Július 1997
Tudat és történelem

Camil Mureşanu

Történelem és tudat

 

Senki se tudjon meggyőzni arról------- sem szóval, sem tettel-------- ,

hogy kimondd: olyasvalamit fogok elkövetni, amit te helytelenitsz...

PÜTHAGORASZ

 

Az alábbi gondolatok közti — a címben megfogalmazott — kapcsolatot gnoszeológiai, metodológiai és etikai értelemben tárgyalhatjuk.

A gnoszeológiai vonatkozást magának a történelem alakulásának a folyatama kínálja, vagyis az embernek a múlt megismerésére irányuló érdeklődése. Volt egy időszak, amikor a múlt eseményei vallásos invokációkban, mágikus praktikákban, a kezdetleges művészetek megnyilvánulásaiban öltöttek homályos és szimbolikus formában testet. A primitív emberiség szellemiségének e megnyilvánulásaiban a múltnak a nem szándékos jelenléte figyelhető meg.

Egy adott pillanatban azonban „emancipálódott”, a kíváncsiság, a tudásvágy autonóm tárgyává vált. A múlt iránti érdeklődés tudatosodott, s e gesztus még jelentőségteljesebbé vált, amikor olyan célokat rendeltek mellé, amelyek elérését a jelen vagy a jövő számára hasznosként tételezték. A múltnak önálló tárgyként való tudatos és nem empirikus értelmezése — mely az emberi egzisztencia számára jelentőséggel bír, és hozzájárul bizonyos célok felvázolásához — jelentette alapjában véve a történelem születését.

E vonatkozásban a tudat pszichológiai értelemben tárgyalandó, és bármiféle megismerés, implicite a történelem alakulása megismerésének alapvető elemét jelenti. Kapcsolata a történelemmel máig sem veszett el, bár az évezredek folyamán ez axiomatikus igazságokká és értékekké halványult.

A kognitív tudat eme szerepének legfelső foka a történelemmel és a történetírással való kapcsolatában az a stádium, amelyben a múltat nemcsak rögzíti, de ellenőrizni kezdi; nem annyira a múlt megismerésére törekszik, mint inkább dekantálni kívánja a rá vonatkozó igazságot. A megismerési vágyhoz e stádiumban a kritikai szellem is társul.

Ez az a pillanat, amelyben a tudat a történelemmel szemben magasabb rendűvé válik, legitimálja ez utóbbit, tudományos tudattá alakul. A megismerési aktusok pszichológiai mechanizmusainak működését kiegészítve bevezeti ezek rendszerezését, sajátos metodológiát dolgoz ki számukra.

Ez a történelem—tudat kapcsolatrendszernek egy második jelentése. A történelmi genézis tényezőjéből a tudat olyan tényezővé válik, mely emezt tudományos rangra emeli.

E szférában, melyről beszélünk, interferenciák jelentkeznek a tudat megnyilvánulásai metodikai és etikai jelentése között a történelemmel kapcsolatban. Hiszen nyilvánvaló, hogy az igazság felfedezése, illetve a torzításoktól való megtisztítása morális kritériumokat sem nélkülöz. Mégis, a két jelentés közti disztinkció megmarad a történetírást majd egy évszázada foglalkoztató dilemma kapcsán: az objektivitás és szubjektivitás ellentéte vonatkozásában a történelmi kutatás és történetírás tekintetében.

A történetírás évezredeken keresztül nem tudatosította ezt a dilemmát. Számára az objektivitás jelentette az egyetlen alternatívát, a történész egyetlen opcióját egy komoly munka kontextusában, per definitionem elutasítva az előre megfontolt hamisítást. Ez utóbbiak zömét egyébként sosem vallották be, szintén objektív igazságokként kezelték, az értékítéletek bizonyos kritériumai és koordináta-rendszerei függvényeként. Azok a mai történészek sem cselekszenek másként, akik árulást követnek el a tudományos kritika törvényei ellen, s az identifikáció, valamint a tények értékelésének egyoldalú kritériumait vezetik be.

Az ókorban Polübiosz egyszerűen és kategorikusan kijelentette, hogy a történelem azzal a sajátos minőséggel rendelkezik, miszerint a tényeket az igazságnak megfelelően mutatja be.

Az idő tájt senki sem ébredt rá az értékrendek pluralitására, melyhez a történészek jóhiszeműen hozzárendelték a tényeket, miközben igazaknak kiáltották ki őket. Az egyéni értékelés eszközeit használták, melyek egy mondellált történelem írását szolgálták, tulajdonképpen a mentalitásukat tükröző társadalmi és politikai építkezési klisék alapján.

Az európai középkor folyamán az egyetemes modelláló klisé a keresztény doktrína volt. A középkori történetíró határozott koncepciójában az igazság a földi lét mulandó tényei és a hit revelációi közti kompatibilitást jelentette. Olyannyira, hogy ez utóbbiak gyakorta a személyes koncepciók helyét foglalták el: a világ története nagy vonalakban megfelelt a Teremtés Könyvébe foglaltaknak s az Ó- és (Újtestamentumban leírtaknak.

A jelenkor magával hozta a történetírás tudományos és kritikai fejlődését, melynek utolsó megnyilvánulása a 19. században a történelmi pozitivizmus.

Ebben az időben alakult ki a meggyőződés, miszerint a történésznek kötelessége — és képes is rá —, hogy felfedezze a történelmi igazságot, illetve hogy úgy ismertesse a tényeket, „ahogyan azok végbementek”. E mentális légkörben a történészi tudat mind erőteljesebb „elszemélytelenítését” várták el. El kellett távolodnia a kutató szubjektumától, és azonosulnia kellett a kutatás tárgyával. A nagy német történész, Ranke — akinek az a jól ismert megfogalmazás is tulajdonítható a tényekről, „ahogyan azok a valóságban végbementek” — egyebek mellett azt nyilatkozta, hogy amennyiben módja lett volna rá, legszívesebben „száműzte volna magát” műveiből.

A történelmi gondolkodásnak ebben az időszakában a tudatot tehát maximálisan „objektiválták”: szerepe tudományos-módszertani; azt mondhatnánk, hogy akár összetéveszthető azzal a rációval, mely a 18. század, a felvilágosodás századának optimista láttatásában képes megérteni az ember és a természet bármely titkát, azzal a feltétellel, hogy helyesen, a Discours de la méthode-ban fellelhető, híres karteziánus elveknek megfelelően alkalmazzák őket.

De ugyanabban az időszakban (a 18. század vége—19. század) találkozunk a tudat fogalomnak egy más értelemfejlődésével a történelemmel való korrelációban. Akkor kezdtek el beszélni „történelmi tudatról”, mely az ember történelemben élésének érzését jelentette, és azt, hogy az embert kizárólag a történelemben és történelmen keresztül lehet megérteni, illetve magyarázni, „történelmi lényként” értelmezni — hogy Lucian Blaga egy művének címét idézzük.

Az imigyen értelmezett történelmi tudat egyrészt a historizmus koncepciójának alapját képezte. Ez végső soron a történelemnek a hegeli filozófia alapján való értelmezését jelentette, mely a világ autonóm létrejöttét a lét egyetlen és totális realitásaként tételezte. Ugyanennyire igaz azonban az, hogy a historizmus egyidejűleg kidomborította az emberi tapasztalat sokrétűségét, ennek egyedi és irreverzibilis jelenségekben való megnyilvánulását, mely tendencia utat nyitott a gondolkodás szabadságának. Másrészt a történelmi tudatnak ugyanez a formája politikai-nemzeti konnotációval telítődött. A nemzeti identitás megalapozását jelentette egy közösség kollektív mentalitásában, mely a múltra — mint legfőbb érzelmi és formatív értékre — alapozott. A hegeli filozófiai rendszer komplexitásában azonban különböző tételek támpontjai lelhetők fel. Míg a természet és társadalom objektív, egységes és autonóm fejlődésének támadhatatlan argumentuma, Hegel kijelentette, hogy bármely történelemben a történész a maga „szellemiségével” vesz részt, vagyis a jelennek és az aktualitásnak a konkrét nézőpontjával. Ugyanakkor arra biztatta a történészeket, hogy fedezzék fel „a történések és tények vezérelvét”, nem csupán külső rendjüket.

Míg a pozitivizmus a történész tudatát a múlt tényeinek a megismerhető egyetemességen keresztüli tükörnek tételezte, Hegel azt sugallja, hogy a történész, a történészi tudat aktív szerepet játszik a tények viszonylatában, szelektív szerepet tölt be, mely lényegük, egyetemes jelentésük felfedezésére hivatott.

E gondolat fokozatos felismerését követően megkezdődött az a modern szakasz, mely a történelem és tudat közti kapcsolatokat stabilizálta.

Meg kell állapítanunk, hogy egy ilyenfajta folyamat egyik feltétele a humán tudományok objektivitásába vetett hit lerombolása volt. Mert mindaddig, míg elfogadott volt, miszerint a múlt objektívan megismerhető — olyan rigurozitással, mely az egzakt tudományokra jellemző —, a történész tudatát, mint fentebb is említettük, metodológiai tanácsadóvá degradálták.

A felvilágosodás racionalizmusa úgy vélte, a történésznek igenis a történelem tényeinek bírájává kell válnia. Bírává, hiszen birtokában van a ráció csalhatatlan eszköztárának, mellyel az összes tévedés — a „helyes úttól” való eltérés — felismerhető és kiigazítható.

A 19. század pozitivizmusa nem adott lehetőséget a történész számára semmiféle állásfoglalásra egy valamiféle történetkritika szellemében, s a faktologikus igazsággal való azonosulásra késztette őt. „A történettudományt — mondotta Fustei de Coulanges — olyan szövegek alapján művelik, melyekhez nem szabad magánvéleményeket mellérendelni.”

Ilyen körülmények között a történelem—tudat ellentét a determinizmus és szabadság alternatívájaként tételeződött, s újjáéledt — más terminusokkal és más kontextusban — a kereszténység híres vitája az emberi szabad akarat és az Isten mindehatósága között.

A múlt század vége felé a tudományos felfedezések is nyilvánvalóvá tették, miszerint a világegyetem a maga világos és véglegesnek hitt struktúrájában, mozgástörényeivel együtt* hihetetlen komplexitású, ami a fizikai világ alapfogalmainak újragondolását feltételezi, és megkérdőjelezi teljes megismerhetőségének lehetőségét a gondolkodás és a megértés mindaddig használt eszközeivel.

A „szcientizmus”, a tudományban való feltétlen hit megingása maga után vonta a történelmi pozitivizmus elleni széles körű kritikát is.

E kritika arra a következtetésre jutott, hogy a természettudományoknak, illetve a humán tudományoknak különböző kutatási területük van, s ezeket különböző módszerekkel kell megközelíteni. A természet vizsgálata az okok magyarázatával történik, míg a humán tudományokban a szándékok, motivációk, a cselekvés céljai kell hogy a megismerés tárgyát képezzék. A történelmi gondolkodásban ilyenformán bekövetkezett az „ítélőerő új kritikája”, mely azzal a következménnyel járt, miszerint a történelemben nem létezik és nem létezhet teljes objektivitás, a történész szubjektivitása nem „receptálja” a történelmi ismereteket, hanem „organizálja”, strukturálja azokat. Ennek az új nézőpontnak a függvényében Kantot parafrazálva elmondható, hogy nem létezik „önmagában” lévő történelmi megismerés, csupán egy „nekünk szóló”.

E koncepció a történész tudatának, a valóság „felépítését” célzó szabadságának rehabilitációját jelentette. Az „építés” nem a források adta információkkal szembeni önkényességet jelentette, még kevésbé a hamisítást. Hanem egyszerűen egy olyanfajta történetírást, melynek velejárója annak a tudatosítása, hogy elfogadjuk a történész részvételét az eseményeknek adott verzió konfigurációjában. „A történész — írta még 1874-ben Francis Herbert Bradley angol filozófus Presuppositions of Criticai History című munkájában — nem művelheti másképp a történelmet, csupán ha hozzáadja önnön tapasztalatát és megértését, interpretációját és a tények rendszerbe szedését.”

Egy Mommsem kaliberű „szent szörnyeteg” pedig így nyilatkozott: „történelmet sem csinálni, sem írni nem lehet gyűlölet és szeretet nélkül”. Az ókori római történelem legavatottabb ismerője így mondott ellent a nagy római történésznek, Tacitusnak. És igaza volt: a „sine ira et studio” látszata mögött Tacitus, szándékán kívül, a legcsillogóbb példáját adta az „állásfoglalásos” műnek, mely összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint ha tiszteletben tartotta volna a tökéletes (és teljesíthetetlen) objektivitás jelszavát.

Következésképpen már közel egy évszázada általánosan elfogadott az a szemlélet, miszerint a történetírás nem az eseményeknek a történész kognitív tudata általi színtiszta visszatükrözése, hanem a tények szintézise, olyan formában, ahogyan azok a forrásokban és a történész tudatában megjelennek.

Számos megállapítás támasztja alá ezt a szemléletet. „A távolságtartás — írja az amerikai Carl Becker — kevés történelmi művet produkál, s többnyire értéktelent, mert a [tárgyától — szerző megj.] távolságot tartó intellektus tehetetlen, úgy hever a történeti tények között, mint a demagnetizált acél a vasreszelék között.” Rendkívüli revelációval bírnak Paul Ricoeur megjegyzései (Histoire et vérité. Paris, 1965. 34.): „A történelem a történész szubjektivitásának reflexiója, hozzá kell tennünk azonban, hogy a történész nevelőleg áll hozzá a történészi szubjektivitáshoz. A történetírás teszi a történészt, mint ahogyan a történész teszi a történetírást. Vagy még inkább: a történészi hivatás teszi mind a történetírást, mind a történészt. Valamikor a ráció ellentétben állt az érzelmekkel, a képzelőerővel: ma ezeket újra ötvözzük valamilyen formában a rációval, elfogadva egy kutató és patetikus ego jelenlétét, esetleges ellenérzésekkel és vádbeszéddel.”

Miután újra domináns helyzetbe került a történeti objektivitással szemben, a történész tudata — megállapítva az objektivitás relativitását — felméri önnön korlátait is. A szubjektivitás „részvétele” a történelmi tények megértésében a preferenciák, ellenszenvek, csoportelőítéletek — társadalmi, politikai, szakmai, vallási stb. —, nevelés, erkölcsi meggyőződés föggvényében alakul. A helyzetet némiképp módosíthatja a tudat belülről fakadó „önkiértékelése”, mely bizonyos fokig ellensúlyozhatja e torzító komponenseket. A helyzet akkor válik súlyossá, amikor — és ez sajnos, gyakran megtörtént az idők folyamán — a történész tudatára külső nyomás, többnyire politikai jellegű nyomás nehezedik. S ezek nemcsak totalitáriusok lehetnek; a legteljesebb demokráciában is érezheti korlátok közé szorítottnak magát az egyéni, főként az elit tudat az intoleráns és ellenőrizhetetlen tömegmegnyilvánulásokkal szemben.

A fentebb említett csoportelőítéletek fejezetnél az önkiértékelés középpontjában a nemzeti előítéleteknek kell állniuk. Szintén a pozitivista objektivitáshoz hűséges Fustei de Coulanges mondotta: „a hazafiság erény, míg a történelem tudomány: a kettőt nem szabad összetéveszteni egymással”. És sokkal előtte Montesquieu: „Légy őszinte mindig, a hazádat illetően is. Minden állampolgárnak kötelessége életét adni a hazájáért, de senki sem kényszeríthető arra, hogy hazudjon érte.”

A történelem—tudat viszonyt érintő megjegyzések között a történész erkölcsi tudatát is érintenünk kell. A történelem tórájaként játszott szerepét mindazok megkérdőjelezték — amint már említettük —, akik számára a legfontosabb feladat a történelemnek a tudomány rangjára való emelése volt. S az erkölcsi vetületek zavaró tényezőkként szerepeltek eme aspirációk közepette. Többnyire az erkölcs relatív mivoltával, társadalmi-történelmi körülményektől való függőségével érveltek, mely tér, idő és akár individuumok függvényében is változik. „Minden etika — mondották — történelmi. Egy bizonyos kor etikai rendszere nem más, mint az erkölcsi erőkről és fogalmakról addig a korig felhalmozott ismeretek szintézise.”

Századvégünkön a történész erkölcsi tudata visszanyerte a történetírásban valamikor betöltött szerepét. Egy pillanatra paradoxálisnak fog tűnni a kijelentés, miszerint az utóbbi évszázadok legembertelenebb jelenségei — a második világháború és a jobb-, illetve baloldali szélsőséges diktatúrák — rehabilitálták a történésznek azt a jogát, hogy saját etikai tudata függvényében fejtse ki véleményét.

Az 1933—1989 közötti események nagy részét illetően nem kétséges: a történész nem szorítkozhatott ezek ismertetésére és magyarázatára; a legmagasabb erkölcsi értékek — az élet és az emberi méltóság tisztelete — szellemében el kellett ítélnie őket. Az utóbbi fél évszázad története fellázadt az irracionális ellen, melyet a század első felében dogmatizáltak, s amely az emberiséget katasztrófába sodorta.

A vészharangot, mely az erkölcsi tudatra és felelősségre apellál — nemcsak a történészekére, de a politikusokéra és az összes döntő tényező erkölcsi tudatára—          épp századunk elején húzták meg. 1915-ben Rafael Altamira spanyol történész feltette a kérdést, miszerint az emberiség nagy megvalósításai nem ítéltetnek-e halálra a gondolkodásban bekövetkező egyetlen nagy metamorfózis következtében. Pesszimista hangvételű kérdését az anyagi megvalósítások és az etikai fejlődés közti óriási aránytalansággal támasztotta alá. „Az erkölcsi fejlődés

        írta az idézett szerző — még mindig mérsékelt, az erkölcsök nam javulnak, és az etikai doktrínákat a többség nem ülteti gyakorlatba.” (The Theory of Civilisation. Houston, 1915. 252.)

Altamira gondolatai megalapozták a két háború közötti időszakban a tudomány és anyagi kultúra, illetve az intézmények és erkölcs közötti diszkrepancia elméletét.

Ilyen vonatkozásban a „kulturális eltolódás” jelenségéről kezdtek beszélni, mely veszélybe sodorhatja a modern civilizációt. „Az emberi történelem — mondta H. G. Wells — a nevelés és katasztrófa közti versenyfutássá vált.”

A történelemnek az erkölcsi tudattal való összefonódása a badeni német filozófiai iskola elveiből született, mely az értékelméletet kultiválta. Wilhelm Windelband, a badeni iskola egyik ismert képviselője így vélekedett: „A történelmi megismerés értékítéletekből áll, vagyis az emberi cselekedetekről mondott ítéletekből — a történelmi gondolkodás alapjában véve etikai gondolkodás, s a történelem — végső soron — az erkölcs egy ága.” (Apud R. G. Collingwood: The Idea of History. Reprint. 1972. 168.)

Ugyanebben a gondolatmenetben Paul Ricoeur említett munkájában ezt írja: „A történész önnön emberi tapasztalatával közeledik a múltbeli emberek felé. Szubjektivitása abban a pillanatban válik érezhetővé, amikor — minden kritikai kronológián túlmenően — a történelem újraéleszti az egykori emberek értékeit. Az értékeknek ez a felidézése végső soron a már elérhetetlen emberek egyetlen felidézhetősége, hiszen nincs lehetőség azt átélni, amit ők egykor átéltek.” (l.m. 31.).

Következésképpen a történelmi gondolkodásban a szubjektív—objektív—relatív—abszolút közti közeledés időszakát éljük.

Elfogadjuk, hogy minden kornak megvan a maga igaza, és ez az igazság összhangban áll az illető kor etikai érzékével és felfogásával. Eme igazságok azonban rendelkeznek egy közös arkhimédészi ponttal, mely nem más, mint az ember tisztelete.

Egy Püthagorasz-idézettel kezdtük, s olyan szavakkal fejezzük be, melyeket, úgy tűnik, szintén ő mondott, s kár volna, ha nem mondta volna őket, mert gyönyörűek: „Két dolog teheti az embert az istenekhez hasonlóvá: ha hozzájárul a köz javához, és ha igazat mond...”

 

* Nach ewigen, ehrnen, grossen Gesetzen, müssen wir alle unseres Daseins Kreise vollenden. Goethe: Das Göttliche. (Az élet útjait az örök, nagy, ércből kovácsolt törvényeknek engedelmeskedve kell járnunk.)

 

Kovács Kiss Gyöngy fordítása