Szeptember 1997
Ötvenes évek

Szabó Gyula

“Igazságkereső lámpás”

Megértük, hogy újabb időhatárhoz értünk. Szerkesztőségünk a lap hasábjain derűvel és derűlátással váltotta az esztendőt. Utunk-Ütünk került az olvasó kezébe az esztendő utolsó, december 31-i számával, s mindkettő a teljes “korszerűség” szellemében készült, olyannyira, hogy Bajor Andor “Klasszika-filológiai különkiadása” is - a “NE SZÓLJ szám” - a szocializmus építésének időszerű kérdéseiről “énekeltette” a magyar és világirodalom klasszikusait - egyik legsikerültebb darabja az “antológiának” Vörösmarty Mihály “költeménye” volt Gondolatok egy konzervgyárban címmel, amit az Utunk szerzője ajánló sorokkal vezetett be Az olvasóhoz szólva, többek közt azért, hogy “Döntse el az olvasó, milyen az, ha a jelenről egy klasszikus ír”, és hogy “a klasszikusokat ne szidják és ne üssék agyon, mert ez már megtörtént a klasszikusokkal, saját korukban”. Kellő hangsúlyozást nyert ezzel, hogy “jelenünkben” hasonló “agyonverések” kevésbé történnek. A “komolyabb” szólás életünk korszerű kérdéseiről a Nagy Istváné volt, aki a lap igazgatói súlyával is szólva írta meg a szám vezércikkét az alkalomhoz illő Erőt, egészséget, derűs munkakedvet címmel, amelyben a szocializmus régi harcosához méltóan derűs elégedettséggel és maradéktalan derűlátással vette számba az ó- és újévi “világot”: “Ismét új esztendő kopogtat ajtónkon, a régi meg nagyot ásítva befekszik 1959-diknek a többi 1958 mellé. Először is hát vegyünk búcsút tőle, kívánjunk csendes, örök nyugodalmat neki. Megérdemli, derék egy jó esztendő volt minden tekintetben. Derekabbnak és bőkezűbbnek bizonyult idősebb társainál is. Már párnapos korában olyan meglepetéssel örvendeztette meg az emberiséget, amelyhez fogható csak akkor történhetett, amikor neandervölgyi ősünk meghódította a tüzet. A letűnt óesztendő a szovjet világűr- és holdrakétákkal új csillagokat szórt az égre... Júliusban, éppen mikor kiadósan dőlnek a gabonarendek, fizetésemelést és árleszállítást meg nyugdíjszaporítást hozott az ötéves terveket túlteljesítő munkásembereknek. Aztán, mikor a nyár heve alábbhagyott, Hruscsov elvtárs amerikai utazása olyan történelmi hőhullámot eredményezett, hogy a hidegháború jege azóta sem bírt annyira újra összeállni, hogy befagyassza az emberiség többségének békereményeit... Ε sikerekkel fogadjuk az 1960-ik új esztendőt, mely olyan még, mint egy tele nem írt vaskos naplófüzet vagy mint a ma született gyerek, melynek hangja és formája már emberi, de még csak annyira érthető és szép, amennyit szüleinek többet látó szeme, jobban halló füle és sejtelme belelát és hozzáképzel. Ehhez nem is kell túlságosan megerőltetniök magukat. Elvégre újszülöttjük jövendőjét társadalmunk rendje és a magunk keze formálja. Mindent átruháznak reá, amiről azt hiszik, javára válik... Újszülöttünk, az 1960-ik esztendőcske nálunk mindazt örökségül kapja, ami az óesztendő mérlegét jól lehúzza. Aki ismeri ezt a megterményítő többletet... az máris előre láthatja, milyen kilátásokkal vágunk neki az 1960-ik esztendővel beköszöntő új évtizednek. Igen, mi, kommunistává érlelődő emberek éppen ilyen előrelátó bábái vagyunk az évezredek újszülötteinek... Mit hagytunk abba az óesztendő utolsó óráiban? Épülőfélben lévő új gyárakat és továbbépülő városaink új tömbházsorait. Nyilvánvaló, hogy az új esztendőben be akarjuk és be is fogjuk fejezni azokat... A megalakult vagy megalakulófélben lévő mezőgazdasági társulásokat és kollektív gazdaságokat is továbbfejlesztjük, tudományos kutatásainkat s irodalmi terveinket sem dobjuk sutba, hanem kész művekké formáljuk. És miért ne tennénk? Hruscsov elvtársat az új esztendőben új meghívások várják a tőkés világban... Az új esztendőben pártunk III. kongresszusának és szocialista népgazdaságunk előkészületben lévő hatéves tervének első esztendejébe lépünk. Pártunk Központi Vezetőségének decemberi bővített plenáris ülése már az 1960-ik esztendőre olyan távlatokat tárt elénk, hogy attól dúsan termő lesz az új esztendőnek mind a háromszázhatvanhat napja... Őrültek vagy az emberiség életbiztonságával kufárkodó provokátorok persze az új esztendőben is lesznek. Ők is folytatni akarják, amit az óesztendőben gyakoroltak. Ezeket nem tévesztjük szem elől...”

Nálunk az új esztendő csaknem minden képletesség nélkül “ajtón” kopogtatott, miután az óesztendőben felépült új tömbházak egyikébe már január 5-én megkaptuk a lakáskiutalást. Többek közt annak a jó hírnek az öröme is benne volt abban a hosszú levélben, amit egyben “újévi köszöntésként” is írtam haza Almásra: Édes jó Szüleink! Mindenekelőtt (ha megkésve is!), kívánunk boldog újesztendőt Maguknak is, Sanyiéknak is. Idáig azért nem írtunk, mert vártuk a levelet, amit a karácsonyi csomagban ígértek volt - most megkaptuk azt is, s egyszerre válaszolunk a kettőre. A csomagot köszönjük, nem baj, hogy nem volt benne kalács (Irma amúgy is sütött volt már tortát), a kenyér és az alma sokkal jobb volt, amit a kalács helyet küldtek. Rugonfalváról is kaptunk volt egy kicsi kóstolót, úgyhogy bőven el voltunk látva ennivalóval az ünnepekre. Nekünk egyébként jan. 1-2-3. volt ünnep, de a karácsonyfa már ünnep szombatján megérkezett volt ide is - nem is gondoltuk volna, hogy Ágnes kilenchónapos fejjel úgy tudjon neki örvendeni. Nincs elég hely a levélben, hogy részletesen beszámoljunk róla, hiszen majdnem mindennap valami új “tudományával” lep meg, már bújócskát is lehet véle játszani - de hát ezt mind látni kellene: erősen jókedélyű, nyugodt, boldog gyermek, s olyan szépen fejlődik, hogy ha így megy tovább, egy hónapon belül megindul, már próbálgatja megállni fogódzkodás nélkül, persze egyelőre még kudarccal végződik, de az akarat már megvan benne. Az az egy rossz szokása most is megvan, hogy későn alszik el (ritka, amikor 11 óra előtt elalszik), de akkor viszont úgy elalszik, hogy egyhuzamban alszik reggel 10 óráig (az alvásban tehát már elkezdte az úri életmódot). Nagyon szeretnők már, ha megláthatnák - most még nem hívjuk, hogy jöjjenek, de ha Maguk is túl lesznek a disznóölésen és a költözésen, s mi is új lakásba rendeződünk, majd szívesen látjuk néhány napra. Lehet, hogy mi hamarább túl leszünk, mert mi már megkaptuk (épp ma) a kiutalást, a blokk is készen van már szeptember óta, csak valami bútorkiállítás volt benne, s azt most költöztetik - három-négy nap múlva, gondolom, költözhetünk a helyébe. Gondolhatják, milyen nagy volt ma az öröm nálunk. Egyébként a ház a Mihai Viteazul tér (a volt Széchenyi tér. azaz a piac, ahol van) 37. sz. alatt van, földszint üzletek lesznek, s afölött van három emelet, összesen kilenc lakrésszel (külön szerencse, hogy egy ilyen kicsi blokkban kaptuk, s nem valamelyik 60-80 lakrészes blokkban). A miénk a II. emeleten van, két szoba, konyha, fürdőszoba, előszoba, kamra s még egy kis terasz is. Tehát megvan minden. Persze nem olyan, amilyent otthon építettünk, meglehetősen szűkek a helyiségek (a konyha például alig van akkora, mint a mostani), de mégis megvan minden, s a most épült blokkok közt még ez a legkényelmesebb és a legjobb elrendezésű (a szobák például teljesen külön bejáratúak, nem egymásba nyílók), s ami a legfontosabb: eltérően a többitől, itt gázfűtés van, nem központi fűtés! Ami pedig a teret illeti: most még elég zajos, mert ott van a piac, de egy éven belül ez a tér lesz Kolozsvár egyik legszebb és legcsendesebb tere, a piacot még az idén valószínűleg elteszik onnan (illetve a tér hátsó részén építendő vásárcsarnokba költöztetik), s az egész teret beparkosítják. Szóval a lehetőségekhez képest a lehető legjobbat kaptuk, s ha nem is »főúri«, nagyon örvendünk neki, s alig várjuk már, hogy költözhessünk. A bútoraink egyelőre túl nagyok lesznek a szobához, de azt számítottuk, hogy ezt majd a nyáron hazaköltöztetjük Almásra, s ide egy kisebb és olcsóbb bútort veszünk... S ezek után még egyszer kívánunk boldog újesztendőt mindnyájuknak, és várjuk, hogy Maguk is mikor értesítenek a beköltözésről. Üdvözöljük és csókoljuk Mindnyájukat Gyuláék Ui. A mestereknek a 17.300 lejig hiányzó 800 lejt is rövidesen küldjük. Kvár 1960. jan. 5. Ha bővebben számba akartuk volna venni, “mérhettük” volna mi is az elmúlt évet azzal, hogy “derék” esztendő volt, mert “hozta” nekünk az újszülöttünket, az új “szülői” házat a régi örökségű almási kertben, az új lakás biztos hírét Kolozsváron, s mindezek mellett a regény III. kötete is mappalapokra került, csaknem egészében 1959. évi “naplózással”. Mindez jórészt az új évünknek is “örökségévé” vált: közeli “továbbfejlődésként” vártuk a leányunk megindulását, az új lakásokba költözéseket, almási házépítésünk folytatását s a regényzáró kötet könyvvé készülését a kiadónál.

Kilátásokat nézve a III. kötet “jövőjének alakulása” látszott ezek közül a legkevésbé biztatónak. A kolozsvári szerkesztőség ugyan “rendesen” munkába vette a kéziratot, megtörtént a gépelés és első olvasás, és számomra külön “megnyugtató” volt az is hogy személyesen Kacsó bácsi, a kiadói fiók vezetője vette kezébe a kötet szerkesztését, aki a körülményekhez képest a “legszabadelvűbb” s egyben a felső fórumok előtt a legtekintélyesebb szerkesztő volt, mindamellett ő is éppúgy tudta, mint én, hogy a kézirattal “nehéz csatáink lesznek” a bukaresti “felülszerkesztés” során, s végül is ott fog eldőlni minden tekintetben a könyv sorsa. Neki magának “elvi kifogása” a kötet egészével kapcsolatban nem volt, de részletekre; szövegrészekre vonatkozóan sok aggályos megjegyzést tett, amikben vagy “közös nevezőre” jutottunk, vagy halasztottuk a “megoldást” a bukaresti szerkesztés munkaszakaszára. Én a szövegközlés nehézsége terén már előzőleg szert tettem bizonyos tapasztalatokra éppen az óesztendő végén, amikor a kötet “útjának egyengetése” céljából a politikailag-ideológiailag legtekintélyesebb “folyóiratunknál”, a Korunknál “próbáltam ki” a közlési lehetőséget a Vasárnapolás cím alatt kigépelt terjedelmes részlettel, ami meg is jelent a decemberi számban, de egyrészt olyan bevezető “fejeléssel”, mintha a kötet egészéhez írtam volna “fülszöveget”, s másrészt olyan szövegmódosulásokkal, mintha abban a könyvcenzúrázás előrevetített árnya is benne lett volna. Mind a részletközlésre, mind a regény kiadói “helyzetének” alakulására nézve hasznosnak ítéltük egy szerzői bevezető csatolását a kötet “fő eszmei céljáról”, s így került a közölt részlet élére a következő szöveg: “A Gondos atyafiság III. kötetének, természetszerűen, az a feladata, hogy megoldja és lezárja az I. és II. kötetben felvetett problémákat, konfliktusokat. S itt elsősorban arról a konfliktusról van szó, amelyet különösképpen a II. kötet vetett fel, nevezetesen a helyes elvek hibás helyi alkalmazásából eredő konfliktusról. A III. kötet fő eszmei célja annak az ábrázolása, hogy a kommunista elvszerűség, a helyesen alkalmazott pártpolitika mennyire előrelendíti a szocialista átalakulás ügyét, és mennyire meggyengíti az ellenség hadállásait. Ezt az eszmei célt szolgálja, többek közt, Gidó Jancsinak, a megyei pártbizottság aktivistájának a megjelenése a székelylokiak életében, azzal a küldetéssel, hogy rendet teremtsen, a helyesen értelmezett és alkalmazott pártpolitika alapján megteremtse a székelyloki kommunisták egységét, egyszóval: létrehozza a falu egészséges szocialista kibontakozásának a feltételeit. Az itt következő részlet is épp ennek a folyamatnak az egyik mozzanatát ábrázolja, s mint önálló fejezet a kötet egészén belül is jelentős szerepet játszik a már vázolt eszmei cél megvalósításában. A részlet azt a pillanatot ragadja meg, amikor a kulák újabb erőfeszítést tesz, hogy a középparasztot elszigetelje a párttól, és a maga befolyása alá vonja, s amikor a kommunisták a helyesen értelmezett pártvonal szellemében küzdenek azért, hogy a kulákot elszigeteljék, és a középparasztot szövetségesként megnyerjék. Erről a küzdelemről és a küzdelem kimeneteléről próbál művészi képet adni az alábbi részlet.”

Mintegy politikai vezércikként állt ez az eszmei vázolás a részlet elején, olyan történelmi helyzetben, amikor a román pártpolitika minden addiginál szilárdabban állt a “sztálini vonalon”, töretlen folyamatossággal teljesítve ki a XX. kongresszus előtti és a magyar “ellenforradalom” viharában külön “történelmi igazolást” nyert pártpolitikát. Ez a pártpolitika, amelyet “csúcsként” Gheorghiu-Dej rendíthetetlen személye testesített meg, még olyan külsőséges változást sem engedett, hogy Sztálinváros visszakapja a régi-történelmi Brassó nevet, miután változatlanul állt az a “tétel”, hogy a romániai pártvezetés súlyosabb hibák nélkül, a marxizmus-leninizmus helyes vonalán haladva vezette és vezeti a szocialista átalakulást az országban hosszú évek óta. Ilyen körülmények között az irodalompolitika is a legkeményebben visszamerevedett azokba a szektás-dogmatikus viszonyokba, amelyeken 1956 viharai “szellemszabadítóan” lazítottak volt, s mindez “hozta” magával azt a “kopf-műfajt”, hogy egy regényrészlet közlésekor üdvösnek látszott az egész kötet “eszmei célját” megmagyarázni olyan elvi alapokról, amelyek “a helyes elvek hibás helyi alkalmazását” hangsúlyozták, s általában “a helyesen értelmezett és alkalmazott pártvonalat” állították előtérbe, mintegy a politikailag csaknem lehetetlenné tett “kollektivizálási” regény “védővonalaként”.            «

Maga a részlet azt a “mozzanatot ábrázolta”, amikor “november első vasárnapján” Gondos Pál feleségestől meglátogatta Gondos Déneséket...

A részletbevezető “brosúranyelvén” a hivatalos közegek és a pártos irodalomkritika “kedvéért” ez a rokonság-felmelegítő látogatás úgy hangzott, hogy “a kulák újabb erőfeszítést tesz, hogy a középparasztot elszigetelje a párttól, és a maga befolyása alá vonja”, holott éppen ekkor a valóságos helyzet az volt, hogy a középparasztot főképpen a párt szigetelte el a párttól, mivel az erőszakos kollektívszervezéssel szembeszegülő Gondos Dénes már hetek óta maga is “kulák” volt, mint Gondos Pál, és végül ez a “közös sors” adta az indítékot ahhoz az “erőfeszítéshez”, amellyel Gondos Pál a tűz melege mellett a rokonságot is melegíteni próbálta: “Az óra sietősen, hangossá erősödve ketyeg a konyhaasztalon, mintha szorgatná őket, hogy siessenek, mert az idő nem hagy ki, mint a szó. A kályhában a tűz is barátságosan, meghitt szóra késztetőn dorombol. - Nem is akartak nagyot falni - szólal meg végre Gondos Pál puhatolózó hangon: - Sanyinak Julis, az öregnek elnökség, Miskának Eszti, s még ráadásul kollektív is! Nem is nagyigényűek!... De jól mondják, hogy ki sokat markol, keveset fog. Mert idáig még csak az elnökség futott bé. A többi a torkukon akadt. - Tartós csend temeti el a szavait. A kályhában a tűz mérgesen pattog, bogba akadt a láng, s dühösen duruzsol. - No, harag lesz, úgy látszik - fogja fel a tűz jelzését Gondos Dénes. - Az pedig nem jó, a harag - véli Gondos Pál. - Attól még senki sem egészségesebb, sem gazdagabb, sem hosszabb életű, sem fiatalabb nem lett. - Gondos Dénes nyel egyet, és ehhez sem szól hozzá... - De hát tartós, gyakori csepegéssel még a vízcsepp is likat ver a kövön - pedzi tovább Gondos Pál, s Gondos Dénes értetlenül nézi, hogy ebből vajon mi akar kisülni. - Előbb-utóbb úgyis csak belémagyarázzák a népbe a szociálizmust.” Eddig a “pontig” a mappabeli írás és a Korunk-beli szöveg egyezett, a következő “mozzanatok” során azonban lépten-nyomon “kihagyások” történtek, kezdve mindjárt azzal, amit Gondos Pál a “belémagyarázás” bővebb kifejtéseként mondott: “Előbb-utóbb úgyis csak belémagyarázzák a népbe a szociálizmust, mint Gothárd Dénesné komámasszony a fiaiba az ételt ezelőtt, míg kisebbek voltak: akármilyen hitvány ételt főzött, lehetett sós, sótalan, ha huzogatták eleinte az orrukat, addig dicsérte, hogy milyen finom, ilyent többet nem ettetek, ilyen finom falást senki sem tud főzni, míg a végén mind egy falásig elfogyasztották, s még meg is nyalták a szájukat, úgy beléjük beszélte az étvágyat. Hát a nép is ilyen: akármit el lehet hitetni véle, s bé lehet magyarázni neki. S ki esetleg nem akarja bévenni, annak egy-két nyakleves, s avval annyi: nem-akarásnak nyögés a vége.” Kevéssel később arra váltotta a szót Gondos Pál, hogy az új pártküldött megjelenése óta “megszelídültek” a kommunisták, s szavainak egy részét a Korunk szövegében is lehetett olvasni: “- Olyanforma, hogy az »elvtársak« is kezdtek jobb bélátásra térni - próbálja meg ismét életet önteni a beszélgetésbe. - Nem tudom, vetted-e észre, egészen megszelídültek, mióta a múltkor itt járt az a fiatal, csizmás küldött. Valami Gidónak vagy minek hívják, s azt mondják, akik közelebbről is szót váltottak véle, hogy jó ügyes, értelmes ember, ki lehet jőni véle. - Várakozóan néz Gondos Dénesre, s hogy nem szól, az arcáról próbál olvasni. De a Gondos Dénes arca, mint a régi, bemohásodott sírkő: semmit sem lehet leolvasni róla. - A baj csak az - folytatja Gondos Pál, de az ő hangja sem árul el semmit: sem elégedettséget, sem bosszúságot, csak közömbösen megállapít -, hogy Ágoston megy, Gidó jő, Gidó megy, s egy másik jő. - S most már izzik a hangja: - Ők sem mind egy bordában vannak szőve. - Garmadával tolulnak torkára a szavak, de meggondolja magát, s lenyeli a többit.” A “többit” valóban lenyelte Gondos Pál az eredeti mappaszöveg szerint is, de előzőleg mondott ő többet is annál, mint amennyit a Korunkban olvasni lehetett, aminek egyik zavaros jele az volt, hogy a beszédes kulák “közömbösen” megállapító szava egyik pillanatról a másikra, minden átmenet és indok nélkül változott arra, hogy “most már izzik a hangja”, jóllehet izzó hangjával csak annyit mondott, hogy “Ők sem mind egy bordában vannak szőve”. Ennek az ábrázolási “bakinak” az volt a magyarázata, hogy a mappabeliekhez képest jóval kevesebb szó hangzott el a beszélő száján, mivel a szöveg egy része itt is ugyanúgy “lenyelésre” került, mint a Gothárd Dénesné “étvágycsinálási fortélyával” való példálózás. Eltűnt mindjárt az elején, Gidó nevének említésekor az az utalás, amellyel Gondos Pál a kényszer-közmunkázásukra emlékeztetette a “kuláktársát” - “mióta a múltkor itt járt az a fiatal, csizmás kiküldött, emlékszel-e, mikor Hasburg Mózsi közmunkára rendelt volt”, mondta az “eredeti” szavával Gondos Pál -, és csonkult a szöveg azzal is, hogy az új küldöttet “értékelő” vélemény utolsó mondata nem kapott nyomdafestéket miután az az erőszakoskodó Mezeiről - “Hasburg Mózsiról” - tett említést ismét: “S ügyes ember is lehet, ha igaz, hogy Mezeinek úgy letörte a szarvát, ahogy mondják.” Amennyiben a regény “cseppeket” mutatott a “tengerből”, itt - és még sok más részében - a kommunista mozgalomnak és a “tábornak” a jobb- és baloldali “elhajlások” és “veszélyek” elleni harc hullámzásai kaptak bizonyos “székelyloki vetületet”, de miután Romániában a pártpolitika harci éle éveken át alapvetően a jobboldaliság, a revizionizmus, a békülékenység stb. ellen irányult, Gondos Pál szava még. “kulákbeszédként” sem felelt meg a “pártvonalnak”, amikor a szektás-baloskodó párttitkár “szarvának a letöréséről” szólt. Ugyanígy nem felelt meg az a vélekedés sem, amely a kommunisták közti “frakciózás” másik “oldaláról” szólt, amikor Gondos Pál az erőszakoskodó társaival szembeforduló Bartha Imrét, a leváltott párttitkárt hozta szóba: “- Most Bartháéknak jő fel a napjuk ismét, ezek szerint - folytatja Gondos Pál, de az ő hangja sem árul el semmit...” A Bartha Imréhez hasonló kommunistáknak nálunk “nem jött fel a napjuk”, s így ez a szöveg is “homályba veszett” a Korunkban, és ha ehelyett azzal “folytatta” Gondos Pál “semmit el nem áruló hangon”, hogy: “- A baj csak az, hogy Ágoston megy, Gidó jő, Gidó megy, s egy másik jő”, akkor ez ugyancsak kevés volt ahhoz, hogy a hangja izzóvá váljék, viszont amiből valóban izzott a hangja, az sok volt ahhoz, hogy napvilágot lásson, miután az eredeti írás ezen a helyen egészében így szólt: “- A baj csak az, hogy Ágoston megy, Gidó jő, Gidó megy, egy másik Gergő jő, jő egy másik tekergő, s megint csak ki vagyunk szolgáltatva Hasburg Mózsinak. - S most már izzik a hangja. - Ők sem mind egy bordában vannak szőve: egyik ilyen, másik olyan, s mi leshetjük örökké a kert likán, hogy ez vajon milyen, s ha ezt menesztik, akkor vajon a másik milyen, aki a helyébe jő, kénye-kedvükre ki vagyunk szolgáltatva nekik. Ha olyan, áldjuk a szerencsénket, s ha nem olyan, akkor isszuk a levét. - Garmadával tolulnak torkára a gyűlölettől izzó szavak, de meggondolja magát, s lenyeli a többit...” A jövő-menő, cserélődő aktivistáknak, pártfunkcionáriusoknak való tehetetlen kiszolgáltatottságról elmondott szavak okkal fokozták a hang izzását odáig, hogy maguk a szavak is “gyűlölettől izzóak” lettek, a Korunk-olvasó azonban mindebből az izzásból csak annyit olvashatott, hogy “Ők sem mind egy bordában vannak szőve”... S közvetlenül a “borda” után azt hozta a vasárnapi munkaszünettel összefüggő “véletlen”, hogy “ott járt a farkas, ahol emlegették”: éppen belépett a Gondos Dénes kapuján a “jövő” Gidó Jancsi Csáka Mózessel és Akácos Sanyival, hogy többek közt azt a “hibát” is helyrehozzák, amit a “menő” Ágoston Mezeiékkel együtt a “becsületes középparaszt” kulákosításával elkövetett. Ezzel az “összebotlással” sor került arra, hogy a vasárnapolásban pillanatra találkozott egymással a kulák, a pártaktivista, a kommunista szegényparaszt és a kuláklistára “előléptetett” középparaszt: összekerültek a “falusi osztályharc” legfőbb elemeitényezői, minek folytán előállt egy olyan szokatlan helyzet is, hogy a pártkiküldött és a kulák kezelt egymással, “s Gondos Pál széles mosollyal tartja fogva a kezét Jancsinak”. Ugyenebben a vasárnapoló “együttlétben” rukkolt elő Csáka Mózes, az ideiglenes bizottság alelnöke látogatásuk céljával: “- Hát mi tulajdonképpen azért jöttünk ide, hogy a kérvényedet, amit nem írtál meg, jóváhagyták, s felmentettek a kulákság alól, mert megítélésünk szerint s az elvtársak véleménye szerint is - pillant Gidó Jancsira - hiba volt téged kuláknak tenni, mert avval a pártvonalat sértettük meg... - S mellesleg Dénes bácsit is - nevet közbe Gidó Jancsi. - No, persze, őt is, de ha hibáztunk, azért vagyunk kommunisták, hogy azt nyíltan s köntörfalazás nélkül beismerjük, s a vétést helyrehozzuk. - Na, ennek igazán örvendek! - sugárzik az arca Gondos Pálnak. - Ezek szerint elég rövid életű volt az »előléptetés«, sógor...” A kedvező fordulatot pálinkával is elkoccintották - Csáka Mózes volt ismét a szószóló: “Na, Dénes, nem kívánjuk, hogy felejtsd el, mintha semmi sem történt volna, de azért vedd úgy, mint ami eltelt”, és Gondos Dénes mondta rá a feleletét: “Hát, ahogy a közmondás tartja: hamar esik a seb, de későre gyógyul! De azért miből lehet, igyekszem, hogy minél hamarább begyógyuljon”, és Gondos Pál továbbra is eszesen vágta a jóképet a “vétés helyrehozásához”, s miután ő maga a “kollektívre” terelte a szót, ugyancsak kedélyesen adta elő: “-... De az már tény és való, hogy evvel a generációval, vagy ahogy: Gotthárd komám mondja: degenerációval, amelyik a magánbirtokon nőtt fel, a kollektív csak olyan lesz, mint a ludakról ahogy mondják: otthon még mindegyik azt zsengéreli, hogy »mind egy zsákba szedünk, mind egy zsákba szedünk«, s mikor kiérnek a mezőre, ahányan vannak, annyifelé torkoskodnak: »ki-ki magának, ki-ki magának» - adja elő élvezettel, a ludakat utánozva. - Hát a kollektívvel is így lesz, amíg ez a mai nemzedék ki nem pusztul, mert ez abban nőtt fel, hogy gyűjtsön, szerezzen ki-ki magának.” A “valóságban” nem fejezte be ezzel Gondos Pál, mondta tovább “pont” nélkül a magáét, megeredt nyelvvel, de az ismét olyan beszéd volt, ami nem illett bele a sajtóviszonyokba: “s marja egymást, kivált ha magyar, az aztán ugyanvalóst tudja enni egymást, nem kell hagymát faljon étvágycsinálónak, úgyhogy egészen jólesik hallani s látni, hogy a kommunisták között is vannak jó ügyes magyar érzelmű emberek, akik nem esznek kulákot frustokra, mert azt tartják, hogy ők előbb magyarok, s csak azután kommunisták, s a másik előbb magyar, s csak azután kulák, s igazán örvendek, hogy itt a Gidó barátunk is, ahogy hallottam s látom, jó ügyes magyar ember, aki inkább leveszi a kulákságot a sorstársáról, mintsem reategye... - Hallod-e, Sanyi? - vág a szemével Gidó Jancsi. - Vegyed a papírt s a tollat, mert itt készen diktálják, csak le kell írni! S még törje az ember a fejét, hogy vajon hogy szokott születni a pletyka s a rágalom! Igaz-e, Gondos sorstárs? - Igaz biza - bólint Gondos Pál: - akárhogy különbözik az elvünk s a természetünk, a magyarnak csak a magyar az édestestvére, s akármennyire találjon az idegenével, az akkor is csak mostohatestvér. - De azért »ha megjő a gazdája, felkerül majd a nyárfára«, ha magyar, ha nem, ha addig le nem tarolják, ugye? - üt át Gondos Dénes hangján a türtőztetett indulat...” Gondos Pálnak az “elvtelen nemzeti egység” szellemében mondott és soha napvilágot nem látott szavai a mappában 1959. február 11-én kerültek lejegyzésre, “eredüket” tekintve félig-meddig az apám szájából, aki egy alkalommal elmondta nekem, hogy Hajas Lajos sógorunknál találkozott egy kommunistával, és az ott kifejtette nekik, hogy ő “előbb magyar, csak azután kommunista”, de a nézet teljesebb kifejtésének a Gondos Pál “szájába való adása” a téli írás idején nem volt független attól a körülménytől, hogy én azokban a napokban, a székelyföldi telelésünkből visszatérve szereztem részletekbe menően tudomást a “Földes-ügy” végső fejleményéről, amelynek során kommunista magyar irodalmárok ugyancsak “marták” pártellenesnek bélyegzett társukat a “körével” együtt, többek közt a revizionizmust és a nacionalizmust róva fel mint “eszmei eltévelyedést”. Az irodalmi életben akkor is, mint általában végig az esztendők során, az országos állapotokkal megegyezően az “Ágostonék” és “Hasburg Mózsiék” szankciókkal sújtogató “vonala” szerint folyt az osztályharc, s ennélfogva bizonyos “megkönnyebbülés” volt arról írni a regényben, hogy ott éppen a “Földes-ügy” valóságával ellentétben egy súlyos és megalázó szankciót oldnak fel, s azzal együtt a “sebzett” Gondos Dénes nyelve is megoldódik, hogy kommunista látogatói előtt - miután Gondos Pál elbúcsúzott azzal, hogy “gyertek el nálunk is egy ilyan felmentéssel, jószívvel látunk” - számot vessen fél századnyi időre kerekedő sorsával: “- Hát... sok minden nem esett jól abból, ahogy az elmúlt két hónap alatt velem bántak, s nincs értelme, hogy most mindennel kipakoljak, de az egészből a legrosszabbul az esett, hogy ilyenekkel osztottak engem egy menetbe - mossa a sebét, hogy hamarább gyógyuljon. - Nem vet jó fényt az emberre, ha saját magáról csak a jót mondja, s nem is mondom, hogy bárkinél is különb voltam s vagyok, emberek vagyunk mind,s mindenkinek van erénye is, hibája is, de én soha életemben sem meg nem rövidítettem senkit, ha csak nem akaratomon küjjel... képmutatással sem állítottam ki magamról hamis bizonyítványt, s mikor csak lehetett, a tisztességes, becsületes utat jártam, s ha nem lehetett, akkor inkább itthon ültem... nem mondhatom, hogy sok jót töltöttem, két világháború, huszonkét esztendő kisebbségi sors, négy esztendő dölyfös úri világ jutott osztályrészemül, s az idő el van telve, maholnap ötvenesztendős vagyok, s az életem el van téve a háztól, pedig az ember élete nem akármi, nem mindegy, hogy jól tölti-e vagy rosszul, még ha a boltban a gázat rosszul mérik, az sem esik jól az embernek, hát még ha az életét mérik rosszul... s nem felhányásból mondom, ha mondom, hogy biza nem esett jól, amikor az embert, éppen azok, akiktől az élete jobbra fordulását várta volna, béhajították, mint egy villa ganyét, azok közé, akik életükben örökké csak az étel mellett szerettek izzadni... akik ha egyenes út volt előttük, akkor is inkább a görbét járták, s akikben mi jó volt, csak kirakat volt, akik örökké olyan portékát raktak a kirakatba, amit benn a boltban, még a pult alatt sem lehetett kapni...” Mindez a “vallomás” még több szóval folyt, s a többel együtt helyet kapott a Korunkban is, ugyanúgy, mint az a rész, amelyben a gürcölő robot és a testi rabság alá vetett emberi létről “elmélkedett” Gondos Dénes: “-. .. Sokszor elgondolom, hogy az ember leéli az életét, s ha visszagondol: mire való volt az egész, szinte ceruzával ki lehetne számítani, hogy majdnem az egész életünket arra áldoztuk, hogy a hasunk ne korogjon, s a bőrünk ne lúdbőrözzék. Tehát alapjában véve azért volt az egész, azért éltünk, hogy ne haljunk meg. Arra a betevő falatra s felvevő rongyra ment rea az egész életünk, azért izzadtunk, azért fagyoskodtunk, gürcöltünk, sanyarogtunk egyik napról a másikra, egyik esztendőről a másikra, hogy holnap s a jövő esztendőben is legyen megint, ki izzadjon, ki fagyoskodjék s gürcöljön... Hát ezért rabja, az ember a földjének, a marhájának, mindennek: mert rabszolgája a hasának!... Van, aki az útról is felszedi az elhullott búzafejet, de a kenyeret örökké olyan szárazan eszi, mint a prézli, a túrót megcsípősödve, a szalonnát megavasodva, s még az almát is úgy eszi, hogy amelyik már rothadni kezdett, csak azt eszi, a jót nem, csak a romlóját eszi örökké, hogy ne romoljék el egészen, úgyhogy jó almát nem is eszik, csak félig rothadtat, s nem gondolja meg, hogy úgy fele az almának a ganéra kerül. Hát nem rabja az ilyen ember még az almájának is? Az a, még az almájának is rabja, mert nem azért eszik, hogy táplálkozzék véle, hanem azért, hogy ne romoljon el egészen... Nem mondom, az ember legyen takarékos, beosztó, ne pazaroljon, ne igya el, ne élje fel mindenét, mint aki a holnappal nem törődik, de azért nem az ember van a túróért, a szalonnáért, az almáért, a nadrágjáért, hanem azok vannak az emberért. Hát ezen kellene változtatni, lássa-e, elvtárs! - kezd kilyukadni a konklúzióhoz a kissé hosszadalmas fejtegetés után, s úgy néz Gidó Jancsira, mintha találós kérdést adna fel neki. - Olyan életet kéne bévezetni, hogy az ember ne legyen rabja se a túrójának, se a nadrágjának, se a földjének, se a marhájának, se a hasának! S ne legyen rabja a szerzésnek! Nem mondom, hogy dologtalanul henyéljen, de ne legyen rabja a robotnak! Becsületes, szorgalmas munka után élhessen gondtalanul, a munkája mellett pihenhessen, szórakozhasson, művelődhessék. Ne úgy, hogy vagy béül a kocsmába duhajkodni vagy a táncra tapodni egymást. Most még legalább itt van a mozi egy héten vagy két hétben egyszer, de az is még csak olyan, hogy nemegyszer hátulról, a végéről kezdik mutatni, vagy a színészeket megfordítják, a fejük tetején járatják, s még csudálkozzék az ember, ha beszéd helyett valami tikogásfélét hall, mintha torkásznák őket. - Hát ebben már igazán nem a rendszer a hibás - kacagja Csáka, hogy csakugyan, mintha torkásznák őket, úgy tikognak sokszor a színészek. - Nem is mondom, hogy az a hibás, csak felemlítém, hogyha az embernek a sok gond s baj között volna ideje s kedve szórakozni s művelődni, akkor sem volna hol. Pedig az emberi életnek úgy lenne értelme, s a föld népe is csak akkor élne emberi módra, ha gürcölés, sanyarúság nélkül s robot nélkül, tisztességes, könnyebb munkával gondtalanul, civilizáltan s kulturáltan élhetne. Hát nem? Mire való akkor az a sok emberi találmány, a rádió, a bicikli, a villany, a traktor, az aratógép s minden, ha közben az ember odáig megyen a kuporiságban, hogy a nadrágját is letaszítja a fenekéről, hogy ne kopjék, mert esetleg még az a rongy foltnak való is gond, hogy honnat kerül ki? Mert az is érték, fazakatmit adnak érte. - Egy nyelven beszélünk, Dénes bácsi! - tárja szét a karját Gidó, mintha magához akarná ölelni Gondos Dénest. - Hát mi is éppen ezt akarjuk! Azért járunk a kollektívvel a jónép között, hogy megkönnyítsük a föld népének az életét, emberivé tegyük, rábeszéljük, hogy ne gürcöljön »ki-ki magának«, hát álljanak össze, s közös erővel, közös munkával tegyék könnyebbé az életüket...” Gidó Jancsi is hosszas érveléssel kezdte mondani a maga “agitációs szövegét”, de a mappabeli beszédéhez képest az ő szava is rövidült a Korunkban, mert ott már nem mondhatta úgy: “Nem azért járunk a kollektívvel a jónépnek a nyakára, hogy zaklassuk, háborgassuk, elvegyük a nyugalmát, s megkeresítsük az életét, s nem is azért, mert nincs egyéb dolgunk...” S ettől kezdve úgy alakult tovább a Gondos Dénes és vendégei közötti vita a Korunk “nyilvánossága” előtt, hogy a február 19-én mappába írt ceruzasorok egy része egészen “törlésszerűen” hiányzott. Gidó hosszas “felvilágosító” szavaira Gondos Dénes a mappában még “szabadon” tette a választ: “- Hát a szentlecke ez - dörzsöli Gondos Dénes a halántékát, mintha gondolatait dörzsölné életre -, csak az a baj, hogy az élő valóságban ilyen Ágoston-kinézetele van neki. Úgy tudta ő is fújni a szentleckét, mintha le lett volna írva, s olvasta volna, annyi szünetet sem hagyott, hogy az irkalapon fordítson, de amikor tettre került a dolog, úgy kitekerte a nyakát, hogy a háta közepét... no, többet ittam a kelleténél, úgy látszik - neveti zavartan a nyelve félrevétését -, hogy a háta közepét is megláthatta a szentlecke.” A nyelvnek ez a “félrevétése” a Korunk-szövegben úgy “igazodott helyre”, hogy Gondos Dénes más gondolatok “élesztőséért” dörzsölte a halántékát: “- Hát ez így van - dörzsöli Gondos Dénes a halántékát, mintha a gondolatait dörzsölné életre -, csak az a baj, hogy itt nálunk nem egészen így megyen, mert itt sokszor fejete tejére fordul a betű, mint a színészek a moziban.” A Gondos Dénes ellenvetésére itt a “másik oldalról” Csáka Mózes válaszolt, és az csaknem változatlan mappaszövegként került kinyomtatásra: “- A fehér liliomnak is fekete az árnyéka - pillant a tenyerébe Csáka Mózes, amint ujjával vakargatja, mintha onnan lesné a szöveget —. csak nekünk legyen még az árnyékunk is fehér? A mi erőnk nem abban van, hogy egyáltalán nem hibázunk, hanem hogy ha hibázunk, a hibát helyrehozzuk.” Ezzel a “liliomárnyékkal” pillanatra kiéleződött a vita, végül is azonban “úgy esett”, hogy a Gondos Dénes újabb felelete egészében “kiesett” a Korunk-szövegből, miután annak az élét már tompítani sem lehetett “javító” átírással: “- Abban nincs is hiba, hogy az ember hibázik - fogja el a vitatkozás láza Gondos Dénest. - Csakhogy hiba s hiba között is különbség van! Ha én véletlenül, elnézésből belékaszálok a te füvedbe, az olyan hiba, hogy el lehet nézni, mert akárkivel eléfordulhat a legjobb akarat mellett is. De az csak a legrosszabb akarat mellett fordulhat elő, hogy a marháimat beléeresztem a kaszálódba, s leetetem a füvedet, s az már nem véletlenségből s elnézésből származó hiba, hanem rosszindulatú ártás, így van-e? Ugye, hogy nagy különbség van a két hiba között? Az egyiket nem veszi rossznéven az ember, mert az csak emberi gyarlóságból származott, de a másikat biza nem veszi jónéven, mert az emberi hitványságból származott. Itt már nemcsak az árnyék fekete, hanem a liliom is! S éppen ez a baj, látod-e, hogy az ilyen Ágoston- s Mezei-féle hibák egyáltalán nem afféle árnyék-hibák, amik csak úgy véletlen elnézésből fordulnak elő, a legjobb akarat mellett, de ti annak veszitek! Pedig a kettőt meg kéne különböztetni, mert az ilyen már nem a jóakaratú ember véletlen hibája s árnyéka, hanem a rosszindulatú ember fekete gazembersége! Hát ezért fordul a feje tetejére a betű, mire Lokra ér, mint a színészek ott a moziban sokszor.” Miután ezekből a szavakból csak annyi “hangzott el” a Korunkban, amennyit a “feje tetejére fordult betűről” szólt Gondos Dénes, Gidó Jancsi “hozzászólása” már-már mellébeszélésnek látszott volna, ha első szavával nem kötődik a “betűhöz”: “- Mit csináljunk - melegedik bele a vitába maga is -, ha tanítómestereink, akik betűbe foglalták a szocializmus elméletét, nem adtak egy triőrt is hozzá, hogy nesztek, ezen triőrözzétek le az embereket, ami nem hull ki, azzal lehet nyugodtan építeni a szocializmust, mert azok nem állítják a betűket a fejük tetejére! Sokkal könnyebb volna így, igaz-e? De hát sajnos nincs ilyen triőr, s nekünk azokkal az emberekkel kell megkezdenünk a szocializmust, akiket a kapitalizmus reánk hagyott... Nekünk milliókat kell átnevelnünk, Dénes bácsi, s nemcsak párhónapos tanfolyamon, hanem esztendők nehéz küzdelmeiben, csak nem szabad türelmetlenek s elfogultak legyünk, hogy a pártból csak Ágoston s Mezei hibáit lássuk. Maga is tudja jól, hogy nemcsak belőlük áll a világ, s ha hibáztak, s hamis felfogásuk volt egyes dolgokról, a párt alkalmat ad nekik, hogy hibáikat belássák, jóvátegyék.” Gidó Jancsi ily módon “válaszolt” arra is, ami nem hangzott el, s bár válasza egészében “pártszerű” volt, azt az utolsó mondatát neki is “le kellett nyelnie” a Korunkban, amivel “Ágostonék ügyét” lezára: “... s ha pedig nem élnek az alkalommal, s továbbra is makacsul ragaszkodnak vélt igazukhoz, akkor majd a párt tudja nélkülözni őket.Ez a kijelentés nem “tetszett” pártszerűnek, mint ahogy a pártélet valósága is azt mutatta, hogy nem a Hajdu Győzőket “nélkülözte” a párt, hanem a Földes Lászlókat, és ennek megfelelően az a rész sem került kinyomtatásra, amelyben Gidó már maga “nyelte le” eleve a szavakkal való folytatást: “Most kivételesen szándékosan törekedett arra, hogy »ne legyen konkrét«, csak kerülgető szavakkal érzékeltesse Ágoston és Mezei hamis felfogását, amit Mezei úgy fogalmazott meg, hogy az ökröt csak ostorral lehet a heréből kihajtani, Ágoston pedig a múltkori összetűzésük alkalmával úgy, hogy «kényszer nélkül, puszta rábeszéléssel nem lehet a parasztságot kollektivizálni, s bár a kényszerítés nem demokratikus módszer, a cél szentesíti az eszközt, s a parasztságot a saját fel nem fogott érdekében rá kell szorítani a szocialista útra.« Tovább ismét folyhatott a vita a mappaszöveg szerint: “- Én nem vagyok elfogult - fészkeli meg magát nyugtalanul Gondos Dénes [...] -, de éppen ez a baj, lássa-e, hogy Ágoston megyen, jő maga, aztán esetleg maga is megyen, s jő Ágoston megint, s az ember ki van téve annak is, hogy béiktatják az ideiglenes bizottságba, s annak is, hogy kulákot csinálnak belőle, s aztán keresheti az ember lámpással az igazságot! - Hiszen bár azt keresnéd, Dénes! - csap le rá Csáka, mintha idáig lesben állt volna. - De te az árnyékunkat keresed, s a lámpásoddal még meg is duplázod az árnyékunkat, az igazságot pedig várod, hogy készen házhoz hozzák... de te egy lépést is eleibe nem mennél... Mán ne haragudj, hogy a saját pálinkád s csörögéd mellett megkritizállak, de ez a valóság. Ne menjünk messze, itt van a kulákságod. Mit mozdítottál te, a kicsi ujjadat is mozdítottad-e meg azért, hogy jóvátegyék ezt a rajtad esett igazságtalanságot? Igen, hogyne: mikor szóltam, hogy add bé a felmentési kérvényedet, csak úgy odahajítottad nekem, hogy »én nem kértem azt sem, hogy reám tegyék, s nem kérem azt sem, hogy levegyék, kérje, aki reám tette!« Téged bánt, s meg vagy sértődve, ha valaki egy kicsit is félvállról beszél veled, de sokszor biza te is csak félvállról hajigálod a szavakat...” Egészében véve valóban “jelentős szerepet játszott” a regény cselekményében a közlésre kiválasztott részlet, számomra pedig az a tapasztalat lett “jelentős”, amire a részlet közlése révén szert tettem. A részlet megírásának februári és megjelenésének decemberi napjai között eltelt csaknem az egész esztendő, és én a közlési tapasztalattal “lemérhettem”, hogy az a tágabb keret, amit 1959 elején még a “szabadabb szólás lehetőségének” ítéltem, esztendő végére milyen korlátok közé szorult “a felszabadulás tizenötödik évfordulója jegyében”. A tapasztalat alapján látni lehetett, hogy az “igazságkereső lámpás” körül, amiről a II. kötet fülszövegében ugyanúgy szó esett, mint a III. kötet “vasárnapoló” fejezetében, egyre nagyobb árnyékok szorítják félre a “napfényre tartást”. Az árnyéknak a szembetűnő sötétje a fejezet legutolsó szavaira is rávetült, amikor a vendégek épp a “lámpagyújtás” pillanatában elindultak a “középparaszttá visszaminősített” gazda házától, de a kapu külső felén már nem virított a mészfehér betűkkel odameszelt megszégyenítés, ami február 21-én a fejezet zárósora volt a mappapíron: “Mint sötét posztón a fehér cifraság, a novemberi szürkületbe homályosuló kapun élénken virít a felírás: »Itt lakik egy kulák-szekértoló«.”

Minden tekintetben tanulságos volt számomra az év végi Vasárnapolás a Korunkban: olyan volt, mint egy évzáró-évköszöntő “mérleg”, amellyel mérni lehetett az eltelt esztendő “mivoltát” éppúgy, mint az új esztendő kilátásait. Felmérve minden tanulságot, nem töltött el maradéktalanul a “derűs munkakedv” érzése, még azzal együtt sem, hogy az esztendő fordulóján bekövetkezett “írói munkám körében” az a kedvező fordulat, hogy éppen egy trilógia befejezése után “dolgozószobát” kaptam az államtól az írói munka végzéséhez. Túl mintegy ezer oldalon, épp akkor jutott az íróasztalom külön helyiséghez, amikor pillanatnyilag nem sok dolgom volt az íróasztal mellett. Holott az állam még a “környezetet” is úgy biztosította a “munkakedvhez”, hogy új lakásunk tömbjének három emeletén mintegy “irodalomtörténeti honosítást” végzett: az életkori “grádicsoknak” megfelelően a kapubejárat fölötti függőleges soron az első emelet lakója lett az idős Kós Károly Ida nénivel, “fejük fölött” a második emeletet elfoglaltam én a feleségemmel, a leányommal és a harmincadik évemmel, s fölöttünk a harmadik emeletet birtokba vette páros másodmagával a három prózaíró legifjabbika, Vasile Rebreanu. Három szűk kis írói dolgozószoba került ily módon egymás fölé-alá, ám együttesen sem lehetett volna őket “elefántcsonttoronynak” tekinteni, miután mindhárom írói világ a maga módján “elkötelezett” volt, és a közvetlen környezeti kép is az “épülő szocializmus” állványait-falait mutatta, legközelebb az udvarunk Malomárok felőli oldalán, ahol úgy folyt a kőművesek munkája, hogy szobám ablakából naponként* követhettem az előrehaladást, amit almási házunk építésénél nem tehettem meg... S a hajnali áruszállítás-kirakás korán ébresztő zajain túl a tér piaci panorámája is hangulatos-szórakoztató látványt nyújtott, Irma a bevásároló útja előtt olykor még azt is “eljátszotta”, hogy az “erkélyajtón” kitekintve “kinézte magának” az asztalok “legjobb áruit”, csütörtök és vasárnap délutánonként meg a széki leányok-legények színes “egyenruhás”, “lábsifitelős” táncköreinek forgatagától kaptunk “kulturális műsort” a piacos lakásunk jóvoltából. Előnye volt az új lakásnak még az is, hogy én a szerkesztőségi “piacomhoz” még közelebb kerültem, ami mintegy térbelileg is kifejezte azt a közelebbi “kötődést”, amellyel - nem lévén elfoglalva nagyobb írói munkával - tevékenyebben “bekapcsolódtam” a szerkesztőségi életbe és prózarovatos munkába. A tevékenyebb részvételt maga a szerkesztési munka egyébként különösebben nem igényelte, mivel a “lapcsinálás” ekkor már “könnyű dolog” volt: egy évvel a “Földes-ügy” lezárása után a “békés eseménytelenség” jellemezte az irodalmi életet és magát a lapot is, a “szocialista realizmus” általánosan tért hódított az irodalmi alkotásokban, s az új esztendő első számától kezdődően még a “piacra kerülés” napja tekintetében is visszatért a szerkesztőség a “Földes-idők”, az “56-os bonyodalmak” előtti “pénteki Utunkhoz”. A szerkesztőségi életnek és a lapnak a “mozgalmassága” egyre inkább abban “merült ki”, hogy sok volt a “kiszállás”, a “riportút”, a “találkozás az olvasókkal”, a lap hasábjain pedig a “vívmányriport”, az “időszerű publicisztika” s általában a “szocialista építést” tükröző, az “új embert” megjelenítő költői és prózai mű. Ennek a “fejlődésnek” egyik legszembetűnőbb és legjellemzőbb példája a hatvanon jóval túl járó Bartalis Jánosnak a szemléleti-költői “megújulása” és “megfiatalodása” volt, akit én egy jó évtizeddel azelőtt, még keresztúri diákként György Dénes “szavalata” révén a De különben csend van költőjeként ismertem meg, s akinek csendes személyére úgy néztünk egyetemista korunkban a Kar könyvtárosi posztján, hogy az “ösztönös líra”, a “bukolika” költőjét láttuk benne az irodalmi kurzusunk tanítása szerint. Most ez a Bartalis János lapunk február 19-i számának első oldalán egy “elvtársköszöntő” verssel jelent meg, Köszöntlek, elvtárs! cím alatt költve “szabad sorait”: “Most minden oly könnyű, csodás! / Emelnek szárnyak. / Megyek új csúcsok felé: / testvér-világ vár, / új munka, új láz, új feladat. / A gyár, műhely tárja kapuját, / s én frissen, kedvvel lépek be az ajtón. / Köszöntlek, elvtárs! /. ..Ki eddig szelíd mezőkről / s a piruló búzákról és gyenge füvekről / mondtam éneket, / most a szörnyű-erős vasnak / szörnyű-szép dalát dalolom, / amiből épül a világ. / A munkát dalolom, / a lebírhatatlan és legyőzhetetlen / erőt dalolom, / aki vagy. /. ..Kint fehér tél havaz. / Köszöntlet, elvtárs!” A költői nemzedékek “középső emeletén” három héttel azelőtt, január 29-én a “derékhadhoz” tartozó Hajdu Zoltán egyik versében a szülőföldvallomását dalolta Bölcsőm fészke címmel: “Bölcsöm fészke, Maros-rajon, / Marosszék fáján friss hajtás, / hol nagyapám még tutajon / ringatta álmát: szalmás // kunyhót; vályog palotának, / s belé egy kis boldogságot, - / Maros-rajon táltos szárnnyal / most a jövő elé vágott. // Hej, tutajos öregapám / s te hajdani kondás dédem, / gróf Teleki nem ül kaján / gőggel már a szegény népen, /. ..Az egykori cselédnépek, / tutajosok, volt kondások, / mindegyike nagyot lépett, / a munkások mellé társult, // s a közösben most nem holmi / kunyhóról sző félszeg álmot, / kitervelte s megteremti / a kollektív-boldogságot.” A legfiatalabb verselő nemzedéket többek közt a lap “Szerkesztői üzenetek” rovatában lehetett látni egy héttel a Hajdu Zoltán versközlései után, február 5-én, amikor az egyik szerkesztői választ egy székely diák kapta: “Csiki László, Sepsiszentgyörgy: - Nincs abban semmi furcsa, hogy diák létére verset ír. Ellenkezőleg: azon csodálkoznánk, ha nem írna. Beküldött verse ügyes, kerek, egyszerű kis versike, gyereklapba való. Küldjön többet.”

 

Részlet a Képek a Kutyaszorítóból cíkéziratból.