Július 1997
Tudat és történelem

A könyvtáralapító Teleki Sámuel

Tonk Sándor

1736-ot írtak, amikor Apor Péter altorjai udvarházában pontot tett az erdélyi hagyományos világot temető műve, a Metamorphosis Transyluaniae végére, amelyben a fejedelemség korának Erdélyét, a „tündérkertet” sirató székely főrend mintegy végítéletet mond a Habsburg-uralom alá kényszerített ország és társadalma fölött. Munkája évszázadokra határozta meg az erdélyi ember történeti tudatát, a 18. századról alkotott képét. Apor Péter szellemében a 18. század a nemzeti függetlenség végét, a hagyományos erkölcsi értékrend feladását, az erdélyi magyar társadalom kiszolgáltatottságát, háttérbe szorulását eredményezte.

Véleménye nem volt alaptalan. Ám művének befejezése után három esztendővel, 1739-ben, egy másik udvarházban, a Maros menti Gernyeszegen megszületett egy gyermek, akinek jövendő életútja megcáfolni látszik Apor Péter komor jóslatait: Teleki Sámuel. Későbbi élete folyamán ugyan ő sem fordította meg Erdély történetét, de eszméivel, munkásságával élő cáfolata volt annak, hogy a 18. század csupáncsak a gazdasági, a nemzeti, az erkölcsi hanyatlás százada lett volna.

Ezt a gondolatsort egy nemrégiben megjelent tudományos munka* indította el, egy olyan munka, amely alkalmas arra, hogy a 18. századi Erdélyről, az erdélyi társadalomról mondott komor ítéletet megfellebbezze.

Az 1990-ben működését újrakezdő Erdélyi Múzeum-Egyesület ez ideig talán legrangosabb olyan kiadványáról van szó, melynek nemcsak a szerzője erdélyi, hanem főszereplője, Teleki Sámuel is olyan rendkívüli egyénisége az erdélyi históriának, akit ugyan nem felejtett el egészen az utókor, hiszen marosvásárhelyi Könyvesháza, mint közösségünk büszkén emlegetett nagy értéke, nem engedte nevét feledésbe veszni, de akinek személyiségét ettől fogva éppen a bemutatandó munka alapján fogjuk tudni a maga igazi, valós nagyságában, méltó módon értékelni.

Sajnos azt kell mondanunk, hogy a valóban nagyszabású, tiszteletet keltő marosvásárhelyi Teleki Téka léte felett érzett jogos büszkeségen, a nagy emberi alkotást megillető csodálaton túl az elmúlt évtizedek, mi több, évszázadok alatt igencsak keveset tett az erdélyi magyar tudományosság, a történetírás, a művelődéstörténet-írás annak érdekében, hogy megismertesse azt az embert, akinek műveltsége, tudományszeretete, közössége, népe iránti felelősségérzete, az erdélyi magyarság felemelkedéséért való fáradhatatlan munkálkodása eredményeként felépült a könyvesház, akinek áldozathozatala nyomán megteltek a könyvtárterem szekrényei a korabeli tudományosság reprezentatív műveivel, ami által Marosvásárhely az erdélyi művelődés térképén olyan centrummá emelkedett, ahol hamarosan megtörténhetett a kísérlet az első erdélyi magyar tudományos társaság létrehozására, Aranka Györgyék Nyelvmívelő Társaságának megszervezésével.

Való igaz, önmagában a téka, a könyvtár elegendő ahhoz, hogy Teleki Sámuelnek helyet biztosítson az erdélyi magyar história nagyjainak panteonjában. De az, hogy mennyire jogos neve mellé odahelyezni a rendkívüli egyéniségeket megillető nagy jelzőt, csak most, Deé Nagy Anikó munkájának megjelenése után vált világossá. Ez ideig ugyanis még a szakmabeliek közül is csak keveseknek adatott meg, hogy a tények, a történeti források, Teleki Sámuel személyes feljegyzései, levelezése, naplói ismeretében, azok tükrében szembesüljenek a könyvtárteremtő főúr igazi emberi értékeivel, lelki nagyságával. Deé Nagy Anikó könyve ezt most lehetővé teszi, amikor Teleki Sámuel életének, munkásságának, életvitelének, tudományos törekvéseinek, tudomány- és iskola-, művelődésszervező és -pártfogó közéleti pályájának, könyvgyűjtése történetének bemutatása mellett közzéteszi Teleki Sámuel eddig kiadatlan levelezésének, személyes iratainak egy részét. A legszemélyesebb megnyilvánulások sorait olvasva lehetetlen nem érzékelni azokban az igazi emberi nagyságot. Teleki Sámuel nem azért volt nagy, mert erdélyi viszonylatban tehetős, gazdag főúrként javait nem idegenben, nem önös céljait hajszolva fecsérelte el (habár ez sem megvetendő), de nem is csak azért, mert őseitől örökölt birtokát, Isten adta tehetségét, tudását jóra használta, hanem elsősorban amiatt, mert lélekben volt nagy, akinek életét, mindennapjait, munkáját áthatotta a rendíthetetlen kötelességtudat, a szilárd erkölcsiség, melyek segítségével a legnehezebb választások előtt is megtalálta a saját erkölcsi mércéje szerinti és a közösség érdekei által is megkövetelt megoldást, a követendő utat. Csak ilyen erények birtokosa lehetett négy olyan ellentétes és ellentmondásos uralkodói egyéniség, mint Mária Terézia (1740—1780), II. József (1780—1790), II. Lipót (1790— 1792) és I. Ferenc (1792—1835) császár hivatalnoka úgy, hogy nem alázkodott meg, nem lett udvaronc, nem adta fel Erdély érdekeit, nem adta fel hitét, erkölcsi meggyőződését, nem adta fel céljait, népe felemelésének szolgálatát. Egyénisége mintegy cáfolata a történetírásban még mindig élő


ama tévhitnek, miszerint a felvilágosodás egyszersmint az erkölcsi szabadosságot, a kötelességtudásbeli lazaságot is jelentette. Teleki Sámuel leveleit, vallomásait, hivatalos iratait olvasva megismerjük a meleg szívű férjet, családapát, a visszafogottan vidám kedélyű embert, a lelkiismeretes hivatalnokot, a vezetésre hivatott s annak tudatában, ha kell, konok és kemény kezű főurat, a tudós mecénást egyaránt. Éppen ezen emberi értékei révén tartozik az erdélyi múlt nagyjainak sorába, és lép Bocskai István, Bethlen Gábor, az öreg Rákóczi György, Apafi Mihály és a sokat vitatott ős, Teleki Mihály örökébe.

Eletében, mint minden igazi nagy embert, tisztelték vagy éppen gyűlölték kortársai. Az utókor azután az egekig magasztalta vélt vagy valós nagyságát, miközben a rajongó tisztelet homályba szorította legfontosabb emberi erényeit. Máskülönben az elmúlt évtizedekben az arisztokráciát a történelem színfalai mögé utasító történetszemlélet sem kedvezett emléke méltó ébren tartásának. Nemzedékek nevelkedtek fel úgy, hogy benne és osztályos társaiban csak a földesurat, a népnyúzó kizsákmányolót látták. Jellemző, hogy a közelmúltban, amikor egykori lakóhelyének népe elismerést érdemlően a hivatalosságokat megelőzve emléktáblával tisztelte meg emlékét Sáromberkén, az emléktábla szövegébe nem merték odaírni azt, ami volt Teleki Sámuel, tudniillik a „falu földesura”. Pedig Teleki Sámuel — ezt a könyv olvastán bizonyítani nem szükséges — a föld igazi ura volt, olyan ura, aki tudta, hogy a jólétet biztosító birtok kötelességet jelent, a reá bízott javakkal sáfárkodni nemcsak a maga és szerettei, családja érdekében kell, hanem azért is, mert gazdagsága a közösség gazdagsága is, mert a gazdagság azért adatott, hogy gondoskodjon a reábízortakról, birtoka népeiről, akiknek jótevő patrónusának lenni a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozott számára. Ezért volt Teleki Sámuel a könyvtáralapítás mellett templomot, iskolát építő, diákokat pártfogoló, közhivatalt és szolgálatot vállaló, tudományművelő, tudósokat istápoló nagylelkű nagyúr.

Az elmondottak már jelzik, hogy bonyolult, nagy körültekintést, felkészültséget igénylő feladat Teleki Sámuel munkásságának bemutatása, helyének kijelölése az erdélyi társadalom, az erdélyi magyar művelődési törekvések, megvalósítások sorában. Olyan feladat, melynek sikeres megoldása feltételezi a reá vonatkozó forrásanyag lelkiismeretes feltérképezését, felkutatását, számbavételét, tanulmányozását, feldolgozását. Szerencsére — a jelen kiadvány ismeretében nyugton elmondhatjuk — Teleki Sámuel szétszórtan őrzött írásos hagyatékának egybegyűjtése, földolgozása emberére talált, amikor ezelőtt három évtizeddel Deé Nagy Anikó mint a Téka kezdő könyvtárosa feladatul tűzte maga elé a könyvtáralapító Teleki Sámuel életének, munkásságának feldolgozását, megismerését, megismertetését.

Könyvében Deé Nagy Anikó, miként azt megnyerő szerénységgel és a feladat igazi nagyságát érzékelő kutató alázatával írja, nem kíván többet, mint a könyvtáralapítót és az embert bemutatni. Közben azonban akaratlanul is túllépi az önmagának szabott szoros keretet, és rendre jeleníti meg előttünk a gyermeket, a külföldi tanulmányokat folytató főúri peregrinust, a férjet, az igazi élettársat és apát, a körültekintő gazdát, a jobbágyainak testi és lelki jólétéért felelősséget vállaló földesurat, a közhivatalnokot, a közügyekben forgolódó arisztokratát, a tudós filológust, a matematika, a természettudomány kérdései fölött töprengő kutató elmét, az erdélyi iskolaügy megjobbításáért, az erdélyi református anyaszentegyház szolgálatában fáradozó tisztségviselőt, a felvilágosult gondolkodót. Deé Nagy Anikó szakavatott és tájékozott vezetésével megismerkedhetik az olvasó Teleki Sámuel tevékeny életének életkereteivel: a lakóhelyekkel, Celna, Sárd udvarházával, a sáromberki kastély mindeddig meglehetősen homályba vesző építéstörténetének hiteles adataival, a szebeni, bécsi otthonokkal, azok berendezésével, egy 18. századi erdélyi főúr tisztesen előkelő, a pazarlást, a hivalkodást kerülő mindennapjaival. És végül megismerkedünk a BIBLIOTHECA, a könyvesház történetével, Teleki könyvgyűjtésének kezdeteivel, a korabeli könyvkereskedelem működésével, a könyvtárépítés, szervezés, rendezés, fenntartás számos ügyes-bajos gondjával, a könyvtár értékeivel.

Bátran elmondhatjuk: nagy tudományos teljesítmény a Deé Nagy Anikóé. Ennek igazát akkor érzékeljük teljes valójában, ha az erdélyi magyar tudományosság mai állapotára tekintünk. Mert az 1989 utáni változások nyomán a sajtó, a hosszú időn át gúzsba kötött könyvkiadás, az alkotó ember elfojtott közlésvágya felszabadult ugyan, de az újonnan nyert szabadság kábulatában néhány érdemes munka mellett diadalát ülte és üli a dilettantizmus, az elsietett, elhamarkodott, a gyors sikerrel és anyagi előnyökkel kecsegtető közlési lehetőség. Miközben egyre ritkulnak a sorai azoknak az igazi tudományművelőknek, akik készek egy életet alázattal és — ha kell — lemondások árán is a nagy feladatnak szentelni, akik éveken, évtizedeken át szorgosan munkálkodnak, búvópatakként, láthatatlanul és visszhangtalanul végzik kutatásaikat abban a hitben, hogy beérik a termés, s megadatik számukra az alkotó tudós legnagyobb öröme és elégtétele, és egykor, miként a napfényre bukkanó búvópatak, a tudós társadalom, az, olvasóközönség elé kerül művük. Úgy hiszem, hogy ennél nagyobb elégtétel nem érhet értelmiségi embert.

Végezetül még csak annyit: reméljük, hogy Deé Nagy Anikónak lesz még kedve, kitartása arra, hogy a Teleki Sámuel levelezés, amiből most ízelítőt nyújtott csupán, sajtó alá rendezze és egészében az erdélyi tudományosság rendelkezésére bocsássa.

 

 

Deé Nagy Anikó: A könyvtáralapító Teleki Sámuel. 1997.

       Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár,