itteni írókkal, akik úgy néztek rám, mint borjú az új kapura, mert nem értették, hogy mit is akarok mondani. A rejtett gondolatok, az igazi mondanivaló felfejtésének kultúrája, a legfinomabb árnyalatok megértése - ami az író politikai véleményét illeti -, ez itt Nyugaton nem létezett, mert a helyzet sohasem kényszerítette erre az írókat.

-   Vajon ez az áthallásos irodalom nem balkáni kultúrjelenség-e? Ami aztán lassan Erdélybe is felhúzódott?

-   Azt mondanám, hogy inkább délkelet-európai, mindenesetre keleti jelenség. Mert ez a fajta irodalom már a múlt századi Oroszországban is divatos volt, a cári “diktatúrák” idején. Tehát délkeleten már régebbről és hangsúlyozottabban megvoltak ezek az irodalmi hagyományok, ezzel szemben Nyugaton inkább az egyenes vonalú, szókimondó írásmód volt a jellemző, ezt a szubtilitásokra való beállítódást, ezt az “intellektuális szlalomot”, ezt a rugalmas pszichikai készenlétet csak a kelet-európai írók ismerték. 1968-ban, amikor kijöttem, még olyan erdélyi írókkal is találkoztam, Heinrich Zillichel például (aki különben már a negyvenes évek elejétől Németországban élt, s így nem ismerhette a kommunista diktatúrát), akik egyszerűen nem értették, hogy mi ott, Erdélyben írókként miért nem vettük fel nyíltan a kommunizmus elleni harcot. Hosszú beszélgetések során tudtam csak meggyőzni, hogy a nyíltsisakosság nem lett volna eredményes, mert akkor hamarosan, minden különösebb visszhang nélkül eltüntettek volna, s így mi okosabbnak tartottuk, hogy egyrészt túlélésünket biztosító, egészen primitív és banális okokból ne viselkedjünk így, másrészt taktikai okokból sem lett volna ez bölcs, mert tudtuk, hogy a kommunizmusban az irodalom eszközeivel csakis ezzel a sokkal rugalmasabb viselkedésmóddal lehet egyáltalában valamit elérni.

-Heinrich Zillichet említi. Szerintem az ő példája egyértelműen bizonyítja, hogy a tehetség az embert még nem óvja meg a politikai elcsúszástól. Jól tudjuk, hogy a nagyon tehetséges Zillich, aki a harmincas években a transzszilvanizmus legnagyobb szász propagálója volt, később úgymond teljesen “átváltozott”, s Németországba kitelepedve Hitler egyik lelkes hívévé vált... De említhetnénk jó néhány olyan erdélyi magyar írót is, aki ifjú kommunistaként az ötvenes években valóságos “udvari íróként, költőként” szinte kizárólag szovjet mintájú “szennyirodalmat” produkált. Igaz, hogy egy részük - főleg a tehetségesebbje - később belátta tévedéseit, sőt némelyikük az erdélyi magyarság jeles ellenzéki vezetőjévé vált.

-   Zillichet személyesen is jól ismertem. Valóban, főleg elbeszéléseivel maradandót alkotott. De a tehetsége őt sem mentette meg az elhajlástól, s így közte és az ön által említett, úgyszólván a semmiből felkapaszkodó fiatal írók között megfigyelhető valamelyes párhuzam. De tudja, egyetlen embertől sem szabad megvonnunk a megváltozás jogát. Minden embernek meg kell adnunk a jó irányba való megváltozás szabadságát. Nagyon tisztelem a revízióra képes embereket. Vannak idősebb barátaim, akik fiatal korukban kommunisták voltak, majd nemzetiszocialistákká váltak - mert húsz-huszonkét évesen az ember ugye még nem eléggé elővigyázatos -, majd '45-ben megállapítva a nagy erkölcsi és szellemi csődöt, szociáldemokraták lettek. S még azt sem mondhatom róluk, hogy jellemtelenek voltak vagy megalkuvók. Van egy olyan ismerősöm, aki nehéz munkával, újabb ismeretekre szert téve, életében két gyökeres politikai fordulatot tett, amelynek értékét én igenis elismerem. Nem hiszem, hogy a legjobb, a legértékesebb minden esetben az, ha valaki húszévesen kialakít magának egy világszemléletet, amihez aztán egy életen keresztül csökönyösen ragaszkodik. Természetesen én is jól ismerem annak az erdélyi magyar írónak a banális, sokszor hihetetlenül nevetséges és kellemetlen fiatalkori “botlásait”, de mindezzekkel együtt nagyon tisztelem őt, mert megvolt a belső ereje az önvizsgálatra, hogy ne álljon meg, hanem éppen a legveszélyesebb körülmények között ellenzékivé válljon. Mert az ő munkásságának van belső következetessége, ő fejlődött, megváltozott, nem volt opportunista.

-   Ha jól értettem, ön a fiatalkori értékrendhez, világszemlélethez való csökönyös ragaszkodást nem tartja túl nagy értéknek. De mi történik abban az esetben, ha mindez már a kezdetektől a “humanitás”, a humanista értékekhez való csökönyös ragaszkodást jelenti?

-   Magamból kiindulva: én önmagammal tisztában vagyok, ami életem alapvető értékeit illeti, s ez nálam mindig is a humanizmus volt, lévén, hogy nem ismerek a “humanitás”-nál fontosabb elvet, s minden történelmi eseményt is csak ebből a szemszögből tudok megítélni, vagyis hogy emberséges volt-e vagy kegyetlen. Tehát ha én leellenőriztem magamban, hogy egy világszemlélet a humanizmusnak megfelel, akkor ezt csökönyösen, a legvégsőkig meg fogom védeni, mert nem látom be, hogy mi mást tehetnék. Persze az ember fiatal korában még nem rendelkezik annyi élettapasztalattal, hogy ezt minden adódó nehéz helyzetben alkalmazhassa, de nálam idővel ez a gondolat egyre jobban felerősödött, úgyhogy mára csak azt mondhatom: az egyetlen, ami az embert hosszú távon vezetheti - az irodalomban vagy akár a mindennapi életben -, az a “humanitás” gondolata, mert ez az egyetlen olyan gondolat, ami a nemzetek felettiség felé mutat, arra, ahol végre már nem fogunk buta különbségeket tenni nemzetek és etnikumok között, hanem szellemi testvérekként közeledünk egymáshoz.

- Ezt a gondolatot az ötvenes években csak az “áthallásos” irodalom eszközeivel lehetett terjeszteni, aminek talán egyik legjobb példája éppen az ön, később végzetesnek bizonyuló novellája, a Fürst und Lautenschläger.

Sejtette-e ön megírásakor, hogy esetleg veszélybe kerülhet miatta?

-  A novella keletkezése és későbbi közlése elég furcsa történet. Ugyanis a Fürst und Lautenschlägert húszévesen írtam, 1945-ben, abban az évben, amikor Romániában már megmutatkoztak a kommunizmus első jelei, amikor már velőnkig hasított az a hideg, amit az elkövetkező “szellemi tél” aztán magával hozott. Tehát negyvenöt nyarán nekiültem, hogy megírjam ezt a hirtelen jelentkező érzést. Már akkor tisztában voltam a veszélyekkel. De azt is éreztem, hogy megfulladok, ha nem írok róla. Egy percig sem gondoltam a közlésére, de ki kellett írnom magamból azt a hirtelen jelentkező rettenetet, hogy Úristen, kiknek a kezébe kerültünk! A nemzetiszocializmust Erdélyben nem éltük meg abban a szélsőséges formájában, ahogyan az itteniek átélték, s így számomra a kommunizmus jelentette a “türannisszal, az erőszakuralommal való első találkozást. Ettől a diktatúrától való intuitív félelmemtől hajtva írtam meg a novellát. Aztán valamikor 1956-ban a bukaresti Neuer Weg egyik szerkesztője megkért, hogy én is nevezzek be az irodalmi pályázatukra. Az idő rövid lett volna valami újat írni, s így eszembe jutott ez a novella, hogy még mindig megvan, s hogy a harmincéves háborúról szól, tehát történelmi téma, senki sem köthet bele. Hamarosan megjelent, s díjazták is. Az olvasók persze nagyon jól értették, hogy mit is akartam mondani, s később több irodalomtörténész is megírta, hogy azokban az években nagy hatást gyakorolt az erdélyi fiatalságra, főleg a novella csúcspontján elhangzó mondat, ami egyfajta kárpótlást jelentett számukra, hogy végre valaki megértette és leírta azt az általános érzést, ami mindannyiunkban megvolt.

-A novellának ehhez a “rejtett” olvasatához, értelmezééséhez az olvasónak egy “kulturális kulcsra” volt szüksége. Ismerték-e ezt a “kulcsot” a Securitate emberei, vagy valaki “fordított” nekik?

-  A novellára természetesen nem a Securitate figyelt fel. Valaki jelentette nekik, hogy a novellának van egy “kulcsa” - szaknyelven irodalmi inverziója -, s hogy az 1612-es történelmi környezetben tulajdonképpen a máról írok. De mielőtt kitérnék erre, engedje meg, hogy valamit helyreigazítsak. A Securitate vizsgálótisztjei nagyon sokszor kihallgattak, s köztük sok olyannal volt dolgom, akik kiemelkedően intelligensek voltak, sőt néhányan közülük nagy műveltséggel rendelkeztek. Jó részük persze veszélyes, buta vadállat volt, s a butaság, tudjuk, a legveszedelmesebb jelensége az emberi társadalomnak. Szóval voltak közöttük olyan veszélyesen buták, akik elől inkább tíz megvadult bika elé vetettem volna magam, csak hogy ne kelljen szóba állnom velük... Elképzelhetetlen, hogy a korlátoltság hova vezethet... De miránk, öt íróra nagyrészt intelligens tiszteket állítottak. Jól emlékszem az egyik magyar nevű őrnagyra, akivel egyik kihallgatásom alkalmával két óra hosszat csodálatosan el tudtam beszélgetni Thomas Mannról. Sőt rá kellett jönnöm, hogy olyasmiket is tudott, amikről nekem nem volt tudomásom. De még ezeknek a tiszteknek sem jutott volna eszébe, hogy a novellám miatt “esetet” csináljanak belőlem. Ez nem az ő feladatuk volt. Erre akkor jöttem rá, amikor végre elolvashattam a per anyagát. Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy fiatal barátom, akit abban az időben nagyon kedveltem, s tehetséges lévén irodalmi próbálkozásaiban is támogattam. Szóval ez a fiatalember egyik beszélgetésünk alkalmával többször is rákérdezett arra - szinte az erőszakosságig menve -, hogy valóban “kulccsal” dolgoztam-e a novella megírásakor. S én akkor, gyenge percemben igennel válaszoltam neki, nagyon kérve, hogy hallgasson a dologról. Ez elégséges volt ahhoz, hogy feladjon, nem sokkal később, amikor a Securitate markába került - ami, tudjuk, hogy főleg a teljes kiszolgáltatottság érzése miatt egyáltalában nem volt kellemes dolog, hisz az embernek még a legminimálisabb esélye sem volt védekezni, s csak akkor lehetett megszabadulni tőle, ha kész volt árulással megfizetni érte. Persze a kihallgatások alatt mindenikünknek voltak “gyenge percei”. Én is voltam olyan idegállapotban, amikor magamban könyörögtem, hogy bár csak erről vagy arról a barátomról ne kérdeznének, mert most mindent elmondok, mindenkit kiszolgáltatok, csak békében hagyjanak. Aztán voltak napok, amikor olyan erkölcsi, szellemi erőben voltál, hogy még ha agyonütnek sem mondtál volna valamit el. Ezt, gondolom, mindenki megerősítheti, akit valaha felőröltek a Securitate “kihallgatómalmai”... Szóval ez a barát rólam egy olyan részletes vallomást tett, aminek okát még ma sem értettem meg. A hónapokig tartó kihallgatások alatt én semmit sem vallottam be, semmit sem írtam alá. A tárgyalás kitűzött időpontja pedig rohamosan közeledett, s az én vádiratom még nem volt készen. Az egyik kihallgatás alkalmával egy megértőbb tiszt elém tett az asztalra harminckét oldalnyi szöveget, azzal, hogy olvassam el, mert ezzel sok kellemetlenségtől megkímélhetem magam, rájövök, hogy ellenük úgysincsenek esélyeim. Szóval otthagyott néhány cigarettával és egy fél kenyérrel olvasni. Azonnal felismertem a néhai barát kézírását, s hamarosan rádöbbentem, hogy életem egyik legfontosabb, igen, bizonyos vonatkozásban a legfontosabb szövegével van dolgom. Mert benne nemcsak a “kulcsról” volt szó, hanem a novellában megnyilvánuló “osztályellenességem” ördögi, pengeéles marxista interpretációjáról is, mégpedig olyan briliáns intelligenciával megírva, amire egyetlen kihallgatótisztem sem lett volna képes, s amire - meggyőződésem - az illetőt tulajdonképpen fel sem kérte a Securitate. A tárgyaláson az ügyész ezt fel is használta - ő sem tudott volna jobbat írni ellenem -, s így voltaképpen a barátom feljelentése szerepelt vádiratként. Olvasása után már tudtam, hogy helyzetem teljesen reménytelen, s mikor két óra múlva a tiszt visszajött, csak annyit mondtam neki - különben brassói származású volt, s én még letartóztatásom előttről ismertem -, hogy most már ideadhatja az összes papírt, mindent aláírok, hisz ezek után nincsenek esélyeim a védekezésre.

-    Egy barát árulása, gondolom, mindenki számára a legfájdalmasabb, hisz éppen ő az, akit bizalmunkba fogadunk, aki többet tud rólunk, mint mindenki más... De mi számított az ötvenes években árulásnak?

-    Jó néhány nagyon értékes munka megjelent már erről a nagy témáról, többek között Margret Bovery kétkötetes, kitűnő munkája, amelyben az európai nemzetek huszadik századi történelmében a politikai árulás fogalmát vizsgálja, s elvileg is felteszi a kérdést, hogy mi is tulajdonképpen az árulás. Úgy hiszem, a jelenség nagyon összetett: áruló vagyok-e, ha feljelentem azt a barátomat, akiről tudom, hogy kriminális tettet készül elkövetni, abból a megfontolásból, hogy tettemmel nemcsak egy elvet, de embereket, sőt esetleg emberéleteket is megmenthetek? Egyrészt áruló vagyok, mert ő a barátom, de ugyanakkor nem vagyok az, mert számomra még nála is többet jelent a humanitás előbbiekben említett elve. Látja, az árulás nagyon nehéz szó. Az ötvenes években a szorosabb ismeretségi körömben voltak - főleg a fiatalabbak között - meggyőződéses kommunisták is. Nem írók, hanem olyanok, akik őszinte meglepődésemre például a '45-től '49-ig tartó szovjet deportálásból kommunistákként tértek vissza. Nem tudom, ott valamilyen tanfolyamon vettek-e részt, vagy mi volt új meggyőződésük valódi oka, mindenesetre akkor már jól látszott, hogy a kommunizmus Romániát tönkre fogja tenni, s ők mégis meggyőződéses kommunistákként léptek fel. Ezt én azóta sem értem... Egy bizonyos: nem szeretnék ma ezeknek az árulóknak a bőrében lenni, még akkor sem, ha egyesek - mint a keletnémet ezredesek egy része - azt állítják, hogy saját életük forgott kockán, ha nem gyilkolnak. De azt hiszem, csak akkor ítélkezhetnénk felettük, ha mi is hasonló helyzetben lettünk volna. Mert akkor feltehettük volna magunknak is a kérdést, hogy na, most mit fogsz csinálni. De öntudatlanul, akaratlanul is válhatunk árulóvá, ha például eljár a szánk, s olyasmit mondunk vallatóinknak, amivel mást esetleg kiszolgáltatunk. Igaz, itt is vannak különbségek: utolsó perem alkalmával egy bukaresti kollégámból olyan terhelő vallomást akartak kicsikarni, ami sokkal több évi börtönt jelentett volna számomra. S ő inkább két asztal között két helyen eltörette a combcsontján, csak hogy ne kelljen tanúvallomást tennie. Ez olyan ember volt, aki esetleg az életét is feláldozta volna, csak hogy ne kelljen mást megterhelnie. Hogy ne legyen árulóvá. Aztán voltak mások, akiket épp csak meg kellett fenyegetni, máris elájultak, s mindent elmondtak. Tehát differenciálnunk kell... persze az elven nincs mit változtatni, az árulás az árulás marad. Inkább a konkrét eseteket kéne behatóbban elemezni. Látja, erről nagyon nehéz beszélni, s valószínű, hogy lehetetlen az árulás pontos, minden helyzetre érvényes meghatározását megfogalmazni. De ma is, akár az ötvenes években, az árulás visszataszító, kategorikusan elutasítandó cselekedet, s mindenkinek saját magával kell a dolgot tisztáznia: vállalom-e ezért vagy azért a felelősséget, meddig mehetek el. Később aztán fel lehet tenni a kérdést, hogy az illető őszinte meggyőződésből viselkedett-e úgy, ahogy viselkedett, vagy csak a kicsi, hétköznapi félelmeknek és gyávaságoknak engedve lett árulóvá. Mert tudja, mi, emberek, egyformán gyengék és félősek vagyunk - higgye el, tudom miről beszélek, életemben én is sokszor voltam gyenge -, de a félelmeink mellett ott van bátorságunk is, ami nemcsak az alaptermészetük szerint bátor emberek erénye, hanem inkább azoknál kell megbecsülnünk, akik félénk természetűek. Mert a félénk ember is lehet adott esetben bátor. Wolf Biermann mondta egyszer, nagyon szépen, a keletnémet nyomorról, a számtalan besúgó kapcsán, hogy a bátorsághoz mindenekinek joga van...

-   A szász írók perében a vád hivatalosan összeesküvésről beszélt. Volt-e egyáltalában önök között az ilyenfajta összeesküvést feltételező, szorosabb, személyes kapcsolat?

-   A per előtt jórészt nem is ismertük egymást, ott, a tárgyalóteremben találkoztunk először. Bár voltak közöttünk személyes kapcsolatok is. A Securitate önkényesen választott ki éppen minket ötünket, természetesen a már jó előre kitervelt séma alapján, ami úgymond “mesterségesen egységgé kovácsolt”. A közös csak az volt, hogy német nyelvű írók voltunk mindannyian, s - egy kivételével - már több kötetünk megjelent. Szó sem volt valamilyen konspiratív csoportosulásról, de részben szoros kapcsolat fűzött egymáshoz. Scherg például abban az időben Brassóban közel lakott hozzám, sokat voltunk együtt. A per alatt én főleg a kiváló prózaíróval, Andreas Birknerrel kerültem közeli kapcsolatba, s a mai napig tartó barátságunkat éppen a börtönévek alapozták meg. De például a fiatal Harald Siegmundot és Wolf von Aichenburgot is csak látásból ismertem.

-   A Securitate tudatos, jó előre kigondolt tervéről beszél Bergel úr. Mikor tudatosul önökben, hogy példa statuálása végett történt a letartóztatásuk?

-   Ehhez a következő háttérinformációkat kell szem előtt tartanunk: '56-ban megtörtént a nagy, világhírű és tragikus magyar népfelkelés, ami a kommunista országokat alapjaiban rendítete meg, persze nem erkölcsileg, hanem ami politikai biztonságtudatukat illeti. Én azt hiszem, hogy az '57-től '60-ig terjedő romániai politikai perek preventív intézkedések voltak, a magyarországiakhoz hasonló eseményeket megelőzendő. Tehát kiválasztották “minden faluból a legismertebbet”, bezárták a “multiplikátort” - okot rá úgyis találtak eleget -, s ezzel az egész “falut” megfélemlíthették. Az írók közismert személyiségek voltak, a hatalom pontosan tudta, hogy ha például Bergelt bezárják, ezzel egy csomó embert meg tudnak bénítani, mert ez pszichotikus félelmet vált ki korosztályában. Ugyanígy működött ez Birkner, Aichenburg és Scherg esetében is. Tehát mi volt a terv: preventív módon néhány ismert egyéniséget bezárni, mert ezzel nemcsak ötüket ítélik el, hanem ötven- vagy ötszázezer embert is megbénítanak, megfélemlítenek, tehát megelőzik a “romániai ötvenhatot”.

-  Jó, ez így érthető. De kezdettől fogva számoltak-e önök ezzel a lehetőséggel, vagy úgy érte önöket a letartóztatás, mint derült égből a villámcsapás?

-   Nem tudom, a többiek mennyit tudtak, s a mai napig sem beszéltünk erről. De számomra világos volt, hogy valami ilyesmi kell hogy következzék, mert nyomon követtem az eseményeket. Brassóban ugyanis elkezdődtek azok a perek, amelyek meglepő módon kizárólag a katonai bíróság feladatkörébe tartoztak. Én minden elítélt csoport tagjait személyesen ismertem, tudtam, hogy itt csak valamilyen belső terv munkálhat, mert azok az emberek, akik életükben soha semmi rosszat sem cselekedtek, most hirtelenében mint “hírhedt bűnözők” álltak a katonai bíróság előtt. Akkor már tudtam, hogy a rendszer ezt a maga túléléséért cselekszi, felkeléseket megelőző intézkedések gyanánt.

-   Ezek után kézenfekvőnek tűnik a kérdés: letartóztatása után mártírnak érezte-e magát, Bergel úr?

-   Nem, egy pillanatig sem. Számomra letartóztatásomkor már világos volt - s ebben a meggyőződésben nem én voltam az első és egyetlen -, hogy az én helyem most a börtönben van. S itt nagyon fontosnak tartom megemlíteni azt az embert, aki ebben a meggyőződésemben megerősített, Brassó akkori katolikus magyar esperesét, dr. Vasvárit, akivel pár hétig együtt voltam bezárva a vizsgálati fogság idején, s akitől megtanultam, hogy nekünk akkor, ott, abban az államban a helyünk csakis a börtönben lehet. Ő bölcs derűvel beszélt ötödik-hatodik letartóztatásáról, s elmondta, hogy mindig készen áll a hátizsákja arra az esetre, ha utánajönnek. Arra a kérdésemre, hogy ezt ő honnan tudta előre, megint csak derűsen válaszolt: “Mit gondol, uram, hol az én helyem egy ilyen államban? Hát csakis a börtönben.” Be kell vallanom, hogy ezt a magán tökéletesen uralkodni tudó embert - aki pontosan tudta, hogy hol van az ő erkölcsi helye abban a korban és abban a bűnöző államban - példaképemnek tekintettem, s az elkövetkező börtönévekben óriási megkönnyebbülést jelentett, hogy már letartóztatásom első heteiben megismerkedhettem Vasvári úrral, aki jó előre megmondta, hogy nekem most itt a helyem, nincs értelme sírni és nyüszíteni, nem vagyunk mártírok, mert úgysincs más választásunk.

-Akkor ez az jelenti, hogy csak az árulókat hagyták szabadlábon?

- Nem, semmi szín alatt! Egy egész népet lehetetlen letartóztatni, még akkor is, ha az emberek kilencven százaléka az éppen uralkodó kormány ellen van. De egy diktatúrában a lakosság olyannyira a hatalom karmai közé kerül, hogy elégséges - mint ahogy azt az előbb mondtam -, ha azokat tartóztatják le, akik valamiképpen egész embercsoportokat képviselnek. Ilyen szempontból megvolt nekünk az a kettősségünk, hogy egyrészt felcserélhetőek voltunk, másrészt viszont mégsem. Nagyon csínján kell bánnunk ebben az esetben a felcserélhetőség fogalmával, mert van, aki utólag, leegyszerűsítve a dolgokat azt állítja, hogy minket csak véletlenül tartóztattak le. Ez nem igaz, mert a hatalom jó előre elhatározta, hogy kiket fog bezárni. Így például dr. Konrad Möckelt, a Fekete-templom főlelkészét. Tehát nemcsak az árulók voltak szabadlábon, s a tisztességesek mind a börtönben, hanem a tisztességesek közül a “multiplikátorok”.

-A “comisia de expertiză” fordítói és irodalomszakértői minőségben volt hivatalosan jelen a tárgyaláson. Kik voltak ezek a “szakemberek”?

-   Sajnálatra méltó, szerencsétlen tökmagok... De jobb, ha itt is a tolerancia szellemét engedjük szárnyalni... Szóval tulajdonképpen azért voltak odarendelve, hogy a németül nem tudó bírói közösséget műveinkről informálják. Nagy könyvhalom állt asztalaikon, megjelent műveink, amelyeket állítólag mind elolvastak, vagy legalábbis azokat a könyveket, amelyek érdemlegesnek bizonyultak a per során. Különböző típusú emberek. Vezetőjük egy nagyon kellemetlen erdélyi szász volt, aki még a közelmúltban a temesvári germanisztikai tanszéken tevékenykedett, s aki a vádlók, a bíró különösebb felszólítása, kényszerítése nélkül - valószínűleg nagyon megijedt - olyan rettenetes dolgokat mondott rólunk, amik tulajdonképpen még a bírókat sem érdekelték. Sőt egy idő után már maguknak a bíráknak sem tetszett az egész, s szinte már iszonyodva legyintettek, hogy: - Fogd már be a szád, te patkány... Tehát még ők is lenézték az ilyeneket. Aztán közöttük is akadt egynéhány, aki tényleg csak a legszakszerűbben a legminimálisabbat mondta, mint az akkori temesvári színház igazgatója - Maurizius Szekler, csemovici származású zsidó ember -, akit egyszerűen nem lehetett szólásra bírni. Tehát így is lehetett: mindig elővigyázatosan, szárazon és tárgyilagosan csak a lehető legkevesebbet mondta, s így a bírák még a legparányibb, minket terhelő mondatot sem tudták kihúzni belőle. Tehát mindig csak az embertől függ az, hogy az élet, a sors szorítójában hogyan viselkedik.

-   Az ön által is említett dokumentációs kötetből idézem Elisabeth Axmann szavait: “Úgy hiszem, elfogadhatatlan, ha egyszerűen azt állítjuk, hogy a vádlottakat terhelő tanúvallomásoknak nincs különösebb jelentősége, hisz az ítéleteket úgyis már jó előre meghozták. Ez a fajta értelmezés ugyanis könnyen olyan erkölcsi relativizmusba torkollhat, ami nemcsak a közelmúlt őszinte felmérését, feldolgozását akadályozná, de annak az egzisztenciális határesetnek a megismerését is kizárja, amely az áldozatokat tettesekké változtatta.” Vagyis minden prekoncepció ellenére a vád tanúinak szerepét, helyét sem szabad figyelmen kívül hagynunk, főleg az önök esetében nem, hisz tudjuk, hogy mindannyian romániai németek voltak, sőt sokan közülük közeli barátok vagy ismerősök. Gondolom, a többhónapos kihallgatás után, a tárgyalás napján ez a szembesülés már az emberileg kibírható határait súrolta.

- Egy dolgot előre tisztáznunk kell: a tanúk sem voltak egyformák. Csak egy példát említenék most, az egyik, Nagyszebenben, majd Temesváron élő rendezőt, aki azóta itt Németországban is nagy hírnévre tett szert. Ő is a vád tanúi közé tartozott, de az ügyész és a bíró összes fenyegetésével dacolva egyszerűen nem volt hajlandó terhelő dolgokat mondani rólunk. Ráordítottak, hogy azért rendelték be, hogy a vádlottakról terhelő tanúvallomást tegyen, s hogy ha nem beszél, őt is megbilincselik, vádat emelnek ellene - szóval megfélemlítették -, amire ő csak annyit mondott, hogy csak tessék, ő nagyon sajnálja, de nem mondhat semmit. Szóval így is lehetett. Aztán voltak mások - s ezt most minden értékítélet nélkül mondom, csak megállapítom -, akiknek a bíró szemöldökének egyetlen rándulására inukba szállt a bátorságuk, s szolgálatkészen olyan hihetetlen dolgokat állítottak, hogy mi már nem is hittünk a fülünknek, s nem értettük, miért beszélnek olyasmiről, amiről nem is kérdezték őket, pusztán az elemi félelem hatására.

Mint már említettem, a vizsgálati fogság alatt mi öten tulajdonképpen nem is találkoztunk, csak az ítélet kihirdetése után, a feketehalmi “tranzit fogházban”, ha jól emlékszem, a negyvenkettes cellában. S itt nagyon érdekes pszichológiai dolog történt, mert ahelyett, hogy egymás egészségügyi állapotáról érdeklődjünk, vagy arról, hogy a másik mióta van letartóztatva, és ki hogyan bírta ki a rettenetes vallatásokat, egyszerre mindenki a tanúkról kezdett beszélni, hihetetlen szemrehányásokat téve - főleg az idősebbek -, hogy ha majd egyszer megszabadulnak, ezt vagy azt szembeköpik vagy kinyírják. Egy idő után aztán én is elmondtam a véleményemet, mely már a tárgyalás előtti első napon kialakult, vagyis hogy a bosszú tulajdonképpen fölösleges, a tanúknak saját magukkal is elég bajuk lesz, hiszen ha ezentúl ránk gondolnak, nem fognak többet nyugodtan aludni. S aztán itt van a felcserélhetőség kérdése is: mit tettünk volna mi az ő helyükben? Szóval az első napokban heves viták folytak a vád tanúiról. Később aztán, kiszabadulásunk után találkoztunk ezekkel a tanúkkal. A fentebb említett rendezőt én kerestem meg, bár alig ismertük akkoriban egymást, s a találkozásokból egy nagyon közvetlen barátság fejlődött ki. De ha a többiekre gondolok: a lényeg az, hogy szembesüljenek a múltukkal. Ha a sors valaha olyan helyzetbe hozott, hogy elvesztettük a fejünket, akkor én ezért a fajta viselkedésért elsősorban nem az illetőt teszem felelőssé, hanem azt a rendszert, amely ilyen helyzeteket képes teremteni. Kérem, higgye el, ezt sohasem szabad elfelejtenünk! Szóval ha ilyen helyzet adódik, akkor én a legokosabbnak azt tartom, ha az illető bocsánatot kér: köpj le, pofozz meg, én akkor nem voltam elég erős. Ha néhai vádlóim közül valaki ezzel jönne hozzám, meg sem engedném, hogy befejezze mondókáját, hanem együtt örülnék vele, hogy megszabadulhatott múltjának sötét fellegeitől. Mert tetteinkért saját magunk vagyunk felelősek, hisz jellemünk tükrözödései ezek, s ez már nem is tartozik másokra.

-   A per anyagának nagy része meglepő módon napvilágot látott egy nagyszerű kötetben, amelyet Peter Motzan és Stefan Sienerth rendezett sajtó alá (Worte als Gefahr und Gefährdung - Fünf deutsche Schriftsteller vor Gericht). Honnan került elő ez a páratlan anyag?

-   1992-ben Mircea Dinescu, az Írószövetség akkori elnöke meghívott minket ötünket az Írószövetség által Bukarestben tiszteletünkre rendezett rehabilitációs rendezvényre. Az ötlet is tőle származott, s fel is hívott, hogy kikérje a véleményemet. Utazásomat - hangsúlyozom, viccesen - egy feltételhez kötöttem: csak akkor megyek, ha előkerítik a per iratanyagát. De ő a dolgot komolyan vette, s azonnal elment az akkori igazságügy-miniszterhez, Ionescu-Quintus úrhoz, aki valamikor maga is hét évig volt politikai fogoly, s aki lehetővé tette, hogy a periratok nagy része Dinescuhoz kerüljön.Ő pedig már az otopeni-i repülőtérre kihozta egy részüket, üdvözlésemre.

Gröbenzell, 1997. július 25.