Április 1997
Egyetem Kolozsvárt

Vincze Gábor

Változás a Román Munkáspárt magyarságpolitikájában: a kolozsvári magyar nyelvű felsőoktatás felmorzsolása (1950—1959)

Az eddigi kutatásaim arról győztek meg, hogy a magyar nyelvű felsőoktatás helyzetének megváltozása meglehetősen jól tükrözi a mindenkori bukaresti politikai vezetésnek a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikáját. Így például bizonyos — itt nem részletezett — kül- és belpolitikai tényezők miatt 1945-től néhány évig Bukarest igyekezett látványos „engedményeket” tenni a magyar kisebbség számára. Ennek következtében a negyvenes évek második felében egyedülállóan széles magyar nyelvű felsőoktatási intézményrendszer épült ki Erdélyben. 1948-ban, a „fordulat évében” magyarul lehetett tanulni Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem különböző karain és az önálló Magyar Művészeti Intézetben; magyar tagozata volt a Mechanikai Intézetnek és a Mezőgazdaságtudományi Intézetnek, Marosvásárhelyen pedig önálló, magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet működött. A negyvenes évek végén azonban (miután a párizsi békeszerződés aláírásával a trianoni határokat, a két munkáspárt „egyesülésével” pedig a kommunista párt hatalmát sikerült megszilárdítani) „az osztályharc fokozódása” közepette észrevehető változás volt megfigyelhető az állampárt kisebbségpolitikájában. A Román Munkáspárt Központi Vezetősége Politikai Irodájának 1948. decemberi határozata a nemzetiségi kérdésben azt mutatja, hogy a pártvezetőség minden nemzeti kisebbséggel szemben bizalmatlan volt. Ami a korábbi szövetségest, a magyar kisebbséget illeti, a határozat készítői úgy vélték, hogy: ,A magyar nacionalista polgárság maradi szelleme és elszigetelődést irányzata még most is érezhető egyes kulturális és gazdasági intézményekben.”1 (Kiemelés tőlem — V. G.) Figyelemre méltó ez a vád: egy évtizeddel később ugyancsak „nacionalizmussal” és „elszigetelődéssel” vádolják a magyar értelmiség egészét! A párthatározat megjelenését a magyar értelmiség körében újabb tisztogatási hullám követte, egészen odáig, hogy 1949. november 3-án a Bolyai Tudományegyetem és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektorát, Balogh Edgárt és dr. Csőgör Lajost, valamint 1950. február 17-én Venczel Józsefet, az egyetem volt statisztika professzorát letartóztatták. Miközben a fenti személyek kihallgatásai folytak, 1950 tavaszán a „pártverifi- kálások” ürügyével újabb tisztogatások kezdődtek a magyar nyelvű felsőoktatásban is. (Csak a Bolyai Tudományegyetem pártalapszervezetéből 16 személyt zártak ki ekkor.) Ez év őszén Kolozsvárról kénytelen volt eltávozni az utolsó magyarországi „vendég- professzor”, Entz Géza is, ezt követően pedig már csak a marosvásárhelyi orvosi egyetemen maradhatott még pár évig magyarországi egyetemi tanár.

Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy az 1949-et követő pár év a folytonos átszervezések és személyi tisztogatások évei voltak. (Természetesen ezek nemcsak a magyar felsőoktatást érintették!) Hogy csak néhány példát említsek: 1950 őszén megszüntették a két évvel korábban létrehozott önálló Magyar Művészeti Intézetet; a Bolyain megszűnt a pedagógiai és pszichológiai, valamint a filozófiai kar, 1951 őszén pedig a klasszika-filológia tagozat; 1951 őszén létrehozták a Babeş és Bolyai egyetemek jogi karaiból, valamint az utóbbi egyetem gazdaságtudományi karából a Jog- és Közgazdaságtudományi Főiskolát, hogy aztán két év múlva meg is szüntessék, de úgy, hogy a magyar egyetem azt a korábbi épületét, amelyben a főiskolát létrehozták, nem kapta vissza; 1952. augusztus 30-án letartóztatták Demeter Jánost, a Jog- és Közgazdaságtudományi Főiskola tanulmányi igazgatóját, Jordáky Lajost, a Bolyairól még 1947-ben elbocsájtott professzort, valamint az időközben szabadlábra helyezett Balogh Edgárt; 1952 őszén — egy újabb tisztogatási hullám során — eltávolították a Bolyai Tudományegyetemről a „régi garnitúra” még megmaradt szakemberei közül Jakó Zsigmondot és Szabó T. Attilát, valamint az ideológiailag megbízható „ifjú káderek” egy részét (többek között Benkő Samut és Hajós Józsefet). Amint ebből a néhány példából is látható, az intézményi „átszervezések” a magyar nyelvű főiskolai oktatásra nézve minden esetben negatív következményekkel jártak. Nem meglepő, ha a magyar értelmiség egy — gyanakvóbb, tisztánlátóbb? — része már az ötvenes évek elején úgy látta, hogy egyre több jel utal arra: az RMP általános gyanakvása, ellenségkeresése mellett megerősödni látszik a szűkebb pártvezetésen belül a „nagyromán” kisebbségellenes nacionalizmus.

A „hagyományos” nacionalista kisebbségpolitika egyes elemeinek megjelenését majd fölerősödését két körülmény is megkönnyítette: egyfelől 1952-ben, a magyar származású Luka László és a zsidó származású Ana Pauker eltávolítását követő újabb tisztogatás eredményeként a pártapparátusban lezajlott egyfajta „romanizáció”, és a párt legfelső vezetésében is nagyobb teret nyertek azok a soviniszta román kommunisták, akik hibának tartották az addig követett kisebbségpolitikát, és elutasították a kisebbségek tényleges jogegyenlőségét, hiszen azt nem lehetett összeegyeztetni az egységes nemzetállam teóriájával.

Másfelől Románia azon országok közé tartozott, ahol a Szovjetunióból kiinduló desztálinizációs folyamat a Sztálin halálát követő években nem tudott gyökeret verni, és a bukaresti vezetés a Moszkva által közép- és kelet-európai csatlósai számára engedélyezett nagyobb önállóságot arra használta ki, hogy az ötvenes évek közepétől-végétől kiépítse sajátos politikai rendszerét, mely a sztálinizmust ötvözte a hagyományos román nacionalizmussal. Míg 1953 előtt Bukarest az „utánzás politikáját” (Kenneth Jowitt) folytatta — ami a kisebbségpolitikában is a szovjet minták átvételét jelentette, lásd a Magyar Autonóm Tartomány felállítását —, addig Hruscsov alatt egy eleinte tétova, lassú, majd az évtized végére markánssá, feltűnővé váló nemzeti politizálás figyelhető meg, ami azzal is járt többek között, hogy lekanyarodtak a „lenini—sztálini nemzetiségpolitika” addig követett útjáról, és a két háború között már megismert, a nemzeti kisebbségek erőszakos beolvasztását célul kitűző kisebbségpolitikát kezdtek folytatni. Ennek a változásnak a legfeltűnőbb jele a nemzetiségi oktatás visszaszorítása — ezen belül is a magyar nyelvű felsőfokú oktatási intézményrendszer lassú, fokozatos felmorzsolása volt.

A magyar nyelvű felsőoktatás első vesztesége a magyar nyelvű mérnökképzés megszüntetése volt. 1948-ban a felsőoktatási törvénnyel létrehozott Mechanikai Intézetben már csak az elméleti jellegű tantárgyakat adták elő magyarul — bár hivatalosan az intézet még mindig kéttagozatosként működött. Ám úgy látszik, Bukarestben még ezt is „túlzásnak” tartották: az oktatásügyi minisztériumban az ötvenes évek elejére az az álláspont győzedelmeskedett, hogy az ipari vállalatok államosítása után „fölösleges” a magyar nyelvű mechanikai oktatás, ezért az 1953/54-es tanév kezdetén nem hirdettek felvételit a kolozsvári Mechanikai Intézet magyar tagozatára, aminek következtében megszűnt a magyar nyelvű mérnökképzés.

Hasonló sorsot szántak a magyar nyelvű agrármérnök-képzésnek is: 1955 őszén a Mezőgazdaságtudományi Intézet magyar tagozatára sem hirdettek felvételt. Ez természetesen széles körű felháborodást keltett a magyar értelmiségiek soraiban,2 és csak tovább fokozta a meglévő elégedetlenséget. (A börtönből pár héttel korábban szabadult Jordáky Lajos úgy tudta, hogy: „A Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatát a leninizmusra való hivatkozással zárták be. A Központi Bizottság szerint a felsőiskolai szakoktatás természetszerűen csak az állam hivatalos nyelvén engedhető meg.”3)

Egyes jelek arra utalnak, hogy a bukaresti pártvezetés bizonyos köreit már 1956 előtt is foglalkoztatta a Bolyai Tudományegyetem Kolozsvárról történő elköltöztetésének, esetleg megszüntetésének a gondolata. Gáll Ernő említi a „számvetésében”, hogy maga Bányai László árulta el neki: rektorrá való 1952-es kinevezésekor olyan megbízása volt, hogy készítse elő a Marosvásárhelyre való átköltözést”.4 (Ne feledjük: ebben az évben „költöztetik” Marosvásárhelyre a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola magyar tagozatát!) Másrészt pedig Bodor András jegyezte föl visszaemlékezésében, hogy 1955 szeptemberében bizalmasan közölte vele Nagy Lajos prorektor: veszélyben van a Bolyai Tudományegyetem, mert „Bukarestben és magában az [oktatási] minisztériumban azt a hírt terjesztik, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová helyezni”.5 Az egyetem vezetősége ekkor gyors felmérést végeztetett vidéken, majd ennek eredményével a minisztérium előtt tudták bizonyítani, hogy igenis szükség van a Bolyain végzettekre. A fenti esemény után néhány héttel azonban meglátogatta az egyetemet Leonte Răutu, a Központi Vezetés tagja és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter. Ekkor Răutu ismét csak az iránt érdeklődött, hogy milyenek a végzett hallgatók elhelyezkedési lehetőségei, és nem kellene-e csökkenteni a diákok létszámát, majd azt kifogásolta, hogy nem csak a romániai magyar irodalom előadására szorítkozik az oktatás. (Szükségtelennek tartotta azt is, hogy az elemi és középiskolában az egész magyar irodalom oktatása szerepeljen.) Végül kijelentette, hogy a Bolyai Egyetem a maga egészében nemcsak felülvizsgálásra, hanem átrendezésre is szorul. „A kiszivárgó hírek szerint ettől kezdve a Bolyai Egyetem valamilyen átalakítását leginkább Răutu tartotta szükségesnek.”6 (A Bolyai „likvidálásának” ekkor még nem jött el az ideje: a pártvezetést hatalmi harcok gyöngítették, a nemzetközi légkör sem volt alkalmas erre, ráadásul olyan „kiváló” ürügy sem állt rendelkezésre a nyíltan magyarellenes lépésre, mint az 1956-os magyar forradalom leverése után.)

Az RMP vezetőségének kettős politikáját jól mutatja, hogy szinte egy időben a fenti „kísérlettel”, 1955 májusában nagyszabású évfordulós ünnepségekre: a Bolyai Tudományegyetem 10 éves fennállásának megünneplésére került sor Kolozsváron. A hatalom látványos „gesztusaként” május 31-én az ünnepi, nyílt tanácsülésre bevonult az 1949-ben és 1952-ben letartóztatott és most Petru Grozától, az Elnöki Tanács elnökétől kegyelmet kapott négy professzor: Balogh Edgár, dr. Csőgör Lajos, Demeter János és Jordáky Lajos. Az ünnepségek kapcsán a tartományi pártlapban, az Igazságban szalagcímen hirdetik: „A Bolyai Tudományegyetem — pártunk és kormányunk nemzetiségi politikájának nagyszerű műve”. Még fél évtized sem kell ahhoz, hogy kiderüljön: a Bolyai létrehozása nem a párt nemzetiségi politikájának „nagyszerű műve”, hanem politikai hiba volt! (A párizsi békeszerződés aláírását követő években a két ország határán legördült „vasfüggöny” „átjárhatóvá válásának”, a politikai „olvadásnak” a jeleként  1956 májusában — több mint fél évtizedes elzártság után — kölcsönös látogatásokat tehettek a Bolyai és a Babeş Egyetem, valamint a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárai és diákjai Debrecenben, illetve Kolozsvárott. Ebben az időben megszaporodtak a magyarországi vendégek is: Illyés Gyulától Tamási Áronig többen megfordulhattak 1956. október 23. előtt Erdélyben.) Az évfordulós ünnepségeket követő évben azonban — a „húzd meg, ereszd meg” politikának megfelelően — nyílt támadást indítottak a nemzetiségi tannyelvű elemi és középiskolai oktatás ellen: az 1956. július 15-én megjelent párt- és kormányhatározat előírta a vegyes — román és nemzetiségi tagozatos — oktatás megszervezését. (Igaz viszont, hogy ennek a határozatnak a széles körű végrehajtására ekkor még nem került sor.)

A mind nacionalistább kicsengésű kisebbségpolitikát tapasztalván nem meglepő, hogy a magyar értelmiség elégedetlensége 1955—1956 folyamán egyre nőtt. Ezért az SZKP XX.' kongresszusa után elbizonytalanodott román pártvezetés, érzékelve a forrongó hangulatot, néhány téren mégiscsak rákényszerült arra, hogy némi engedményekkel próbálja megnyugtatni a magyar értelmiséget. Így többek között 1956. augusztus végén visszaállították a Bolyai Tudományegyetemen az 1955-ös felvételi létszámot. (Csakhogy a nyár folyamán a minisztérium részéről ismételt próbálkozás történt arra, hogy megszüntessék a Bolyai Tudományegyetemen a történelem szakot is, azonban „Bányai László rektor határozott közbenjárásával meghiúsította” a bukaresti terveket.7)

Szeptember végén Gheorghiu-Dej a pártközpontból ismét Kolozsvárra küldte Miron Constantinescu oktatásügyi miniszert és Fazekas Jánost, a Központi Vezetés titkárát. A bukaresti elvtársak több megbeszélést folytattak a prominens magyar értelmiségiekkel (Gáll Ernővel, Balogh Edgárral, Demeter Jánossal, Szabédi Lászlóval és másokkal), akik követelték a kisebbségi sérelmek azonnali orvoslását: többek között magyar oktatásügyi alminisztert (államtitkárt), a mezőgazdasági főiskola magyar tagozata és egyáltalán a szakmai oktatás, valamint a kétnyelvű feliratok visszaállítását. A tárgyalásokon már az is fölmerült, hogy ismételten létre kell hozni egy nemzetiségi érdekképviseleti szervet. (Ez utóbbit egyetlen ember nem támogatta: Banyai László.)8 Az egységes fellépés hatására a pártvezetés kénytelen volt a követelések egy részét teljesíteni: ismét megjelentek a kétnyelvű feliratok Kolozsváron (hogy pár év múlva végleg eltűnjenek), és az oktatásügyi minisztérium keretén belül novemberben felállították a Nemzetiségi Vezérigazgatóságot. (Ekkor még az az elképzelés is fölmerült, hogy a Mechanikai Intézet 1954-ben felszámolt magyar tagozatát Marosvásárhelyen állítsák fel újra.) A budapesti forradalom kirobbanása előtt, október 21-én az Igazságban közlemény jelent meg: „Az illetékes szakminisztériumok bürokratikus intézkedései miatt tavaly és tavalyelőtt a kolozsvári Mezőgazdaságtudományi Intézet magyar tagozatán megszüntették az első- és másodévet. Pártunk Központi Vezetősége felülvizsgálta a szakminisztériumok intézkedéseit, és megállapította, hogy azok nem felelnek meg a párt nemzeti [sic!] politikája szellemének... A Központi Vezetőség elhatározta a bürokratikus intézkedés azonnali megszüntetését...” Ennek következtében utólag — a tanév megkezdése után több héttel! — sebtiben felvételi vizsgákat tartottak, a másodévre pedig a Bolyai Tudományegyetem rokon szakjairól „irányítottak át” diákokat.

A magyarországi forradalmi eseményeknek a magyar társadalom, elsősorban az értelmiség, az egyetemi ifjúság és középiskolai diákság körében széles körű visszhangja támadt. A budapesti hírek hatására a diákok is jogokról, diákönkormányzatról kezdtek beszélni, és más egyéb „felelőtlen kijelentéseket” hangoztattak. Anélkül, hogy a magyarországi forradalom erdélyi visszhangjával bővebben foglalkoznék, mindenképpen ki kell térni azokra az eseményekre, amelyek valamilyen módon érintették a magyar nyelvű felsőfokú oktatási intézményeket is.

1) 1956 augusztusában a pártvezetés kezdeményezte az Ifjúmunkás Szövetség mellett egy új ifjúsági szervezet, az Országos Diákszövetség megalakítását. Mivel a demokratikus látszat kedvéért alulról kiindulva alakították volna ki a programját, ezzel kapcsolatban október folyamán a kolozsvári magyar egyetemi és főiskolai hallgatóság körében is gyűlések sorozatára került sor. Ezenközben október 24-én a Képzőművészeti Főiskola központi épületében. Mátyás király szülőházában tartották meg az előző napon meghirdetett diákszövetség közgyűlését. Ezen Balázs Imre, a főiskola hallgatója ötpontos követelést olvasott fel. amiben többek között egyetemi autonómiát követeltek, valamint azt, hogy a diákszövetségek ne csak a kelet-európai, hanem a nyugati diákszövet- ségekkel is fölvehessék a kapcsolatot, és tegyék fakultatívvá a „melléktantárgyakat”: a marxizmust, az orosz nyelvet és a pedagógiát.9 A hatóságok azonnal cselekedtek: másnap, 25-én letartóztatták a két szervezőt, Timován Arisztidet és Balázs Imrét, december 13-án pedig a kolozsvári katonai törvényszék „nyilvános lázításért” 7 év börtönre ítélte őket. (Figyelemre méltó, hogy Fazekas Jánosnak és Leonte Răutunak egy december 5-i, a kolozsvári eseményekről a KV-nak küldött jelentésében a két bukaresti politikusnak az volt a véleménye, hogy a szekuritáté túl korán lépett közbe, még mielőtt a letartóztatottakat sikerült volna „politikailag elszigetelni”, ennek következtében pedig a diákszövetségi tanács szabadlábon lévő tagjai szolidaritásukat fejezték ki a letartóztatott társaik melletti10)

2)  A Bolyai Tudományegyetem diákszövetségének szervezésében a magyar és történelem szakos hallgatók voltak a legaktívabbak. Az „ominózus” október 24-i diákgyűlésen a résztvevők megbízták a történelem szakos Várhegyi Istvánt és társait, hogy dolgozzák ki a szövetség programtervezetét. Az elkészült tervezetet november 12-én a diákszövetség 16 tagú vezetőbizottsága elé tárták, ahol azt egyhangúan elfogadták. A részben az október 24-ihez hasonló követeléseket tartalmazó programtervezet11 részletes ismertetése helyett — a későbbi vádakat figyelembe véve — érdemesebb azt megnézni, hogy a pártvezetés mit tartott a tervezet pontjai közül a „legveszélyesebbnek”. A fent idézett, Fazekas és Răutu által készített december 5-i jelentés szerint: „A határozati tervezet előírja, hogy a Bolyai Egyetem filológiai karának diákegyesülete egy szabad, demokratikus, autonóm egyesület, önrendelkezése odáig megy, hogy joga van közvetlen kapcsolatot létesíteni külföldi diákegyesületekkel is. A tervezet nem ismeri el az egyesület alárendelődését a diákegyesület felsőbb szerveinek, s platformája lényegében nem ismeri el az RMP KB szerepét ezeknek az egyesületeknek az irányításában.” (Kiemelés tőlem — V. G.)

3)     1956. június végén az évzáró tanszéki ülésen Bányai László, a Bolyai akkori rektora felvetette, hogy a magyar tanszéknek illene gondozásba venni a magyar irodalmi nagyságok sírjainak ápolását. A tanszéki határozat értelmében ennek megszervezését a három fiatal aspiránsra: Dávid Gyula és Varró János irodalomtörténészekre, valamint Lakó Elemér nyelvészre bízták.12

November l-jén, halottak napja alkalmából több diákcsoport — köztük a magyar szakos hallgatók Dávid Gyula tanársegéd vezetésével — kivonult a Házsongárdi temetőbe, hogy virágot vigyen azokra a sírokra, amelyek gondozását a tanszéki határozat értelmében elvállalták. Az egyszerű kegyeleti aktust a szekuritáté 1957 tavaszán már „ellenforradalmi cselekménnyé” minősítette, annak ellenére, hogy a temetőben semmiféle demonstratív megnyilvánulásra nem került sor.

4) Végezetül megemlítem, hogy bár a nyugati magyar emigrációs sajtó, a nyugati média egy része, sőt ezek nyomán a témával foglalkozó néhány szakmunka is azt írta. Temesvár és Kolozsvár mellett Marosvásárhelyen is sor került diáktüntetésre, valójában az orvostanhallgatókat sikerült „lecsendesíteni”. (Megkockáztatom azt a föltevést, miszerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy az orvosi egyetem „románosítására” csak három évvel a Bolyai felszámolása után került sor.)

Többek között az itt ismertetett események miatt is a bukaresti pártvezetés egyik első számú gondja (persze a temesvári egyetemisták mellett) a Bolyai tanszemélyzetének és diákságának magatartása volt. Ismét Kolozsvárra küldték Miron Constantinescut. akinek vezetésével november—december folyamán több gyűlés keretében „feldolgozták” a magyarországi eseményeket. A „politikai tűzoltás” mellett nem maradtak el a rendőrségi retorziók sem. Tirnován Arisztid és Balázs Imre október 25-i lefogása után alig egy hónappal, november 17-én éjszaka letartóztatták Várhegyi Istvánt és a bölcsész kari diákszövetség vezetőit, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, majd 24-én Nagy Benedeket is. 1957. április 22-én a kolozsvári katonai törvényszék mindnyájukat több évi börtönbüntetésre ítélte. Várhegyiékhez hasonló sors jutott Dávid Gyulának is, akit Bartis Ferenccel és Páskándi Gézával egy időben, 1957. márciusában tartóztattak le, majd júniusban 7 évre ítéltek. (Voltak, akik szerencsésebben megúszták ezeket a hónapokat: az oktatók közül Saszet Géza lektort, valamint Keszi-Harmat Edit és Keszi-Harmat Sándor tanárokat „csak” elbocsájtották az egyetemről.)

Az 1956-ot követő évek fejleményeiből úgy tűnik számomra, hogy a bukaresti pártvezetés a magyar egyetemi oktatók és hallgatók akcióiból és természetesen a többi „ellenforradalmi, burzsoá nacionalista megnyilvánulásból” is két tanulságot vont le: 1) kemény kézzel le kell csapni az „ellenforradalmi nézeteket hangoztató elemekre”; 2) az RMP 1956 előtt hibás kisebbségpolitikát folytatott, aminek a következményei most, 1956 őszén mindenki előtt nyilvánvalóvá váltak, ezért gyökeresen új alapokra kell fektetni a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikát. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Egyfelől széles körű rendőrségi megtorlásokat, másfelől pedig a magyar nyelvű oktatás elleni újabb támadást. (Hogy összefüggés van '56 erdélyi visszhangja, valamint a párt megváltozott kisebbség- és oktatáspolitikája között, arról 1959-ben a bukaresti magyar nagykövet is tudomást szerzett. A pártvezetés köreiből ugyanis úgy informálták, hogy az önálló magyar tannyelvű elemi és középiskolák megszüntetése „az Erdélyben fellépett szeparatista törekvések ellensúlyozását és felszámolását szolgálja”.13

A már október utolsó napjaiban elkezdődött letartóztatások két nagyobb hullámban söpörtek végig Erdélyen. Már az 1957 közepéig tartó első szakaszban több egyetemi hallgatót, oktatót, középiskolai tanárt és diákot őrizetbe vettek. (Hogy csak három ismertebb nevet említsek: Dobri János teológiai professzort, Bereczki Andrást és Jordáky Lajost, a Bolyai Egyetem tanárait.)

A még önálló magyar nyelvű oktatási intézmények felszámolásának megindoklása a magyar forradalom leverése után már nem okozhatott nehézséget: Gheorghiu-Dej a Magyar Autonóm Tartomány 1956. decemberi pártkonferenciáján tartott expozéjában a romániai magyarság egészét a szocialista Románia iránti lojalitással vádolta. Beszédének ezt a részét természetesen a tartományi magyar pártlap, a Vörös Lobogó nem hozta le, az csak a hallgatóság, a tartományi pártaktíva révén terjedt el a magyar értelmiség között.14

Az első megtorlási hullámot némi nyugalom követte. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szekuritáté teljesen szüneteltette volna a tevékenységét!) Ez részben annak tudható be, hogy 1957—58-ban a pártvezetés csúcsán újabb hatalmi harc dúlt. A hruscsovi reformokkal szemben álló Gheorghiu-Dejnek ekkor sikerült végleg megszilárdítania a hatalmát: az RMP KV 1957. június 28—29-i ülésén kizárták a PB-ből az ortodox sztálinista Iosif Chişinevschit, a KV-ből pedig a reformista, a hruscsovi liberalizáció hívének tartott Miron Constantinescut, akit menesztettek az oktatásügyi minisztérium éléről is. (Utóbbi leváltása azért is figyelemre méltó, mivel többek szerint a magyarországi forradalmat megelőző „liberálisabb” kisebbségpolitika is az ő nevéhez fűződött, az utódául kinevezett Athanase Joja pedig jó eszköznek bizonyult a kisebbségellenes politika végrehajtásához.)

1958 közepétől ismét tömegessé váltak a letartóztatások. Ez a második hullám érintette leginkább a magyar pedagógustársadalmat, valamint a középiskolai diákságot és az egyetemi-főiskolai hallgatóságot.15 Ismét csak néhány kiragadott példát említek: az 56-os események után két évvel, 1958 augusztusában tartóztatták le a Bolyai Egyetem két aspiránsát (Lakó Elemért és Varró Jánost) és több diákot (Páll Lajost, Péterffy Irént és másokat), akiket 1959. február közepén — amikor a nyilvánosság előtt először került szóba a Bolyai és a Babeş egyesítése — 6 és 16 év közti börtönbüntetésre ítéltek. (Gagyi-Balla István szerint 1957—58 során mintegy 28—30 kolozsvári egyetemi hallgatót ítéltek el, ebből 11 volt bolyais.) A megtorlások nem kerülték el a Protestáns Teológiai Intézetet sem. Börtönbe került az unitárius, evangélikus és református teológusok nagy része.16 A különböző kitalált vagy valóban létezett szervezkedésben (lásd EMISZ-, Szoboszlay-, Dobai-per stb.) történt részvétel miatt több száz diák és tanár került börtönbe. Meg kell jegyeznem, hogy nem feltétlenül ténylegesen elkövetett „bűnök” (vagyis szervezkedésben való részvétel) miatt kerülhetett valaki börtönbe vagy valamelyik Duna-menti kényszermunka táborba. Sokszor — abból a célból, hogy az adott iskolai közösséget és a helyi magyar lakosságot megfélemlítsék — a hatóságok egyszerű mondvacsinált ürüggyel vitték el az ismert, tekintélynek örvendő magyar pedagógusokat. (A bukaresti magyar nagykövetség egyik 1963-as [!], a Nagyvárad tartományban élő magyarság helyzetével foglalkozó jelentéséből arról értesülünk, hogy: ,A városban szóbeszéd tárgyát képezi, hogy Nagyváradon a legveszélyesebb funkció a magyar irodalom tanári funkció... Az utóbbi években több tanárral szemben volt eljárás. Minden tanévben 3—4 olyan eset van, amikor fiatal magyar diákokkal szemben eljárás indul nacionalista szervezkedés címén.”17)

Mihelyt véget értek az RMP élén a hatalmi harcok, a pártvezetés elérkezettnek látta az időt arra, hogy „új frontot nyisson”, és hozzálássanak végre az 1956. júliusi párthatározat végrehajtásához, vagyis a nemzetiségi iskolák felszámolásához. Ez két módon történt: az addig önálló nemzetiségi és a román tannyelvű iskolák „összevonásával”, illetve úgy, hogy ahol addig csak kisebbségi nyelven folyt oktatás, ott létrehozták a román tagozatot. Még a tavasszal megszüntették az oktatásügyi minisztériumon belül a nemzetiségügyi vezérfelügyelőséget, nyáron pedig felszámolták a maradék magyar tannyelvű elemi iskolát Moldva csángóklakta falvaiban. Az önálló nemzetiségi iskolák felszámolása természetesen nem minden erőfeszítés nélkül történt. Erről árulkodik a Magyar Autonóm Tartomány néptanácsa tanügyi osztálya vezetőjének 1959. őszi sajtónyilatkozata is: „A tartományi pártbizottság és a tartományi néptanács végrehajtó bizottsága már évekkel ezelőtt tanulmányozta azokat a lehetőségeket, amelyek megkönnyítik tartományunk román, magyar, német és más ajkú iskolásainak további közeledését, barátságuk elmélyítését. Ennek érdekében támogatták azt az alulról jövő kezdeményezést, hogy egyesítsék azokat a külön intézményként működő román és magyar tannyelvű iskolákat, amelyek ugyanazon épületben vannak.”18 (Kiemelések tőlem — V. G.) Az „iskolaegyesítések” valódi okát egy 1959-es bukaresti magyar követségi jelentés világítja meg. A magyar nagykövet információi szerint ugyanis Athanase Joja oktatásügyi miniszter egy bizalmas beszélgetés során kijelentette: ,Az eddigi iskolapolitikájuk a nemzetiségekkel kapcsolatban hibás volt. Nem tudja, hogy követhettek el ilyen hibákat. Tévedés volt eddig a külön magyar anyanyelvű iskolák megengedése. Az egyetemek egyesítésén túl most gondolkodnak a középiskolai kérdések megoldásáról is. Vannak olyan elgondolások, hogy a magyar nyelvű középiskolákban egyes tantárgyakat román nyelven adjanak elő. Ez átmeneti megoldás lenne az első évekre, hogy a román nyelvet teljesen elsajátítsák a magyar fiatalok, később pedig teljesen román nyelven taníthassanak.”19 (Kiemelések tőlem — V. G.)

A Bolyai Tudományegyetem „sima” felszámolásának lehetőségét több tényező együttesen teremtette meg. Az egyik ilyen tényező az volt, hogy 1958. január 7-én meghalt Petru Groza, akit a magyar közvélemény nagy része a Bolyai Egyetem „alapítójaként” tartott számon. Neki ugyan 1948 után már semmi befolyása sem volt az ország politikájának, ezen belül pedig a kisebbségpolitikának az alakítására, azonban a kortársak közül sokan akkor is és ma is azt állítják, hogy — a magyar értelmiség többsége körében haláláig komoly presztízzsel rendelkező — Groza, ha 1959-ben életben van még, megpróbált volna minden tőle telhetőt megtenni, hogy megmentse a magyar egyetemet. (Hogy a Bolyai Tudományegyetemnek valóban kitüntetett figyelmet szentelt, azt az intézményben tett látogatásai is bizonyítják — miközben Dej sohasem tette be a lábát a magyar egyetemre, csak a Babeşre.)

A szovjet tényező ugyancsak igen lényeges volt a „likvidációs” politika sikerét illetően. Az 1956. október 30-án a szovjet kormány által kiadott nyilatkozat — melynek az volt a lényege, hogy a továbbiakban a Kreml nem avatkozik be a szocialista országok belső ügyeibe —, valamint a szovjet csapatok 1958. nyári távozása az országból megnövelte Bukarest mozgásterét. (A csapatok kivonásának gondolata először az 1956. november 22. és december 3. közötti szovjet—román tárgyalásokon merült fel, a végső döntés pedig a Kremlben valószínűleg '57 őszén vagy legkésőbb '58 tavaszán született meg.20) A moszkvai befolyás csökkentése 1956 után azért volt szintén lényeges, mivel Bukarestben is tudták, hogy a szovjet pártvezetés nem felejtette el, milyen döntő szerepe volt 1944 őszén a magyar egyetem fönnmaradásában a Vörös Hadseregnek, illetve a Kremlnek, és ennek többször is jelét adták azzal, hogy látványosan érdeklődtek a Bolyai Tudományegyetem sorsa felől. Például 1956 májusában, amikor Kolozsváron járt a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának egy küldöttsége, az állomás téri ünnepség után először a Bolyai Tudományegyetemet látogatták meg. (A szovjet csapatok kivonását egyébként az oktatásban és a kulturális életben a hatvanas évek elejétől egy általános „derusszifikálás” követte.)

Végezetül beszélhetünk egy magyarországi tényezőről is. Az 1958. februári magyar párt- és kormánydelegáció látogatása során Kádár János és Kállai Gyula ugyanis olyan kijelentéseket tettek, amelyekből a román „testvérpárt” vezetősége azt a következtetést vonhatta le, hogy Budapest úgymond „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, vagyis lemondott arról, hogy adott esetben megpróbáljon közbenjárni sérelmeik orvoslása érdekében. (Kádár látogatása során elégedetten kijelentette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most pedig személyesen is tapasztaltuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Kállai pedig Marosvásárhelyen „megnyugtatta” a — jórészt helybeli magyar kommunistákból álló — hallgatóságát: „Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon... felépítse a maga szocialista hazáját.”21

A Bolyai Tudományegyetem utolsó tanévének kezdetén, 1958 októberében botrányos közjáték történt egy ifjúsági nagygyűlésen. A Kolozs tartományi pártbizottság és a diákszövetség központi bizottságának jelenlévő képviselői a hallgatóság magatartását „rendszer- és államellenes megnyilvánulásnak” minősítették.22 Ezek után nem meglepő, hogy 1959. február 15-én a bukaresti E/őrében Sztranyiczki Gábor, a Bolyai Tudományegyetem diákszövetségi tanácsának tagja arra figyelmeztette az olvasókat, hogy: „.. .a Bolyai Egyetem különösképpen ki van téve a burzsoá nacionalista ideológia megtévesztően burkolt vagy egyenesen szemérmetlenül nyílt támadásának.” (Kiemelés tőlem — V. G) Négy nap múlva, február 19-én nyílt meg a Diákegyesületek Szövetségének 2. országos konferenciája, amelyen feltűnő módon jelen volt az RMP Központi Vezetőségének és a kormánynak több tagja is, Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel az élen. A párt első titkára és Ion Iliescu, a Diákegyesületek Szövetsége Országos Tanácsának elnöke beszédeikben az egyetemi és főiskolai hallgatóság soraiban föllelhető nacionalizmusra figyelmeztettek. Dej fölhívta a figyelmet arra, hogy: „az iskola hatékony eszköze az összes nemzetiséghez tartozó fiatalok közeledésének, a nemzeti elszigetelődést törekvések, valamint a kizsákmányoló osztályok által szított nemzeti gyűlölködés maradványai felszámolásának... Az oktatásügyben a nemzetek egyesítésére kell törekednünk, hogy az iskola előkészítse azt, ami az életben megvalósul... Arra kell törekedni, hogy minden nemzetiség gyermekei egységes iskolában, együtt tanuljanak.”23 (Kiemelések tőlem — V. G.) A pártfőtitkár a továbbiakban alapvető változásokat helyezett kilátásba a nemzetiségi iskolapolitika területén, és a külön nemzetiségi iskolákat a „nacionalista tanügyi politika” rovására írta. „Eszmei-ideológiai iránymutatását” követően a további fölszólalóknak az volt a feladata, hogy hozzászólásukkal mintegy megtámogassák a főtitkár által elmondottakat. Kacsó Magda (aki már egyenesen azt kérte a pártvezetéstől, tegyék lehetővé, hogy a különböző szakos magyar és román diákok „együtt tanulhassanak”), valamint Koszta István bolyais hallgatókat követően Takács Lajos, az egyetem utolsó rektora szintén az egyetemek összevonásának szükségességét bizonygatta, majd kijelentette: „Az anyanyelvi oktatás nem lehet öncél.” (A két bolyais diák természetesen nem spontán módon szólalt föl. hanem — az ismert lenini útmutatás szellemében, hogy ugyanis „a spontaneitást is irányítani kell, különben anarchia lesz”, — csak azok kaphattak megszólalási lehetőséget, akiket előzetesen felkértek, vagy kijelöltek...).

Vajon mi bírhatta rá Takács Lajost, az egyetem rektorát, hogy statisztáljon annak az intézménynek a „likvidálásánál”, amelynek a vezetésével megbízták? Anélkül, hogy ennek az összetett kérdésnek a boncolgatásába belemélyednénk, csak egy tényezőre térek ki. Az eddig megismert forrásokból úgy tűnik, hogy Takács azzal a hittel vállalta el a „likvidátor” hálátlan szerepét, hogy az egyesüléssel a magyar nyelvű oktatás pozíciói nem fognak csorbulni, hiszen csak a két intézmény adminisztrációját fogják összevonni, a továbbiakban egy kéttagozatos egyetem fog működni Kolozsvárott. Ezzel áltatta eleinte Gheorghiu-Dej és Răutu is, ráadásul ebben a hitében még Daicovici, a Babeş Egyetem rektora is megerősítette, aki például a februári diákkonferencián kijelentette: az lesz a helyes megoldás, ha egy egyetemet hoznak létre két tagozattal.24

A bukaresti fejleményekről a Bolyai tantestülete csak hétfőn, február 23-án értesült, amikor is a hazaérkezett Takács Lajos összehívta az egyetemi tanácsot. Ezen Csendes Zoltán prorektor bizalmas jelentésében előadta, hogy a minisztérium és a párt döntése alapján, a „diákság kérésére”, a két egyetemet egyesíteni fogják.25 (Amikor Balogh Edgár tiltakozni próbált az egyesítés ellen, szabályszerűen beléfojtották a szót.) A rektor ekkor arról igyekezett meggyőzni a megdöbbent tantestületet, hogy az egyesítés senki számára sem jelent semmiféle veszélyt, hiszen valamennyi karon és tagozaton az összes tantárgyakat magyarul fogják előadni. (Amikor Szabédi követelte a rektortól Kacsó Magda szankcionálását, Takács fölvilágosította, hogy itt egy legfelső párthatározatról van szó, „s amit a szóban forgó diáklány tett, az csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni”.26 Míg Kacsó Magda csak a kényszeregyesülés „demokratikus jellegét” illusztrálta, addig — egykorú értesülés szerint — a két prorektor, Csendes Zoltán és Nagy Lajos írásban is kérték az egyesítést, illetve aláírattak velük egy nyilatkozatot, amelyben formálisan megindokolták az egyesítés szükségességét.27

1959. február 26. és március 5. között Kolozsváron gyűlések sorozatán „győzködték” a tanszemélyzetet és a diákságot az egyesítés helyességéről. A cél érdekében csupa olyan személyt jelöltek ki felszólalónak, akiknek a magyar értelmiség előtt valamilyen vonatkozásban tekintélyük, befolyásuk volt. Az elnökségben jelen volt Bukarestből Nicolae Ceauşescu (ekkor a KV szervezeti kérdésekkel foglalkozó titkára, a pártnómenklatúra szerint a hierarchia második embere), Athanase Joja oktatásügyi miniszter és Ion Iliescu, az országos diákszövetség elnöke, a helyiek részéről pedig — többek között Vasile Vaida, az RMP Kolozs tartományi első titkára, Meleg Ferenc a Bolyai párttitkára, valamint a két egyetem rektora, Takács és Daicovici. A gyűlések részletes ismertetése helyett csupán néhány, a további fejlemények szempontjából is figyelemre méltó és a kortársak által botrányosnak tartott eseményre térek ki.

Csütörtökön, február 26-án tartották az Egyetemiek Házában a kolozsvári főiskolák párttag és tagjelölt tanerői, valamint a párt-, IMSZ és diákegyesületek aktívájának nagygyűlését. Ezen Nagy István (a Bolyai 1951—52 közötti rektora) amiatt aggodalmaskodott, hogy mit fog szólni a Nyugat az egyesítéshez, amiben majd nem gazdasági, hanem politikai indokot fognak látni, „a nemzetiségek elleni, legalábbis nem barátságos megnyilvánulást”. Aggályoskodását természetesen a hozzászólók visszautasították, Joja pedig cinikusan kijelentette: „A kutya ugat, a karaván halad.” Balogh Edgár felszólalásában a magyar és a román kultúra kölcsönhatásáról és együttműködéséről beszélt, valamint mindkettő megmaradásának szükségességét hangsúlyozta. Ekkor Ceauşescu közbevágott, és azt fejtegette, hogy a marxista klasszikusok munkái alapján csak „burzsoá” és „proletár” kultúráról beszélhetünk, de az osztályok fölszámolásával és a szocializmus építésével az előbbi megszűnt, következésképpen „nem is lehet beszélni külön magyar és külön román kultúráról, hanem csak a szocialista, a szocializmust építő nép kultúrájáról”.28 (A leendő főtitkárnak ez a véleménye a nyolcvanas években már az állampolitika rangjára emekedett, akkor ugyanis már „magyarul alkotó román írókról” beszéltek.) A két „renitenst” végül a pártbizottságon sikerült rábeszélni, hogy szombaton ismét kérjenek szót, és gyakoroljanak „önkritikát”.

A harmadik — Ceauşescu dühét kiváltó — felszólalás a Szebédi Lászlóé volt, 28-án, szombaton. A felsőbb utasításra fölszólaló Szabédi többek között azt fejtegette, hogy: „A Bolyai Egyetemet Petru Groza demokratikus kormánya hozta létre, s ez megfelelt az akkori fejlődési követelményeknek.” Majd azt boncolgatta a továbbiakban, hogy az önálló Bolyai betöltötte feladatát, és „az új követelményeknek” a közös egyetem felel meg. Ceauşescu egy idő után azonban durván közbekiáltott. ,A Groza-kormány tévedett! Hiba volt a Bolyai egyetem létesítései Amit pedig Szebédi végez, az nem egyéb zavarkeltésnél.”29 (Kiemelés tőlem — V. G.) Természetesen nemcsak a későbbi „conducător” tartotta hibának a magyar egyetem meglétét. Tompa István, az RMP akkori tartományi titkára fültanúja volt annak, amikor Joja egy titkársági gyűlés szünetében kifejtette: „Kérem, magyar nyelvű egyetem létezése Kolozsváron nem az egyenjogúságot fejezi ki. Klasszikus példája annak, amikor a látszategyenlőség már egyenlőtlenséggé válik! 30

Szabédi nyilvános megalázása ezzel nem fejeződött be. A gyűlés végén Joja megkérdőjelezte, hogy az „olyan gondolkodású embereknek, mint Szabédi, lehet-e helyük az új egyetemen”. (Hogy valami módon mentse magát, vasárnap, március l-jén a két egyetem diákjainak közös gyűlésén Szabédi is kénytelen volt „önkritikát” gyakorolni.)

Az események ezután felgyorsultak. Március közepétől — az „izoláció elleni harc” jegyében — megkezdődött a két egyetem diákjainak közös bentlakásokba való átköltöztetése, valamint megtörtént a párt- és IMSZ-alapszervezetek és a szakszervezetek összevonása.

Az egyetemek egyesítése helyi előkészítésének első lépéseként március folyamán összeállt egy ad hoc bizottság, melynek tagja volt a két rektor, Alexandru Roşca, Csendes Zoltán és Nagy Lajos prorektorok, Emil Petrovici volt rektor, Demeter János, Péterfi István, Vasile Marincaş professzorok, Dancsuly András, az RMP megyei osztályvezetője és Meleg Ferenc, a Bolyai párttitkára. (Az összetétel természetszerűen egy-egy ülésen kibővülhetett egyéb meghívottakkal is.) A megbeszéléseken olyan alapvető kérdések szerepeltek, mint: „az együttműködés formái”; a „párhuzamosságok kiküszöbölése”; a káderügyek; a helyiségek újraelosztása; a vezetőség összetétele stb. Demeter János szerint jóformán minden tanácskozáson szemben találták magukat az alapproblémával: a tannyelv kérdésével. Április 7-én Daicovici a hosszú viták során körvonalazódni látszó megoldástervezetet a következőkben vázolta: 1) az előadási nyelv román, hasonlóképpen a speciálkollégiumok és a tudományos kutatás nyelve is; 2) semmi értelme a jogot magyarul előadni, mivel „magának az ifjúságnak az érdeke, hogy románul tanuljon”; 3) a pedagógiai jellegű tagozatokon bizonyos tárgyakat magyarul is lehetne oktatni; 4) a történelem szakon a szakkollégiumok egy-két kivétellel románul lesznek; 5) a felvételi vizsgák — átmenetileg — magyarul lesznek, és abban az évben hasonló „könnyítés” adható a vizsgákon és a szemináriumokon is.31

A magyar fél számára csak ezekben a hetekben derült ki, hogy Bukarest terveiben szó sincs a két tagozat fölállításáról, és lesznek olyan diszciplínák, amelyeket kizárólag román nyelven fognak előadni. (Az ekkor éppen kórházban lévő Takács el sem akarta hinni az erről szóló híreket!)

A kolozsvári tárgyalásokat követően, április közepén Bukarestben egy Dej vezette egyetemközi megbeszélésre is sor került. Itt már csak arról folyt a vita, hogy az ideológiai tárgyak között a dialektikus materializmust oktassák-e magyar nyelven, vagy sem. Április 22-én Bukarestben már azzal a szándékkal ült le tárgyalni a két fél, hogy ott sor kerül a végső alapelvek kidolgozására. A Bolyai részéről Takács Lajos, Demeter János, Balogh Edgár, Csendes Zoltán, Bányai László és Márton Gyula, a Babeş részéről pedig Constantin Daicovici, Emil Petrovici, valamint a pártvezetéstől Athanase Joja és Miron Constantinescu voltak jelen a megbeszéléseken. A jelentést Csendes terjesztette elő — és a magyar küldöttség nem egy tagjának nagy meglepetésére — néhány tárgy kivételével, a magyar nyelvű előadásokat csak a magyar nyelvészet és irodalom tárgyaira akarta korlátozni. A vitában több elképzelés is napirendre került. Az egyik javaslat szerint magyarul csak azok a tárgyak kerüljenek előadásra, amelyek „az általános kultúra oktatására képeznek tanárokat”. A bukaresti elgondolás az volt, hogy maga a szakoktatás román nyelven folyjon, „kárpótlásul” pedig minden szakon néhány olyan általános, bevezető, összefoglaló tárgynál, ahol az ifjúság megismerkedhet az adott szakág alapelemeivel és terminológiájával, maradjon meg a magyar nyelv. (Takács ekkor döbbenhetett rá arra, hogy miben vett részt! Úgy látszik — mondotta keserűen —, hogy visszatérnek a régi, két világháború közötti idők, amikor az volt a hivatalos jelszó: „Vorbiţi numai româneşte!”32)

Az értekezlet nem hozott végleges határozatot, mivel világossá vált: sem a jelentésben foglaltakat (a magyar nyelv szinte teljes kiküszöbölését) nem lehet maradéktalanul keresztülvinni, sem a magyar tagozat elképzelését, vagyis hogy minden szaktárgyat magyarul is előadjanak. Ezért létrehoztak egy bizottságot, amely karonként kidolgozta a magyarul is és csak románul előadandó tárgyak jegyzékét. Ami az egyesített egyetem elnevezését illeti, arról is hosszas vita folyt. Voltak, akik egyszerűen a Kolozsvári Tudományegyetem elnevezés mellett kardoskodtak. A pártvezetés cinizmusára azonban igen jellemző, hogy miért döntöttek a kettős név mellett: Demeter János szerint „éppen annak a látszatnak [sic!] az elkerülésére, hogy a Bolyait felszámolták, kitartottak amellett, hogy az egyesülésből létrejött egyetem tartsa meg mindkét nevét: a Babeşt és a Bolyait is. Így, ilyen meggondolásból, mintegy szimbólumként lett Babeş—Bolyai...”33 Végül — Gheorghiu-Dej javaslatára ezt a nevet fogadták el.

Június folyamán tartották meg a Bolyai Tudományegyetem utolsó tanácsülését. Ezen a „likvidátor” rektor, Takács Lajos különös érvvel próbálta megindokolni a megindokolhatatlant, a pártnak a magyar oktatási intézményrendszer fölszámolására törekvő politikáját: „a magyar nemzetiség kulturális és tanügyi intézményrendszerének kiépítésében túlzások történtek, a szükségesnél és méltányosnál nagyobb, tehát túlméretezett szervezeti keret jött létre, s most elérkezett a józan és ésszerű redukció időszaka, s mindez történik a nemzetiségi jogegyenlőség szellemében.34 (Kiemelés tőlem — V. G.) Az 1959 őszén miniszteri tanácsosi „stallummal” jutalmazott Takács a későbbiekben is mindig kiállt a nyilvánosság előtt az egyesítés szükségessége mellett. Hogy a lelkiismeretével miként számolt el (sokak szerint: az ekkori bűnét miként próbálta feledtetni) a későbbi évtizedekben, az már egy másik tanulmány témája lehetne...

A két egyetem egyesítését — pontosabban: a Bolyai Tudományegyetem felszámolását — az erdélyi magyar társadalom nagy része felháborodással, elkeseredéssel fogadta. Természetesen ekkor már semmi lehetőség sem nyílt a szervezett módon történő tiltakozásra. Maradt a magányos, tragikus kimenetelű protestálás: az öngyilkosság. Az érzékeny lelkivilága költő és egyetemi tanár Szabédi László öngyilkosságába minden bizonnyal belejátszott februári nyílt színen történő megalázása mellett a szekuritáté zaklatása is.35 Májusban Csendes Zoltán, a Bolyai egyik utolsó prorektora, a statisztika professzora vetett véget az életének. (Korábban Molnár Miklósnak, a politikai gazdaságtan professzorának és Nagy Lajosnak, a Bolyai másik prorektorának az öngyilkosságát is az egyetemek egyesítésével hozták összefüggésbe, ám mindazok, akik közelebbről ismerték a fenti személyeket, állítják, hogy tragikus haláluknak semmi köze sem volt a Bolyai fölszámolásához.)

Milyen következményekkel járt hát a „közös” egyetem létrehozása, hogyan szabályozták a magyar nyelv használatát az új intézményben? A BabeşBolyai működését egy egyszerű határozat, referátum (tehát nem törvény vagy rendelet!) szabályozta. Eszerint például a történelem—filozófia karon Románia történelmének valamennyi kurzusát csak román nyelven, míg az egyetemes történelmet magyar nyelven is elő fogják adni. A matematika és fizika tagozaton 30 diszciplínából 9-et, a fizika—kémia tagozaton 26-ból 9-et adnak elő magyar nyelven. A biológia - földrajz tagozaton 28 előadásból 9-et, a földrajz—biológia tagozaton 33-ból 10-et tartanak meg magyarul is. A jogtudományi karon — az ún. marxista tárgyak kivételével — kizárólag román nyelven folyt az oktatás.36 (A később felállított közgazdaságtudományi karon szintén csak román nyelven folyt az oktatás.) Összességében azokon a karokon és tagozatokon, ahol volt egyáltalán magyarul is előadandó diszciplína, az előadott tárgyak negyedét adták elő magyarul is (180-ból csak 43-at).

Végezetül meg kell még emlékezni ennek az évnek a másik nagy veszteségéről is: 1959 őszén a Mezőgazdaságtudományi (Agronómia) Intézetben is megszűnt — immáron végleg — a magyar nyelvű oktatás. A főiskola „átszervezése” a Bolyai Tudományegyeteménél is drasztikusabb volt: ősszel egy csapásra megszüntették a magyar nyelvű előadásokat, és még azoknál a „keresztféléves” tantárgyaknál sem tettek kivételt, amelyeket még az 1958/59-es tanév második félévében kezdtek el tanulni a hallgatók. A magyar nyelvű tagozat felszámolásának körülményeiről még ma is alig tudunk valamit. (Demeter János a kéziratában említi, hogy Nagy István és Balogh Edgár határozottan ellenezték a magyar tagozat felszámolását!) Csak remélni merem, hogy az elkövetkező években végre ezen a téren is megszólalnak a még közöttünk élő szemtanúk, és kutathatóvá válnak az idevonatkozó levéltári anyagok is.

1959 sötét éve a romániai magyar oktatás történelmének. A román kisebbségpolitikában ekkor bekövetkezett látványos — negatív irányú — változás okán akár ezt az esztendőt is elnevezhetnénk a „fordulat évének”. Amint a kelet-közép-európai országok történelmében 1948 a kommunista egyeduralom létrejötte — vagy kiteljesedése — miatt oly emlékezetes, 1959 a Bolyai Tudományegyetem felszámolásának következtében marad kitörölhetetlen dátum a romániai magyar kisebbség kollektív emlékezetében. Ha pedig végül megvonjuk az ötvenes évek mérlegét, szomorú végeredményt kapunk: a kommunista párt magyarságpolitikájának megváltozása miatt az évtized végén már nem tanulhattak anyanyelvükön a leendő magyar gépész- mérnökök, agrármérnökök, jogászok, közgazdászok, valamint egy sor más szakma, tudományág leendő képviselői. „Eltűnt” az önálló magyar középiskolák és általános iskolák nagy része is. Hamarosan világossá vált sokak számára, hogy ezzel a magyar értelmiségi utánpótlás került veszélybe.

JEGYZETEK

1.     Igazság, 1948. december 15.

2.     A korabeli közhangulatról, a magyar értelmiség sérelmeiről fontos forrás egy 1954—1955-ben készült „hangulatjelentés”: „A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája”. A Kolozsvári „Bolyai” Tudományegyetem RMP alapszervezete bürójának megbízásából készült jelentés. (1954. december—1955. március). JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjtemény, 4433. sz.

3.  Jordáky Lajos naplója. 1956. június 3. Medvetánc, 1988. 2—3.

4.  Gáll Ernő: Számvetés. Kolozsvár, 1995. Korunk Baráti Társaság. 26.

5.  Bodor András: Rohanó évek — változó valóság. Gépelt kézirat. 153. (Ezúton mondok köszönetet Bodor András professzor úrnak, hogy megismerkedhettem értékes memoárjával, és hozzájárult ahhoz, hogy jegyzeteket készítsek belőle.)

6.  Bodor András: A Bolyai Tudományegyetem (1944—1959). In: Az erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai. Emlékkönyv. Bp., 1996. Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete — Bolyai Egyetemért Alapítvány, 79—80. (Az RMP Központi Vezetésének, valamint az oktatásügyi minisztérium iratanyagának megkutatása után minden bizonnyal több, az itt említtetekhez hasonló Jelre” bukkanhatunk.)

7.     Bodor-kézirat. 186. (Jordáky javaslatára a történelem tagozat jegyzőkönyvben mondott köszönetet a rektornak a sikeres „lobbizásért”.)

8.  Jordáky-napló. 1956. október 3., valamint Paizs Áron: A kolozsvári magyar nyelvű egyetemi oktatás történetéből (tények és vallomások) 1945—1988. Bp., 1989. Gépelt kézirat. 90—91. (Teleki László Alapítvány Könyvtára, K/1302/1993.)

9.  Erdélyi Magyarság, 1992. november, 12. 1. Kivonat Tirnován Arisztid ítéletéből. (A gyűlésen elhangzottak igen hasonlítanak, részben pedig megegyeznek a temesvári egyetemisták követeléseivel!)

10.   1956 Explozia. Percepţii române, iugoslave si sovietice asupra evenimentelor din Polonia si Ungaria. Bucureşti, 1996. 372.

11.  A romániai magyar sajtóban már több éve folyik a vita, hogy a tervezetet ki állította össze: egyedül Várhegyi István vagy a társaival (Nagy Benedekkel, Koczka Györggyel) együtt készítette el azt. Véleményem szerint azonban ezt a vitát csak akkor lehet lezárni, ha végre megismerkedhetünk az érintettek „doszárjaival”.

12.  Varró János: Erdélyi sorsvallató. H. é. n. [Budapest, 1988.]. Gépelt kézirat. 183. (Teleki László Alapítvány Könyvtára, 762/1988.)

13.  Magyar Országos Levéltár (MOL) 288. fond. MSZMP KB Külügyi Osztály. 32/1959/ ő. e. 78—81. (A bukaresti magyar nagykövetség 1959. április 28-i jelentése.) Hogy a „szeparatista törekvésekben mit is kell érteni, azt maga Keleti Ferenc nagykövet sem tudta.

14.  Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből II. Párizs. 1989. Magyar Füzetek Könyvei 13. 53.

15.  Keleti Ferenc értesülése szerint 1958 nyarán a Magyar Autonóm Tartományban 120 magyar pedagógust tiltottak el a tanítástól, Kolozsváron pedig kb. 400 párttagot zártak ki az RMP-ből főként értelmiségieket és kispolgárokat. MOL 288. fond. 32/1958/8. ő. e. 252.

15.   A Protestáns Teológia hallgatói és professzorai közül 1957—1959 között eddigi ismereteink szerint 28 főt tartóztattak le. Bővebben lásd: Akik imádkoztak üldözőikért. 2. köt. (Szerk. Miklós László) Kolozsvár, 1996. 5—60.

16.   MOL 288. fond. 32/1963/4. ő. e. sz. n.

17.   Bőre, 1959. szeptember 8.

18.   MOL 288. fond. 32/1959/5. ő. e. 80.

19.   Bővebben lásd: Falls, Donald R.: Soviet Decision-Making and the Withdrawal of Soviet Troops írom Romania. East European Quarterly. Winter 1993. 489—502.

20.   MOL 288. fond. 32/1958/8. ő. e. 213—218. (Keleti Ferenc nagykövet 1958. március 28-i és 29-i jelentésében arról számol be, hogy a határkérdéssel kapcsolatban tett kijelentések miatt „A román vezető körökben és a román dolgozók között osztatlan a megelégedés.” Ugyanakkor Balogh Edgár, Fazekas János, Kovács György és Bugyi Pál elvtársak nagy megkönnyebbüléssel fogadták az idézett mondatokat. Balogh Edgár szerint ez Jelentős mértékben tisztázza őket a jobb felől, de néha még kommunisták részéről is hangoztatott hazaárulás vádja alól”.)

21.   A történelem szakos Vastag Lajos, amikor azt kérdezték tőle, hogy mit tett volna, ha Pesten októberben fegyvert adtak volna a kezébe, meggondolatlanul kijelentette, hogy agyonlőtte volna magát. Erre válaszul a hallgatóság tapsviharban tört ki, majd amikor az egyik bukaresti küldött reakciósnak nyilvánította a választ, füttykoncert robbant ki.

22.   Igazság, 1959. február 21.

24.  Paizs-kézirat. 141., valamint Demeter János kézzel írott, töredékes visszaemlékezése az egyetemek egyesítéséről. 56. (A kézirat fénymásolata a szerző tulajdonában.)

25.  Bodor-kézirat. 298.

26.  Paizs-kézirat. 150.

27.  Bodor-kézirat. 318. (Ezt az információt Bodor András még 1959 júliusában hallotta magától Takács Lajostól.)

28.  l.m. 299.

29.  Paizs-kézirat. 155—156.

30.  Tompa István: Hogyan történhetett? Kolozsvár, 1995. 219.

31.  Demeter-kézirat. 73.

32.  Bodor-kézirat. 315.

33.  Demeter-kézirat. 75. (A szerző szerint Kolozs tartomány első titkára, Vasile Vaida ellenezte a „Babeş—Bolyai” elnevezést, mivel nem látta annak értelmét.)

34.  Paizs-kézirat. 181—182.

35.  Demeter-kézirat. 313. (A szerző szerint Szabédi az öngyilkossága előtti hetekben arról panaszkodott neki, hogy „hetenként néhányszor felhívják a biztonsági szervek, és éjfél utánig nyaggatják”.)

36. l.m. 320—323. (A visszaemlékezés a dokumentum magyar fordítását tartalmazza.)