Szeptember 1997
Ötvenes évek

Szász János

Terror az irodalom ellen

Az, amit mi nagyjából az ötvenes évek szindrómájának nevezünk az irodalomban, valójában szovjet eredetű volt, és még az 1946-os párthatározattal kezdődött, amely szellemileg megsemmisített két nagy formátumú orosz írót, Ana Ahmatovát és Mihail Zoszcsenkót. Ez volt az a pillanat, amikor a háború után a magukat szabadabbnak érző íróktól és a Nyugatot megjárt millióktól való félelmében a bolsevik párt új terrorhadjáratot indított az irodalom ellen, hogy újból és újból visszaszuszukolja a szocialista realizmus kánonjai közé, magyarán kalodájába. Ez egyszer azonban a fegyveres, nyílt erőszakot, a fizikai megsemmisítésig menő terrort a szellemi-adminisztratív váltotta föl, az írókat már nem küldték a Gulágba, nem ítélték halálra vagy végezték ki őket titokban, csak megtiporták, kipellengérezték, ellehetetlenítették és megbélyegezték őket, megvonták közlési jogukat, erkölcsi halálra és ínségre ítélték őket. A nagy irtóhadjáratnak az irodalom ellen, amelynek kétezer író esett áldozatul, a háború kezdetével vége szakadt. De az ideokratikus zsarnokság képtelen volt elfogadni az alkotói szabadság leghalványabb gondolatát is, és erre soros ideológiai ürügyeket keresett.

Bár Ahmatovát és Zoszcsenkót a szovjet valóságtól való elhajlással vádolták, az annak való hátat fordításért vagy szembenállásért ítélték el - és itt most igazán felesleges fölsorolni a képtelennél képtelenebb vádkritikai érveket -, a '46-os párthatározatok a kozmopolitizmus elleni harcot hirdették meg. Tudjuk, hogy Sztálin mily zsigeri félelemmel és gyűlölettel viseltetett mindennel szemben, ami nyugat-európai (lenini értelemben: burzsoá) jelenségszámba ment, ő maga nem járta meg az orosz szociáldemokraták, majd bolsevikok nyugati emigrációját, nem tudott idegen nyelveket, orosz asszimilánsként a neofita buzgalmával pártolt minden orosz tősgyökerességet, burkolta antiszemitizmusát a nemzetközi cionizmus-zsidó plutokrácia elleni harc jelszavaival. A nyugati métely elleni ideológiai harcnak egyenes előjátéka volt az, ahogyan a háború után bántak a Szovjetunióban a Nyugaton hadifogságba esett, majd hazatért volt frontharcosokkal, a spanyol köztársaságiak oldalán harcoló szovjet önkéntesekkel, akik zömmel a Gulágba kerültek, különféleképp zaklatták és diszkriminálták vagy egyszerűen a társadalom szélére seperték őket.

A harc két réteg vonalán haladt: egyrészt tévelygésnek, szovjetellenesnek minősült minden leghalványabb utalás is arra nézvést, hogy valaki nyugati, de egyáltalán idegen írónak valamiféle hatása lett légyen volna orosz íróra, irodalmi mozgalomra, iskolára, áramlatra. Zordon ideokraták és még zordonabb, egyben nevetséges szolgáik szaglásztak idegen beütések, befolyások, hatások után; vagy kimutatták, hogy nemlétezők, kitalációk, rosszindulatú ráfogások, vagy valóban meglévő fertőzések és nyilvánvalóan károsak (voltak és lesznek) az irodalomra és természetesen az egész “szocialista művészetre” nézvést. Így azután kialakult egy ellentett kép az egészséges, népi-nemzeti, derűlátó, a jövőben bízó, forradalmi, hazafias, gyökeres, az orosz hagyományokhoz és a szovjet valósághoz és távlatokhoz hű honiság, illetőleg a beteges, dekadens, burzsoá, borúlátó, távlattalan, gyökértelen, énimádó kozmopolitizmus harcáról, mely úgy vonul végig, nyilván vörös fonalként a művészetek történetén, mint az osztályharc a történelemben.

A második rétegvonal közvetlenül politikai célzatú volt, a cionizmus mint az imperializmus előretolt erődjének leleplezését és beszivárgásainak lecsapolásait végezte el egy sajátos antiszemitizmus, vagyis a koncentrált idegengyűlölet és sovén nacionalizmus alakjában, el egészen a hírhedt orvosperig, mely szerint zsidó orvosok el akarták tenni láb alól a szovjet népek atyját, a világ népeinek tanítómesterét. De addigra már bezárták a zsidó színházakat, megszüntették a jiddis folyóiratokat és könyvkiadókat, neves, zsidó származású közéleti aktivistákat, magas kormányzati tisztségviselőket, művészeket, írókat, költőket börtönbe vetettek, halálra ítéltek és kivégeztek. (Mikaelsz zseniális jiddis színészt a politikai rendőrség emberei Minszkben egy teherautó alá dobták.) A szovjet írók szövetségében a többszörösen kitüntetett volt frontkatona Rudolf Berszadszkijt zsidó származása miatt hazaárulás vádjával átkozták ki. Konsztantyin Szimonov: “Igen, Berszadszkij harcolt a háborúban. De milyen eszmékért? Kozmopolita eszmékért, elvtársak!”

De az antiszemitizmus csak egyik fegyvere volt a harmincas évek óta tartó permanens sztálini tisztogatásnak, annak az intrikáktól átszőtt, hol titkos, hol nyílt államterrorral végrehajtott irtóhadjáratnak, amelynek célja minden, akár a szovjet alternatíván belüli másként gondolkodót eltávolítani a hatalomból, közéletből irodalomból, szellemi életből vagy egyenesen megsemmisíteni. Volt-e némi alapja vagy sem, a feljelentésekre, besúgásokra, befeketítésekre mindig készségesen cselekvő Sztálin a háború után olyan kiemelkedő államférfiakkal is végzett, akiknek nagy érdemeik voltak a győzelem kivívásában, többek között Kuznyecovval és Popkovval, akik Leningrád védelmének szervezői voltak. Az 1946 nyarán a leningrádi irodalmi folyóiratok, Zoszcsenko és Ahmatova, továbbá más írók elleni támadással, a Központi Bizottság határozatával (mely többek között elítélte a nagy színházak “helytelen” műsorpolitikáját) folytatódó és irtóhadjárattal kiteljesedő terror nyílt politikai változatba-alakzatba csapott át 1948-ban, Tito külön útjának nyilvánvalóvá válásakor az újdon szovjet gyarmatrendszer országaira, ahol Rajk elítélésével és kivégzésével megkezdődött a harmincas évek szovjet koncepciós pereinek folytatása, százak vesztették életüket vagy szenvedtek súlyos börtönbüntetést mint “az imperializmus befurakodott ügynökei”, revizionisták stb. Három éven belül Kelet-Európát pokollá változtatták a koncepciós perek és a tömegterror...

Az 1946-os aszály a legpusztítóbbak egyike volt, beleértve a cári Oroszország történetét is. A háború által megtizedelt parasztság soraiban az öregek, a nők és a gyermekifjak alig győzték a mezőgazdasági munkákat. A városok le- és kipusztultak, néhány év alatt mintegy tízmilliós munkaerővel töltötték föl az ipart, alacsony bérek, rossz lakásviszonyok és költözködési tilalom, egyfajta kényszermunka, továbbá szigorú élelmiszer-jegyrendszer körülményei között. Az érintetlen, virágzó amerikai gazdaság, a Marshall-terv (melyet Sztálin az egész “táborra” való hatállyal visszautasított) jóvoltából gyorsan talpra álló nyugat-európai gazdaság vonzását volt nyilván hivatott hatálytalanítani a teljes elszigetelődéssel párosított ideológai-politikai offenzíva. Nehéz kibogozni, hogy a sötét tragédiák és észbontó képtelenségek sorozatát mily mértékben határozta meg a Sztálinban mindig is erősen működő, azokban az években teljességgel elhatalmasodó romboló ösztön, és mily mértékben törvényszerű, hogy itt a személyi alkat és a politikai struktúra oly egymásra lelése, csereszabatos, permutációs áttűnése forog fenn, mely szükségszerűen meghatározta a szovjet párt és állam, valóságos pártállam jellegét-lényegét. Kétségtelen, hogy a valójában permanens tisztogatási hullám, vagyis a terror mint állandó állampolitika azért is hatalmasodhatott el oly parttalanul azokban az években, mert magában Sztálinban hatalmasodott el betegesen (de egyben a rendszer legbensőbb logikája szerint) a diabolikus méretű és intenzitású önkultusz, amelyben együtt hatott a fölkapaszkodott hetvenkedése és a teljhatalom korrumpáló szédülete. Színezte-árnyalta mindezt a cári, pravoszláv hagyomány Atyuska-szelleme, a félázsiai kulturális hagyomány, a bolsevik Leninkultusz. És a volt szeminarista szemforgató jelleme, mely a maga által szövegezett - mint erről kortársak emlékeznek - felsőfokú dicsérő jelzők sorjázásába képes volt több ízben is beépíteni a maga páratlan szerénységét ecsetelőket is.

A kozmopolitaellenes irodalmi terror nyilvánvalóan magán viselte Sztálin ízlésének szellemnyomatát, kulturális horizontját, nacionalizmusát, rögzöttségét, hogy az irodalom, a művészet a pártideológia szolgája. Szélesebb vonatkozásaiban e korszak sztálini politikája teremtette meg a későbbi nacionálkommunista kifejlet ideológiai alapjait mint illuzórikus-diverziós alternatívát a szovjet államszocializmus válságának meghaladására, amelynek a Ceauşescu-diktatúra lett legjellegzetesebb megtestesülése. Az ötvenes évek folyamán, el egészen Sztálin haláláig, a XX. kongresszusig és az 1956-os magyar forradalomig - kivált Magyarországon egyre nagyobb politikai-társadalmi válságot és feszültségeket előidézve - némi árnyalatokat leszámítva, a negyvenes évek végén kialakult sztálini koncepció uralkodott, és minden, nyilván egymásra ható politikai és irodalmi-művészeti mozgás e koncepció vonzásterében, fönntartására vagy bírálatára-felszámolására törekvőn vált jellegzetessé. De az ötvenes évek szindrómája nemcsak a '46-os irodalmi párthatározatokra és az általuk kiváltott terrorhullámra utal vissza, hanem az egész negyedik évtizedre, a harmincas évekre, mindenekelőtt a szocialista realizmus kategorikus imperatívuszként való kikiáltására a szovjet írószövetség alakuló kongresszusán. A kötelező módszer föladatként írta elő a történelmi konkrétságot és a szocialista nevelés föladatát, a népiséget, vagyis közérthetőséget, a konfliktusmentességet, a pozitív hős jelenlétét, a szocialista tartalmat és a nemzeti formát, a forradalmi romantikát, a tematika mintegy diktatorikus súlyponti jelentőségét, végül 1938-tól kezdődően a pártosságot, kiforgatva és szőröstül-bőröstül alkalmazva Leninnek a pártsajtóra vonatkozó téziseit az irodalomra. Lunacsarszkij még elérte, hogy az 1934-es kongresszuson meghatározott konceptus magába foglalja az “alkotói kezdeményezés” szabadságát, a különféle stílusok, formák, műfajok megválasztását. De a gyakorlatban Zsdanov (és mögötte nyilván Sztálin) fölfogása érvényesült, miszerint az írók föladata, hogy “a nép, Lenin-Sztálin pártja, a szocializmus ügyét szolgálják”, s dolguk a valóságot nem “objektív realitásában, hanem forradalmi kifejletében” ábrázolni.

Andrej Zsdanov sötét szerepe az “államszocialista, totalitárius realizmus” (Szilágyi Ákos) meghatározásában és alkalmazásában megkülönböztetettnek mondható. Az írószövetség megalakulásakor még csak az “ifjú sztálinisták” köréhez tartozott, de ugyanabban az esztendőben, Kirov meggyilkolása után Sztálin őt bízta meg Leningrád párttitkárságával, és Zsdanov rövid két éven belül gyanúsnak bélyegzett bolsevikok és komszomolisták tízezreit deportáltatta családostul Észak-Szibériába. Ettől kezdve ő lett Sztálin akaratának megszövegezője és végrehajtója a politikában és a kultúrában egyaránt. 1936-ban Sztálin vele is aláíratta azt a Krímből küldött táviratot, amellyel Jagodát leváltották és Jezsovot kinevezték az OGPU élére; megkezdődött a nép körében “jezsovcsinának” nevezett, a Szovjetunió történetében alighanem legsötétebb és legvéresebb rémuralom, amely több millió áldozatot követelt, köztük a kétezer íróét. Maga Zsdanov is összeállított feketelistákat, amelyek következménye a Gulág, a vesztőhely, a kivégzés lett. Ő kezdeményezte 1936-ban a Sosztakovics elleni hajszát, akkor nem a kozmopolitizmus, hanem a formalizmus ürügyén. Egyik szerzője és aláírója volt annak a határozatnak, mely a szovjet történelemtanítást a párttörténetre szándékozott alapozni, ezzel viszont a társadalomtudományokban kezdődött meg a tisztogatás. Látható: nagypolitika és kulturális vagy irodalompolitika egy tőről fakadtak Zsdanovnál, az ideológiai tisztogatást a tisztogatástól, a kulturális terrort a népirtó államterrortól egy lépés sem választotta el.

Az ötvenes évek szindromájához tartozik az a ténysor, hogy a terror az irodalom ellen nem szűnt meg Sztálin halálával és a XX. kongresszus után sem, kivált az '56-os magyar forradalom következtében a szovjet vezetés és a szovjet írószövetség folytatta - némi liberálisnak mondható engedemények ellenére - a gondolkodó, szemükben nyilván másként gondolkodó alkotók üldözését, még ha ez nem járt is immár fizikai megsemmisítésükkel. Elegendő, ha a Borisz Paszternak vagy a hatvanas években Szinyavszkij, Daniel, Ginzburg, Csukovszkaja és Szolzsenyicin ellen folytatott hadjáratokra gondolunk. Alighanem olyan torzulatos ellenhatásból fakadó történések is e szindróma kései utórezgései közé sorolhatók, mint az az írócsoport, mely a szocializmus szolgájából nagyorosz sovinisztává váltott, és 1990-ben valóságos pogromot rendezett az írószövetségben, majd több dokumentumban követelte, hogy a katonai hatalom puccsal vessen véget “a demokráciát Oroszországba becsempésző zsidó-szabadkőműves összeesküvésnek”.

Az irodalomtörténet dolga elemző vizsgálat alá vonni e korszak irodalmát, alkotók pályaalakulását, a derékba tört pályáktól az életüket vesztettekig, az elhallgattatott vagy elhallgató íróktól az emigrációba kényszerűitekig. Sommásan megállapítható, hogy esztétikailag érvényes értékrendű művek vagy e korszak előtt, vagy utána születtek a Szovjetunióban, majd a népi demokráciák, utóbb szocialista országok irodalmában, vagy ha mégis, a történelemben párját ritkító “perzekutor esztétika” és nem csupán esztétikai perzekúció ellenére. Mint például Ahmatova, Mandelstam, Paszternak költészete, Zoszcsenko, Groszman prózája, Bulgakov drámái és prózája. A szovjetorosz irodalom esztétikai értékérvényű művei vagy a sztálini terrorhadjáratok előtt jelentek meg Gorkij, Blok, Jeszenyin, Majakovszkij, Solohov, Babel, Szerafimovics, Fagyejev, Katajev, Ilf és Petrov tollából, vagy a XX. kongresszus után, amikor egy új költőnemzedék megszabadult az ideológiai terror nyomásától (vagy sikerült kijátszania az olykor elbizonytalanodó pártcenzurát), és egy új prózaíró-nemzedék nekifogott háborús élményeinek szépítetlen megírásához. Oly nagy formátumú írók pályaalakulása mint Solohové, a derékba töröttség tragikus bizonyítéka: a Csendes Don tolsztoji ihletésű realizmusától így vezetett út az Új barázdát szánt az eke párttéziseket illusztráló kolportázs-propaganda irodalmához. Solohov, aki mindvégig egyetértett (legalábbis nyilvánosan) a soros pártideológiai tézisekkel, végül íróként elhallgatott. A nagy tisztogatáskor a Don melléki szülőfalujából elmenekült, és Moszkvában bujkált, Sztálin valószínűleg azért kegyelmezett meg neki, mert azt remélte, hogy eposzt ír róla.

Amúgy pedig a korszak irodalma, kritikai és irodalomtörténeti szekunder szövegeivel egyetemben egyszerűen olvashatatlan. A sematizmusnak és tézisillusztrációknak, a vezércikk-verseknek és pártódáknak voltak természetesen ügyes kezű művelői is (Babajevszkij: Az aranycsillag lovagja; Azsajev: Távol Moszkvától; Tyihonov vagy Szurkov versei, Szimonov drámái), ami azonban korántsem emeli műveiket a politikai fércirodalom, a propagandisztikus makulatúra színvonala fölé. Előbb-utóbb elérkezik annak is az ideje, hogy megvizsgálják, hogyan hatott az ötvenes évek szindrómája a volt Szovjetunió egykori európai gyarmatainak országaiban. A hatás csapáserejűen értékromboló volt, jóllehet a sztálini ideológiai terror másként szűrődött át Révai József vagy Horváth Márton, mint a Răutu-Chişinevschi-páros kulturális politikájába, minek következtében másként működött az írókat rászedő technikával együtt a szájukat befogó cenzúra is. Sajátos jelenség a magyar írók szerepe az ötvenhatos forradalom előkészítésében, majd az ennek következtében alakuló kádári irodalompolitika s így az egész elmúlt fél század magyar irodalma értékvonulatainak (és értékzuhanásainak) összképe. Külön képlet a lengyel irodalomé a maga belső és külső emigránsaival, proteszt- és kritikai irodalmával. De sajátos vonulatok hullámzanak végig a román irodalmon is, ellentett törekvések, kényszerek és cenzúrát kijátszó szerepvállalások egész sora jelzi, hogy a fejleményeket országról országra szükséges tárgyszerűen megközelíteni.

A magyar irodalom erdélyi-romániai ágában is jelentkezett a szindróma romboló hatása. A proletárélet és a munkásság éles szemű írójából, léleklátó ábrázolójából, Nagy Istvánból a szocreál sémái, előnyomatai, kliséi szerinti vérszegény illusztrátor lett, a falusi és városi szegénység életét fölragyogtató íróból, Asztalos Istvánból szürke krónikás. Munkás- és parasztirodalom gyanánt bolsevik típusú pozitív hősökkel teletűzdelt tanmesék születtek, idilli életképek az immár boldog dolgozók világáról, pártbábfigurák népesítették be a prózát, jelszavak csattogtak a versekben. Egy egész fiatal költőnemzedék pártoskodott a költészetben, nyilván a líra minden meghittsége híján megverselve a soros határozatokat. Az irodalomtörténetet nálunk is átírták, a kritika kizárólag “ideológiai hibákra” vadászott, a kozmopolitizmus elleni harc ürügyén megkezdődött a gyomirtás, a harc az avantgárd hagyomány elsorvasztásáért. E ma már kétségkívül olvashatatlan szövegfolyamnak rövidesen vége szakadt, az ötvenes évek politikai harcai, az ötvenhatos magyar forradalom előévei és utóhatása egyrészt a valóságra-igazságra ébresztett számos írót, másrészt az első Forrás-nemzedékkel megkezdődött egy olyan feltisztulási folyamat, amelynek következtében az államszocialista realizmus politikai primátusa helyett az esztétikai érték került az alkotás és az alkotáselemzés középpontjába. A pártirányítás fogd meg-ereszd meg taktikája egy idő után különösebb kilengések nélkül “irányította” az irodalmat, a cenzúra jószerével (de nem kizárólag) a nyílt vagy áttetszőbb kritikát távolította el a szövegekből. A romániai magyar írásbeliség azonban állandó gyanakvás alatt állt nemzeti jellegét illetően, és minduntalan arra kényszerült, hogy a képes beszéd, a sejtetés vagy távoli utalások révén tisztázza önmaga nemzeti identitását (kivált, de nem csupán a Ceauşescu-diktatúra állampolitikává emelt nacionálsovinizmusa idején). Az ötvenes évek szindrómájához hozzátartozik, mindenekelőtt a negyvenes évek végén és az ötvenesek elején, a tudatferdülések és tudatomlások egész sora, melyek következtében fényes elmék és művelt fők gyöngeségből, de főként vakhit és önmanipuláció okán részt vettek az értéksüllyedés és értékpusztítás folyamatában. A történtek tanulságainak levonása - mely túlmutat személyek szerepén, mert alapvető rendszer- és kortüneteket hivatott kritikailag tisztázni - kis kivételekkel továbbra is késik.

Ide kívánkozik még akár jelzésként is a kontrasztjelenség: az irodalom természetes virágzása, sokszínű gazdagsága a szabad alkotás, az alkotásszabadság világában. Számos nagy formátumú európai és amerikai író világirodalmi jelentőségű műve jelent meg, fiatalok jelentkeztek, akik azóta fényes pályát futottak be, iskolák születtek (és persze futották ki magukat), új hangok viaskodtak új reményekkel és régi szorongásokkal, az irodalom zavartalanul végezte a szép szó igézetében a maga lelkiismereti őrjáratát. Ha elgondoljuk, hogy míg emitt a terror dühöngött, amott az még Thomas Mann, Faulkner, Mauriac korszaka is volt, de már Camus-é, Ionescoé is, mindent elmondtunk.

 

  

' Az ügyet értő kezű beugrató ügynökök provokálták azzal, hogy Zoscsenko egy állatmeséjét átvették egy gyermeklapból és megkérdezése nélkül közölték a Zvezda cífolyóiratban.