Június 1997
Karneválmegye '97

Gergely Tamás

Jaj, anyám, megmar holt fiad, szeretete méreg, teste iszap

Monológ két részben

Arcát látni a mozdulatlan Máriának. Különös íz imbolyog nyelvem hátán, első próbálkozásra meghatározhatatlan.

„Égetnek a váraljai kertekben”, ez volt a kezdeti, nevezzem így, villanás agyamban. Ami e villanáshoz kapcsolódott: meleg színekből folt. Meleg színekből kezdetben édes, túlérve izgató kesernyés. Meleg, mondom, mégsem rikító. Benne az elmúlás melankóliája leng, nem a harsány halál sebez. Haloványsárga, fakóbarna, rozsdából a langy.

„Állj meg itt, Mária parancsolom magamnak —, folytatnod fölösleges! Mást érzel, mint amire ízlelőszemölcseid felhatalmaznak.”

Mert ez a második villanás: „Más! Más!” Mélyen, a toroknyíláshoz közelebb tapasztalok ekkor szorító fájdalmat.

Egy következő „suhintás” pedig azt mondja: „Nedves. Nedves.” A poros lábú lenge eltűnésnél súlyosabb kiváltó élmény.

Hát nem a váraljai pernye hullt nyelvemre? És azt megelőzően: nem a Hárs virágától bódult lepke hímpora szemerkélt tudatomra vigasztalásnyi remegést?

Izmai megfeszülnek. „Lepke hímpora? Azt megelőzően?”

Hátrálnék? Imént még haladtam a keserű felé előre. Tudtam elszakadni a kellemestől. Tétova kérdés, mellékes szál ez, mely mégis helyet követel magának. Rajta elindulhat, segítségével megszülethet egy, ha jól számolom, immár ötödik „rezgés”. Hogy mindez fordított irányú játék. Nem ízlelőszemölcseim ingereit szállítja agyamba az ideg, hanem a benne kelt képzetet fordítja le ízélményre a tudat. Nemcsak érzeteim kavarognak, teljesen agyam hatalmában vagyok. Foglyaként látom, dzsidás őrök hogyan szaladnak, hogy engem körbefogjanak. Akárcsak szabad öblöt zárnának el előlem.

Váraljai fakó színek? Az elmúlás kesernyés illata? Jó volt menedéknek a deres vörös meg az érett kökénykék! Durvul a játék. Nehezedik az emlékezés íze, nyelvem átfogja. Vulkánkitörésnek messzire vitt pora Lanzarote, Pinatoga telepedett nyelvem hátára? Megsejtett tragédia előérzete szabja meg az irányt?

Nagylelkű vagyok! Elnéző önmagammal szemben! Hiszen a távoli kép tragédiája tőlem független. Okozója nem vagyok, szenvedő fele is csupán egy íz, a megsejtés erejéig.

Nyugtalan. Hat. Hatodik. Mélyebbre húzódik a keserű élmény, alámerül, nyelvem pereméről annak belsejébe költözik. Szegény Viktor merült el így.

Hangjában lemondás. Viktor... Azt mondta, szennyes lé zavarja látásunk. Mocsok rakódik rá testünkre, telepedik akaratunkra, vagyis belepi, átitatja a tájat. Mondta még, hogy mi abban a hínár szorításában létezünk. Testünk, ha engedelmeskedik, csakis a mindenható erőnek.

Közölte még, hogy elengedi a kezem. Elengedi a kezem, mert az őt már nem tartja meg. Megszakított menetelésünk, vagyis egy letűnt világ tartozéka a két egymásba kapaszkodó kéz. Félrevezető dísz, mellyel gyengítjük magunk.

És elengedte. Merülve menekül azóta.

Csipetnyi élénkséggel. Felém fordult a minap. Felém megint egy pillanatra. Azt súgta, egy újabb réteggel ereszkedtünk alább. Továbbá hogy a zavaros léből időközben sár lett. Mozdulataink... Szerinte kívülről jobban látni, hogy mozdulataink lelassultak. Elnehezedtek gondolataink. Süllyedünk a Hárs mocsarában.

Komoran. Viktor. Az ő szagát érzem, azt keveri ki tudatom. Az iszap bűzét tehát? A merülés fojtogató hiábavalóságát?

Viktor felé fordul szavaival. Mint aki tudja, hogy a megszólított figyel. Merre van a „lefelé”, Viktor? Úgy értem, feléje haladok éppen, vagy tőle el? Rohanok múltam felé, hátrálok jövőmbe? Elég, ha megmondod, mi elől menekülök. Nehéz csend. Ha megmondod, milyen fal zárja el menekülésem útját.

Válaszolj! Tudom, hogy itt vagy, láttalak. Alighogy oldalra fordítottam arcom, megjelentél nekem. Ott álltál, ahol régen. Úgy tűnt, velem vagy.

Hogyan menekülsz, kérdem, ha velem tartasz? Ha pedig együtt menekülünk, miért taszítod el a kezem?

Ismerem válaszod. Ne félj, nem rántalak magammal! Magam sem gyengítem, beszüntetem a kérdezést.

Lágyan. Egészen tisztán láttam az arcod. Nem takarta el a szenny. Annyira tisztán, mintha bennem léteznél, nem a süllyedő tájban.

Épp merre menekülsz? Szükségem lenne rád, mert agyam játszik velem: égeti múltam. Hol vagyok, mondd! Ha lepke hímpora túl könnyű, a váraljai égetés pedig kevés az idegrendszeremen keresztül-kasul szántó ízhez, akkor...

Emlékei között kutat. Krematórium? Ideges váltás. Micsoda táj az, amelyben pusztulásba torkoll az előrehaladás? Úgy érzem, lábon rothadok, kíváncsiságomat oltó emlékem méreg.

Mereven néz, mintha őreire. Kik vagytok? Kik vagytok, akik e keserű ízbe zártatok? Őreim lennétek? Hiszen azok elmaradtak mögöttem. Engem pedig menekít a képzeletem.

Kiegyenesedik. Fényt akarok!

Mintegy magának. Arccal a fény felé fordultunk. Majd elindultunk felé. Elindultunk, akárhányszor csak lehetett. Felszabadult pillanatainkban úgy éreztük, elértük, a miénk. Amikor még nagyon az út elején Viktor megfogta a kezem, felismertem a tenyerén. És láttam rajta, hogy ő felfedezte az enyémen. Ahogy a két fényforrás összeért, erő áradt szét ereinken.

Emelt fővel. Fényt akarok! Járni szeretnék! Szaladni szabadon! Zöld utat keresek a reménység számára, mely bennem növekszik. A szívem alatt.

Rövid szünet után. Várandós vagyok. Fény hull domborodó hasára.

Vannak telített pillanatok, melyek az orrcimpát tágítják. Kimerevítik izmát, növekszik azzal egy időben a pupilla is. A tudat ébred így. Elfelejtkezik a védekezésről az agy, s a szabadon hagyott résen át az élmény besurran. Besétál. Beront.

Az első vérzés ilyen, az első csók. Az első csalódás. Az első kudarc a fény felé vezető úton. Az első elveszített...

...gyermek. Megölitek?

Hosszú szünet, mialatt feszülten figyel őreire. Megölitek? Zokogásszerűen ismétli. Megölitek? Viktorhoz. Megölitek, Viktor? Megpróbáltam. Menekültem. Lehunytam szemem, egy ízben még rád is rád találtam. Emlékszel a váraljai édes őszre, melyben eldőltünk egymás mellett? Meggyíze volt a szádnak. Mint aki nyelvének nem hisz, szemem felnyitottam, hadd lám, a meggy íze honnan... Arcodon felfedeztem a fényt.

Hol vagy? Menekülsz tovább? Én is megpróbáltam, ám hozzájuk jutottam mindannyiszor. Körbezártak engem. Tekintetükkel, akaratukkal. Könyörtelen az igazságuk, Viktor!

Őreihez, magában. Én ellenetek fordultam. Miért nem engem, miért a gyereket büntetitek?!

Magának ad számot. Közösen is megpróbáltuk a menekülést. Alltunk az öböl partján, pillantásunk a távolba veszett. „Ott kiáltottuk —, ott már szabadok leszünk!” Balázs csónakot látott a parton, András nyúlt az evező után. Éreztem a könnyű remegést, amit a szabadság igézete ad.

Akkor meghallottuk... hogyan csapódnak a... vasrácsok. Elzárták előlünk az öböl kijáratát.

Védekező fájdalommal. A gyerek nem a tulajdonotok! Mosoly elvtárs meg Bikacsök. Egyetlen szavatok sem hiszem. A mosoly hazug, mellyel a hamis szót megtámogatjátok. Hiszek viszont a vicsorgásnak, mely vigyorotok mögé rejtőzik! Hiszek a rúgásnak, ökölcsapásnak... Neked, „Mosoly elvtárs”, nem hiszek, „Bikacsöknek” igen.

Miután végighallgatta őket. Remélni szeretném, nem bántjátok a gyereket. Helye van neki itt. Hogy nem áll érdeketekben, elfogadom. Hogy tervetek van vele, hihetőbb fogalmazás.

Mit akartok vele? Megigézed, Mosoly elvtárs, mint annak idején minket? Fejét lehajtja. Ettől félek a legjobban. Hogy a magad oldalára állítod, a katonáddá teszed. Félek tőled, „Vigyor elvtárs”! Menekülnék előled, nem engeded! Keserűen. Hiába hunyom le a szemem, mozdulatom nem szabad.

Az öböl partján rostokoltunk, s bámultuk a végtelen, a menekülést ígérő vizet. Menekülni akartunk, bár nem voltunk idegenek: mi magunk teremtettük meg, tudatunk rajzolta ki az öblöt. Alkalmi vendégeknek mondtuk ennek ellenére magunk, ideiglenesség-érzetünket növelte, hogy egy kertvendéglőben vártunk a kievezéshez kedvező pillanatra.

Az öböl, ismétlem, akkor még nyílt volt, lelkem betöltötte. Mire feleszméltem... Hangja remeg. Éreztem, valaki hátulról figyel. Megfordulva, tekintetem az övével találkozott. Vágott annak pengéje, odaszegezett a mozdulathoz, mely számomra a vereséget hozta meg. Én mozgásban voltam, fegyvertelen ő birtokon belül, s fegyverrel fordult ellenem. Akit pincérnek néztünk... őrünknek bizonyult. Amikor ezt tudomásul vettem, lehunytam a szemem. Ahogy szemhéjam csukva pilláim elzárják a kilátást, úgy hullottak rá a súlyos fémcsövek az öblöt megszüntető vázra. Döngésük megbénított. Higgadt-hidegen. Bezárult a kör. Lehunytam szemem, vagyis tudomásul vettem helyzetem.

Őreihez fordul. Engem legyőztetek. Nem adom a gyereket is!

Szünetet tart. Ez itt egy várandós has! Mint dobra, hasára ráver. Benne egy gyerek az életre készül. S az élet értelme nem a halál!

Valamikori elv-társainak. Egy volt az utunk, Mosoly elvtárs! Melyikünk sajátította ki azt, nem alkalmas a pillanat eldöntenem. Egyet viszont tudok: míg nem a segged tetted ki az ablakba, tapsoltam neked. Míg nem csupasz ülepednek emeltettél tribünt, lelkesedtem érted. Míg nem vigyorgó hátuljad felé fordították fejünk biztosaid, kiáltottam a közös jelszavakat. Azt viszont nem hittem el, hogy a tök, amit közszemlére állítottál, a fény forrása. Mely felé, állítólag, meneteltünk.

Mert azt tettük. Hittük, hogy azt tesszük. Bikacsök felé pillant. Azóta menetelünk parancsszóra. Visszafelé fordított fejjel, idegenné vált jelszóval ajkunkon. Valamint idegen számotokra idegen, Bikacsök kartárs —, ellenséges indulattal a lelkünkben.

Magában pörgeti tovább az eseményeket. Tribünt építeni Viktort is berendelték. Azzal hitegették őket, hogy a felemelkedés monumentumát építik meg. Kezét a deszka, lelkét a látottak felsebezték. Veszedelmes mondatokat suttogott a fülembe esténként:

„Mária, az emelvény ellenünk készül.”

Döbbenten álltam. Álltam, vagyis a menetelést, a képzeletbelit, megszakítottam. Úgy éreztem, váratlan köd borítja be a tájat. Semmit sem láttam: új célpontunk még nem volt, s a régi a semmibe veszett. Eldöntöttem: nem lehet igaz, amit Viktor állít. Döntésemtől a köd eltűnt. S én elfordultam Viktortól, el, a helyesnek hitt irányba.

Bevallja bűnét. Nem tudtam elviselni, Viktor, hogy magunkra hagytál. Mert úgy éltem át. Hogy szembefordulsz velünk, sőt engem is magaddal rántanál. Azt hittem, elárultál, s még inkább: elárultad az ügyet. Ne csodálkozz! A tribünt én nem másztam meg, nem tapasztaltam, amit te igen. Bár az is meglehet, hiába látom, saját szememnek sem hiszek.

Feljelentettelek, Viktor. Feljelentettelek annál, akit ma megvetek, akiről viszont úgy gondoltam akkor, hogy a fény felé vezet. Befújtalak Seggfej elvtársnál.

„Elvtársa” felé fordul. Boldog vagy? Magamhoz közelebb állónak tartottalak, mint akinek a kezét fogtam...

Magában. Menetoszlopban haladtunk célunk felé. A rend gondolatainkban volt meg. A módban, ahogyan egymáshoz illeszkedtek. A fény keresésének egyértelműségében, a reményben, hogy felé haladunk. Titkos tükreivel, melyeket csupán a mi szemünk észlelt, a város jelezte, hogy velünk tart. Szabad előrehaladásunk boldoggá tett bennünket, úgy tűnt számunkra, hogy az maga a cél, s mi hozzá közel jutottunk.

“A Fehér bástyához!” kiáltottuk, s felfelé pillantottunk. Előttünk pompázott, karnyújtásnyi közelségben.

Megtorpantunk mégis. Amit addig elérhetőnek hittünk, tőlünk távolodott. Soraink felbomlottak, nem lehetett tudni: szemből támadnak, vagy egymás ellenségeivé lettünk? Érthetetlen. Én szúrtam le őt, vagy Viktor engem? Mindenesetre én ott meghaltam. Azon a sarkon haltam meg először.

Társához. Ellenségünk katonáivá váltunk, Viktor!

Janicsár. Ti persze azt szeretnétek! Anyja méhéből a janicsárnak kiszemeltet azon a sarkon kiszedjétek. Kiszedjétek, s a magatok képére formáljátok.

Fiához. Anyádra hallgass, fiam! Mert az ő teste éltet. Most menetelőnek nevel téged. Nem katonának, hanem a fény felé menetelőnek.

Gyűlölet Fala. Meglehet, hogy hátból is támadtak. Azt viszont ne feledd, Viktor, hogy minket ott vártak. Egymásba fogózva kordont alkottak. Láttam a pillantásukon, hogy nagyon gyűlölnek. Rájöttem, hogy azt a falat, a gyűlöletét, nem vágjuk át. Erősebb az, mint a mi reménységünk!

Te ott elengedted a kezem, igaz. Fájt, ám a lényegen nem változtatott. Akkorra minket már legyőztek.

Visszafordulva megpillantottam az öblöt. Annak képzetébe, a Hárs illatának emlékébe kapaszkodtam. Előrehaladni nem lehetett, hátrálni még kevésbé, ugyanis tiltásukkal körbefogtak. A menekülés maradt, vagyis a Hárs.

Most értelek meg, Viktor. Lehet választani a merülést. Míg mi a kertvendéglő teraszán alkalmas hajóra várunk, addig te merülve menekülsz.

 VérHárs. S még hányszor meghaltam! Milliószor vágott meg a gyűlölködő tekintet. Váratlanul ért mindannyiszor az öböl partján is, menekülő pillantásomból visszafordultam

A kifelé jutásra koncentráltam, figyelmemből a védekezésre nem maradt. Szembenézve Pincérrel meglepett a villanás tekintetében. Hirtelen támadására lehajtottam a fejem megadtam magam.

Hosszú kábulat után ocsúdva vérem vörösét pillantottam meg. „Hol vágott meg? töprengtem. Szívem fölött, lelkem alatt?”

Patyolat ingemen növekedett a folt. Akárcsak forrás fakadt volna testemből, talpam alól erecske indult. S mert a kertvendéglő deszkapadlója lejt, az ér a tó, azaz öböl, vagyis a Hárs teknője felé csordogált. Felálltam székemből, hogy kövessem az erecske útját. Kikönyököltem a mellvédre ameddig a szem ellát, kifolyt vérem töltötte be a tájat. Előttem terjeszkedett a VérHárs!

Kérdez. Megvágjátok őt is? A VérHársba fojtjátok fiam?! Mit „ugat” a bikacsök a kezedben, „elvtárs”?

Mint akihez hozzászólnak. „Nem váltottad meg az öblöt véreddel, Mária!”

Versenyzők. Nem váltottam meg az öblöt. Nem sajátítottam ki, nem szereztem vissza. Evezőstúrára már másnap kihajtottak. Ok szervezték, mi versenyzők voltunk. Amit mi elérni nem tudtunk: a parton frissen festett bárkák vártak. Színes mezeket osztogattak, startpisztoly jelére indultunk.

A véremen eveztünk.

Az elsőket kitüntették. Sebtében ácsolt dobogón osztogatták a díszszalagos érmeket.

Megtapsoltuk egymást, megköszöntük az okleveleket Mosoly elvtársnak, aki a dísztribünről integetett.

„Kívülről” önmagához. Kisajátították a véred, Mária! Viktor igaza. Igazad lett, Viktor! Önmagunk ellen eveztünk. Az öböl nyílása felől a part irányába, ellenkezőleg, mint terveztük. Nem összefogva, ellenük, hanem parancsszóra, egymás ellen. A menetelő. Sose evezz, kicsi fiam, akaratod ellen!

Őreihez. Megvágjátok? Megmocskoljátok őt is? Vérét veszitek a zsenge báránynak?

Micsoda vendéglő ez? Micsoda illat? Hallom a tányér koccanását. Felszolgálnátok nekünk saját jövőnk?!

Lehajtja fejét. Fáradt vagyok, Viktor. Nem látom az öböl kijáratát.

Fénytelen fájdalom felszakad. Emlékszel András arcára? Hozta ki holt testét az apály a rajtra kész csónakok között... Egyik szeme nyitva, mint aki a víz áramát lesi, a másik csukva, mint aki titkolja, merre tart. Akkorra már csupán a rejtett utazás, a „hétpecsétes menekülés” maradt a miénk.

Hogy készült szegény! Mennyire odavolt felfedezésével! Hogy az esemény elvonja figyelmünket. Hogy a rács közelsége növeli esélyünket. S úgy tűnt, jól számol, ugyanis a starthoz majdnem az öböl szájáig kivittek.

Feszülten vártunk ott a sípszóra mi. Az ő testét meg hozta az apály szembe velünk. Üveges tekintetével minket keresett, a mi pillantásunkat a rács lehetetlenné tette. Az a belső, mely nem akarta tudomásul venni lázadását.

Domborodó hasa fölé hajol. Azt az érzést ne ismerd meg, fiam! Az anyád torkát szakító szorítást, amikor bukott társát a vízben hagyja! Ne kelljen parancsszóra evezned a VérHárson!

A benti rács. Néztem rá mégis. Sandítottam rá, akárcsak a többiek. Összehúzta pupillánk a félelem. Kutat. Látod, Viktor, neki sem sikerült. Vagy neki igen?

Csak nem az ő szagát kavarja ki képzeletem... Rothad a vízben a le nem győzött akarat? Csak azt a félelmet, fiam...

Félelemhártyája. Fogalmam sem volt kezdetben arról, hogy a félelemhártya formájában igazgat bennünket. Alakunk felveszi, izmunkra rátapad, ily módon mozdít kezet, lábat. Fakaszt mosolyt. Nyitja szólásra szánk: „Igenis, Mosoly elvtárs!

Beleakadt egyszer ujjam. Épp hátam vakargattam, és... akárcsak kabátom akasztója volna, valami selyemszálszerű kilógott belőlem. Megrántottam, s hát ki-húz-tam tes-tem-ből sa-ját fé-lel-mem! Előbb nyöszörgött, mintegy félálomban. Nem ébredt rá, hogy testemen kívül rekedt.

Kiegyenesedtem, végre szabad ember. Kezemben könnyű hártya: erőtlen törpe, vézna. Benne ismertem magamra. Alakom elárult. Én meg, a szabad, idegennek bizonyultam önmagam számára. Elnehezített a gondolat: a súly, a látszólag könnyű hártyáé, vágta tenyerem.

Szánnivaló gnóm voltam. Vagyok. Mert belém költözött újra. Hiszen ha nem féltem, tőle se tartottam. Magamhoz közel engedtem, ő pedig villámgyorsan a résnél termett, amelyen keresztül korábban kihúztam.

Előbb a nyakam merevedett le. Így! Mutatja. Felsőtestem derékig. Fokozatosan görnyed meg. Megbénult csípőm, majd földbe gyökerezett lábam. Végül a kínos mosolyra: „hj” Felteszi műmosoly-maszkját. ...beállítódtam.

András mosolya. Emlékszel, Viktor, a holt András mosolyára? Másfajta mosoly ült azon, mint amit félelemhártyám vétetett fel velem. Más fajsúlyú. Felszabadult, amilyen az enyém régóta nem. Kettészelte a Hárs felszíne a pillanatot, melyben András mosolyát megpillantottam a vízben. Egy újabb merülés. Tudod, fiam... Magában, mélyen. Én élő fogoly voltam, ő hetyke holt. A Hárs ölében. Ne félj, amiért anyád rikácsol! Téged a folyadék véd. A magzatvízben jajszóm is becézésnek hiszed. A Hárs ölében András végre boldog.

Hova tűnt mosolyom? Az igazi, nem ez a kényszeredett? Nélküle maszk az arcom. Élő holtak vagyunk. Megfeneklett csónak roggyant reményünk.

Menekülsz, Viktor. Újra van célod, nyugalmad meglelted. Sima arcod, akár az újszülötté. Vagy a halott Andrásé.

Mi lesz a gyerekkel? Nincs hová rejtenem. Hasam domborodik, minden mozdulatomról tudnak. Az evező után nyúltam a minap, megvágott tiltásuk. Kiemeltem egy gyeptéglát, üregéből idegen szempár meredt rám... Szemem lehunyva sem vagyok szabad. Szemgolyóm belső falán pereg a film. Látom őket, amint búvárruhában, kampóval kezükben Andrásra várnak. Nyugtalan. Mi a szándékuk azzal a kampóval? Leszakítani a halott arcáról a mosolyt? Lehiggad. A VérHárson keresztül nincs menekvés. Izgalomba jön. Fölötte?

Csillogó szemmel, hisz ekkor él. Volt egy reménnyel teli hajnalunk, melyben tekintetükből kisiklottunk. Levetettük magunkról, magunkból a fátylat, félelmünk. És előredőlve feszes mellel a dagadó kedvű ígéretnek szállni kezdtünk. Nem létezett erő, mely visszatartson! Hiába álltak ki a partszegélyre, hiába villogtatták pillantásuk pengéjét. Felemelő érzés! Korábban árnyékuktól is rettegtünk, félelem nélkül húztunk el a katonák feje fölött akkor. Szembenézve velük, álltuk a pillantásuk. „Mosoly elvtárs haragudni fog!” huhogták. Nevettünk rajtuk. „Bikacsök megbüntet!” „Le se szarjuk!” kiáltottuk, és szálltunk, egyre feljebb. Megvágtak tekintetükkel. Nem éreztük. Átdöfték testünk akaratukkal. Mit bántuk! Szabad hattyúk voltunk, tollunk nem fogta vér. Kiszárították a tavat alólunk. Teknőjét, mely iránytűnk volt, nem tudták eltüntetni, továbbhaladtunk. Ástak új teknőt. Nem tévesztettek meg.

Megcsendesedik. Utánunk eresztették félelemhártyánk. Félelemhártyád elől pedig nincs hova bújnod; míg az övék vagy, mindenütt rád talál. S mi az övék maradtunk. Hiszen előlük menekültünk, rajtuk kacagtunk, velük pereltünk. Bennünk voltak, gondolataink lehúzták. Ránk telepedett hártyánk szárnyaló karunk összehúzta, megbénította akaratunk,

egyenként

szakadt

meg

röptünk.

Visszazuhantunk a régibe. A VérHársba, melyet mi magunk éltetünk. Horizontunkra a rettegett rács lehullott ismét.

Menekülők lennénk, még sincs számunkra az öbölből kiút! Fölötte, szállva nem lehet. Kiúszni halál. Alatta? Szegény Viktor, hiszen ha már a képzelet sem talál ki, mezítlábasan hogyan sikerülne neked?

Új dimenzió. Mutass fel egy új dimenziót! Keress a meneküléshez új közeget! Megszállottan. Csakis a gyerek, ő menekít ki. A gyerek a mi reménységünk. Menekülőké, tiszta szívű menetelőké. S a remény ellen nincs fegyverük. Őreihez, magában. A remény ellen nincs fegyveretek!

Érintetlen remény. A pillanat, melyben megfogantunk, meghasadt. Virágának kelyhét megkarcolta az indulat, illatát megrontotta a félelem. A fény, melyet mindenik kezdés ad, iszap szennyébe fulladt. Egyetlen fegyverem maradt. Az érintetlen remény domborodó hasamban a gyermek.

Fiához. Növekedj, kicsi fiam, ne törődj mással! Főként ne anyáddal! Szerencsétlen sérülttel, akit a Hárs magához húzott, abból ő téged mégis a magasba emel.

Magában. Mi ez az íz, mely átjárja nyelvem, s ízlelőszemölcseim elzsibbasztja? Kellemetlenebb az iszap lehúzó keserénél! Miért nem érzem a reménnyel teli édest? Metszett mosoly. Miért nem engeditek éreznem? Mit mertek még? Leszakítottátok a mosolyt a szabad holt arcáról! Elúszva mellettem még megvolt, táncolt tekintetemben. S míg benne ringott, egy voltam a Hárssal. Felszabadult mosolynyit még meneteltem is, akárcsak régen. Mikor utánapillantottam, hiányzott arcáról. Mint holtnak húzzátok le szakállát, metszitek le tekintetünkről a csillogást! Oly kíméletlenül tüntettétek el András mosolyát, hogy az bennem is kihunyt!

Méhkoporsó. Nem lesz erőm megszülni a gyereket. Bennem hal meg, méhem lesz koporsója. Kiált. Iszaplévá válik magzatvizem!

Menekülni készül. Alvadt vértáblák ezek a gondolatok. Megalvadt vérem, felcserepezett bennem a Hárs. Jó az, ha megalvadt, jó lesz trágyának. Porladjanak a régi remények, szívják ki belőlük az újak, amire szükségük van! Vízililiom rügye duzzad lelkemben, kifelé kényszerít a vágy. Nem menekülhetek örökké magamba. Hasára vág. Hiszen ez itt egy várandós has! A pusztulás ellen dagad benne a frissen kelt remény.

Akárcsak idegen szólítaná meg. „Pillants a Hárs vizére, Mária! Emeld a fejed!” A távolba néz. Rezzenetlen felület a Hárs. Óriás tükör, meglátom benne saját arcom. Ez a karcolás itt az első vágás, mely megértette velem, hogy másé az öböl. Mellette az árok akkor keletkezett, amikor farkasszemet néztem katona testvéremmel. A körkörös partszakadás Vigyor elvtárs ebeinek csaholása. Eszmélésnyi szünet.

Bármilyen furcsa, látom újra szemem fehérjét, melyet az iszap beszennyezett. A mocsok letisztult róla. Mégis szabad az út?

„Tied a Hárs, Mária!”

A mesterséges határ, melyet meghaladni még a képzelet is ritkán mer, felszívódott, nyomtalanul eltűnt a rács. Kijutunk innen? Kiröpít bennünket börtönünkből ez a csónak? Őreihez. Engeditek? Hajóra fel!

Engedik, Viktor? Mit szólsz, engedik? Hol vagy? Viszünk magunkkal. Szükségem van rád, szüksége van rád a gyereknek. Nem érdekes, hogy éppen merülsz, a VérHársból kimenekítelek én. Rátaláltam az egyetlen dimenzióra, mely kirepít bennünket: a gyerekbe vetem reménységem!!! Úgyhogy azt mondom, hajóra fel! És gyertek mind! Mindannyiunké a gyerek. Általa szabad út vezet a mindenikünk ölében rostokló vitorlás, csónak, hajó számára kifelé. A nem ellenőrzött mozdulat, a tiszta tekintet táguló terei felé. Andrást is hozd! A gyereknek köszönhetően sikerül neki is. Kap arcára új mosolyt, az öröm pírját a halál cinóbere helyett. Törékeny teste. Kicsi fiam, cserben ne hagyj! Beléd kapaszkodunk. Törékeny tested számunkra éltető erő, mosolyod fény. Viktor szavaira figyel... Hogy nyíltan vagy titokban? Kievezünk integetve a parton sétálóknak, vagy előlük menekülünk?... Hogy nem lehet? Hiszen a várost sem vettük be?... Az öblöt mások bírják?... Öblünket?... Nyúl az evező után. Ne gondolkozz, Viktor, remélj! Menekülőben. Hogy csapda ez? Újabb kísérletünkkel céljuk van? Meglehet. Erre nem gondoltam. Erre nem szabad. Menekülőben vagyok, felhúztam a vasmacskát. Halott fiam rothadó testének bűzét fújja velem szembe a szél, Viktor! S nem érzem meg, mert nem akarom!

Fiához. Ne törődj, fiam, az életedre kétkedéssel törőkkel! Erősebb légy, mint hitetlenségük, mint anyád félelme, gyilkos szeretete őreinknek!

Sikít. Mária! Pillantása feszült, de nem eszelős. Ide születik ő is. A Hárs öblét marja lelkébe kezem remegése s a visszafojtott indulattól vibráló lélegzet. Százezer réteggel a Hárs szabad vize alatt nem ígérheted, hogy kicsi testét be nem szennyezed. Még sincs más méhem, patyolat gyolcsom! Vállalnom kell a reménnyel együtt a szennyet. Harcolnom érte. Félnem. Félrevezetnem azokat, akik az életére törnek. Kínban. Katonává válok, ha. kell! Vállalom a hátraszegett fejjel való menetelést. A hazug jelszavakat. Pillantásuk kíméletlen igazát. Hidegen. A beleegyezésüket kell kérnem.

Jelentéstételre készül. Vedd elő műmosolyod, Mária! És: hogyan állsz?!

Bokázik. Gyereket várok, Mosoly elvtárs. Görnyedt háttal. Minden rendben. A gyerekkel. Úgy értem, a gyerekkel is.

Magában. Minden rendben. El-le-ne-tek nő!

Mosoly elvtársnak. A menetben. Mindvégig részt vettem.

Éberen. Légy résen, Mária! Tégy kedvükre! Válaszolj szájuk íze szerint!

Mosoly elvtárs szájaíze szerint. A tervet túlteljesítettük. Fokoztuk a fegyelmet.

Fegyelmezett. A szemükbe nézz! Mint akinek nincs rejtenivalója.

Rutinos alázattal. Első a feladat, értem.

Erősíti hitét. Nem tehetsz arról, hogy rejtőznöd kell. Titeket megállítottak. Megleptek benneteket a fény felé vezető úton.

Mosoly elvtársnak. Itt miértünk minden. Igenis. Lelkes, lelkesek vagyunk. Hitünk Hangja mintha megafonból érkezne. ...csorbíthatatlan.

Suttogva. Csak ezt ne mondtad volna! Érte minden. Erre te ne figyelj, kicsi fiam! Ha mégis, tudd, hogy érted történik!

Öblös hangon megint. Otthonra lel benne a gyermek! A legemberibb, melyet... Elsápad. Halott fiam testének bűzét? Mi van?! Szakad a part? Táguló pupillával. Ne hagyd magad, Mária!

Kétségbeesetten, Mosoly elvtársnak. Az Ön szava eligazító fény! Mosoly elvtárs példája... Meginogtunk, elismerem. Meggyengült volna látásunk... magam sem értem, a helyes útról letértünk. „Befelé” kiált. Ne hagyd, Mária, hogy eltérítsenek! Mindegy, hogyan, le kell győznöd őket! Vallatóihoz. Mindenben Mosoly elvtárs útmutatásait... Kiköszörülöm a...

Törés a tükrön. Zuhan az ég. Mi ez? Meghasadt szemgolyóm? Rian a Hárs jege? Pillantásában félelem. Azt akarom, tűnjön el a Hárs szememből! Ne lássam a parton rohangáló őröket! Ne rontsanak rám! Kezükből hulljon ki a fegyver!

Az őrült hangján. Kik ezek? Hátrálni próbál. Nincs hová menekülnöm, túl sokat hátráltam. Mi az a fényes kezetekben? Milyen fény az, nem ismerem! Ne a gyereket! Testét falhoz feszítik. Ne vágjátok ki belőlem! Hasát felmetszik, belőle a gyerek kibukik, lóg a köldökzsinóron. Gyilkosság! Velőt hasítóan. Gyilkosság!

Megpillantva őreit félelemállásba merevedik. Győztünk! Sebzett madárként csapdos a szóval. Győztünk! Győztünk! Győztünk! Győztünk!

(Folytatjuk)