Május 1997
Szerbek és magyarok

David Albahari—Jasmina Lekić

Mese a lassú elmúlásról

David Albahari, az év regényéért járó idei NIN-díj nyertese (Mamac Csalétek) 1948-ban született Pécben. A szülővárosban eltöltött gyermekkorának álmai és valósága, majd Cuprija és Zimony világa metaforikusan olvasandó két könyvében, a Porodicno vreme (Családi idő, 1973) c. elbeszéléskötetében és a Sudija Dimitrijevic (Dimitrijevic bíró, 1978) c. regényében. A rock és az irodalom már tanulmányai folyamán meghatározza Albaharinak az alternatív mozgalmak és a művészi szabadság iránti tartós elkötelezettségét. Soha nincs állandó munkaviszonyban, a nyolcvanas években ő az egyik legkiemelkedőbb egyénisége a belgrádi művelődési és művészeti színtérnek. A rockegyüttesekkel való együttműködése specifikus albaharis pecsétet nyomott a zágrábi és a belgrádi újhullám arculatára, a Knjizevni recben való többéves művészeti közreműködése pedig a fiatal prózaírók egy nagyobb csoportjának a vezérévé avatta. A modern világirodalmi elbeszélésantológia, melyet Albahari szerkesztett, csak igazolta tekintélyét az angolszász rövidtörténet promóciójában, valamint a szerb rövidtörténet hírnevének az öregbítése terén.

Jugoszlávia széthullásának előestéjén Albahari Jugoszlávia Zsidó Hitközségei Szövetségének az elnöke lesz, ami szükségszerűen a politikai nyilvánosság gócpontjába helyezi, ahol eddig csak különféle petíciók aláírójaként, egyben a szerb PEN többszörös titkárának a minőségében jelent meg. Leon Kojennal, Dinko Gojkovictyal, Ivan Vejvoddal, Predrag Markovictyal és még húsz aláíróval a Demokrata Fórum megalapítója, de tagja annak a csoportnak is, amely a napi politikában csalódva elsőként vált ki a Fórumból. E két tapasztalat idézi elő, hogy az első háborús években még inkább visszavonul a közéletből, anyja halála után pedig, az 1994-es évben, áttelepül Kanadába, ahol ma is él. Két gyermek, Nathan és Rebeka édesapja.

Van még valami melodramatikus is abban, amennyiben maga is így gondolja, hogy most a NIN-díj miatt hosszabb távollét után visszatér hazájába, Belgrádba. Valójában a hír hallatán támadt érzésekről kérdezem...

   Vegyes érzelmekkel fogadtam a NIN-díj hírét, volt ebben hitetlenkedés, közöny, öröm és fájdalom. Hitetlenkedés azért, mert azt hittem, hogy a zsűri más szerzőket fog előnyben részesíteni, akiknek a legújabb könyveit még nem olvastam, de prózájukat rendkívül nagyra becsülöm; közöny azért, mert meggyőzödésem, hogy az írónak nem kell törődnie a díjakkal, s még kevésbé írjon azok miatt; mégis öröm, mert az én regényem kapta azt a díjat, amelynek mindig is megkülönböztetett tekintélye és jelentősége volt, s végül fájdalom egyszerűen hirtelen ráébredtem, hogy valahol egészen máshol vagyok. Ne higgye, hogy ezt nem tudtam már előbb is, de a díj hírére élesen és elevenbe vágóan belém nyilallt a gondolat, s ez fájt.

            A díjat az édesanyjának szentelt Mamac (Csalétek) című regényért kapta. „Honnan is kezdjem”, mondja ő, amit emlékeinek s persze az Ön egykori meg ugye a mai kanadai életének az árnyalt leírása követ. A könyv olvasmányos, egy szuszra el lehet olvasni. Mégis hogyan lett megalkotva: kínnal, szomorúsággal, megkönnyebbüléssel?

   Amikor hosszabb prózai alkotásokat írok, arra törekszem, hogy mindennap írjak egy keveset, nem többet egy-két oldalnál, s így négy-öt hónap alatt például százoldalas könyvet kapok. Az elkövetkező hónapok folyamán, számtalan újraolvasás során megpróbálok kijavítani mindent, amit ki tudok javítani, hogy így a szöveg pontosan azt a gördülékenységet kapja meg, ami lehetővé teszi, ahogy Ön mondja, az egy szuszra való elolvasást. A munkának ez a része valójában nehezebb, mint az első, mert ilyenkor olyan érzésem van, hogy minden szót kézbe veszek, körbetapogatok, és meggyőzödöm róla, hogy a megfelelő helyen áll-e. Tehát ez a könyv is kínlódva született, őszintén szólva a könyvek többsége így keletkezik, de a megkönnyebbülés érzése nélkül. Amikor befejeztem, nem éreztem megnyugvást mint ahogy reméltem —, hanem úgy éreztem, még sohasem süllyedtem mélyebbre.

   „Vannak szálak, amelyek összekötik az embert a félbetört pillanatokkal, amikor a lélek elernyed, s az élet azután már csak gombolyodik, mint a fonal az orsóról, míg a végéhez nem ér...írta Ön a „Csalétek”-ben a halálról beszélve, ami sokkal előbb kezdődik, mint ahogy valójában eljön. Az egész regény, ha nem tévedek, erről szól?

Bizonyos értelemben a „Csalétek”, mint sok más könyvem, mese a lassú elmúlásról. Lehet, hogy az életről mint elmúlásról. Szó sincs halálközpontúságról vagy éppen halálfélelemről, inkább a törekvésről, hogy feltárjam az értelmet, amely valójában megszabadít tőle. Lehet, hogy ez hiábavaló munka, tekintettel arra, hogy senki sem szabadulhat meg ténylegesen a haláltól, de én valójában boldog vagyok, hogy még nem találtam rá a válaszra. Mert ennek köszönhetően továbbra is próbálkozom az írással.

A dolgok természetéből eredően az Ön apja is megjelenik a „Csalétek” egyik hőseként, noha még 1988-ban neki szentelte a „Cink” círegényt. Akkor, amikor az első elment. Mivel, természetesen a szereteten kívül, magyarázná azt a szükségletet, hogy a legközelebbi hozzátartozóiról s így persze közvetlenül önmagáról is írjon?

Amikor a legközelebbi hozzátartozók nincsenek már többé, mint ahogyan valahol a „Csalétek”-ben is mondom, akkor fogjuk föl, milyen keveset tudtunk róluk. Amikor arra a sok értelmetlenségre gondolok, amiket a különféle személyekről, jórészt színészekről, rockcsillagokról és politikusokról tudok, és amikor arra gondolok, valójában mennyi mindent nem tudok azokról, akik valóban hozzám tartoztak, szinte elszégyellem magam. S ők számomra sokkal fontosabbak voltak, és most is azok, mint bármiféle közéleti személyiségek. Írni róluk számomra a hiba beismerését jelenti, s tiszteletadást azért, amik valójában voltak.

Valahol a „Csalétek” végén azt mondja: „Többé nem volt hazám, anya nélkül maradtam, még csak az volt hátra, hogy a nyelv is szétmorzsolódjon, és semmi nélkül maradjak. Akkor elutaztam”. A valós életben hogyan lehetett ilyen döntést hozni és elmenni Jugoszláviából a világ másik végébe, Calgaryba?Különben miért éppen oda?

  Egészen véletlenül érkeztem Calgaryba, mert az ottani egyetemtől meghívást kaptam, hogy töltsek ott egy esztendőt ún. „ott-tartózkodó íróként”. Az alatt az idő alatt megszerettük ezt a várost a hó és a jég ellenére, és a „cowboykultúra” ellenére —, és úgy döntöttünk, maradunk még egy ideig. Aztis mondhatnám, nem én döntöttem az eltávozásról, hanem a döntés választott ki engem.

„Eltávozásának drámáját” remekül írta le a „Hóember”-ben (Snezni covek), abban a regényben, amely az elmúlt évben szintén a NIN-díjra esélyesek egyike volt. Még akkor olvastam, és azt kérdeztem magamtól, eszébe jutott-e valaha, hogy a kanadai évek talán egyben életének a legszebb évei voltak...

A „Hóember”ben az amerikai és az európai kultúra kibékíthetetlen különbözősége foglalkoztatott, akárcsak annak a lehetetlen volta, hogy valóban eltávolodhassak a szerbiai valóságtól. De más értelemben önnek igaza van: íróként talán ezek a legszebb éveim, mert először kerültem abba a helyzetbe, hogy teljes egészében magam rendelkezem a saját időmmel. Ha valami itt tart, hát éppen ez az. De ha eltekintek az írástól, akkor életem legszebb évei mégis azok, amelyek már elmúltak, abban az országban, amely nincs többé.

Ezt azért is kérdezem Öntől, mert noha barakkban lakott, mégis, amint azt gyakran hangsúlyozza utolsó regényeiben, Ön ott egészen máshogyan élt, mint mi, akik itt maradtunk...

Ez pontosan így van, de ez nem jelenti azt, hogy a látszatra valószerűtlenül nyugodt életben nincsenek problémák. Egy év után, mint „ott-tartózkodó író” azt mondtam kanadai ismerőseimnek, hogy itt szándékozom maradni, amit jóindulatúan fogadtak. De amikor azt mondtam, arra törekszem, hogy megmaradjak annak, ami mindig is voltam, vagyis: szabad író, fejüket ingatták, és nyíltan a szemembe mondták, bolond vagyok. Nem állítom párhuzamba az ottani és az itteni helyzetet, inkább megpróbálom hangsúlyozni, hogy a választás jogáról van szó. Én, hogy úgy mondjam, néhány válságos évet ledolgoztam odahaza, s akkor megértettem: amennyiben írni akarok, el kell mennem innen egy időre. Senki sem adhatja vissza nekünk azokat az éveket, amelyeket elnyeltek ezek vagy azok a mihasznák, s ha egyszer az író elmulaszt leírni valamit, azt már soha többé meg nem ismételheti. Elmentem, hogy írjak, de higgye el, az én itteni életem éppen úgy teli van mindennapi gondokkal, mint az otthoni volt. Egyedül csak a politika nyomása alól szabadultam föl kicsinyes vagy zseniális mindegy, s ez mint írónak a legfontosabb volt.

 

  Az írással (vagy a nyelvvel, ami, Ön is gyakran hangsúlyozza, a rögeszméje) gyógyította a nosztalgiát, annyira nyilvánvaló ez. Vajon az írás az Ön számára a terápia egyetlen módja, annál is inkább, mert hajlamos az önmagáról való mesélésre?

  Inkább azt mondanám, hogy az írással a nosztalgia érkezését akadályoztam meg. Tekintet nélkül arra, hogyan szólnak a hőseimről írt történetek, én nem vagyok nosztalgikus. Itt sok nosztalgiázó emberrel találkoztam, akik hatalmas energiát fordítanak arra, hogy létrehozzanak egy zugot, amit teljesen megtölt az „otthoni”. Egész életükben, mint sokan közülünk, a Nyugat után vágyakoztak, ám amikor Nyugatra jöttek, át akarták alakítani azt valami olyanná, mint amit a hátuk mögött hagytak. Ebben az értelemben az írás számomra preventív terápia nem lehetek nosztalgikus, amikor az egyetlent, ami valóban az enyém, magammal vittem.

   Ön kisregényt ír, „intenzív kisregényt”, amint azt egyszer említette, olyan száz oldal körülit, ami éppen a mai olvasó türelme szerint való. Úgy kell-e ezt érteni, mint egyfajta korszükségletre való ráérzést, vagy inkább keserű beismerésére ez annak, hogy nagyobb vállalkozásra nincs felkészülve, vagy egyszerűen szerzői affinitásról van szó?

                  Nem vagyok biztos abban, hogy a rövidre fogott regény korunk igazi jellemzője. Előbb hiszem azt, hogy a századvéget hatalmas, szerteágazó, olykor mimikriszerűen rejtőzködő regények jellemzik. Az én elbeszélői lendületem száz oldal után egyszerűen lelohad. Különben is, ha közben nem mondtam volna el, ami mondanivalóm van, akkor ezt nem fogom elmondani ezerszáz oldalon sem.

Ezzel kapcsolatban nagyon szomorúan hangzik az a „Ha tudnék írni”, mellyel sok mondata kezdődik a „Csalétek”-ben. Persze nem erről van szó. Mindenféle találgatás helyett kérem, mondja el, valójában miért ragaszkodott ennyire ehhez a majdhogynem jel mondatszerű fordulathoz.

Ez a mondat csak része az elbeszélői stratégiának, illetve egyik módja annak, hogy a szerző elhatárolja magát alakjaitól. A „Rövid könyv” (Kratka knjiga) hőse egy olyan könyvet ír, amely sohasem jut el az olvasóhoz, a „Hóember” hőse képtelen megírni saját könyvét; a „Csalétek” hősének már a keze ügyében van a könyv, jobban mondva: a fejében és a fülében, de képtelen leírni. Ő, ez az utolsó hős, a nyelv után áhítozik, de a nyelvnek persze az egészen mindegy. A hősök mindegyike második személyű tehetetlenséget tükröz. Tekintettel arra, hogy nekem mégis sikerül megírnom a saját könyveimet, feltételezem, hogy egyik sem én vagyok.

Mit mondana: milyen mértékben változtatta meg Önt Észak-Kanada csendje és elszigeteltsége a vágyakat illetően, a dolgok megítélésében és az érzelmek terén?

Én valójában nem is élek olyan messzi északon, hanem itt azért van hideg, mert Calgaryt, akárcsak Kanada legnagyobb részét, semmi sem védi az Északi-sarkról érkező hideg levegőtől. Ám lehet, hogy ez a hideg mínusz negyvenre is lesüllyed járult hozzá ahhoz, hogy világosabban lássak egyes dolgokat. Nyugodtabb vagyok itt, reálisabban élek, mint bármikor az életben, annak alapján ítélem meg a dolgokat, amik valójában, s nem annak alapján, amik lehetnének. S ami a legfontosabb, megtanultam, hogy az érzéseket megőrizzem a magam és a családom számára, s ne pazaroljam el őket, mintha kimeríthetetlenek lennének. Még abban is megbizonyosodtam, hogy az én igazi álmom továbbra is az, hogy zen-kertész legyek...

 

Várjuk Belgrádba jövetelét, hogy átvegye a NIN-díjat. Ön bizonyára tudja, hogy ez most mégis egy másmilyen ország és másmilyen város. A mi lázadásunkról jórészt értesülhetett a tájékoztatási eszközökből. Mit gondol tehát mert a távolból szemlélt kép mindig jóval drámaibb —, mit talál itt, mit lát, hall és él át?

Amennyiben hazautazásom megvalósul, mindenképpen akkor szeretnék menni, amikor „a lárma és a dühöngés” véget ér. Más szavakkal: semmit sem várok el, hanem tudom, hogy eljövök a városba, Belgrádba, amely végül szellemileg megújult, és amely szemmel láthatóan hamarosan újból az lesz, ami ötven évvel ezelőtt volt Európa egyik legizgalmasabb városa. Túlzás nélkül mondhatom ezt, olyan város lesz, amelyben a művész fellelkesülve alkothat.

Az irodalmi körök és a régi barátok, reméljük, örülni fognak az Ön díjának és látogatásának. Kinek és minek örül a legjobban Ön?

  Én zimonyi vagyok, s a barátokkal és ismerősökkel való örömteli találkozás után leginkább a Duna-parti sétáknak örülök. Ott, a folyó mellett írtam meg magamban a legtöbb történetemet. Remélem, sikerül rátalálnom azokra a helyekre, s hogy azok változatlanok maradtak.

Terjedelmes fordítói munkájával az angol, amerikai és ausztrál írók átültetésével sokat tett azért, hogy a Nyugat szelleme, különösen a rockkultúra elismert helyre kerüljön Jugoszláviában. Mi vonzotta ehhez Önt annyira?

  Semmi más azon a meggyőződésemen kívül, hogy ez a világ mindannyiunk számára egységes, és hogy nekünk különösen az íróknak könnyebb és jobb lesz, amennyiben tudunk arról, mit és hogyan csinálnak a többiek. Mindig azt tartottam, hogy annak, aki bármi oknál fogva bezárkózik a saját örökségébe, csak vesztenivalója van. Ezenkívül továbbra is hiszem, hogy a rock and roll a legjelentősebb kulturális jelensége szerencsétlen századunk második felének, és büszke vagyok, ha sikerült legalább egy keveset hozzájárulnom ahhoz, hogy a mi kultúránknak is részévé váljon.

Szándékában van-e most, amikor Jugoszláviában mégis változik valami, véglegesen is hazatérni, s akkor várható-e az Ön új regénye, például „a visszatérés drámájáról”?

  Az én elhatározásom, mint már említettem, nem a politikai történéseken múlott, hanem azon a vágyon, hogy hátramaradt időmet írásra használjam fel. Sok írónk, még az ún. békeidőben is hosszabb időre távol maradt hazánktól, tőlem vagy a többi írótól, akik a kilencvenes évek elején mentek el. Én nem mentem el. Én csak kerestem egy zugot, amelyben kényelmesebben érzem magam. A visszatérés számomra tehát elkerülhetetlen, ami akkor, amikor le fog játszódni, addig is és miért ne? valakinek meg kell próbálnia megírni a „visszatérés drámájáról” szóló regényt. Különben ez a dráma drámaibb lehet „az eltávozás drámájánál”.

  „Akkor óvatosan, egészen óvatosan hátrahúzódom, egészen addig, míg valami hátba nem bök... “Ez az utolsó mondata a „Csalétek”nek, a regény vége, annak a történetnek a vége, amely az elveszített támpontról szól, arról, amit Ön mégis, még valahol keres. Meg is találja?

  Íróként mindig újra keresem új íráskísérleteimben. Lehet, hogy az írónak mindig is éreznie kell valamilyen mértékű bizonytalanságot. Amikor nem érzem ezt, nem írok.

 

 

Csapó Julianna fordítása