Június 1997
Karneválmegye '97

Szabó Géza

Az útszéli hangnemről és a tegeződésről

A parlament összetétele olyan, amilyen a nép politikai kultúrája. Ez nem csupán az ideológiákra vonatkozik, hanem a politikusokra is. Mondhatnánk azt is, hogy olyanok a politikusok, amilyenek a választók. Milyen politikusokat nevel fel egy társadalom? Ha erre a kérdésre válaszolunk, azt is megtudjuk, milyen az adott társadalom.

Egyetlen esetet írok le. Nem akarok általánosítani! Az általánosítást az olvasó fogja kezdeményezni, amiután végiggondolja, hány hasonló történetnek volt már szemlélője.

Ez év elején a magyar nemzeti adó, az MTV 1 fő műsoridőben közvetítette két magyarországi honatya szócsatáját. X azt állította, hogy Y pártja nem hoz nyilvánosságra bizonyos adatokat a BősNagymaros ügyről, a szlovákmagyar tárgyalásokról. Y nemes egyszerűséggel a következőt „kérdezte” X-től: „Miért hazudsz, X?”

Y a kérdésbe kijelentést „rejtett el”. Ez csak akkor megengedett, ha a beszélő be tudja bizonyítani szavai valós voltát, vagy ha a kijelentés mindenki számára nyilvánvaló.

A kijelentés nem volt mindenki számára nyilvánvaló. Ezenkívül Y nem tudta bebizonyítani, hogy állítása igaz. Meg sem próbálta...

Hasonló esetek felbukkannak Nyugaton is, de ott másképp oldják meg ezeket. Az etikus magatartás nagyon fontos. Csakis bizonyítékokkal felfegyverkezve állítja egyik politikus a másikról, hogy hazudik. És... semmiképpen sem azt mondja: „Hazudsz!” hanem azt, hogy „Ön téved.”

Nemrég egy volt francia miniszterelnököt megvádolt valamivel egy politikus. Ő bebizonyította, hogy a politikus „nem a valóságnak megfelelően mutatta be a dolgokat”.

Egy igazi úriember nem mondhatja egy másiknak azt, hogy hazudik. Akkor sem, ha be tudja bizonyítani. Az ilyen „jelentéktelen” dolgokat fontos kihangsúlyozni, ugyanis az „úriember” fogalom nem csak annyit takar, hogy az ember nem lép a három-négyszáz éves, gyönyörűen megnyírt fűre, nem köp a földre, és átadja helyét a hölgyeknek meg az öregeknek. Nem attól lesz valaki úriember, hogy frakkot vesz fel. Az „úriemberség” életformát jelent. Nem lehet az ember egyik nap úriember, másnap pedig tolvaj, faragatlan, csaló, gazember, hazug, mosdatlan szájú, neveletlen, pimasz fráter, vagyis nem úriember.

Felróható valami a magyar társadalomnak?

Honnan ered a magyar politikai élet romlottsága? Mi a verbális agresszivitás okozója? A túl nagy szabadság? Az ősemberi makogáshoz kell visszatérni azért, mert a fejlődés egy adott ponton megállt? Nem lenne elég a századforduló hangnemét feleleveníteni? Hiszen akkor is politizáltak a magyarok... Nehéz úgy beszélni, ahogy Mikszáthék korában természetes volt? Nehéz az „uram”, a „hölgyem” vagy az „ön” megszólítást használni? Nehéz a gazembert úriembernek tartani mindaddig, míg be nem bizonyítjuk, hogy megvetésre érdemes?

Miért fontos beszédünk tartalmi és formai tisztaságára vigyázni? Azért, mert a verbális agresszivitás, az útszéli hang tettlegességhez vezethet.

Emlékszem a rémült tekintetekre. A budapesti metró utasai készségesen adták át helyeiket a hangoskodó, káromkodó fiataloknak. Nem értettem, mi történik. „Fradi! Fradi! Éljen a Fradi!” Rendben van, gondoltam. A Ferencváros rajongóival találkoztam. De miért félnek az utasok tőlük? kérdeztem magamban. Pár nap múlva kaptam választ kérdésemre. A Kossuth rádió beszámolt arról, hogy egy mérkőzés után elszabadult a pokol. A zöld-fehérek szurkolói villamosokat tettek tönkre, ablakokat törtek be, valósággal terrorizálták az ott lakókat. Mivel magyarázhatjuk viselkedésüket? A lelátón káromkodnak, mocskolódnak. Ez növeli a feszültségüket. Hogyan vezetődik le ez? Tettlegességben vagy agresszív viselkedésben.

Persze amióta emberek haltak meg a lelátókon, azóta nagyon sokan megkönnyebbülten gondolunk arra, hogy szegény szurkolók (most) „csak” villamosokat és épületeket rongáltak meg... Végső soron felmentjük őket!

Felelős-e tehát a társadalom az agresszivitás elharapódzásáért? Igen! Felelős-e a politikusok beszédmodoráért? Részben. Kétségtelen, hogy a tömeg is úgy viselkedik, ahogyan a példakép, a választott képviselő. Ha ő úriember, legtöbb választója is úriember. Ha nem...

Hasonlítsuk össze a magyar Nemzeti Bajnokság mostani mérkőzéseit a pár évtizede játszottakkal. Milyen volt akkor s milyen most a bíróközönség kapcsolat?

Ez a kapcsolat sosem volt felhőtlen. A szurkolók számára a bíró már évtizedekkel ezelőtt ellenszenves lehetett. Hogyan fejezték ki érzésüket? „Finoman” figyelmeztették a játékvezetőt: „Szemüveget a bírónak!” Nagyon durva megnyilvánulásnak számított a „Hülye a bíró!” bekiáltás. Mit kiabálnak a mai nézők kórusban? „Kurva anyád!A bírószurkoló viszony gyökeresen megváltozott. A mai szöveg már nem feszültségoldó. (A káromkodás pozitív, hasznos pszichikai funkciója abban nyilvánult meg, hogy az emberek tabukat mondtak ki, így vezették le feszültségüket. Mára azonban eltűntek a tabuk, tehát a káromkodás feleslegessé vált.) A szurkolók egyszerűen trágárkodnak. A lelátókon ülő tömeg viselkedése etikátlan.

A mai és a múltbeli szöveg azonban más különbséget is mutat. A közönség már nem magázza, hanem tegezi a bírót. Miért ez az egyik legsúlyosabb vétség? Mert egy úriember nem tegezhet le egy ismeretlent.

Elvileg a közönség úriemberek gyülekezete kellene hogy legyen. A gyakorlat azt mutatja, hogy az úriemberek száma megcsappant.

Miért tegezi a magyar ember az ismeretlent? A „maga”, „ön” udvarias formák helyett miért a „te” személyes névmást használjuk előszeretettel? Otthon, a munkahelyen, az utcán letegezi az öreget a fiatal. Ezáltal szegényebb lesz a magyar nyelv, és a társadalom elveszti „úriasszonyait”, „úriembereit”.

Egyre gyakoribb, hogy keresztnevükön szólítják meg egymást az emberek. Ezt elfogadhatónak tarthatjuk, ha a megszólított a fiatalabb, vagy a beszélők ugyanahhoz a korosztályhoz tartoznak. Mikszáth korában bizonyára feltűnő lett volna, ha egy fiatalember a „kisasszony” mellőzésével keresztnevén szólít meg egy fiatal hölgyet. Ma ez természetes. Annál furcsább, hogy a fiatal alkalmazott keresztnevén szólítja meg az időset; a gyermek nem azt mondja, „apa”, „anya”, „édesapám”, „édesanyám”, hanem István, Erika... Mikszáth korában a gyerek még feltétlen tisztelettel beszélt szüleivel, nem tegezte őket, még véletlenül sem szólította meg apját, anyját keresztnevén. Persze nem mondhatjuk, hogy a mai gyerekek nem tisztelik szüleiket. Tisztelik, de ez már más tisztelet. Mikszáth korában még létezett közvetlen tapasztalatátadás szülő és gyermek között. Mit tesz ma a gyermek? Leül a képernyő elé, és naphosszat bámulja. A személyes kapcsolat jelentősége csökken. A tapasztalatátadás már nem közvetlen, hanem közvetett. A gyerek legfontosabb tapasztalatait a tévéadásokból meríti. A fiatal úgy érzi, az ő szerepe megnövekedett, az öregé csökkent. Innen ered az idősek tekintélyvesztése.

Miért burjánzik a tegeződés? Leginkább a tévé hibáztatható. A magyar néző egy idegen kultúra elemét veszi át. Az angol anyanyelvűek számára természetes, hogy tegezik egymást, hiszen az angol köznyelvben az egyes szám második személyű személyes névmásnak csak egyetlen alakja van (you). Az udvarias forma nem névmási, hanem igei szinten jelentkezik. Ez bizonyos közvetlenséget eredményez, de főleg az igénytelenebb beszélők esetében felületességet is kialakíthat.

Amikor két, magyar kultúrával rendelkező ember az angolamerikai szokások és elfogadott normák szerint beszél, nem szabad tétlen szemlélőknek maradnunk. Figyelmeztetnünk kell a fiatalabb egyént, hogy nem illik tegezni az idősebbet annak engedélye vagy kérése nélkül. Igen, igaz, az idősebb korosztály is felelős a kialakult helyzetért. Miért fogadják el az öregek a tegezést, a lekezelést? Valaki nem attól úriember, hogy mindennel egyetért. Az ilyen ember csak kellemes. Igenis kellemetlen helyzetbe kell hozni azt, aki túl sokat enged meg magának! Hogyan? Úgy, ahogy osztályfőnököm tette. Az érettségi banketten egy mindannyiunk számára ellenszenves fickó odament hozzá, hogy koccintsanak. „Szervusz, Levente bácsi!” A megérdemelt hideg zuhany nem maradt el. „Nem emlékszem, hogy arra kértelek volna, tegezz!”