Április 1997
Egyetem Kolozsvárt

Tonk Sándor

Itt az ideje annak, hogy azt tegyük, amit kell

Tisztelt Közgyűlés! Hölgyeim és Uraim!

Az erdélyi magyar iskolázás múltjából vett példával kezdem hozzászólásomat.

1716-ban a Habsburg császári önkény távozásra kényszerítette Gyulafehérvárról a vallási türelmetlenség elől odamenekült sárospataki kollégiumot és véle együtt Bethlen Gábor iskoláját. A szemtanú megrázó leírásban örökítette meg azt a pillanatot, amikor az iskola tanárai és diákjai utolszor sorakoztak fel alma materük udvarán, majd a 42. zsoltárt énekelve hagyták el az egykori fejedelmi székhely Academicum Collegiumát. És következett a két esztendeig tartó vándorlás, amelynek során kegyes patrónusok adtak szállást a száműzött diákoknak, tanároknak. Végezetül 1718 tavaszán Marosvásárhelyre érkezett a sorsüldözte kollegisták kis serege, és ott a helybéli iskolával egyesülve létrejött a sárospataki—gyulafehérvári—marosvásárhelyi — miként eleink nevezték — illusztris kollégium. Akkoriban még csak nevében s szellemében volt kollégium a kollégium. Épülete nem volt, szállást a város polgárai nyújtottak. De elkezdődött a tanítás a Teleki család Szentgyörgy utcai házában, ahol a kertbeli kis filegória harangjának a szavára gyűltek egybe mindennap a tanítók és tanítványok. Majd elkezdődött, az építkezés is: felépültek a patics falú kis kamorák, a diákok szállásai, megépült a Nagyauditórium, a Bibliotheca, s a század közepén már teljes fényében virágzott az iskola, Erdély akkoriban — ami a diákok számát illeti — legnagyobb protestáns főiskolája, az erdélyi magyar értelmiségi utánpótlás képzésének fontos központja.

És a történelem megismételte önmagát,' amikor 1948-ban a Kolozsvárról távozni kényszerült magyar orvos- és gyógyszerészképzés ismét Marosvásárhelyt talált otthonra, s mostoha körülmények között, de az elhivatottság, a népszolgálat tudatában kezdték el a medicina professzorai, hallgatói áldozatos munkájukat.

De ennyi talán elég is a históriából.

Sapientis sat.

A közelebb elmúlt hetekben a hazai magyar és nem magyar nyelvű sajtó, a rádió és a televízió sokat emlegetett és vitatott témája volt a romániai magyar tudományegyetem ügye. A hírközlés különböző ágainak felfokozott érdeklődése azt mutatja, hogy közösségünk, a romániai magyarság érdeklődéssel követi az egyetem ügyét, annak a tudatában, hogy ez esetben nem csupán egy jelképről, hanem az erdélyi magyarság jövőjének sorskérdéséről van szó. A magyarság ezen figyelme azonban — miért ne mondanánk ki? — egyszersmint aggodalommal társul. Jogos aggodalommal. Mert az utóbbi időben felerősödtek azok a hangok is, amelyek azt sugalmazzák, hogy nincs még itt az ideje az önálló magyar tudományegyetem létrehozásának, felerősödtek azok a hangok, melyek azt hirdetik, hogy fontolva haladva várjuk ki az idejét annak, amire hét esztendeje hiába várunk. Kétségtelen, hogy az önálló egyetem jogi kereteinek azonnali megteremtése ellen szólók érvei hitelesek és megszívlelendők. Való igaz: hét elvesztegetett esztendő után sajnos nem vagyunk még felkészülve minden téren erre a nagy vállalkozásra. A hatályos román törvények is kizárják az önálló magyar tudományegyetem létrehozásának a lehetőségét. Kevés a tudományos fokozattal és egyetemi gyakorlattal rendelkező oktató, reménytelennek tetszik az egyetemi épületek visszaszerzésének ügye. És sorolhatnám az egyéb okos és megalapozott érvet, amelyet nem kívánok itt megcáfolni. Súlyos a teher, amit magunkra kell vennünk, ha önálló magyar tudományegyetemet akarunk, és ennek a tehernek a súlyát nem lehet és nem szabad figyelmen kívül hagyni.

De nem az önálló magyar tudományegyetem ellen kívánok szólani. Hanem mellette. S amikor bátorkodom ezt tenni, néhány olyan érvet szeretnék felsorakoztatni, melyeket ugyan már mások is megfogalmaztak előttem, de amelyekre a figyelmet ismételten felhívni ma, itt, az önálló magyar tudományegyetem ügyéért létrehozott társaság közgyűlésén indokoltnak tűnik.

Az önálló magyar tudományegyetem mellett szól elsősorban és mindenekelőtt az a napjainkban nyilvánvaló tény, hogy csak jól felkészült, tanult, a világban tájékozódni képes emberek tudnak olyan minőségi munkát végezni, amelyre nemcsak népünknek, nemcsak a magyar társadalomnak, hanem az egész országnak, a románságnak is égetően nagy szüksége van. Minőség azonban csak versenyhelyzetben születik. Az önálló magyar tudományegyetem éppen azt a versenyhelyzetet kínálja fel az erdélyi magyar szellemi élet elitjének, amelytől az elmúlt évtizedek megfosztották, amikor is az anyaországbeli vállveregetés helyettesítette a megmérettetést, amikor is a román állam, a hivatalosságok részéről közömbösség vette körül a magyar tudományosság, a magyar tudományművelés és a főiskolai oktatás ügyét. Bocsássanak meg, ha talán a kelleténél keményebben fogalmazok: az a helyzet, amelyben nemcsak a döntés nem volt a kezünkben, de a felügyelet lehetősége sem, igen sok esetben azt eredményezte, hogy a felelősséget nem vállalva — mondván, hogy nem lehet — önmagunk járultunk hozzá a magyar nyelvű főiskolai oktatás színvonalának lezüllesztéséhez. Így történhetett meg, hogy sok tanszéken a minőséget kereső, a minőségre törekvő diákjaink irigykedve figyelik a román csoportokban folyó felkészítést, felkészülést, a tudományos munkát, az oktatás színvonalát. Tudom, hogy nincs ez mindenütt így. De ezen állapotnak gyökerei éppen oda nyúlnak vissza, hogy a magyar nyelvű egyetemi oktatás megtűrt jellege miatt nem lett versenytársa a román nyelvű oktatásnak. Az önálló magyar tudományegyetem Kolozsváron ugyanakkor olyan kihívást is jelentene, jelenthetne, amely nemcsak a magyar, de a román nyelvű egyetemi oktatásnak is javára szolgálna. Ide kívánkozik különben a magyar egyetemi oktatás és a magyar tudomány egyik legnagyobbjának, Eötvös Lorándnak az a gondolata, miszerint „A tudós hazája széles e világ, szoktuk mondani: de ne feledjük soha. hogy Magyarország (a magyarság) is ehhez a világhoz tartozik. Nemzeti hagyományaink ismerete, számontartása éppúgy erkölcsi kötelessége a tudósnak, mint új eredményeinek, felismeréseinek állandó megmérése a nagyvilág tudományának érvényes mércéjével. Önkörünkbe zárkózni éppúgy hiba, mint elfelejtkezni arról: csak önkörünkben vagyunk s lehetünk tökéletes értékűek. A szobában barátságosan s haszonnal világít a mécses; véka alá rejteni kár, a pusztába kivinni ostobaság.” Igen, ostobaság azt állítani, hogy anyanyelvünkön, magyarul nem lehet tudományt művelni, nern lehet bekapcsolódni a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe, nem lehet újabb tudósnemzedékeket fölnevelni.

Másodszor: az önálló magyar tudományegyetem megteremtené a lehetőségét annak, hogy román kollégáinkkal, a román tudomány munkásaival a kölcsönös megbecsülésre és tiszteletre, egymás eredményeinek értékelésére alapozott szakmai együttműködés, egy minőségileg új kapcsolat alakuljon ki. Egy olyan kapcsolat, melyben nem az intézményes keret kalodája a meghatározó tényező, hanem a kölcsönös bizalom, az önként és tudatosan vállalt együttműködési szándék, a tudomány szeretetéből fakadó együttműködés szelleme az összefogó, az összetartó erő.

Harmadszor: ne feledjük el, hogy éppen az önálló magyar tudomány- egyetem hiánya miatt téblábol még mindig oktatásunk ügye. Mert való igaz — miként azt a minap a kolozsvári magyar nyelvű napilapban olvashattuk —, egyetem nélkül nincs színvonalas középfokú oktatás, nincs színvonalas tanár- és tanítóképzés, nincs versenyképes magyar iskola. Ami nélkül pedig nincs és nem lesz öntudatos magyarság. Nem új dolgok ezek. Elég, ha felütjük Apáczai Csere János írásait, hogy rádöbbenjünk: annak az igazát, amit a magyar tudományosság, a magyar oktatás legnagyobbjai már évszázadokkal ezelőtt tudtak és meghirdettek, nekünk — szomorú, de ez így van — ma saját magunknak, egymás között és egymásnak kell újra és újra bizonygatnunk. 1656-ban itt Kolozsvárt hangzottak el Apáczai máig érvényes, sajnos még mindig időszerű szavai: „Mert amilyen szerepe van a testben a szemnek, hallgatóim, olyan szerepe van az országban az akadémiának vagy főiskolának. És amilyen szerepe van az emberben az észnek, olyan szerepe van bármely országban a tudósoknak. Szem nélkül a test megtestesült sötétség; ész nélkül az ember oktalan állat. Így bizony rászolgáltunk arra, hogy a körülöttünk lakó nemzetek úgy beszéljenek rólunk, mint legértelmetlenebb és legtudatlanabb, ostoba és renyhe emberekről, akik már a csecsemő korunktól kezdve állati butaságra vagyunk kárhoztatva. Akadémiák, csak akadémiák vagy legalábbis főiskolák menthetnek meg bennünket e gyalázattól, s nem erőtlen szóbeszéd, nem hívságos elgondolások, nem a vak érzelem, amely szerfölött hízeleg önmagának. Teljesen elveszünk, ha még idejében észre nem vesszük magunkat.”

És amikor az önálló magyar tudományegyetem mellett emelem fel szavamat, arra is gondolok, hogy a román szellemi élet legjobbjai, akik tudtak és tudnak elfogulatlanul tekinteni a magyarságra, maguk is tudták és tudják, érezték és érzik, hogy egy nép, egy nemzet jövője azon múlik, hogy milyen tanárai, lelkipásztorai, orvosai, ügyvédei és mérnökei vannak. A román tudomány egyik, vitathatatlanul nagy alakja, Nicolae Iorga (aki egész életében népe jövőjéért, nemzete érdekében tevékenykedett) írta le rögvest a hatalomváltozás után, amikor a kolozsvári magyar tudományegyetem ügye még nem dőlt el, azt, hogy: „az új királyságban [ti. Nagy-Romániában] Erdélyben fenn kell tartani egy magyar egyetemet... Nem szabad brutálisan mellőzni a nemzetiségeket, amelyek élni akarnak jogaikkal — azokkal a jogokkal, amelyeket a jövő Romániájában megtagadni nem szabad —, meg kell adni nekik a lehetőséget, hogy itt, szülőhazájukban szerezzék meg nemzeti műveltségüket. Nicolae Iorga jól tudta azt, amit a történelmi tapasztalat is igazolt, hogy egy nemzet létének, felemelkedésének záloga a művelt emberfő, és ezt a nemzeti dicsőség legbódítóbb pillanatban sem felejtette el. Szabad hát nekünk elfeledni ezt nyomorúságunkban?

Az elmondottak alapján javasolom, hogy a Bolyai Társaság mai közgyűlése határozatban mondja ki, erősítse meg azt, ami különben alapszabályában foglaltatik, hogy kéri az önálló kolozsvári magyar egyetem létrehozásának törvénybe iktatását, és kéri politikai képviseletünket, hogy ennek érdekében tegye meg a szükséges lépéseket.

Most már túl vagyunk azon, hogy azt tegyük, amit lehet. Most már itt az ideje annak, hogy azt tegyük, amit kell.

S végezetül engedtessék meg nekem, hogy kéréssel forduljak a kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetem tisztelt magyar professzorátusához, előadótanáraihoz, adjunktusaihoz, gyakornokaihoz: mérlegeljék a tényeket, és lelkiismeretük szavára hallgatva döntsenek. Mert súlyos, nyomasztóan nagy az a felelősség, amit politikai képviseletünk az egyetem magyar tanáraira hárított. Ne áltassuk magunkat: az egyetem oktatóitól várják a javaslatokat, a döntést. Politikusaink azt fogják tenni, mert csak azt tehetik, amit az egyetem, a tanárok és diákok közössége, az universitas magistrorum et scholariorum határoz és javasol. Mitőlünk fogja számon kérni az erdélyi, a romániai magyarság, ha rossz döntés születik. Mint ahogyan bennünket fog terhelni a felelősség, ha esetleg megint nemzedékeket áldozunk fel, nemzedékekre napoljuk el annak a megvalósítását, amit az 1989-es változások óta talán egyedüli követelésként sikerült a változó célkitűzések közepette mint alapvető célt átmenteni: létre kell hozni és működtetni kell Kolozsváron a magyar tudományegyetemet.