Május 1997
Szerbek és magyarok

David Albahari

Csalétek (regényrészlet)

(Részlet a díjazott regényből)

A tengelyek megint megcsikordultak, vagy az ékszíj akadt meg ismét valamilyen kidudorodásban, s úgy tűnt, mintha anya levegőt vett volna, mintha összeszorított fogain keresztül szűrte volna át. Azt gondoltam, sírva fakadok, s ezért rögtön meg kellett rónom magam, mert ő sohasem engedte meg magának, hogy elsírja magát előttünk, legalábbis nem önmagán sajnálkozva. Mások miatt sírt, másokért, a temetéseken vagy a lakodalmakban vagy a mozitermekben, amikor még mind együtt, a család, moziba mentünk, főleg akkor, amikor az „Ibolyaárus lány”-t néztük, de sohasem maga miatt sírt, még akkor sem, amikor a sértés közvetlen lehetett volna, az emlékezés fájdalmas, a fájdalom szemmel látható. „Amikor a németek bevonultak Zágrábba mondta anya —, virágon és csokoládén gázoltak.” Emlékszem jól erre a mondatra. A családi hagyomány és mitológia része volt, és gyakran hallottam azokon az estéken, amikor apa és anya vendégeikkel együtt arról beszélgettek, hogyan is volt a háború előtt. Most hozzá kell tenni „a második világháború előtt”, mert miközben itt ülök a házacskában, amit a sovány kínai öregasszonytól béreltem, ott, ahonnan jöttem, egy új háborút folytatnak, azaz lezárják azt a régit, bevégzik a megvalósulatlan szándékokat, mintha valaki előrángatta volna a múltat a filmarchívumból, és arra ösztönözte volna a színészeket, hogy folytassák a megkezdett jelenetet. De abban az időben, amikor a régi luszter alatt ültünk, elsikkadt előttem ennek a mondatnak az igazi értelme. Anya továbbra is, fekete blúzban és szoknyában, természetellenesen megmeredve, hátával a szék támlájának támaszkodva, mintha szökni akarna a mikrofon elől, én meg a magnetofon fölé hajolva, a vuméter zöldes fényébe merülve, ami ugrándozott, nőtt és visszaesett anya hangjának a ritmusában, egyedül csak a felvétel minőségére gondoltam, arra az eshetőségre, hogy anya ellenállása és eltávolodása következtében a szavak nem alakulnak át mágneses jelekké, vagy hogy az érzékeny mikrofonmembrán közvetlen hatósugarán kívül hangzanak el, eltorzulnak, alig hallhatóakká, használhatatlanokká lesznek. Most, csak ha tudnék írni, eljátszadozhatnék azzal az abszurd paradoxonnal, hogy anya megvető szavai a németekről Németországban gyártott magnóra és szalagra vannak fölvéve. Ő természetesen nem megvetéssel ejtette ki ezeket. Számára a történelem tény volt, pöröly, amely könyörtelen pontossággal sújtott le rá, az anyára, amikor éppen akart, és mindenféle megvetés, a fájdalom ellenére, a csapás ereje ellenére a vereség beigazolódása lett volna, amit ő egyszerűen nem ismertbe. A megvetés csak az én osztályrészem, adalék, amit azzal a meggyőződéssel rögzítek, hogy most, messze az új háborútól, jobban megértem a régit, habár soha nem értettem, miért akarna valaki csokoládét dobni a menetelő katonák talpa alá.

Ám amíg a virág a levegőben repült, a csokoládé meg ragacsos masszává alakult, anya sietve pakolt a kofferekbe. Zágráb többé már nem ugyanaz a város volt, az ő élete meg ugyanúgy omlott össze, ahogyan az enyém, amikor ötven évvel később elkezdődött az újabb háború, és Belgrád másmilyen várossá lett, amelyen, virág és csokoládé nélkül, valami másféle, zagyva hadsereg vonult át. Donald biztosan azt javasolta volna, hogy ellenőrizzem a csokoládédobálásra vonatkozó adatokat, hogy ne építsek bizonytalan alapokra. Nem létezik semmi olyan megbízható valami, mint a történelem, mondta. A folyami sziget éttermében ültünk, majdnem a park közepén, s ő előzőleg, kedves mosollyal meghallgatta az ötletemet, hogy anyám elbeszélését történetté alakítom, lehet, hogy könyvvé, hangoztattam elszántan. Az elszántság magányosságérzetemből fakadt, abból a tényből jórészt, hogy az írást mindig összekapcsoltam a magánnyal, és hogy most, két év múlva, a préri peremén, észak közelében semmim sem volt magamon kívül. Donald figyelmeztetett, hogy a felfogás, miszerint az író ír, nehogy kimenekítse magát a magány szakadékából, ez magának az írónak a fondorlatát jelzi, és természetesen a kritikusokét, akik annak a számlájára, ami pusztán mesterség, holmi emberfeletti erőfeszítés auráját kanyarítják. Az írás, mondta, nyomozás a valós és a valótlan viszonyának helyes aránya után, s bármikor, midőn ez a finom egyensúly nem valósul meg, mondta, az írás hiábavaló propagandává alakul át, tekintet nélkül arra, hogy a szocialista realizmus túlméretezett valóságosságáról van-e szó, vagy pedig a mágikus realizmus valótlanságainak a halmozásáról. Ezért, többek közt, mondta, olyan nehéz írni a történelemről, mert, mondta, megrémít bennünket teljességével, és azokkal a lehetőségekkel csalogat bennünket, melyek lejátszódhattak volna. Egy rossz történelmi regényt, mondta, egy nap alatt meg lehet írni, mialatt kényelmesen ülsz a szoba hűvösében, az ábrázolt történelem nyomán, és úgy, hogy hőseidnek azt a természetfeletti képességet írod elő, hogy tudják azt, amit a valós életben, a valós történelemben semmi úton-módon nem tudhattak. Mint ahogyan én sem tudom, hogy vajon az összes író olyan édes szavú-e, mint Dolnald. Ha nem írok, ha nem akartam volna regényt írni anyámról, biztosan Donaldról írtam volna könyvet. Néha bánom, hogy Donald nincs mellettem, nemcsak a német csizmák alá került csokoládé miatt, de még amikor az a gondolat is a fejemben motoszkált az ő jelenlétében, nem mertem szavakba önteni. Nem csak a tiszteletről volt szó, félelemmel vegyes tiszteletről valójában, amit az író iránt éreztem, úgy mint mindig, amikor valahol mélyen a bensőnkben remegünk azok előtt a személyek előtt, akik ügyesek valamiben, abban, ami nekünk folyton kisiklik a kezünk közül, hanem arról az érzésről is, hogy anya hangja, főleg most, mikor már halott, csak az enyém, olyan intim bensőségességgel, mint ahogyan például csak a miénk a szeretett személy sírjának a meglátogatása. Anya valószínűleg nem értene egyet velem. Ha meggyászolsz, gyakran mondogatta, gyászolj meg még életemben, mert ha meghalok, már mindegy lesz. De amikor apa meghalt, anya bánata őszinte volt. ő is, mint a többi zsidó özvegy, azonos időközönként eljárogatott a belgrádi zsidótemetőbe, letörölte a port, lemosta a sírkövet, kigyomlálta a gazt, és kövecskéket rakott a sírra, de szemében kialudt a fény, eltűnt testéből a fürgeség, kezei naphosszat ölében nyugodtak, és amikor a hálószobában akadtam rá, amely többé nem az övék, hanem az övé volt, láthattam, hogy egyszerűen összezsugorodott. Amíg a szobában ültünk, s ő keményfejűen, figyelmeztetéseim ellenére elhúzta fejét a mikrofontól, ez még nem látszott: a seb friss volt, a fájdalom felderíthetetlen s az eltávozása annyira valóságos, hogy inkább jelenlétre hasonlított. A végén azt mondta: „Alltam az ablak mellett, és néztem, hogyan változnak az emberek.” Megkérdeztem, hogyan láthatta ezt. „Egyenes derékkal jártak, hangosan beszéltek, egyenes volt a hátuk, feszes a válluk. Belgrádban, mikor megérkeztünk Belgrádba, az emberek jórészt lehajtott fejjel jártak, egyedül vagy párokban, és suttogtak. Valahányszor a gyerekek elnevették volna magukat, meg kellett őket dorgálnom.” Megemlítettem a félelmet. „A rabbi is ezt kérdezte tőlem mondta —, amikor elmentem hozzá, és arra kértem, vezessen be a zsidó vallásba. Hát nem látja, mi történik, kérdezte tőlem, hát nem fél? 1938-ban volt ez. Azt akartam, hogy a gyerekek végre tudják meg, kicsodák, micsodák, s azt akartam, hogy végre találkozzanak nagyapával és nagymamával. Semmi másra nem gondoltam.” Zsebkendőt vett elő, és megtörölte az orrát. Én is kiveszem a zsebkendőmet, és törlöm az orrom. Keményfejű bosnyák, mondta neki apám, de gyöngéden, mintha valaki azt mondta volna „kutyuska” vagy „cicuska”, de volt ebben némi igazság, mint ahogy igaz volt az is, hogy ő meg engedékeny zsidó volt, hogy visszahúzódott, nem azért, hogy feladja, hanem hogy megtalálhassa az új utat, míg anya csak ült és várt, mindaddig, míg be nem következett az, amit eltökélt. Első férje ortodox askenázi családból származott, valószínűleg lévita, habár ezt anya sohasem mondta, lehet, még kommunista is, és házasságot kötött anyámmal, aki ekkor nem volt az én anyám, polgári házasságot, amit akkoriban, ahogy valaki sokkal később mondta nekem, csak két helyiségben lehetett megtenni az egész akkori Jugoszláviában. Szülei, akiknek igazi zsidókhoz illően külön edényeik voltak a sabathoz és az ünnepekre, nem tudták ezt elfogadni. Látni sem akarták gyermeküket mindaddig, amíg anya alá nem merült a rituális medencében, és meg nem mutatta nekik a belgrádi rabbinátus pecséttel hitelesített igazolását, hogy többé nem Marának vagy Máriának, hanem Mirjamnak hívják. Már dörögtek az ágyúk, Hitler darabokra szaggatta Európát, anya pedig zsidó asszonnyá lett, hogy amint azt egyszer mondta, végére járjon a dolgoknak. Megállítom a magnetofont, és kimegyek a konyhába, megkeresem a kekszesdobozt, vizet teszek oda kávénak. Lehet, hogy tévedek, amikor anya első férjének a politikai elkötelezettségéről beszélek. Nem Aleksandar lett kisebbik fiának a második neve? Az első neve zsidó volt, ám a második minden kétséget kizáróan az azonos nevű király magasztalása volt, amit anya első férje előbb úgy definiált mint a jugoszlávság elfogadását, eltérően a baloldaliaktól vagy a kommunistáktól, akik annyit törődtek a királlyal, mint a tavalyi hóval. Ez volt anya egyik kedvenc kifejezése, ez a tavalyi hó. Az ő nyelve közmondásokból és szólásokból, népi bölcsességekből, hősi énekek részleteiből, tanulságos beszólásokból és népi szellemességekből állt. Amikor ezt megemlítettem Donaldnak, azt mondta, hogy ebből stílust lehetne csinálni. Az író stílus, mondta, és ha valakinek nincs saját stílusa, az hideg hamuban kotorászik...

Nem voltam megelégedve azzal, ahogyan anyám elkezdte a történetet, de nem próbáltam meg beleavatkozni. „Az első soron levő ünnepen látogattuk meg őket”, mondta. „Nem emlékszem, milyen ünnep volt, szukot vagy hanuka, lehet, hogy pészach, de mind a ketten sírtak. Megölelték a gyerekeket, akik sírni kezdtek, aztán megtörölték az arcukat. Rám egy pillantást sem vetettek. Amikor elkezdődött a háború, nem akartak velünk jönni Szerbiába. Azt mondták, senki sem fogja bántani őket a saját otthonukban, senkinek sincs szüksége olyan öregekre, mint ők. Továbbra sem néztek rám, még akkor sem, amikor búcsúzáskor felém nyújtották a kezüket, a tekintetük akkor is a másik oldalra, a földre vagy a gyerekek arcára szegeződött. S amíg mi Belgrád felé utaztunk, őket már fölírták az usztasák zsidólistájára. Azután Belgrádban is kezdtek ilyen listákat csinálni, hogy elvigyék az embereket Banjicára, Topovske Suméba meg a vásártérre. Kezdetben segített a pénz, az arany még inkább, a drágakő szintén. Azután többé semmi sem segített.” Újból szerb lettél, mondtam. Alig hiszem, hogy ehhez hasonlót mondhattam volna, de mondtam, a megrozsdásodott tengelyek semmiféle csikorgása sem fojthatta ezt el. Anya rám nézett. Ha tudnék írni, biztosan leírnám ezt a tekintetet. Azt mondta: „Nem, sohasem szűntem meg szerbnek lenni, mint ahogy akkor sem tagadtam meg a zsidó hitet. A háborúban a dokumentum az élet. Az vagy, amit a papírokon írnak, és az én összes papíromon továbbra is az állt, hogy szerb vagyok. Magamat és a gyerekeket is a Független Horvát Állam menekültjeiként jelentettem be, Krusevácra irányítottak bennünket, ahol a környező falvak egyikében lettünk elhelyezve. A fiúkat csak azon a másik, szerb nevükön szólítottam, kevésbé feltűnő ruhát adtam juk, megtanítottam őket keresztet vetni. A többi zsidó is ugyanezt tette. Csöndben voltunk, elvégeztük a munkát, amivel a háziak megbíztak bennünket, ott aludtunk, ahol helyet kaptunk. Senki sem kért semmit az élettől, elegendő volt maga az élet, reggel a tej, este a málé, egy kis túró napközben. Felkeltünk és lefeküdtünk, s azután újból felkeltünk.

Csapó Julianna fordítása