Április 1997
Egyetem Kolozsvárt

Cs. Gyímesi Éva

Sok a tervező, kevés a pallér

Gondolatok az egyetemről

 

Ami nem kikényszeríthető, az fölserkenhető. Ha megnyilatkozunk,

nekibátorkodunk. Nekünk nem a történelmi múltat kell

megismételnünk, hanem  az örök eszmét, melyet a

múltban már tevékenykedni látunk, és

amely mindig a jovőbe mutat — ezt az eszmét kell jelenbeni

pillanatunk  számára megvalosítanunk.

 

                                                                                                                     Karl Jaspers: Az egyetem eszméje

A mottóként kiemelt Jaspers-idézet, úgy hiszem, elárulja: tanulmányom hitvallás arról, hogyan gondolkodom az egyetem eszméjéről. Bár voltak ilyen irányú megnyilatkozásaim, még sohasem adatott meg kellő idő és elmélyülés, hogy ezt kifejtsem. Ezúttal igénybe vettem a vonatkozó magyar és külföldi szakirodalom általam eszméltetőnek ítélt tételeit. Az egyetem meghatározására tett kísérleteim elsősorban a nálunk közszájon forgó értelmezések pontosítása kíván lenni, hiszen mindenekelőtt ezen múlik, milyen típusú intézményt kívánunk megvalósítani; ugyanakkor felhívás az elvi alapokat is tisztázó, termékeny vitára, hiszen tudatában vagyok az enyémtől eltérő véleményeknek. A megalapozott ellenvetéseket, érveket szívesen veszem, meghallgatásukra — s ezt talán fölösleges is hangsúlyoznom, különösképpen diákjaink előtt — minden esetben türelmesen törekszem. Csupán azt várom el, hogy a felsorakoztatott érvek, ha lehet, méltók legyenek a tárgyhoz, melyet a mi tájainkon többnyire inkább szenvedéllyel, mint tudományos igénnyel szokás megközelíteni.

Tervezők

Kisebbségi közéletünk fórumain — politikai programokban és nyilatkozatokban, a sajtóban és az elektronikus médiában, konferenciákon és kerekasztalokon — 1989 óta folytonosan napirenden van az Egyetem, közelebbről egy magyar egyetem, a Bolyai ügye. Ha megvizsgáljuk, kik a tervezők, kik azok, akik manapság a legtöbbször nyilatkoznak, s mi több, máris „egyetemeket” alapítanak, kiderül, hogy kevés kivétellel mind olyan személyek, akik már vagy nyugalomba vonultak, vagy tartósan még nem, avagy sohasem dolgoztak egyetemnek nevezett főiskolai intézményekben. Politikusok, laikusok, különféle foglalkozású, becsvágyó szervezők.

Nem szeretnék abba a látszatba keveredni, hogy bármelyikük jóhiszeműségét kétségbe vonom. A magyar felsőoktatási intézményekre valóban szükség van.

De nem mindegy, hogyan vélekedünk és beszélünk róluk, milyennek képzeljük el e nagy létszámú kisebbség jövendő értelmiségének hagyományaihoz valóban méltó, mert színvonalas képzését. A legutóbbi mintegy három évben azt tapasztalom, hogy az Egyetemről szóló disputáknak távolról sem azok a hangadói, akik már ma és főként hosszú évek tapasztalatával a hátuk mögött részt vesznek egy olyan öntörvényű világban, melyet — Európában legalábbis, a középkor óta — univerzitásként szokás tisztelni. És ami a legfeltűnőbb: mindenkinél ritkábban szólalnak meg maguk a legközvetlenebbül érintettek: a hallgatók. Ezen a konferencián arányukhoz mérten nagyon kevesen vannak jelen. 1

Pallérok

Bennünket, a kolozsvári Babeş—Bolyai magyar tanárainak és diákjainak közösségét2 nemigen vagy csak nagy ritkán kérdeznek meg, mi is a véleményünk. És ezt már valahogy megszoktuk, szinte fel sem tűnik. Hiszen sokkal inkább azzal vagyunk elfoglalva, hogy — ha egyelőre igencsak szerény technikai és anyagi körülmények között is — naponta gyakoroljuk magát az intézmény legfőbb funkcióit: a tudományok művelését, a tanítást és tanulást. Viszonylag kevesen ugyan és eléggé szétszórtan, de egyes tanszékenként, karonként, kisebb-nagyobb szakmai testületekként néhány éve már újra úton vagyunk valamely emberileg elgondolt Egész, valamiféle szellemi univerzum, a „tudományok kozmosza” felé (Jaspers), amelyhez — vélhetőleg a megismerés eredendő szenvedélyével — a legkülönfélébb diszciplínák felől közelítünk.

Feltételezem, hogy egyazon eszmény, az egyetemesség ideálja kapcsol össze.3 Remélhetőleg mindannyian a színvonalas anyanyelvű oktatásért, az egyetemi reformért, az elbürokratizálódás és a teljes elszegényedés ellen küszködünk korántsem látványos hősiességgel, hanem „csendes és szívós hivatástudattal” (Unamuno) vagy legalább a napi kötelességteljesítés konok igényével. Az egész oktatói testület még sohasem gyűlt össze, de az utóbbi években egyre gyakrabban és számosabban találkoztunk, hogy ismerkedjünk.4 Kik is vagyunk mi valójában, kolozsvári magyar egyetemi oktatók és hallgatók?

Mi vagyunk a pallérok, akik hosszabb-rövidebb idő óta, mintegy menet közben, szegődtünk el munkásnak ahhoz az épülethez, amiről — bár nincsen látható makettje — hisszük, hogy így, szellemi-dologi értelemben egyaránt (és mindig csak épülőfélben), igenis Egyetem. Tizenhét karon és huszonhat szakon mintegy háromezer magyar hallgató és közel százötven oktató testülete, akik felelős elhatározással, felvételik és pályázatok nyomán, tehetségünk szerint kisebb-nagyobb sikerrel, de jobbra törekedve máris be kezdtük tölteni szerepünket a magyar értelmiségiek új nemzedékének képzésében.

Milyen szerencsés, hogy ennek a szónak az elsődleges jelentése — 'építkező' — reánk vonatkoztatva is tökéletesen harmonizál a tanítói mesterség nemzeti és egyetemes szerepét oly remekül kifejező régies metaforával, a pallérozás jelentésével, mely nem más, mint a szellem, a műveltség, a tudás és a megismerési eszközök gyarapítása és 'csiszolása' a tudományművelés, a tanítás és tanulás révén. És évről évre egyre többen vagyunk: az elképzelt szellemi katedrálisba nem csupán vágyakozók, hanem a naponta igen sok nehézséggel is küzdő építkezők. Egy nagy hagyományú, igazi, az ország hasonló intézményeinek élvonalába tartozó, egész Európában számon tartott egyetemen és egyre több szakmában működünk. Sok közöttünk a doktorandus és magiszterjelölt, írásaink megjelennek a szakmai és irodalmi lapokban.

Meglehet, a látszathoz képest valójában többen vagyunk mi, beavatottak és gyakorló tanárok, mint a nagyrészt kívülálló, egyetemi ügyekbe beavatatlan tervezők. Többen, mint a különféle romániai magyar „egyetemek” botcsinálta, mert e funkcióra valójában képesítetten alapítói.5

Csakhogy a közéletben ez még korántsem nyilvánvaló. Mert a legkülönfélébb foglalkozású tervezőknek mintha nem is lenne szükségük reánk, e falakon belül munkálkodó, a közéletben hallgatag pallérokra.

Az egyetemi eszme

Ha egyeseket közülünk mégis megkérdeztek volt afelől, főként politikusok vagy intézményalapításban érdekelt különféle csoportok, mi is a véleményünk a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és jövőjéről, álláspontunkat, lett légyen az kisebbségi érdekvédelmi szempontból bármennyire is körültekintő és szakmailag megalapozott, eddig még senki sohasem vette igazán figyelembe. Pedig közülünk nem kevesen — leginkább a természettudományi karokon — a határokon túl és nem csupán az anyaországban számon tartott egyetemi szakemberek vagyunk. Ha véleményünket valaha is komolyan vették volna, most talán nem kényszerülnék arra, hogy megkíséreljem kifejteni az egyetem általam érvényesnek tartott meghatározását.

Meggyőződésemmel, remélem, nem vagyok egyedül. Ha itt és most netán mégis egyedül maradnék, ez akkor is áll. Mert a hagyomány és a jelen tudós közvéleményének egy része, Humboldt, Dilthey, Jaspers, Ortega, Unamuno, Marga, magyar vonatkozásban pedig Apáczai Csere János, Bibó István, Komoróczy Géza magas színvonalon kifejtett álláspontja megerősít engem.6

De mindenképpen úgy érzem, kötelességem, kötelességünk végre a nyilvánosságban élni egyik lehetséges eszközünkkel, a tekintéllyel, amit jómagam valójában ritkán és berzenkedve szoktam csak igénybe venni. Ám hadd hivatkozzam e dologban Bibó Istvánra: „Az emberek többsége így is, úgy is tekintélyeket követve alakítja ki nézeteit, tehát föltétlenül szükség van egészségesen és épen funkcionáló szervekre, amelyek a tudomány, a szellemi élet és a nevelés szétfutó jelenségeit áttekintik, egységbe igyekeznek foglalni, és azok esetleges tévutait számon tudják tartani, és megpróbálják ellensúlyozni.” (Bitó 1991. ill.) A szóban forgó tekintély jelen esetben az Egyetem és annak professzori testülete.7 Különös, hogy egyébként aggályosan tekintélyelvű erdélyi társadalmunkban mennyire nem ismernek bennünket, mennyire nincsen presztízsük éppenséggel az egyetem dolgaiban valamennyire jártas szakembereknek És sajnálatos, hogy az egyetemalapítás és képzés ügye, ahogyan ugyancsak Bibó nevezi (uo.), „az ál- és féltudományos elemekkel összekapcsolt politikai eltévelyedések területe” lett.

Pedig — lett légyen bármiféle, az egyetemi eszme lényegétől eltérő érdek, mely „egyetem” néven új intézmények létrehozója — a valóban egyetemi testületek dolga az, hogy bizonyos politikai és egyéni érdekeken felülemelkedve, a szellemi függetlenséget megőrizve váljanak az értékelés fórumává.8 És mindenekelőtt a felsőoktatási ügyekben, a tervezett vagy már megalapított „egyetemek” státusával kapcsolatosan. Mert ahogyan Jaspers is megjegyzi: „Egy intézmény, mely az egyetem nevet viseli, e név által még nem egyetem.” (Jaspers 1990. 199.)9

Híven az önkritika követelményéhez, melyet sem a tudományművelés, sem az oktatói tevékenység nem nélkülözhet, elfogadom a lehetséges ellenvetést, mely visszafordíthatja reánk is a kérdést: vajon mi egyetem vagyunk-e már? Erre majd még részletesebben visszatérek. De — éppenséggel a fensőségesség látszatának elkerülése végett — sietek megjegyezni: aki igazán igényes önmagával szemben, az mindig is kételkedik abban, hogy méltó-e egyáltalán a küldetésre, amire az egyetem bensővé tett eszméje indít. Magam legalábbis, jóllehet közel harminc éve tanítok, minden szeptemberben féltem a katedrára állni. De lehet, hogy valójában ez a természetes. „Az egyénnek mint az egyetem tagjának — professzornak és diáknak — az az alapvető tudata, hogy úgy kell dolgoznia és iparkodnia, mintha a legfennköltebb dologra hívták volna meg, mindazonáltal folytonosan éreznie kell annak súlyát is, hogy vajon megállja-e a helyét.” (Jaspers 1990. 229.)

Nos, ezzel a tudattal, ám az elháríthatatlan felelősség érzésével is vállalnunk kell az értékelést, a bírálatot is egyetemi ügyekben. Annál is inkább, mert attól tartok, hogy az egyetem név, mely nem kis értéket jelöl nemzeti vonatkozásban, de általam is, több irányból és egyre inkább a kisajátítás tárgya lehet. Ha nem szólalunk meg, félő, hogy az Egyetem nevet végképp ki fogják sajátítani olyan személyiségek, akik — úgy tűnik — nem ismerik a folytonos kétely és (önmagunkkal szemben is gyakorolt) kritika szellemi imperatívuszát. Az utóbbiak nélkül pedig nem is képzelhető el az egyetem.

Az Egyetemnek nevezett intézmény természete ugyanis a középkortól kezdve mindmáig olyan,  hogy mindenekelőtt személyiségekre, tanárok és diákok szabad közösségére, testületére épül. Közös vonásuk a folytonos kérdezés, mely nem elégszik meg a puszta tények számbavételével. Humboldt felfogása itt és most, ismerve az erdélyi magyar tudományos élet vezető kánonját, különösen időszerű: „a felsőbb tudományos intézmények belső szervezeténél minden annak az alapelvnek sértetlen megőrzésén múlik, hogy a tudományt olyasvalaminek kell tekinteni, amit még nem találtak meg egészen, s ami egészen soha nem is található meg, és mint ilyet szakadatlanul tovább kell kutatni. Mihelyt szakítunk azzal, hogy a szó valódi értelmében a tudományt kutassuk, vagy azt képzeljük, hogy azt nem a szellem mélységéből szükséges megteremtenünk, hanem elégséges extenzív módon gyűjtögetni, egymás mellé sorakoztatva az adatokat, úgy visszahozhatatlanul és örökre elveszett minden.” (Humboldt 1985. 251.) Mert a tudomány lényege, ahogyan Heidegger is mondja: „kérdező állhatatosság a szüntelenül rejtőzködő létezők egésze közepette. Ez a cselekvő kitartás tud mindamellett a sors előtti erőtelenségéről.”10 Aki mindent felülről vár és készen kapott válaszként fogad el, vagy tények halmozására szorítkozik, az nem is lehet értelmiségi: az értelmiségi személyiség a nemtudás tudását és a folytonos önmeghaladás vágyát hordozza magában.

Az európai egyetemi hagyomány

Az előbb jelzett személyiségek „egyeteme” rendszerint előbb van, mint maga a dolog

        az épületek, a felszerelések, mai szóval az infrastruktúra. Humboldt szerint az egyetem „nem más, mint azoknak az embereknek a szellemi élete, akiket külső kötetlenség vagy belső törekvés vezérel a tudományos kutatáshoz”. (Humboldt 1985. 253.) Az egyetemek a legkiválóbb oktatók és a köréje tömörülő hallgatók szabad egyesülései voltak — állítja Wilhelm Dilthey is, valamint minden általam nagyra becsült szerző, akiknek idevágó műveit mindmáig tanulmányoztam. És napjainkban is érvényes, hogy: “Az egyetem élete a személyiségeken múlik s nem az intézményen, amely föltétel csupán. Ennélfogva az intézményt annak alapján kell megítélni, hogy képes-e a legjobb személyiségeket magához vonzani, s hogy a kutatás, a kommunikáció és a tanítás legkedvezőbb feltételeit biztosítja-e számunkra.” (Jaspers 1991. 250.)11

Ha a személyiségek testülete adott, s ez nem csupán a jó tanárt jelenti, hanem az egyenrangú partnerként tisztelt hallgatókat is, az egyetem mint intézmény a legmostohább társadalmi-politikai körülmények közepette is a szabadság egyfajta szigete, kiváltságos világ, mert egyedül az eredendő tudásvágy és az Egészre irányuló eszme mozgatja még akkor is, ha tudjuk: végtelen az út, a megismerés útja, mely előttünk áll.12 E belső motivációra épülő szabadságot kell az államnak tiszteletben tartania minden demokratikus jogrend szerint.

A minap Karácsony Sándort olvasgatva a következő passzusra akadtam: „A kettő-három összejövetele az az akció, amellyel az egyéni hit kollektív ténnyé változik. Az egyház tehát nem az a kőbe és intézménybe merevített forma, amelynek ma sokak szemében látszik, hanem a maga valóságában: szabad emberek közössége szent munkára. Ezeket bizony sem meggátolni, sem kifosztani nem lehet. Korlátlanok a lehetőségek.” (Karácsony 1991. 97.)13 Ha az egyház szót behelyettesítem az egyetemmel, a meghatározás erre is illik.

És hogy ez nem csupán egyéni szeszély, afelől — utólag — megnyugtatott az a párhuzam, amit Jaspers is felállít az egyetem és az egyház intézménye között.14 Ilyen közösségekben — állítja Lengyel András is — „a keresés igénye már a személyiségbe interiorizálódott, s ezt az interiorizációt a társak serkentő versenye csak erősíti. A saját

       értékválasztásokkal karakterizálható — arc kivívása elsődleges jelentőségűvé válik az egyetemen; akinek ilyen nincs, az leértékelődik, hitelét veszti. Az intellektuális önarcképnek, azaz önmaga szellemi fölépítésének az igénye így mélyen fekvő, legszemélyesebb igényeit is koncentráltan megjelenítő belső késztetés lesz. Különlegesen erős és hatékony tehát.” (Lengyel 1991. 116.)

Szívesen hivatkozunk mi, erdélyi magyarok Apáczaira és főként Bolyai Jánosra mint az egyetemi eszme és az intézmény szimbólumaira. De talán nem eleget arra, hogyan védte meg Gyulafehérváron tudósi-tanári függetlenségét a II. Rákóczi György fejedelemmel is szembeszálló Apáczai,15 s hogy Bolyainak mekkora szellemi bátorsága volt a konzervatív Erdély földjén egy évezredes törvényt megdönteni. Ezeknek az értékeknek a számontartása nélkül az ő kultusszal körülvett egyéniségük is csupán hamis tekintéllyé értéktelenedhetik.16

Az ő szellemük, saját legjobb hagyományaink nem tűrik az arctalan bálvánnyá stilizált intézményt, kimagaslanak a jelen törpéi közül. Ha Egyetemet akarunk, az ő nyomukban kellene járnunk, fölnézve és fejet is hajtva. Fejet hajtva a nemtudás tudása okán, ami nélkül azonban nem lehet előremenni.

Az egyetem: küldetés

Méltónak lenni az Egyetem névre, a függetlenség mellett feltételezi a szüntelen alázatot is az eszme iránt, melynek a testület minden tagját előbb-utóbb át kell hatnia. Az Egyetem nem diplomagyártó hivatal, se nem múzeum, hanem küldetésben járó emberek szövetsége. Ha úgy tetszik, ez az egyetem metafizikai lényege.17 És mivel küldetés, az egyetem valójában sohasem „van”, mindig csak ígéretes „leend”. S ez vonatkozik a mi mai egyetemünkre, bármilyen formában tervezzük is.

Vissza kell térnünk tehát ahhoz a méltósághoz, amelyet minduntalan megsértenek, akik a mércét lejjebb akarják szállítani. S ha ez most gőgnek hangzik, pontosítok: ez a méltóság az eszmében van, nem pedig saját esendő személyünkben. Úgy hordozzuk, mint a szüntelen munkálkodó pallérok a készülő épület gondolatát.

Tudjuk és ismertetnünk kell mindenkivel, akiket illet, hogy: Egyetem az az intézmény, és csakis az, ahol az oktatás mellett vagy még inkább mindenekelőtt tudományos kutatás folyik. Magam legalábbis ezt vallom Humboldt nyomán és Diltheytől, Bibótól mai rektorunkig18 az egyetemről hasonlóképpen gondolkodó összes szerzővel együtt. És Komoróczy Gézával is egyetértve hiszem, hogy „a szellemi tevékenységnek eszményi módja a tanítás: a leginkább azzal taníthatok, amit éppen tanulok magam is. Csak az aktív kutató lehet jó tanár.” (Komoróczy 1991. 38.)

Azok kedvéért, akik ebben a tárgykörben csakis erdélyi hagyományokra szoktak hivatkozni, most ismét Apáczait idézem: „Végül a felső iskolák minden tudományágban előadásokat és gyakorlatokat nyújtanak törvény szerint mindenkinek. [...] Ezeket akadémiáknak és egyetemeknek hívjuk abban az esetben, ha a tanítók különleges hatalommal vannak felruházva, hogy a négy fakultáson tudományos fokozatokat és címeket adjanak. Különben csak a gimnázium, főiskola vagy kollégium elnevezés illeti meg őket.” (Apáczai: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról. 1655. In: Apáczai 1975. 132.)19 Mai intézményünk ennek a régi-új egyetemideálnak felel meg: a romániai magyar tudományos képzésben egyelőre egyedül csak mi adhatunk magiszteri és doktori fokozatokat.20

Ha nem használnak az ésszerű és szakmai érvek, igenis élnünk kell a szó, az egyetemről szóló veretes beszéd hatalmával, hogy terjesszük ezt az értéktudatot. Nem saját személyünk, hanem az intézmény értékének, méltóságának elismertetése érdekében.

Nemzet és egyetem

A középkorban az első egyetemek hatósugara rendszerint átlépte a nemzeti határokat. S ez ma is kívánatos, hiszen a tudománynak, ha valóban az, nincsen nemzetisége. Az egyetem neve — az univerzitás — is arra utal, amit Jaspers jelez az egyetem és nemzet viszonyáról: „Az egyetem azért törekszik az igazságra, mert az emberiségnek akar szolgálni, magát az emberi fajt akarja reprezentálni. A humanitás — bármilyen gyakran és mélyen változott is e fogalom jelentése — lényegéhez tartozik. Ezért bár minden egyes egyetem valamely népé, mégis mindegyik valami nemzetfölöttit igyekszik megragadni és megvalósítani.” (Jaspers 1990. 260.) A természettudományi karokon dolgozó kollégáink számára, gondolom, ez különösképpen nyilvánvaló, hiszen a docensi, professzori cím megpályázásának egyik feltétt e a szó- és írásbeli megméretés nemzetközi szakmai fórumokon.

Nálunk azonban az egyetemre vonatkozó közvélekedést olyan (politizáló) humán értelmiségiek irányítják, akik az önálló magyar felsőoktatáshoz való jogot a felsőfokú nemzetnevelő intézmény (a nemzeti kultúra hagyományait ápoló népfőiskola?) igényére redukálják. Holott ekkora kisebbségnek nem csupán ahhoz van joga, hogy jó tanárokat, orvosokat és más szakembereket képző anyanyelvű felsőoktatása legyen, hanem joga és — éppen a saját érdekében — kötelessége is egyszersmind az egyetemes, a nemzetközi mércéhez való igazodás minden tudomány művelésében, különösen most, a régiók európai integrációja korszakában. Az egyetemesség imperatívuszát hirdette kisebbségi vonatkozásban, a szellemi munka minden fajában Makkai Sándor is. (Makkai 1932.) Hiszen az egyetemes elméleti és módszertani igény, mely a tudományosság kritériumait megalapozza, az ún. „nemzeti” tudományokban sem nélkülözhető.21

A nemzeti érdek és a tudományos kutatás egyetemes mércéje közötti egyensúly szükségességére figyelmeztet már Dilthey is: ,A nevelés legsúlyosabb feladata [...] hogy az ésszerű megfontolás és a tudomány ne tegyen kárt a nemzeti erkölcsök és eszmények szilárd rendszerében, másrészt pedig az, hogy ezek a nemzetfenntartó erők ne akadályozzák a tudományos technikát abban a szabad fejlődésben, amely az egyénnek a legmagasabb fokú teljesítőképesség kifejtését teszi lehetővé. Nemzedékünk igazi nevelésének célja tehát e két tényező harmonikus egyensúlyában van.” (Dilthey 1990. 20.)

Jóllehet inkább Jaspers felfogását osztom, kiegyeznék, ha legalább ez az egyensúly lenne a vezérelve a hazai magyar tudományegyetemi modellnek. Mert reánk vonatkoztatva ennek a kívánatos egyensúlynak a megvalósítása még mindig és még sokáig azoknak az óriási hátrányoknak a leküzdését követeli meg, amelyek csak részben tulajdoníthatók a kisebbségi helyzet korlátainak, inkább egy megcsökött, múltorientált szemlélet és a sajnos nagyon gyatra nyelvtudás következményei. Az utóbbi bizony szégyenletes, és meglepő, hogy éppenséggel a humán értelmiségiek körében gyakori.

Egyetem és vidékiség

Itt most nem hallgathatok a provincializmus veszélyeiről. Ha Apáczait ki is átkozták azért, mert szóvá tette a tudatlanságot, én mégis őhozzá csatlakozom. Jó társaság. Mert neki és azoknak, akiket értelmiségi köreinkben oly sokszor az anyanyelvű kultúra és tudományművelés legkitűnőbb megalapozóiként szoktak idézni, mint Erdősi Sylvester Jánost, Geleji Katona Istvánt, Káldi Györgyöt, Károli Gáspárt. Misztótfalusi Kis Miklóst, Oláh Miklóst, Szenci Molnár- Albertet és Teleki Sámuelt, valamint egyetemünk névadóját, nem csupán az tulajdonítható érdemükül, hogy anyanyelven (is) írtak, hanem az, és mindenekelőtt az, hogy némelyikük akár egyszerre több idegen nyelven is kommunikálni tudott Európa nagy tudósaival. Hányan vannak ma nálunk ilyen kommunikáció- és versenyképes személyiségek?

Hiszem, hogy ez az egyetem ki fogja nevelni őket. Saját tanítványaim közül már '89 előtti évjáratokból is olyanok kerültek ki (sajnos a szó szoros értelmében, mert végleg kivándoroltak), akik ma Washingtonban, Utrechtben, Budapesten, Oslóban tanítanak. Bizonyos természettudományi karokról most is számosan vannak olyan magyar fiatalok, akik Nyugaton végeznek posztgraduális tanulmányokat. Szorongva gondolok arra, érdemesnek tartják-e majd visszajönni, ha az erdélyi magyar egyetemi oktatás, a mai, avagy a holnapi itt nem ugyanazt fogja jelenteni, mit bárhol jelent a nagyvilágban, hanem egy szabadalmazott és bevált modellekkel nem törődő, helyi gyártmányú, barkácsolt torzszülöttet és egyfajta szellemi gettót: bezárkózást a nyelvi-nemzeti sajátosságba. Mert igaz, szomorúan igaz, ránk nézve is, amit Konrád György a vidékiségről megállapít: „Sok felfújt erkölcsi ítélet, sok ideológia származott abból a tényből, hogy valaki nem beszél idegen nyelveket. Ingatag öntudatok parancsoló retorikákban nyertek támaszt.” (Konrád 1991. 340.)

 

Egy lehetséges egyetemmodell

Akik egyetemi hivatásunk gyakorlásában az itt kifejtett európai eszményhez igazodunk, nem hagyhatjuk magunkat a provinciális középszer által terrorizálni. Ahelyett, hogy engednénk valamiféle fennkölten hangzó erkölcsi zsarolásnak, nekünk a tudományos színvonal, a tanári igényesség, a hiteles értelmiségi lét szempontjait kell képviselnünk. Bármennyire is nehéz ez, hiszen tudjuk: nyelvileg hátrányban, szakmailag jó néhány területen erőtlenek vagyunk. S az állam többé nem nyújtja tálcán az összes anyagi alapokat. Jobbára magunknak kell — kemény feltételeket szabó országos és nemzetközi kutatási pályázatokkal — kigazdálkodnunk a pénzt a tanszékek kereteinek biztosításához. Nem valami külön megalázó, kisebbségeket sújtó feltétel ez, s legfőképpen: nem szégyen. George Klein (alias Klein György) professzor is évente pályázik, hogy a világ egyik legrangosabb kutatóintézetében, a stockholmi Karolinskában biztosítsa a munka feltételeit. Nem szégyen, hogy ezt mi még csak most tanulgatjuk, akár a számítógépkezelést. Mert a tanulást nem szabad röstellni akkor sem, ha a diák tudja: van, amit maguk a tanáraik is ma tanulnak. Például: hogyan is történik a tanszéképítés, milyen ama bizonyos kreditrendszer, mihez tudunk majd hozzáférni az internettel és így tovább.

Hátrányos helyzetünkben elsősorban a tanulás segíthet, a halaszthatatlan napi feladatok elvégzésére való készség, igény az erőfeszítésre, hogy legjobb hallgatóink már itt, közöttünk megragadhassák az egyetem eszméjének lényegét, s ha kimennek külföldi egyetemekre, érdemesnek tartsák hozzánk visszatérni. E feltételek biztosítása nélkül Erdélyben ma nem képzelhető el hiteles értelmiségi lét. Márpedig fiataljaink joggal fognak kivándorolni, ha nem teszünk meg mindent a tanulás legjobb szubjektív (tantestületi) és objektív (infrastrukturális) körülményeinek kialakításáért, mégpedig halaszthatatlanul és itt, ezen a közös, négynyelvű egyetemen. A román és a magyar mellett ugyanis nálunk már német és angol nyelven is tanítanak.

Vannak közöttünk, akik úgy gondolják: a Nyugaton doktoráló erdélyi magyar fiatal oktatók, akiknek állását részben már biztosítani tudtuk, s akiket a diákok egyre növekvő számban várnak haza, azért nem fognak visszajönni, mert itthon még nincsen önálló magyar egyetem. Vajon így van ez? Vajon a hazatérés tekintetében nyelvi szempontok vezérlik-e annak a megfontolásait, aki máris két-három idegen nyelven olvas, beszél és ír, és idegenben védi meg doktori disszertációját? Amikor Apáczai Hollandiából Kolozsvárra visszatért, volt-e már magyar egyetem?

Furcsa következetlenség jellemzi a kizárólagosan magyar egyetem visszaállításáról folyó diskurzus hangadóit. Az úgynevezett transzszilván szellem egyébként hűséges képviselői, akik az Erdélyben hagyományos vallási és etnikai pluralizmusra és türelemre szoktak hivatkozni, s igencsak büszkék arra, hogy a Báthory alapította egyetemen magyarok, románok, szászok tanultak együtt (NB. latinul!), most egyetlen alternatívában, a teljes különválásban, önálló és minden más oktatási és tudományos nyelvhasználatot kizáró Bolyaiban tudnak csak gondolkodni.

Persze érthető a feldolgozatlan frusztráció, a sok csalódás után kialakult bizalmatlanság, a félelem a törvényes garanciák hiányától. De most, amikor a magyarság politikai képviselői remélhetőleg az új kormány tagjaiként alakíthatják legfontosabb intézményeink arculatát, miért ne lehetne elképzelni a kolozsvári közös Egyetem megosztott önkormányzatát? Miért ne lehetne ez a két- vagy akár többnyelvű egyetem, a kutatócsoportok állandó kommunikációjának lehetősége mellett a régióbeli nemzetek egymásrautaltságának szimbóluma?

Ezt az eszményi — és ha megvalósulna, egyedülálló — kelet-európai modellt természetesen magam is csak azokkal a garanciákkal együtt tudnám elfogadni, amelyek szavatolják például az anyanyelven tanulás teljes esélyegyenlőségét, a belső érdekképviselet lehetőségét, a szakmai, intézményfejlesztési autonómiát, egyszóval a magyar tagozat már említett s ma még hiányzó, törvénybe foglalt kereteit. A magyar oktatók és hallgatók országos és nemzetközi versenyképességének záloga csupán ez lehetne. E garanciák elnyerésének eszközeit megtalálni, belső érdekérvényesítéssel az Egyetem Chartájába foglaltatni részben a magyar oktatók és hallgatók, egyetemen kívüli kormányzati alkukkal pedig az RMDSZ-politikusok halaszthatatlan feladata. Egy ilyen cél, a négy- (román, magyar, német, angol) nyelvű egyetemi oktatás megvalósítása sem csupán az erdélyi etnikumok együttélésének legjobb hagyományai szempontjából lenne megfelelő, hanem a feszültségmentes európai integráció sajátos belső feltételeinek kialakítását is szolgálná, hiszen az egyetemesség legkézenfekvőbb módját, a nemzeti érdekeken mindig felülemelkedő tudományos kommunikáció és egészséges versengés lehetőségét tartaná fenn. Ha jóhiszemű érdekérvényesítési törekvésünk az említett keretben mégis nagy ellenállásba ütköznék, még mindig dönthetünk a teljes kiválásról.

„Csak a hallgató — a megrendelő fél — mondhatja meg, milyen egyetemre van szüksége, ideértve a kapacitást: a létszámot is. A tanári testület felelőssége a kínálat...”

        írja egyik legnagyobb történészprofesszorunk, Komoróczy Géza. (Komoróczy 1992. 38.) Vajon tudatában vagyunk-e annak, mit jelent ez ma, amikor hallgatóink ismét akadálytalanul közlekedhetnek jobbnál jobb egyetemeken a nagyvilágban, versenyképessé edzeni a szaktudásukat, hogy továbbra is akadálytalanul — szellemi értelemben is — közlekedhessenek innen, itthonról, egyenrangú partnerként tudjanak kommunikálni, és ne maradjanak végképp odakint? Mert e feltételeknek a hiánya talán nyomósabb érv a kivándorlásra, mint az anyagi jólét csábítása.

Rájuk, főleg a kint tanulókra gondolva sem mindegy, hogyan beszélünk, az egyetemről. Azt szeretném, hogy minden szavunk hozzájuk is címzett hívó szó legyen. Valamiképpen a párja annak, ami a forradalom alatt itt, Kolozsváron fogalmazódott legelőször.

El kell döntenünk, hogy ez az intézmény, a közös Egyetem Bolyai-része, amit már javában építünk, a korszerű ismeretszerzés forrása lesz-e, vagy a román kollégákhoz képest is folytonosan lemaradva a tegnapi, gyorsan avuló eredmények anyanyelvű párlatát fogja nyújtani. Továbbá: sikerül-e lépést tartanunk a tudományos fejlődéssel és egyszersmind jó, hivatástudó tanárokat képezünk?22

A jelen kihívása: áldozatvállalás

Ez a szentenciózusnak tűnő alcím a mai ars pedagogicám. Jó lenne, ha nem beszélnénk folyton csak jövő időben, akárcsak a jóhiszemű, de kissé felelőtlen, örök álmodozásba révülő, semmit sem kivitelező tervezők.

„A holnappal a ma nem helyesbíthető. A mai bűnre a holnapi nemes cél nem mentség. Az számít, amit most csinálsz.” (Konrád 1996. 336.) Mi nem csupán tervezünk, de máris építjük az Egyetemet, s főként, ami az egésznek fundamentuma (eredeti értelemben), a tanárok és diákok testületét. Hiszen az Egyetem — az eszme értelmében

úgyis mibennünk van. És folyton „leend”. Akkor is, amikor órát tartunk, vagy tanulmányokat írunk, akkor is, amikor csupán adminisztráljuk úgymond a tanszéki közösségeket. Nem látható, anyagszerű, pénzügyi befektetéssel mérhető épületekben. Mert amúgy mindannyian szegények vagyunk. De „aki az egyetem eszméjének indíttatása alapján munkálkodik, teszi ezt máris azon a módon, ahogyan kutatásait végzi, amilyen értelmet és jelentést ad kutatásának, ahogyan tanít, vagy amiként írásaiban fogalmaz. S teszi ezt az egyetem kormányzásában olyan mértékhez igazodván, mely nem pusztán racionális mértékként szabható meg, hanem szellemként áll elő, mely szellemet akar. s az egyetem minden megnyilvánulását vezérelni szeretné.” (Jaspers 1990. 200.)23

E nagyigényű munkához azonban egyelőre túl kevesen vagyunk. A tanszék mindig legalább egy professzor köré szerveződik, s nekünk nincsenek minden tanszéken professzoraink. Márpedig a legjobb vendégtanár-program sem pótolhatja a szellem helyi erőforrásait, a rezidens professzorokat. Hiányoznak a szervezni és gazdálkodni tudó személyiségek is. És csak mostanában kezdtük el látni, mi is az, amit nem tudunk.24

A tervek sokasága mellé ezen az egy szem egyetemen is hivatott kivitelezők egész csapatára lenne szükség. Mert sok a teher, és egyelőre nincs kivel megosztani. Tán más is így van ezzel, főként ha tanszékvezető. Az egyetemet építő tanár csak ritkán olvas, és még ritkábban ír. Pályázik, levelezik, szervez és számolni tanul: folyékony lejben, kemény valutában. Néha szégyenkezik diákjai előtt, mert szelleme — úgy tűnik — kiapadt. Pedig csak kötőanyaggá alakult, és naponta beleépül az Egyetembe, mint ama várba Kőműves Kelemenné élete. Azért, hogy az utánunk jövők többet tudjanak írni, alkotó életet élni, s az egyetem eszméjéhez méltóbb helyzetben talentumaik szabadon kibontakozzanak.

Kolozsvár, 1997. január 24—26.

JEGYZETEK

1.  Előadásom a Szabadelvű Kör 1997. január 31-én rendezett kerekasztalán, vitaestjén hangzott el. Valóban kevesen voltak az egyetemisták, pedig a saját mondanivalómnál fontosabbnak tartom, hogy az ő álláspontjukat, a kolozsvári magyar diákok körében végzett közvélemény-kutatás alapján (Magyari Nándor, Horváth István és mások kutatócsoportja: Az egyetemről magyar diákszemmel) megismerjem. Várom a további tanár—diák eszmecseréket.

2.  Az univerzitás eredetileg a négy fakultást (teológia, jog, orvostudomány, bölcselet) magába foglaló tudományegyetem (Universitas Litterarum). De értik ezen a tanárok és a hallgatók „egyetemét” is: ez az a közösség, avagy testület, mely az intézmény lelkét, szellemét hordozza, s mely megelőzi a „dolgot”, magát az intézményt. Apáczai — még általánosabban — az iskola intézményét határozza meg így: Az iskola, hallgatóim [...] tanítók és tanulók rendezett társulása, akik az emberi életkörülmények szempontjából hasznos és szükséges ismereteket tanítanak és tanulnak.” (Apáczai, 1975. 131.)

3.  És ez az univerzitás harmadik jelentése, lényege: 'egyetemesség'.

4.   Gondolok itt azokra a találkozókra, melyeket az RMDSZ Oktatási Főosztálya szervezett több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel, meg arra az 1994-es fórumra, melyet Egyed Péter, Magyari-Vincze Enikő, Veress Károly és jómagam hívtunk össze. Az utóbbihoz hasonló autonóm magyar egyetemi közélet az új választások (Szilágyi Pál prorektorsága) óta fellendülni látszik.

5.  Tudom, hogy ennél a pontnál jöhet szóba az ellenvetések sorozata: 1) a magyarok számarányához mérten még mindig nem vagyunk elegen; 2) a közös egyetemen nem érvényesül a képviseleti demokrácia; 3) nincs szentesítve a Magyar Tagozat léte; 4) az egyetemi adminisztráció egyetlen hivatalos nyelve a román. De hát többek között azért vagyunk itt, hogy esetleg ezekre irányuló igényeinket is megfogalmazzuk, amennyiben konszenzus születik.

6.  Természetesen bizonyára más vélemények is vannak, hisz lehet, hogy közülünk egyesek, teszem azt inkább a Szent-Györgyi Albert felfogását osztják, miszerint a tudományművelést és az oktatást szét kell választani (akadémia, 111. egyetem).

7.  Erről ír Karácsony Sándor is a Magyar demokráciában: „Egyetem vagyunk, a szellemi munka elitje [...] nehéz szellemi munkások. [...] A jövő van a kezünkre bízva, a jövő formái, érvényei és áldozatai nagy percentben függnek a mi munkánktól. Minden ország olyan jövőt érdemel (és többé-kevésbé olyan is jut osztályrészéül), ahogy a mi munkánkat dotálja és becsüli.” Megrendült professzori tekintélyünk helyreállítása. In: Magyar demokrácia. 1945. 88. Mennyire aktuális ez a gondolat!

 

8.   .Ahogyan a bíráskodás és a bírák megszerezték maguknak a maguk különleges függetlenségét, úgy kell ezt valamilyen formában előbb-utóbb a nemzetnevelőinknek, a tudósoknak és az alkotóknak is megkapniuk” — írja Bibó (1991. 112.).

9.   Hogy ne maradjak a célzások szintjén, s ezzel vállalva a támadásokat is, megnevezem, milyen intézményekre gondolok: a sokat emlegetett székelyföldi „egyetemekre”, amelyek jórészt magyarországi főiskolák kihelyezett karai (saját egyetemi rangú személyzet nélkül), valamint a legfrissebb „Partiumi Egyetem”-mé átkeresztelt nagyváradi főiskolára.

 

10.  A német egyetem önhangsúlyozása. In: Csejtei Dezső—Dékány András—Simon Ferenc (Szerk.) 167.

11.  Hiszem, hogy a kolozsvári egyetem — ha nem zavarja meg politikai válság — jó úton van afelé, hogy ezek a feltételek az ezredfordulóra kialakuljanak. Addigra — kihelyezett karokként — már el lehet indítani főiskolai szintű felsőfokú képzést más városokban is. Ehhez szükség van a jelenlegi tanügyi törvény módosítására, mely nem ismeri el a főiskola kategóriát. Pedig az óriási szakemberhiányt elsősorban jó középfokú szakoktatással, kollégiumokkal és főiskolákkal kellene most pótolni.

12.  Bármennyire paradoxálisan hangzik, '89 előtt, amikor nem voltam tanszékvezető, csupán egyike az adjunktusoknak, az egyetemen (azaz saját előadásaimon és szemináriumaimon) sokkal szabadabbnak érezhettem magam, mint ma, amikor a tanszékvezetéssel járó adminisztráció, a modernizációs kihívások, a pályázatok sorozatgyártása és a bürokráciával történő tusakodás minden időmet és szellemi szabadságomat felemészti. De hiszem, hogy ennek is értelme van. Mert ez a feltétele annak, hogy kollégáim élhessenek azzal a függetlenséggel, amit valóban csak az egyetem adhat.

13.   Sajnálom, hogy még nem olvashattam Karácsony Sándor idevágó, egyetemről szóló összes munkáit.

14.   „Az egyetem eszméje rokon az egyházéval. [...] Kölcsönösen ismerik föl egymásban az emberek úgy, mint az [...] igazságért való közös életet...” (Jaspers 1990. 269.)

15.  Hű elbeszélése annak az eseménynek, mely 1655. szeptember 24-én a gyulafehérvári kollégiumban történt. (Apáczai 1975. 126—127.)

16.  Misztótfalusi Kis Miklósról csak nagyon kevesen tudják, hogy az ő nevéhez fűződik az első grúz nyelvű nyomtatvány kiadása. És milyen különös, hogy Kőrösi Csoma Sándor kultuszában is inkább az őshaza meg nem találása miatti tragikus nosztalgia, mintsem az a jogos büszkeség kap nyomatékot, hogy világszerte még ma is vannak, akik naponta az ő tibeti—angol szótárát használják. Többek közt az a román kolléganőm (Carmen Negulei), aki most szanszkritból doktorál Indiában.

17.  Erről beszél az Ész—Élet—Egzisztencia hivatkozott kötetének csaknem mindegyik szerzője. A nyomukban jár a kiadvány egyik szerkesztője is, Csejtei Dezső, amikor így beszél: az univerzitás „nem dolog, hanem áramlás, a mérhetetlen spiritualitásnak, eszmeiségnek, a keletkezett kozmosznak az emberi életbe való leszivárgási helye. Az univerzitás e hatalmak és tartalmak küldötte, vö. a misszió szót Ortegánál. Másként szólva: az univerzitás — theória; igen, theória, csak nem a szemlélés, megtekintés, elmélet, tan értelmében véve, hanem abban az értelemben, amit a szó egyébként jelent: a theória ünnepi küldöttség, szent követség, valamely más városba vagy szent helyre, a jósdába, az orákulumhoz küldött személy, akinek az a feladata, hogy hazatérte után mondja el az otthon maradottaknak, amit látott, megtudott. [...] Az univerzitás sohasem van, hanem mindig csak úton van, másként szólva, a van értelmében véve nincs, hanem csak leend, s mint ilyen örök lehetőség, örök ígéret az örök csalatkozás kockázatával, egyszóval — MISZTÉRIUM.” (Csejtei 1991. 130.)

18.  Andrei Marga: Universitatea în tranziţie. Apostrof, Cluj. 1996.

19.  Meggyőződésem, hogy a gimnázium, a főiskola, a kollégium és elemi osztály is éppolyan fontos. De szomorúan tapasztalom, hogy kibővült oktatási rendszerünkben a működő tantestület nem csupán mennyiségileg találtatik híjával, hanem minőségileg is. A meglevő intézményekben is katasztrofálisan leromlott az oktatás színvonala. Rég várat magára a reform, az új, alternatív tankönyvek bevezetése. És ebben a vonatkozásban is az egyetemnek kellene lépnie. Az illetékes minisztériumi tisztségviselők azonban nemhogy segítenének, hanem tanszékeink következetes megkerülésével akadályozzák a közoktatás tartalmi, minőségi változásait.

20.  Előbb-utóbb el kell érnünk, hogy minden szakon elfogadják a magyarul írott disszertációkat. De jó, ha felkészülünk, hogy a habilitáció bevezetésekor minden professzornak idegen nyelven is képesnek kell lennie előadásokat tartani.

 

21.   Többek közt ezt fejtettem ki bővebben szegedi díszdoktorrá avatásom alkalmából tartott előadásomban, mely azután a Magyar Tudományban is napvilágot látott. (Két kultúra peremvidékén. Tudomány és egyetem a kisebbségi létben. Magyar Tudomány, 1996. 5. 548—557.)

22.   Tudományművelés és tanárképzés kettősségének, tartalmi és gyakorlati differenciálásának megvitatása és közös koncepció kidolgozása úgyszintén reánk háruló további feladat.

23.   Az Andrei Marga és még néhány román tanárszemélyiség által képviselt egyetem- és autonómiaeszmény megvalósításához még nem vagyunk eléggé partnerek. Nem azért, mert kevesen vagyunk, és a belső demokrácia is hiányzik hozzá: nem minden területen vagyunk velük sem szakmailag versenyképesek.

24.   Említett előadásomban részletesen kifejtem az erdélyi magyar egyetemépítési hagyományok megszakadásának, a szervezési jártasságok hiányának azokat a következményeit, amelyek most nemzedékünkre nehezednek, s amelyek nélkül egyelőre csak színvonalbeli engedmények árán lehetne teljesen autonóm intézményt kialakítani.

IRODALOM

Apáczai Csere János: Magyar logikácska és egyéb írások. Az előszót írta, a szövegeket válogatta és jegyzetekkel ellátta Szigeti József. Kriterion. Buk., 1975. — Bibó István: Az egyetem, az akadémia és a tudomány válsága. Hozzászólás Szent-Györgyi Albert előadásához. Pompeji (Szeged). 1991. 3. 103—112. — Csejtei Dezső—Dékány András—Simon Ferenc: Ész—Élet—Egzisztencia. Egyetem, nevelés, értelmiségi lét. Irodalomtudományi Kör. Szeged, 1990. — Csejtei Dezső: Tűnődések a posztmodern univerzitás lehetőségeiről. Pompeji (Szeged). 1991. 3. 124—131. —Cs. Gyímesi Éva: Két kultúra peremvidékén. Tudomány és egyetem a kisebbségi létben. Magyar Tudomány. 1996. 5. 548—557. — Dilthey, Wilhelm: A pedagógia története. In: Csejtei—Dékány—Simon (Szerk.): 13—120. — Humboldt, Wilhelm von: A berlini felsőbb tudományos intézmények külső és belső szervezetéről. A felsőbb tudományos intézmények felosztásának alapjáról és különböző fajaikról. In: Wilhelm von Humboldt válogatott irásai. (Szerk. Telegdi Zsigmond). Bp., 1985. — Jaspers, Karl: Az egyetem eszméje. In: Csejtei—Dékány—Simon (Szerk.): 176—273. (Kurt Rossmannal közösen) — Karácsony Sándor: Nyugati világnézetünk felemás igában. Kolozsvár, 1991. —Komoróczy Géza: Alomegyetem. Tézisek helyzetünkről, teendőinkről, lehetőségeinkről. Beszélő, 1992. április 4. 38—43. — Konrád György: A semminél több (Az értelmiségiek szerepe a változó Európában. Bevezető előadás a német egyetemi rektorok konferenciáján, 1991. április 28-án a frankfurti Paulus-templomban). In: Az újjászületés melankóliája. Bp., 1991. 334—345. — Lengyel András: Város és egyetem. Pompeji (Szeged). 1991. 3. 113—123. — Makkai Sándor: Az erdélyi szellem. In: Erdélyi szemmel. Kolozsvár, 1932. — Marga, Andrei: Universitatea în tranziţie. Apostrof. Cluj, 1996.