A szem, a látás (erdélyi kisebbségi életlátás, világlátás), a nézet, a tekintet, a szemlélet László Dezső írásainak — többszörösen megszenvedett — alapmotívuma. „Ott nőttem fel a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, de a székely valóság meglátásához a szemet [kiemelés tőlem — Cs.P.] az erdélyi irodalomtól nyertem” — vallja 1939-ben, ¹ immár kiforrott kisebbségi nemzetpedagógusként. Hivatása gyakorlására való felkészülésének, eszménykeresésének időszakában — amit ő kritikai életszakasznak nevez, amelyre az építő korszak következett a harmincas évek második felében — tudatosan arra törekszik, hogy a reálisan látó nagy magyarok családfáját mind a maga, mind pedig mások számára felkutassa, eleven szellemi erőforrássá avassa. „Makkai Sándor Ady-könyve megismertetett Ady modern kritikai magyarságával —jegyezi fel 1934-ben. — Adytól egy lépést tettem, és próféciája általánosságaitól Szabó Dezső részletekre világító zsenijének fénykörébe jutottam. Tetszett nekem az az ember, aki a világháború után a legkritikaibb és legegyetemesebb magyarságot jelentette. Miután a jelenben megtaláltam az élő magyarság összes kérdéseinek reális és kritikai szemléletét, s megláttam, hogy ez a nemzetszemlélet még mindig idegen a ma élő, magukat igaznak tartó magyarok előtt, ennek a látásnak történelmi igazolást kerestem... “² [Kiemelések tőlem — Cs.P.] Amiből legalább három következtetés menten adódik: a) László Dezső indulásában, szellemi attitűdjének a kialakulásában igen erőteljes szerepet játszott a Magyar fa sorsát (1927) és a Magunk revízióját író Makkai püspök; b) a kisebbségi léthelyzettel összefüggő kérdések elméleti tisztázását elsődleges feladatának tekinti; c) reális önismereten alapuló kisebbségi jövőkép foglalkoztatta, aminek a kimunkálása elválaszthatatlan a korszerű nemzetszemlélettől, illetve az egyetemes távlatú gondolkodástól.

Érdemes megfigyelni, hogy Makkai Ady-könyvének a hatására milyen szellemi fejlődésen megy át, amíg eljut a maga kritikai szemléletének a kialakításáig, mert ez egyben a történelmi múlt — kisebbségi helyzetben is eligazítást nyújtó — átértékelésének a mozzanatait is jelzi. „Legelőször Bethlen Gábor magyarságában láttam meg a ma kritikailag látók ősét — írja ugyancsak a Reálisan látó nagy magyarok családfája című visszatekintésében —, azután Széchenyi Istvánt vontam be ebbe a szellemi rokonságba. Mialatt Széchenyivel társalkodtam, felismertem, hogy az ő kétszáz évvel idősebb igazi rokona gróf Zrínyi Miklós, az író-hadvezér. De amíg eljutottam hozzá, egy kis kitérőt kellett tennem, [...] és [...] kimutattam, hogy a nagy liberális gondolkozású Eötvös, látási módjuk teljes ellentéte mellett is, milyen rokona a kritikában és az egyetemes magyar szemléletben Szabó Dezsőnek. A kitérő után most már egészen világos előttem a sor: Bethlen Gábor és Zrínyi Miklós a XVII., gróf Széchenyi István és báró Eötvös József a XIX., Ady és Szabó Dezső a XX. században minden különbözőségük ellenére is egy szellemi vonulatot jelentenek a magyarság életében.”³ (Kiemelés tőlem — Cs.P.)

Mindenikükről külön tanulmányt vagy könyvet írt László Dezső.

A Széchenyiről szólónak még kedvező volt a visszhangja, ám a Bethlen-, az Eötvös-, a Szabó Dezső-, és Zrínyi-tanulmányt magába foglaló kötetet, az 1935-ben — ugyancsak az Erdélyi Fiatalok kiadásában — megjelent A siető embert már „rosszindulatú hallgatás” övezte. Az erdélyi magyarság közvéleményét irányító-befolyásoló hivatalos politika nem akarta tudomásul venni — mutatott rá Vita Zsigmond az elhallgatás okaira —, hogy „itt egy új nemzedék új látása nyilatkozik meg, amely előítéletektől mentesen akarja megérteni nemzete múltját, és így új alapokra fektetni a jelenét”.⁴ A Széchenyi-könyv óta felerősödött László Dezső hangja, pedig már akkor egyértelmű volt az üzenete: a kárpát-medencei magyarságnak — többségi és kisebbségi helyzetben egyaránt —, ha meg akar maradni, meg kell újulnia, életformát kell változtatnia. Gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi téren egyképpen esedékes a szemléletváltás, a „magunk revíziója”. A történelemben szervesen benne élőként — magát is „siető embernek” tartotta — jól tudta: „Az élet hatalmas árja nem áll meg a mi kedvünkért, nem vár meg bennünket, nekünk kell sietve, soha le nem késve vele együtt haladnunk.” Ám azt is hozzátette: „De azért semmit sem szabad elsietnünk.”⁵

És éppen itt van történelembölcseletének lényege: semmiről nem akart lemaradni, minden szellemi áramlatot meg akart ismerni, ami jövőformáló ígérettel jelentkezett, de mindent kritikailag mérlegelt, és — ez az, ami kortársaitól és részben nemzedéktársaitól is megkülönbözteti — mindent az erdélyi életlátás (kedvenc kifejezése) prizmáján át értékelt.

Az, hogy a Székely Nemzeti Múzeumban nőhetett fel, úgy tűnik, messzemenően kárpótolja a gyermekkorában elszenvedett egyéni és közösségi , traumákért, értékvesztésekért, másrészt valóban döntő módon meghatározta későbbi életpályájának alakulását, munkásságának irányultságát. Édesapja, dr. László Ferenc (1873—1925) a Székely Mikó Kollégium tanára és egyben (1920 és 1923 között) a Székely Nemzeti Múzeum — régészeti ásatásainak köszönhetően nemzetközi hírnévnek örvendő — múzeumőre. „Alig volt esztendő, hogy angol vagy német egyetemi tanárok, múzeumi emberek meg ne fordultak volna nálunk” — emlékezik vissza azokra az eszméitető évekre 1928 nyarán kelt feljegyzéseiben.⁶ Amíg édesapja mellett lehetett, úgyszólván naponként átélhette, hogy a beláthatatlan múlt miként válik jelen idejűvé, kézzelfogható valósággá a világot megismerni vágyó beavatottak számára, s már akkor rádöbbenhetett arra is: a múlttal való állandó szembesülés korántsem öncélú folyamat; egyik lényeges előfeltétele a jövőalakítás alternatívái közötti helyes történelmi döntéseknek. Az itt szerzett tapasztalatok alapján nemzedéktársainál jóval korábban felismeri: bár a kisebbségi lét eleve szűk(ebb)re szabott, visszaszorított(abb) életformát jelent, ennek nem szükségszerűen kell együtt járnia a kisigényűséggel, sőt annál indokoltabb az egyetemes távlatú szellemi nyitottság. Ezzel a szemlélettel a kisebbségi életet is az emberi gazdagodás erőforrásává lehet avatni, annál is inkább, mivel — meglátása szerint —          az egymással (akár kényszerűségből) bensőségesebb viszonyba kerülőknek megadatik az a lehetőség, hogy megteremtsék az egymásért élők, az egymásért szolidaritást vállalók közösségét. Az igazi demokrácia értelmét is egy ilyen kisközösségben ismerte fel László Dezső: családjában ugyanis az egyetlen értékmérő az egymásért végzett létfenntartó fizikai és szellemi munka volt.

Semmi kétség: a tudósi pálya felé vezető út is nyitva állt előtte. Ám ő úgy vélte, hogy az adott körülmények közepette lelkipásztorként tehet övéiért a legtöbbet. Aki anyanyelvén akart felsőfokú végzettséget szerezni az akkori Romániában, az persze nem is dönthetett másképpen. Irreális volt itthon a tudósi álmok szövögetése. És mégis ennek a reálisan felmért, az akkori kisebbségi léthelyzetből fakadó határozott hivatástudatnak köszönhető, hogy László Dezsőt nemcsak prófétalelkű igehirdetőként, hanem mély filozófiai alapvetésű teológiai gondolkodóként, elméleti igénnyel dolgozó egyháztörténészként, egyetemes kitekintésű kisebbségi nemzetpedagógusként, helyzetadekvát szemléletváltást sürgető és biztonságos jövő(képe)t kereső kisebbségideológusként tarthatjuk ma számon. Mindez alighanem abban a felismerésben gyökerezik, amit 1938-ban —             bizonyára nemcsak a maga számára — így fogalmazott meg: „Hívő szívvel modernnek lenni és magyarnak maradni.”⁷

A kisebbségi helyzet minden életmegnyilvánulást lefokozó, értéksorvasztó körülményei ellenére László Dezsőnek bizonyára azzal volt a legnagyobb szerencséje, hogy jól választotta meg azt a látószöget, ahonnan az őt körülvevő

— tudatos jövőépítésre kényszerülő — világot szemlélte. „Múlt és jövő kapujában ülök — olvasható 1938-as visszatekintésében —, és olyan biztosnak érzem itt a jelent. Olyan higgadtan és nyugodtan tudok elmélkedni azon, hogy mi az én hivatásom. Semmi rendkívülit nem kell tennem. Csak erős és egészséges folytatás akarok lenni egészséges és erős apák és ősök láncolatában. Egyet kell tennem: olyan becsületesen, életrevalóan és modernül magyarnak maradni, mint amilyenek ők voltak. Ha ilyen ember tudok maradni, másokat is tudok erre az életre nevelni.”⁸

A történelemben szervesen benne élő, a múlt és jövő kapujából mindkét irányban széles horizontú kitekintésre vágyó lelkésznövendék Makkai Sándortól, Tavaszy Sándortól és Imre Lajostól kapta a legfőbb indíttatását. Mindhármuk életművében egymástól elválaszthatatlanul jelentkezik a korszerű teológiai, filozófiai és pedagógiai gondolkodás igénye. Kérdésfelvetéseinek iránya kezdetben követi szellemi ihletőjének, Makkai Sándornak az útmutatását. „A kettőjük közötti különbség lényege abban van — mutat rá László Dezső teológiai gondolkodásának kialakulásáról írt alapvető jelentőségű tanulmányában Nagy László —, hogy míg Makkai Sándor egyfelől a klasszikus német filozófia (közelebbről a Böhm Károly-féle pozitivista axiológia), másfelől pedig a vallás történeti és filozófiai értelmezése irányából sub specie aeternitatis igyekszik megközelíteni az eminens vallástudományi kérdéseket, addig László Dezső alapos filozófiai képzettsége mellett egyfelől az Ady Endre és Szabó Dezső, illetve a velük induló új népiség, majd a falukutató mozgalom szellemisége, másfelől a Karl Barth nevéhez fűződő újreformátori teológia irányából, az egyházi aktualitás jegyében igyekszik válaszolni égető egyházi és teológiai kérdésekre.”⁹

Az újreformátori alapállás — mint előbb már jeleztük — nem csak a teológiai gondolkodó László Dezső alapvonása. A filozófia iránt tanúsított tartós szeretete úgy alakította egész intellektusát, borotvaéles logikáját, gondolkodásának szisztematikus jellegét, hogy abból a változásokra megérett kisebbségi magyar társadalom minden szempontól csak nyerhetett.

Az Új arcvonalról írt szigorú, tárgyilagos bírálatában Dsida Jenő lényegbevágó észrevételt tesz A kisebbségi élet ajándékai szerzőjéről, amikor

—   a jó íráskészség hangsúlyozása mellett — annak gondolkodói attitűdjére irányítja a figyelmet.¹⁰ És ez korántsem véletlen. László Dezsőt már a húszas évek fordulóján olyan kérdések foglalkoztatták, amelyekre a válságokat folyton újratermelő századunkban azóta is keressük — mind globális, mind helyi szinten

—   a megnyugtató megoldást, és amelyek az ezredvégre váltak még csak igazán akuttá. Világosan felismerte, hogy korának egyetlen válsága sem oldható meg másképpen, csakis egyetemes keretek között. „El kell jönnie annak az időnek — jövendölte —, amikor az országhatárok elhalványulásával megalakul a világállam vagy legalábbis az európai államok konföderációja.”¹¹

S mert a kisebbségi helyzetet világösszefüggésben szemlélte, világproblémaként kezelte — akárcsak a világlátásban, gondolkodói habitusban hozzá oly közel álló Balázs Ferenc —, Gondviselője megóvta attól, hogy történelmi aránytévesztés áldozatául essék; nem vált sem örökösen siránkozó pesszimistává, sem a közeli világmegváltás hívő fanatikusává. Sietett, de nem sietett el semmit.

Az anyaországiak szeme arra van beállítva — üti le az alaphangot A kisebbségi élet ajándékaiban —, hogy csak halált lássanak a kisebbségi sorban lévő magyarok életében. Ez a szemlélet — fejti ki — merőben életellenes, zavarja a történelmi tisztánlátást. Mint aki kisebbségi helyzetben eszmélkedett, igazán tisztában van azzal, hogy „a kisebbségi sors tényleg jelentheti egy nép szétszóródását, szétszakadását, elpusztulását, végül halálát”, ám azt is tudja: mindez csak akkor következhet be, ha az akarata ellenére kisebbségbe került nemzetrésznek nem sikerül kitermelnie azokat az erőket, amelyek megtarthatják őt új helyzetében. Arra keresi tehát a választ, hogy miként lehet célirányosan fejleszteni a gyökérnyomás törvényei szerint felszínre törő erőket — nem csupán a kisebbségek megmaradása, hanem az anyaország magyarsága érdekében is.

Gondolatmenete az alábbiakban foglalható össze:

a)     mindenekelőtt le kell számolni a politikai nemzet idejétmúlt, önveszejtő koncepciójával, aminek a továbbélése csak fokozná az utódállamokhoz csatolt magyar nemzetrészek felmorzsolását; különben is, „amíg külső szellemi és más tényezők segítségével mindekit magyarrá akartunk tenni, elsősorban saját magunkról feledkeztünk meg”;

b)    a magyarságnak akkor is rá kellett volna eszmélnie erre, ha „Trianon nem adja meg a súlyos leckét”; hogy megadta, százszor inkább szükség van a korszerű nemzeti megújulást — mind többségi, mind kisebbségi helyzetben — elősegítő önrevízióra;

c)     a szétszakadt magyar politikai egység helyébe tehát az országhatároktól függetlenül érvényesülő szellemi, lelki magyar egységet kell megteremteni;

 

d)        ami nélkül a leszakított nemzetrészek hosszabb távon valóban nem lennének képesek önálló életre;

e)         ám a kisebbségek is több vonatkozásban segíthetik az anyaországot; mindenekelőtt a magyarországi élet elfogulatlan szemléletével, a kelet-közép-európai egymásrautaltság (életbe-, illetve nemzettestbe vágó) tudatosításával;

f) annál is inkább, mivel a kisebbségek megjelenésével maga a demokratikus európai szellem követel magának életjogot ebben a térségben; ez a demokrácia azonban „nem a nép uralmát, hanem a szervesebb egymásrautaltságot, a társadalmi korlátok háttérbe szorulását, a különböző osztályok egymásért való összefogását, a kisebbségi magyarok egymásért való munkaközösségét jelenti”.¹²

Ez a kiemelt gondolatsor lényegében már elővetíti a kisebbségi életmodell megteremtésének célképzetét, amely — mint látni fogjuk — korántsem a kisebbségi állapotban való megrekedés, megmerevedés irányába mutat, ellenkezőleg: az „önmagunk fölé emelkedés” lehetőségét sugallja.

A húszas évek fordulóján, a harmincas évek első felében László Dezső következetesen küzd egy új „erdélyi magyar életlátás” polgárjogáért, egy új magyar ideológia kialakításáért. Kiindulópontja: a nem revideált magyar öntudat Trianon után okozott legalább annyi hátramaradást, pusztulást, mint azok a tőle függetlenül működő külső erők, amelyek a magyarságot a trianoni helyzetbe juttatták. Korának nem teológiai alapvetésű kisebbségideológusaitól mindenekelőtt az különbözteti meg — mutatott rá születésének nyolcvanadik évfordulóján Debreczeni László —, hogy „kritikájában elsősorban mindig önmagunkban keresi meg a hibák gyökerét. Sohasem a külső dolgokat okolja, hanem saját magunk bűneit, mulasztásait, amiért nem álltunk szembe azokkal a külső dolgokkal, amelyek létünket fenyegették, vagy pedig ki is kezdték az életünk alapjait.”¹³ Az önrevízió szükségességét elsőként meghirdető mesterének a távozása is azért döbbenti meg, mert Makkai nem hisz abban, hogy a kisebbségi magyarság saját bűnei ellen komoly erkölcsi küzdelmet tudjon folytatni. „Makkai megállapításai azért olyan súlyosak — fejti ki a Nem lehet megjelenése után —, mert ő a kisebbségi magyarság erkölcsiségének megrokkanását és fokozatos elsorvadását látja a kisebbségi sors legszörnyűbb bűnének, “¹⁴

Látásmódjából következően és felkészültségének köszönhetően László Dezsőt az élet minden vonatkozásában a szellemi nyugalom (Debreczeni László találó kifejezése) jellemezte. Makkai távozása sem a megváltoztathatatlannak tűnő állapotokba való belenyugvással töltötte el: felismerései egy nélkülözhetetlen kisebbségi nemzetpedagógia kidolgozására sarkallják. Ami szervesen nő ki annak a kisebbségi életprogramnak, kisebbségi modus vivendinek a szükségletéből, amely — szerzőnk elgondolásainak megfelelően — az itteni élet egyensúlyának a megteremtésére hivatott.

Amint azt már jeleztük, a politikai nemzet fogalmát László Dezső két okból is elveti: 1) a régi magyar élet formáinak, intézményeinek, a régi magyar állam szellemiségének a fenntartása eleve gátló tényezője a kisebbségi életforma kialakításának; 2) a Trianon után létrejött új — ugyancsak politikai — nemzetállamok pedig nyíltan vagy rejtetten az „ajándékba kapott” magyar nemzetrészek bekebelezésére törekszenek. A nemzet és az állam fogalmának a szétválása tehát szükségessé tette a nemzeti önazonosság országhatároktól függetlenül érvényesülő ismérveinek a tisztázását. Ilyen megfontolások késztetik László Dezsőt arra, hogy a nemzeti önazonosságtudat jelölésére az Adytól és Szabó Dezsőtől kölcsönvett faj kifejezést használja, amin — amiként azt például Onisifor Ghibuval vitázva kifejti — szellemi, lelki, kulturális egységet értett.¹⁵

Trianoni határoktól függetlenül az összmagyarság egy lelki testet alkot — fogalmazta meg 1929-ben: „Nélkülünk az egész test nem tud élni, de még kevésbé tudunk mi élni az egész test nélkül.” Az egyetemes magyar szellem eleven hatása nélkül ugyanis elsatnyulnánk, elsorvadnánk, mert a kisebbségi élet első évtizedének a tapasztalata azt mutatja, hogy például az irodalom területén „az erdélyi címke alatt nagyobbnak lehet látszani kisebb belső érték mellett is, mint a magyar címke alatt”.¹⁶ Az itteni magyarságnak, ha meg akar maradni az összmagyarság szerves részének — vonta le a következtetést —, az erdélyi élet törvényszerűségei szerint kell élnie, és egyetemes mércével mérhető teljesítmények felmutatására kell törekednie.

„Vajon lehet-e [...] biztos fejlődést megengedő közszellemet teremteni Erdély földjén egy faji és felekezeti gyűlölséget és ellentéteket támasztó szellem propagálásával?”¹⁷ Az egészséges életösztön tiltakozik már a hipotetikus kérdésfelvetés ellen is, hiszen — fejti ki 1931-ben — „itt csak annak a programnak van létjoga, amelyik nem a többi itt élő népek nélkül és ellen, hanem azok tisztelete és a velük együtt haladás szellemében akarja a sajátos magyar értékeket szolgálni”.¹⁸ Szemléletének nyitottsága, gondolkodásának emelkedettsége különösen a világválság mélypontján mutatkozik meg igazán, amikor rendre konfrontálódnia kell az egyeduralomra törő ideológiák erdélyi exponenseivel. „A világválság megoldása nem Erdélyben lesz — szögezte le egyértelműen 1933-ban. — Még kevésbé fog ez a mi most elfoglalt magatartásunktól döntően függeni. Nem mondom, hogy el kell zárkóznunk az egyetemes mozgalmak elől. Ezt nem is lehet megtenni. De a sort meg kell fordítanunk. Nem az egyetemes mozgalmak beidegzéseivel kell Erdély felé jönnünk, hanem Erdélyből kell azokra néznünk. Ne azok mondják, hogy mi kell Erdélynek, hanem mi mondjuk meg, hogy mi kell belőlük nekünk.”¹⁹

Miután felismeri, hogy az első világháború utáni Romániában a régi magyar élet formái, intézményei, szellemi irányzatai nem tarthatók fenn, és hogy sem a pesszimista álláspont, sem az építő szándék nélküli kritikai magatartás nem vezet eredményre — radikálisan új, az adott helyzetben adekvát demokratikus társadalomszervezési program életbe ültetéséért száll síkra. Alaptétele: a kisebbségi élet belső törvényszerűségeit az a viszonyrendszer határozza meg, amelynek tengelyében a demokratikusan kiépítendő román—magyar együttélés imperatívusza áll. „Nem azért vagyunk kisebbségi magyarok — ismeri fel döbbenten 1935-ben —, mert a többségi magyarságtól különválasztva élünk, hanem azért, mert országunkban a tizenötmillió államalkotó románsághoz képest kisebbségben vagyunk.”²⁰ E felismerésből azt a következtetést vonja le, hogy kisebbségi életünk alapkérdései a románsághoz fűződő viszonyunkon dőlnek el. „Nekünk tehát mindenekelőtt ennek az országnak az életét, életrendszerét, életlehetőségeit kell megismernünk — kezdi sorjáztatni máris a gyakorlati teendőket. — Megdöbbentő, hogy ezen a téren még milyen súlyos mulasztások terhelnek bennünket. Meg vagyok győződve, hogy nagyon sok hátramaradásunknak volt az az oka, hogy nem ismertük kellően ezt az országot és azokat az utakat, amelyek tiszteletben tartásával itt lehet és kell élnünk. [...] Mi nem megtűrt, hanem teljes értékű polgárai vagyunk ennek az országnak, minden olyan magatartás, ami állampolgári jogaink gyakorlásában sért meg, ellenkezik az ország alkotmányával és törvényeivel. Nem arra kell hivatkoznunk, hogy milyen volt a sorsa a románságnak a régi Magyarországon, mi a sorsa más országok kisebbségeinek, ha bennünket nemzeti sajátosságaink érvényesítésében gátolnak, hanem arra, hogy azok, akik velünk szemben igazságtalanságot gyakorolnak, nem tisztelik ennek az országnak a törvényeit, mi pedig a törvények tiszteletét magunkkal szemben elvárhatjuk, mert minden kötelezettségnek eleget teszünk. [...] Meg kell győznünk az államalkotó fajt afelől, hogy nekünk nincsenek rejtett céljaink, meg kell mutatnunk, amit az ország vezetői nemigen látnak, hogy egész közéletünkben mennyire a törvényes rend tiszteletén akarunk előre- haladni. [...] Nekünk az állam iránti tiszteletünkből olyan erkölcsi tőkét kell gyűjtenünk, amelyre mindenkor bátran lehessen hivatkozni. Oda kell a közvéleményt formálnunk, hogy minden kisebbségi sérelem az állam presztízsének sérelmét jelentse.”²¹

Az alkotmányjogilag biztosított érdekvédelmi és értékteremtő munkát állítja tehát László Dezső a kisebbségi élet megszervezésének a középpontjába, amelynek „sem világnézeti, sem felekezeti, sem korkülönbség nem lehet a gátolója”. Liberális és demokratikus elveken alapuló építő program volt ez kétségtelenül, amely a hagyományos erdélyi toleranciát olyan törvényszerűségként tételezte, amely megítélése szerint alkalmas lehet az államalkotó román nép és a kisebbségek viszonyának megnyugtató rendezésére csakúgy, mint a kisebbségi élet belső erőinek tervszerű egybehangolására és fejlesztésére.

Itt az ideje az új kisebbségi szervezkedésnek — ezzel a távlatnyitó gondolattal fejezte be fentebb idézett írását László Dezső, hogy aztán két esztendő múlva Bomlás vagy egység? című kulcsfontosságú tanulmányában elgondolását részletesen is kifejtse. Felfogásában a romániai magyarok belső egységének a megteremtése nem jelentett egyneműsítést, ellenkezőleg: a különböző irányzatok együttlétezését tételezte. Az egység akkor valósulhat meg — érvelt —, ha az itteni magyarság „az élet minden sajátos köre számára megfelelő szerveket tud létrehozni”, biztosítván ezek együttműködésének feltételeit.²² Ebből a felismerésből gyakorlatilag az következik, hogy: 1) az egyházak, a politikai pártok, a gazdasági szervezetek, az irodalmi egyesületek, művelődési egyletek és más civil társadalmi szerveződések tevékenységi területét el kell határolni egymástól; még ha különböző felfogás szerint is dolgoznak, de mindenik a maga munkáját végezze; 2) a meglévő életkereteket át kell építeni a kisebbségi létforma követelményei szerint; 3) új kereteket kell létrehozni mind a gazdasági, mind pedig a társadalmi élet korszerű megszervezése érdekében. Okfejtésének lényege: egyetlen szervezet sem sajátíthatja ki magának azt a jogot, hogy a romániai magyarság kizárólagos irányítója-szervezője legyen. Az egység alapját csakis a meghatározott életfunkciókat betöltő szerve(zete)k együttműködése alkothatja.

Két évvel később — immár a Vásárhelyi Találkozó tanulságait is továbbgondolva — még markánsabban nyilatkozik meg a kisebbségideológus László Dezső személyisége. A királyi diktatúra bevezetése új helyzetet teremt, új tájékozódást követel. Ekkor még nagyobb szükség van arra, hogy a külön-külön élő szervezetek között szerves együttműködés jöjjön létre. „Azért látszik erdélyi életünk annyira szétesőnek, ziláltnak, azért mutatja ez a részleteiben olyan szép erdélyi élet igen gyakran a dekadenciának, a felbomlásnak ijesztő jeleit — állapítja meg 1939-ban —, mert nincsen tengelye. [...] A mi nagy bűnünk mai napig az, hogy nem becsültük meg egymást és egymásnak szellemi értékeit. Egymás kisebbítésében, gyengeségeinek világ elé tárásában elérkeztünk a mélypontra: ma már senki sem tud újabb kompromittáló adatokat mondani a másikról.”²³

Az 1939-es Új erdélyi tájékozódás nemcsak azért jelentős, mert a Kiáltó szó (1921), a Magunk revíziója (1931) kínálta alternatíva, illetve Németh László romániai útirajza és Makkai Sándor Nem lehetjének hatására megszületett felismerésének összefüggésében vizsgálja a kisebbségi magyar önszerveződés addigi útját. Nem hagyható említés nélkül ez a tanulmány azért sem, mivel László Dezső ebben tisztázza az erdélyiség eszmekörében felnőtt és az együttélés feltételeinek a kiszélesítésén fáradozó 1929-es értelmiségi nemzedék álláspontját az egyneműsítő, kizárólagosságra törekvő — „totális és integrális” — nemzeti gondolat térhódításával szemben. László Dezső egyértelműen elutasítja az utóbbit, mivel az csak politikai diktatúra segítségével valósítható meg. Márpedig — olvashatjuk érvelésében — kisebbségi népközösségnek semmiféle diktatúra nem lehet szövetségese; csak a legteljesebb demokrácia feltételei közepette őrizheti meg önazonosságát, építheti ki a maga külső és belső, anyagi és szellemi világát. Ezért sürgeti továbbra is a kisebbségi magyar társadalom erőinek szervezett összefogását, a különböző munkaközösségeknek e társadalomban betöltött fontossági szerepük szerinti kiépítését, a köztük lévő mellé- és alárendelési viszonyok tisztázását. „Az új kisebbségi társadalom egyetlen mértéket ismert el önmagán belül, és ez a mérték nem más — hangsúlyozza újólag —, mint a közösségért végzett szellemi és fizikai munka. Egyedül ennek a mértéknek a betöltése emelhet ki valakit a többi közül, és emelhet magunk fölé vezetőül.”

„A kisebbségi sors azért jár annyi bizonytalansággal — összegezi tapasztalatait —, mert nincsenek analógiái és fényesen tündöklő, egységes öntudatot kifejlesztő, emlékeztető szimbólumai.”²⁴ Nem meglepő tehát, hogy analógiákat és szimbólumokat keresve Erdély történelmének behatóbb tanulmányozására és ugyanakkor a hosszú időn át elnyomatásban élt észak-európai kis népek történetének búvárlására hívja fel a figyelmet.

JEGYZETEK

1.   László Dezső: Erdélyi magyar irodalom. In: L. D.: Magyar önismeret. Sepsiszentgyörgy, 1944. 183—189.

2.   Uő: Reálisan látó nagy magyarok családfája. Erdélyi Fiatalok, 1934. II. 37—39.

3.   Uo.

4.   Vita Zsigmond: A siető ember. Erdélyi Fiatalok, 1935. II. 52—53.

5.   Vö. László Dezső: A siető ember. Kolozsvár, 1935. 8.

6.   Uő: Önéletrajz-féle. 1938 nyarán készült gépirat a szerző hagyatékában.

7.   Uő.

8.   Uo.

9.  Nagy László: Jegyzetek László Dezső teológiai gondolkodásának kialakulásáról. Református Szemle, 1984. 3. 227—235.

10.  Dsida Jenő: Új arcvonal. Erdélyi Fiatalok, 1932. 5. 95—97.

11.  László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai. In: Új arcvonal. Kolozsvár, 1931. 128—138.

12.  Uo.

13.  Cseke Péter: A kisebbségi élet ajándéka. In: Cs. P.: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Buk., 1995. 151—181.

14.  László Dezső: Bűneink, betegségeink. 1937-es gépirat a szerző hagyatékában. lap.

15.  Uő: Ghibu O. professzor könyve és az Erdélyi Fiatalok. Erdélyi Fiatalok, 1932. 1—2, 3—10.; Az erdélyi szellem. Kálvinista Világ, 1929. május 15.

16.  Uő: Az erdélyi szellem. 1. h.

17.  Uő.

18.  Uő: A főiskolai ifjúság és a politikai pártok. Erdélyi Fiatalok, 1931. 3. 62—63.

19.  Uő: A kisebbségi élet. Erdélyi Fiatalok, 1935. III. 79—86.

20.  Uo.

21.  Uo.

22.  Uő: Bomlás vagy egység? Erdélyi Fiatalok, 1937. 2. 3—5.

23.  Uő: Magyar tengely. In: Magyar önismeret. 171—177.

24.  Uő: Új erdélyi tájékozódás. Erdélyi Fiatalok, 1939. 1. 3—6.