Egy csecsemő sírt, nem tervezted;

a sötétségtől riadt meg a gyermek,

nem is a sötétségtől: villanó,

kivehetetlen körvonalaidtól;

az égzengés háromszori hírére,

az ég megnyílt csatornái neszére;

a szokatlan, legeslegelső csönd

lélegzetállító levegőjében sírt fel, —

hamar kivitték, kezdődött a táncod,

csecsemőt meghazudtoló ficánkolásod,

végigremegett, mint áramütéstől,

életszikrától földre tapadt tested,

az első igazságot míg kerested,

a mozgás, elernyedés lehető

és lehetetlen módjait, jelentést

adtál és vettél, mint a gyík a fényben.

Egy furcsa bábu leste moccanásod,

mintha helyette járhatnád a táncot,

élhetnéd annyi megélnivalónkat

Nem tudható mi rólunk sem, ki mozgat,

akár a mulatságos csöndes bábut,

mely lám, a csöndes figyelésre ráunt:

próbálgatja már ízületeit,

fürtöt ráz homlokán, mellkast feszít,

körülpillant a belátható téren,

gallyra támaszkodik, téged utánoz,

kezdő és eddigi mozgásodat, futásod,

emlékezete szent derűt sugároz.

Nem láttalak jól, Hervé Diasnas,

most már örökre bánatom maradsz,

a táncot láttam, árnyékod, a bábut,

követtem lépted, garabonciás

játékotokat, szívem belerándult,

értettem én, hogy most lesz a világ,

éled az ember, szert tesz egyensúlyra,

nehéz az élet, halálig tanulja,

jól jár, ha van árnyéka, öröksége

mint vízcsöpp, fák zenéje: tudható.

A levegő — óceán. Szent hajó

szent evezői: karunk kapkodása.

A bábu pálcára forrt zokogása,

álmélkodása, felszabadulása.

Valaki láthatatlanul lélegzik bennünk.

Lélegzethez, lélekhez közeledtünk,

míg két szemünkkel hármatok követve

élni akartunk háromfele metszve,

a test, az árnyék és a kicsi szellem

találkoztak, s egymástól távolodva

simultak falba, ködbe, ritmusokba,

rég túl az észlelhető perceken.

Nem láttalak jól, Hervé Diasnas,

nem is akartad, hogy az arcod lássék,

a tánc az más; megannyi új ajándék,

az ujjak szárnyalása, körmöké,

a kézfejeké, nyakszilt remegése;

a teremtésnek békesség a vége,

a léten túli csillaggörgetés,

a kezdő sírás, záró lebegés.

(Minek is jöttél kincse-vesztett várba,

a magyarok nem nyári színházába,

nem nyári, nem áttetsző kerek helyre?)

És Istenünknek van-e velünk terve?

Hervé Diasnas Dnaba vagy az első csönd című táncjátékát 1997. május 5-én mutatta be a kolozsvári Állami Magyar Színházban. A marionettet Gil Rémi mozgatta. Színpadkép: Árvay György, fénymester Christian Welti, hangmérnök Étienne Gaucher.