Április 1997
Egyetem Kolozsvárt

Veress Károly

Az egyetem filozófiájáról

Az egyetemre vonatkozó diskurzusok pluralitása

A mai romániai magyar kultúrában az egyetemproblémával kapcsolatban három alapvető diskurzusváltozat különíthető el.

a)  Politikai diskurzus

Ez a beszédmód elsősorban a politikusok, valamint a politikusokkal közvetlenül érintkező szakemberek (tanácsosok, jogászok, egyetemi vezetők) megnyilvánulásaira jellemző. Az egyetem kérdését minden esetben politikai-jogi problémaként veti fel. A magyar nyelvű felsőfokú oktatás gyakorlatának, intézményrendszerének visszaállításával, illetve kialakításával kapcsolatos gondolatok politikai programokban, nyilatkozatokban, állásfoglalásokban kapnak helyet, s olyan stratégiai-taktikai célkitűzésként fogalmazódnak meg, amely alkalomadtán konkrét egyezkedések, tárgyalások tárgyát képezheti. A politikai diskurzus előterében elsősorban a magyar nyelvű egyetemi oktatás megteremtéséhez és működtetéséhez szükséges politikai akarat elérése és a megfelelő jogi keret létrehozása áll. Kevésbé irányul konkrét szakmai kérdésekre, s ha mégis, csak annyiban, amennyiben a gyakorlati kivitelezéshez szükséges jogi normák megfogalmazása ezt igényli. Ezt a politikai diskurzust a jelenlegi helyzetben a romániai magyarság fő politikai ereje, az RMDSZ vállalja fel. Tartalma érdemben csak szigorúan politikai kritériumok szerint bírálható el, s hatékonysága azon mérhető le, hogy a megfogalmazott célkitűzések valóra váltása milyen mértékben sikerül, mennyi idő alatt, milyen áron, s az, ami majd ennek eredményeként létrejön, mennyire elégíti ki a romániai magyar társadalom tényleges elvárásait.

b)   Szakmai diskurzus

Ez a diskurzusváltozat az ún. szakemberek, tehát elsősorban az egyetemi oktatók körében bontakozik ki, s többé-kevésbé kiterjed mindazokra, akik valamilyen szakmai-intézményi kapcsolatban állnak az egyetemi élet mindennapi gyakorlatával. Ebben a beszédmódban a szakmai szempontok kerülnek előtérbe. A kérdések úgy tevődnek fel, hogy melyek lennének azok az optimálisan működő intézményi-szervezeti keretek, amelyek között biztosítani lehetne a mai európai normák színvonalán álló oktatási minőséget, az oktatás és a tudományos kutatás szerves kapcsolatát, a nemzetközi oktatási és kutatási programokba való bekapcsolódást, egyszóval mindazt, ami kompatibilissé teheti a saját egyetemi teljesítményeket más európai egyetemi teljesítményekkel. Hogyan lehetne ezeket a kereteket kiépíteni és optimális működésüket biztosítani, megfelelő szakképzettségű és teljesítményű szakemberekkel feltölteni? A beszélésnek ez a módja a szakmai versenyben érvényesülő minőségi és hatékonysági szempontokat tartja szem előtt, és a megvalósítás módozataira koncentrál, mivel képviselői számára csakis az tekinthető tényleges egyetemi teljesítménynek — s ennélfogva ténylegesen létező és működő egyetemnek —, amely más egyetemekével összemérhető.

E diskurzus forgalmazói a már meglévő anyanyelvű egyetemi oktatás valós helyzetéből indulnak ki, azokból a konkrét és elsősorban számukra hozzáférhető ismeretekből, amelyek egyrészt a jelenleg létező magyar nyelvű egyetemi oktatás szakmai színvonalával,  másrészt működésének jogi-intézményi  alapjaival,  garanciáival kapcsolatosak. A szakmai érvek két fő problémacsoport köré összpontosulnak. Az egyik arra vonatkozik, hogy miként biztosítható inkább a megfelelő szakmai színvonal és hatékonyság: a magyar tagozat szakmai felfejlesztésével s vele párhuzamban a szükséges jogi és intézményi keret kiépítésével a meglévő egyetemi intézményekben — amit egy későbbi időpontban követne a magyar nyelvű oktatás teljes különválása, önálló intézményesülése. Vagy pedig máris előteremthetők egy teljesen önálló magyar egyetem létrehozásához szükséges infrastrukturális feltételek (épületek, felszerelések), és biztosítható a szükséges szakembergárda? A másik problémacsoport azzal kapcsolatos, hogy miként oldható meg a különböző értelmiségi szerepköröket betöltő szakemberképzés, valamint a tudományos kutatómunka összhangja úgy, hogy egyik ne menjen a másik rovására. Ez utóbbi abban a kérdésben konkretizálódik, hogy fel kell-e vállalnia a magyar nyelvű egyetemi oktatásnak a tudományos kutatásra való felkészítés mellett a különböző értelmiségi szakmákat betöltő szakemberképzést (például a tanárképzést) is, vagy ez megoldható az egyetemen kívül egy anyanyelvű főiskolai hálózat létrehozásával. Az érvelés főleg annak a kimutatására irányul, hogy az egyetemi oktatás és a főiskolai oktatás más-más igényszintet és különböző funkcionalitást képvisel.

E szakmai diskurzus tartalma csakis szigorúan szakmai kritériumok szerint bírálható el. Ezek érvényesítésében elsősorban azok illetékesek, akik a szakmai körökhöz tartoznak, mivel ők rendelkeznek az ehhez szükséges felkészültséggel és információkkal. E diskurzus hatékonysága azon múlik, hogy mennyire lesz képes összhangba hozni a nemzetközi egyetemi standardoknak megfelelő szakmai elvárásokat a fennálló körülményekkel, és sikerül-e felmutatnia és érvényre juttatnia olyan megoldásokat, amelyek a szakmai igényeket optimálisan kielégítik.

c) Az ideológiai mezőben zajló diskurzus(ok)

Nyilván több is van ilyen, mivel az anyanyelvű egyetem létrehozásával és működtetésével kapcsolatos különböző egyéni és csoportérdekeket tükröző opciók ideológiai síkon fogalmazódnak meg. Ezek megszólaltatói az RMDSZ platformjait alkotó politikai csoportosulások, az anyanyelvű oktatás ügyét felvállaló civil szervezetek, valamint az egyházak képviselői, a nemzeti-kisebbségi lét és kultúra iránt elkötelezettséget érző és valló értelmiségiek, a szolgálatos véleménynyilvánító szerepét felvállaló publicisták, az egyetem ügyéért felelősséget érző és vállaló egyetemi kutatók és oktatók és még sokan mások. Ezeket a verbális megnyilvánulásokat a szakmai és a szakszerű politikai diskurzustól elsősorban az ideologikus beszédmód különbözteti meg, melynek legfontosabb jellemzője a beszélésnek a valós történés helyébe való kerülése

A mindenkori ideológiai mezőben az egyetemmel kapcsolatos diskurzusok kusza szövevényét találjuk. De már régóta kikristályosodott a problémának egy fő erővonala és néhány fontosabb ütközési felülete. Az ideológiai mező fókuszában egy széles kisugárzású monologikus diskurzus helyezkedik el. Fő tétele szerint az önálló magyar nyelvű egyetemi oktatás megteremtése az egész romániai magyarság igénye, s különleges hangsúlyt nyer benne az ezzel kapcsolatos vélemények, álláspontok egysége. Szószólói kivétel nélkül a romániai magyarság egésze nevében beszélnek, függetlenül attól, hogy ezen belül milyen csoportérdeket képviselnek. E beszédmód annyira erőteljesen uralja az ideológiai mezőt, hogy képes bármiféle vele ellentétes álláspontot már megszólaltatása pillanatában elfojtani vagy ellenségessé nyilvánítani, még akkor is, ha az nem képvisel vele szemben kimondottan oppozíciót, hanem csupán részleteiben szeretné árnyaltabbá tenni az egység tartalmát. A verbális egységnyilvánítás erőteljes moralizáló felhangokkal társul, amelyek felerősítik azt a benyomást, hogy ez az igény maradéktalanul az egész romániai magyarság kétségbevonhatatlan, alternatíva nélküli igénye, s ennélfogva mindazok, akik valamiképpen megkérdőjelezik, az egész nemzeti közösség alapvető létérdekeivel helyezkednek szembe. Ez a moralizáló hangnem időnként annyira felerősödik, hogy azokat a józanabb hangvételű törekvéseket is elnyomja vagy ellenségeseknek nyilvánítja, amelyek szakmai vagy politikai megfontolások alapján — anélkül hogy megkérdőjeleznék a közös érdeket és a belőle fakadó fő célkitűzést — kísérlik meg felvázolni a kivitelezés különböző módozatait, számba véve ezek előnyeit és hátrányait.  Bármennyire is egységesnek tűnjön a magyar nyelvű egyetemi oktatás megteremtésének szükségességére irányuló elgondolás, a politikai-jogi, illetve gyakorlati síkon való megvalósításra irányuló elképzelések természetszerűen megoszlanak.

A monologikus diskurzus szószólói kizárólag az egyetemlétesítés imperatívuszából indulnak ki, s ennek vitathatatlanságát elsősorban történelmi és demográfiai érvekre alapozzák. A jelen helyzet megítélését többnyire analógiás következtetésekre építik fel, miszerint a mostani szituáció nagymértékben hasonlít a második világháborút közvetlenül követő helyzetre, amelyben az egyetemalapításra kedvező körülmények kínálkoztak. Érvelésük második tétele viszont mindjárt ellent is mond a történelem eme önismétlő gesztusának, mivel a jelenlegi kedvező helyzetet soha vissza nem térőnek, többé meg nem ismétlődőnek állítják be. E szembeszökő ellentmondás belső feszültsége nyomatékosítja a „most”-ra koncentráló imperatívuszt. Hangoztatásakor e történeti érvelés szószólói nem vetnek számot sem az analógiás gondolkodásmód és a történelem ismétlődéséhez fűződő illúziók episztemológiai hátterével, sem pedig azzal, hogy nem rendelkeznek az aktuális jogi, politikai és szakmai körülmények kielégítő ismeretével.

Ezzel a gondolkodásmóddal ütköztetve az ideológiai mezőben a szakmai érvelés is menthetetlenül ideologizálódik abbéli törekvésében, hogy a történelmivel szemben alternatív érvelésként fogalmazza meg magát. Így ez az érvelési mód is hasonlóképpen imperativisztikusként és analógiásként jelenik meg, de ez esetben az ún. európai normáknak való megfelelés vitathatatlannak feltüntetett igényét állítva a középpontba s a nyugati egyetemmodellekkel analóg vagy kompatibilis építkezést tekintve az egyetemépítés egyetlen járható útjának. A maga nemében ez a beszédmód is — hasonlóan a történetihez — monologikus és intoleráns hangvételű, nem kevésbé moralizáló hangnemű, és ahelyett, hogy tekintettel lenne episztemológiai behatároltságára, olykor kritikátlanul imperativisztikusnak és illúzióépítőnek bizonyul.

E két ideologikus beszédmód közös vonása a jelen melletti, valamint az egymás melleti el-beszélés, a fennálló helyzet konkrét körülményeire való oda nem figyelés, az aktuális tapasztalatok számba nem vétele és kognitív tartalmuknak meg nem jelenítése az elképzelések síkján. A jelen realitása helyén tátongó űrt oly módon pótolják, hogy a valós tényállásokat a múlt, illetve a jövő jelenbe hozott és reális alternatívaként feltüntetett képével helyettesítik be az ideológiai mezőben. Ezért ezek az ideológiai beszédmódok igen alacsony hatásfokúak, és nem szolgáltatnak hatékony érveket a problémákat felvállaló és elfogadható megoldásokat kereső, konszenzusépítő stratégiák számára.

Ráadásul ezek az ideológiai beszédmódok elfedik a helyzet megoldásának természetes módját. Ezzel mindmáig senki sem foglalkozott behatóan és szisztematikusan az ideologikus beszédmódokat forgalmazók közül. Holott minden illúzióépítgető ideologizálással szemben a magyar nyelvű egyetemi oktatás jelenlegi állapotának pontos feltérképezése és elemzése lehet az egyetemlétesítési elképzelések egyedül reálisnak elfogadható kiindulási pontja. Csak ebből bonthatók ki az önállósításnak azok a valós lehetőségei, amelyek ténylegesen kivitelezhetőknek bizonyulhatnak, és amelyekkel kapcsolatban a szükséges konszenzus elérése is remélhető. Csakis ezen az alapon lehetne kijelölni a cselekvési stratégiákat, amelyek a maguk során csak akkor fognak hatékonyan működni, amikor sikerül megtalálni a végrehajtásukért felelősséget vállaló szubjektumokat, valamint a szükséges erőforrásokat. E téren a józan ész belátásaira most mindennél nagyobb szükség van.

A diskurzustípusok egymáshoz való viszonya

Számba vettük a magyar nyelvű egyetemi oktatással kapcsolatban a romániai magyar kultúrában meghonosodott diskurzusok három fő típusát.1 A bemutatott tartalmi elemeiken és fontosabb jellemzőiken túlmenően e diskurzustípusok egymáshoz való viszonya is nagymértékben befolyásolja a mai helyzetet, amikor is igen nehézkesen halad előre a gyakorlatilag is megvalósítható megoldások megtalálása. E rendszerező áttekintés alapján kiemelhető a sokféle diskurzusnak egy olyan jellegzetessége, amire képviselőik egyaránt nincsenek tekintettel, amikor a nyilvánosság szférájában álláspontjukat ténylegesen szembesítik egymással: e beszédmódok mindegyike egy rá jellemző, sajátos és a többiekétől különböző egyetemfogalmat érvényesít. Így ezekben a diskurzustípusokban — minden meghirdetett egységtörekvés ellenére — egyszerre többféle egyetemfogalom és egyetemkoncepció forgalmazódik. Ennélfogva látszólag ugyanarról beszélnek, de valójában el-beszélnek egymás mellett.

A politikai diskurzus természetszerűleg nem kimondottan egy bizonyos egyetemkoncepciót tart szem előtt, hanem általában véve a magyar nyelvű felsőfokú oktatás jogi-politikai alapjainak a megteremtését, ami utat nyithat a különböző intézményépítési kezdeményezések előtt. A magyar nyelvű egyetem ügyét kimondottan politikai problémaként kezeli, amelyet a döntéshozó fórumokon képviselnie kell. Ehhez viszont a szakemberek által részleteiben kidolgozott, megfelelő szakmai érvekkel alátámasztott megoldási javaslatokra lenne szüksége, mivel a döntések tárgyát — az elvi megállapodásokon túlmenően — konkrét javaslatok képezhetik.

Az ideológiai diskurzus(ok)ban felmerülő egyetemfogalmak vagy egy már többnyire idejétmúlt és a közelmúlt társadalmi és kulturális állapotainak még kritikailag feldolgozatlan, nyomasztó emlékeivel terhelt, vagy pedig egy, a korszerű európai követelményekhez igazított, de az adott feltételek között részleteiben máról holnapra megvalósíthatatlannak bizonyuló egyetemkoncepcíó hordozói. Ráadásul az ideológiai mezőben e koncepciók között az egymással szembeni kölcsönös intolerancia és rivalizálás jegyében olyan konfliktusfelületek képződnek, amelyeken egymást kölcsönösen kioltani igyekeznek. Ahelyett, hogy a problémamegoldásra összpontosítanának, sokkal inkább a „másként gondolkodóknál” fellelhető ideológiai elhajlások” kimutatásán, a vélemények és álláspontok „másságának” számonkérésén és elfojtásán munkálkodnak. Ily módon a jelenlegi helyzetben, amikor a probléma megoldásához józan elgondolásokra lenne szükség, az ideológiai diskurzusok a tényleges lehetőségek kikristályosítása és tudatosítása helyett a félreértések és kommunkációs zavarok elmélyítőivé válnak.

A problémamegoldásban legilletékesebbnek számító szakmai diskurzus szinte teljes egészében kiszorul a nyilvánosságból, többnyire csak utalások vagy célozgatások formájában történik hivatkozás rá, illetve erőteljesen ideologizált változatokban jelenik meg. Lényegi mondanivalója a közben napi feladataikat végző egyetemi oktatók és diákok elszórt és esetleges magánbeszélgetéseibe vagy éppenséggel egyszemélyes morfondírozásaiba szorul. Ennek több oka is van. A szakmájukat és az egyetem ügyét komolyan vevő oktatók közül kevesen kockáztatják meg azt, hogy szakmai érveiket ideológiai érvekkel szembesítsék a nyilvánosság mezőjében, ami — a dolog természeténél fogva — látványos, de felesleges energiapocsékolásnak bizonyulna, mivel ezek nem tehetők egymás helyébe. Két különböző nézőpontot képviselnek, amelyeken át a probléma más-más vetülete világítódik meg, s így semmiképpen sem tehető fel az a kérdés, hogy kinek van igaza. Van a dolognak egy másik vetülete is. Az éppen létező magyar nyelvű egyetemi oktatás valóságához az is hozzátartozik — minden ideologizáló egységesítési szándék ellenére —, hogy az egyetemi oktatóknak és diákoknak a magyar nyelvű egyetemi oktatás optimális működési formájával kapcsolatos szakmai véleménye meglehetősen megoszlik. Ezzel kapcsolatban számos, az egyes szakok sajátosságaihoz kapcsolódó részletkérdés is felmerül, amelyek egészen másképp látszanak a szakma szemszögéből, mint külső, ideológiai vagy politikai megfontolások alapján. A valós helyzet feltárásához és a belőle kiinduló elképzelések körvonalazásához a szakmai diskurzus széles körű és nyilvános kibontakoztatására lenne szükség. Ezzel szemben a szakmai diskurzust visszafogottá teszi az a tapasztalat, hogy természetes megosztottságának a nyilvánosságba bekerülő legcsekélyebb jele is a józan mérlegelés helyett inkább bizalmatlanságot vált ki az ideológiai-politikai szférában. A szakmai diskurzus elveszíti hatékonyságát, és ideológiaivá válik, ha annak kimondása helyett, ami a realitáshoz szervesen hozzátartozik, a leplezésére kényszerül.

Az ilyen és ehhez hasonló esetek egy másik jelenségre is felhívják a figyelmet a diskurzusok viszonyában: megmutatják, hogy mennyire erőteljesek az áthatások az egyes diskurzustípusok között. Az egyetemprobléma körül kibontakozó mozgalomban megfigyelhető a politikai és a szakmai diskurzus nagyfokú ideologizáltsága, de úgyszintén szembetűnő az ideológiai diskurzus jelentékeny politizáltsága is az amatőr politizálás szintjén. Ezeknek az áthatásoknak a következtében az egyes diskurzustípusok egymás érvényesülési esélyeit kölcsönösen lerontják. Egymás helyébe szeretnének kerülni, ahelyett hogy mindegyik a maga területén és a rá jellemző eszközökkel fejtené ki hatását. Különösen az ideológiai diskurzus törekszik arra, hogy ott is hallassa szavát, ahol kimondottan a politikusnak vagy a szakembernek kell megszólalnia.

Ez a jelenségegyüttes egész kisebbségi létünk és kultúránk túlideologizáltságával is összefüggésben áll, ami most a magyar nyelvű egyetemi oktatás vitája kapcsán még inkább nyilvánvalóvá válik. A jelenlegi helyzet természetszerűen azt követelné meg, hogy a magyar nyelvű egyetemi oktatás tekintetében egységes álláspont érvényesüljön. Ugyanis most lépni, cselekedni kellene. A hatékony cselekvéshez viszont letisztult, egyértelmű koncepció szükséges. Ugyanakkor a most kínálkozó cselekvési helyzet egyúttal az egész kisebbségi egységideológia próbakövének is bizonyul. És vajon ki fogja-e állni a próbát? Hiszen most csakugyan arra lenne szükség, hogy az ideológiai szinten oly fennhangon és kétsétbevonhatatlanul hirdetett egység valóban meglegyen. Más szóval arra lenne szükség, hogy azok, akiknek a nevében az egységideológia képviselői oly sokszor beszéltek, most valóban akarják is megvalósítani a nekik tulajdonított igényeket és szándékot. Ehhez viszont most az ideológiai konfrontációk helyett a cselekvés körülményeire kellene összpontosítani. Szilárd, megbízható gyakorlati tudásra lenne szükség a magyar anyanyelvű önálló egyetemi oktatás legmegfelelőbb formájának kigondolásához és megvalósításához. Az ideologizált vélemények és állásfoglalások erre nem alkalmasak, s amennyiben mégis ezek kerülnek a helyébe, úgy a dolog kivitelezhetetlenné válik. A szükséges gyakorlati tudás egyedüli alapja csakis az összes előfeltételek és szempontok következetes megvizsgálásából és végiggondolásából származó elméleti tudás lehet, esetünkben: az egyetem filozófiája. Az egész azon múlik, hogy mennyire sikerül megragadni a lényegi síkon mozgó értelmezésnek azt a módját, amely során megérthetővé válik számunkra, hogy mi az egyetem, és mivé lesz folytonos úton levésében a kortárs egyetemfejlesztési stratégiák horizontjában.

Az egyetem filozófiájának hiánya

Van-e az egyetemnek valamiféle filozófiája a romániai magyar kisebbségi kultúránkban? Nem valamiféle szisztematikus, tételesen megfogalmazott, tanulmányokba vagy könyvekbe foglalt filozófiára gondolok. Bár erre is gondolhatnék, mivel az egyetemes filozófia korpuszában szép számmal találhatók olyan munkák, és bizonyára még születni fognak újabbak is, amelyek kimondottan az egyetem filozófiájával foglalkoznak.2 Most nem ilyen munkákra gondolok — bár hiányukat a kultúránkban csak sajnálni lehet —, hanem a kultúrának arra az állapotára, amelyben oly módon tevődtek fel a kérdések, és olyanformán alakult az e kérdésekhez való elmélyült gondolkodói viszonyulás, hogy szerencsés egybeesésüknek köszönhetően e filozófiai művek megszülethettek. Létezik-e a mi kultúránkban a tudománynak és az oktatásnak az alapvető kérdéseire és kultúraformáló szerepére irányuló olyan szisztematikus filozófiai reflexió, amely nem valamilyen külsődleges képződményként, hirtelenjében összebarkácsolt konstruktumként alkotja meg az egyetem fogalmát, hanem oktatás és tudomány belső, lényegi összefüggésének mélyéből hozza fel azt, igazi konceptusként, onnan, ahol természetes módon megfogan? Más szóval: létezik-e a művelt magyar értelmiségi társadalomban egy olyan — akármennyire is vékony — réteg, amelynek a tudatában az oktatás és a kutatás mibenlétére vonatkozó elmélyültebb vizsgálódások találkozási pontjában az egyetem mint filozófiai probléma merül fel? Kérdéseimmel egy tapasztalati tényre szeretném ráirányítani a figyelmet, arra, hogy mindez kultúránk mai állapotában a magyar nyelvű egyetemi oktatás vitájában nem mutatkozik meg.

A magyar nyelvű egyetemi oktatás megszervezésével kapcsolatos vitában az egyetem filozófiájának helyét az ideológiai diskurzusok foglalják el. Ez a tény egyúttal kisebbségi kultúránk egészének az állapotát is jellemzi: konkrétan azt, hogy szellemi életünkben nem folyik elmélyült és szisztematikus létértelmezés. Ehelyett az egyik oldalon a valóságra oda nem figyelő ideológiák, reflektálatlan szimbolikus képződmények, a másik oldalon pedig szellemileg feldolgozatlan, félbemaradt primer tapasztalatok vannak. Az ideológiai diskurzusok némely képviselői olykor azt is megengedik, hogy nyíltan és büszkén filozófiaellenesnek vallják magukat.3 Fellépésükkel valójában az egyetem filozófiájának a hiányát leplezik, s megpróbálják mondvacsinált problémának feltüntetni, amelyben terméketlenül spekuláló, elméletieskedő emberek lelik örömüket, ahelyett hogy a gyakorlati megoldáson törnék a fejüket. Ha történik is egy-két bátortalan kísérlet az egyetem filozófiájának megfogalmazására, áldásos ügyködésüknek köszönhetően idegen elemként mindjárt a perifériára szorul. Ezáltal viszont a filozófiaellenes ideológiai diskurzusok igazi természete is lelepleződik, ahogy a maguk dogmatikus módján képesek igen egyszerűen és „problémamentesen” szétválasztani az elméleti és a gyakorlati gondolkodást. Az egyetemügy körül kibontakozó ideológiai konfrontációk bajnokai „kész” egyetemkoncepciókat forgalmaznak, ki-ki azzal a hittel, hogy a sajátja az igazi.

Az egyetemi eszme magas fokú ideologizáltsága lényegi tisztázatlansággal társul. A köztudatban nem a valós egyetem fogalma működik, hanem annak a gondolata él, amit kisebbségi kultúránk hangadói egyetemnek vélnek: egy önmagunkra szabott egyetemgondolat. Ebben a kontextusban az egyetem nem más, mint egy név, amelynek értelmezései lazán (vagy sehogy sem) kapcsolódnak az általa megnevezett realitáshoz. Sokkal inkább egy kisebbségi létszimbólum megjelenítője. Mögötte egy sajátos kultúrakoncepcióval társuló ideologikus helyzetinterpretáció húzódik meg, mely kisebbségi létünket a kultúránktól teszi függővé, s az egyetemgondolatot behelyezi a közösségi megmaradás érdekösszefüggéseibe. Ebben az összefüggésben az egyetem olyan szimbolikus realitásként jelenítődik meg, amely nemzeti közösségünk fennmaradásának letéteményese.

A gyakorló egyetemiek ritkán szólalnak meg az egyetem mibenlétére vonatkozó kérdésben. Többnyire olyanok nyilatkoznak róla, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban az egyetemi élet mindennapjaival. Természetesen bárkinek, aki kapcsolatba került az egyetemmel (például hallgatóként), kialakulhat valamilyen rendszeres elképzelése az egyetem mibenlétéről. Ámbár az is előfordulhat, hogy valaki évtizedeket töltött el oktatóként és kutatóként egy egyetem falai között, beleilleszkedve belső rendjébe és hagyományába, belülről továbbépítve azt, anélkül hogy valaha is rendszeresen végiggondolta volna a maga számára, hogy mi az egyetem. Tehát a gyakorlati tapasztalatain túlmenően neki is legfennebb csak bizonyos elképzelései vannak arról, hogy mi az egyetem, és mivé kellene lennie.

De a mostani cselekvési szituációban nem elképzeléseket akarunk szembesíteni, hanem egyetemet akarunk létrehozni. Gondolkodásunk nem állhat meg az elképzeléseknél, s még kevésbé az egyik vagy másik elképzelés egyedül üdvözítővé nyilvánításánál. A gondolkodásunknak a probléma lényegét kell megragadnia, s ez túl van az esetleges elképzeléseken. Itt most nem arról van szó, hogy kinek milyen elképzelése van az egyetemről. A kérdés úgy tevődik föl, hogy mi az egyetem lényege szerint. S ameddig ezt nem sikerült tisztázni, addig a szó tényleges értelmében vett egyetemet létrehozni sem tudunk. Ebben nyilvánul meg az egyetem filozófiájának a szükségessége. Félreértés ne essék! Nem azt akarom mondani, hogy a filozófus lenne az egyedül illetékes ana, hogy valamiféle megvalósítandó receptet kínáljon. Az egyetem filozófiája nem oldhatja meg a megvalósítás gyakorlati kérdéseit, s nem is kerülhet ezek helyébe. De ezek elgondolásában és kivitelezésében irányadónak kell lennie. A gyakorlati stratégiák csak akkor fogalmazódnak meg helyesen, ha az egyetem lényegéből indulnak ki. s az, ami kivitelezésük során létrejön, csakis akkor fog a célnak megfelelni, ha eszméjével összhangban hozták létre. Van ennek a megközelítési módnak egy másik — a vitában érvényesülő — gyakorlati haszna is. Ugyanis ezen az egységes fogalmi alapon tisztázódhat egyértelműen minden olyan vitatott kérdés, amelyek kapcsán az ideológiák síkján eszmei tartalmak helyett indulati érvek feszülnek egymásnak, már hosszú ideje és a megoldás minden reménye nélkül. És csakis az egyetem lényegének filozófiai végiggondolása mutathatja ki meggyőzően, hogy az egyetem ügyéért manapság úgymond síkraszálló ideologikus beszédmód valójában — paradox módon — mennyire egyetemidegen nézeteket forgalmaz.

Az egyetem filozófiájának tartalma

A filozófia nem hagyja érintetlenül az egyetem kérdését, mivel az lényegében filozófiai kérdés. Ez elsősorban azt jelenti, hogy az egyetem azok számára, akikhez tartozik, a létminőségnek egy adott szintjén egzisztenciális kérdés, és nem a látszatokban megmutatkozó érdekekhez fűződő ideológiai probléma. Természetesen az ideológiai mezőben ez különböző ideológiai opciók formájában jelenítődik meg, de nem az ideológiai mező terméke. Az egyetem valósága nemcsak arra terjed ki, ami közvetlenül tapasztalatilag észlelhető. Annak, aki csupán annyit fog fel belőle, amennyi az egyetemből közvetlenül látható és hallható (hallgatók és oktatók forgatagát, épületek és felszerelések sokaságát, státusok és szerepek hierarchiáját), nehezen válik érthetővé, hogy mi az, ami ezt a szerteágazó, kaotikusnak tűnő sokféleséget összetartja és rendezett egységbe szervezi. Az egyetem filozófiai problémája éppen annak a belátásában áll, hogy az egyetem egyszerre tapasztalati és tapasztalaton túli realitás, egyszerre eszme és intézmény. Mindaz, ami tapasztalatilag mutatkozik meg belőle, nem tapasztalati előfeltevéseken nyugszik, és ezek vonatkozásában nyeri el értelmét, és tölti be a maga szerepét. Az egyetem lényege azok számára, akik benne élnek az egyetem valóságában, fogalmilag nem mindig megragadható és analizálható élmény formájában mutatkozik meg. Mégis, teljesebb megértése éppen ebből az élményből fakad. Kívülről, külső szemlélőként — bármennyire is becsületes és jószándékú legyen is ez a törekvés — sohasem lehet a maga teljességgében megragadni ezt a lényeget. Belső élménynek és külső realitásnak ez a kettőssége egy olyan belső dinamizmust kölcsönöz az egyetem valóságának, amelynek köszönhetően a ténylegesen működő egyetemben a szembenálló oldalak közül egyik sem kerekedhet felül a másikon, hanem egymást kiegészítve és kölcsönösen serkentve együttesen nyújtsák azt, ami lényege szerint az egyetem. Minden olyan esetben, amikor e szembenálló oldalak valamelyike egyoldalúan próbál előtérbe kerülni és érvényesülni a másik rovására, megbillen az egyetemet éltető belső dinamikus egyensúly, s az egyetem sorsának és kinézetének alakulása a tulajdonképpeni lényegétől eltérő irányt vesz fel. Ilyenkor az egyetem dinamikus egységét alkotó tendenciák egymás ellen ideológiailag kijátszhatókká válnak. Mindig tudatában kell lenni annak, hogy mindenik nézőpont, amelyből feltehető az a kérdés, hogy mi az egyetem, csak egy bizonyos és a másokétól eltérő perspektívában láttatja ezt a realitást, s e sokféle szekvencia a társadalmi térben és kultúrában szerveződik az egyetem egészét megjelenítő képpé.

Az egyetem eszmei tartalma az univerzitás kifejezés elsődleges jelentéstartalmához kapcsolódik. Ez egyszerre jelenti az önmagát kiteljesítő igazság egyetlenségét és az igazsághoz vezető utak sokféleségét, változatosságát, az igazságra vonatkozó különböző felfogások találkozási helyét és az egymással való versengésükben történő megmérettetését. Ily módon az egyetem az a hely, ahol legtisztább formájában érvényre jut és megmutatkozik az igazság4, de egyszersmind az egyetem folytonos úton levés5 is, az igazság folytonos keresése6, szüntelen mozgás, előrehaladás az igazság kiteljesítésének soha meg nem szűnő folyamatában. Az egyetemben kiteljesedő igazság egysége egyúttal az igazságot feltáró tudomány egysége is. De ez megint csak olyan természetű egység, amely a szaktudományok sokféleségében realizálódik, mivel ezekben ölt testet a nézőpontok és a kutatási módszerek sokfélesége, roppant változatossága. A szaktudományok sokasága viszont nem esetlegesen és alkalomszerűen kapcsolódik egymáshoz, hanem szervesen illeszkedik bele a tudománynak mint egyetlen összefüggő egésznek a rendszerébe, ahol mindegyiküknek pontosan kijelölt helye és szerepe van az egész vonatkozásában. A pozitivista szemléletű természettudomány látszólagos filozófiaellenessége mögött a tudomány egyetemi művelése valójában mindenkor tudatában van az egyetem eszméjének. Az egyes szaktudományok módszeres művelése mindig a. tudomány egészével áll összefüggésben,  s ennek köszönhetően a legrészletekbemenőbb szakkutatás is filozófiai horizontba helyeződik. A tudomány korpuszának ez az organikus rendszere az egyetem fakultásainak felépítésében és elrendeződésében fejeződik ki.7

Az egyetem mint intézmény két alapvető funkciója révén kötődik a tudományhoz: egyszerre oktatás és kutatás. Pontosabban fogalmazva: kutatással egybekötött oktatás Az egyetem olyan intézmény, amelyben ez a két funkció együtt, egymást kiegészítve és ösztönözve érvényesül. Még akkor is, amikor a tudományos kutatás az egyetemen kívüli (melletti) kutatóintézetekbe vonul át, az egyetem falain belül maradnak azok a kutatások, amelyek az oktatás számára nélkülözhetetlenek, s ugyanakkor, az egyetemi szakemberek személyében továbbra is egyesül az oktatói és kutatói elfoglaltság. Az oktatás a kutatáshoz szükséges szakismeretek elsajátításán túlmenően elsősorban a hallgatók alkalmassá tevését jelenti a kutatásban való részvételre, éppen a kutatás gyakorlatában való tényleges részvételük által.

Az oktatás és a kutatás kapcsolatában ragadható meg a legmélyebben és a legtisztábban az egyetem lényege: az egyetem egyszerre szemlélet és képzés. Mindenekelőtt egy szemlélet, egy mentalitás a megismeréssel, a tudással kapcsolatban. egy olyan viszonyulási forma, amely szerint nincsenek végső ismeretek, és nincs végérvényesen rögzített mércéje az igazságnak. Az egyetem folytonos úton levés az igazsághoz, s ezen az úton formálódnak az igazság megítélésének és alátámasztásának feltételei is. Az egyetem a különböző szempontú megközelítések találkozási helye, az igazság mibenlétére, kritériumaira vonatkozó diskurzus és nyelvi konszenzusképzés terepe, amelyen az igazságnak minden oldalról meg kell világítódnia, minden irányban nyilvánvalóvá kell válnia. Ebben mutatkozik meg az egyetemi és az egyetemen kívüli, például a főiskolai oktatás tartalmi különbsége. Addig, amíg az egyetemen kívüli oktatásban egy zárt, szilárd, viszonylag biztos, valamilyen célnak megfelelően felhasználható ismeretanyagot igyekeznek átadni, addig az egyetemen oktatott ismeretek folytonos alakulásban találhatók, és elsajátításuk a hozzájuk elvezető úton való előrehaladás, a különböző módszerekben és eljárásokban való jártasság megszerzése során történik. Ennek az oktatásnak a lényege a kutatás. Egy olyan oktatás, amely zárt, végleges ismeretek átadására vállalkozik, ellenkezik a tulajdonképpeni egyetem szellemével, és főiskolává alakítja át az egyetemet. Ezért minősül hiábavalónak minden olyan vita, amelyben az egyetemet valamiféle felsőfokú oktatási intézménynek tekintik. és az egyik fél a másikat arról próbálja meggyőzni, hogy emellett az egyetemen tudományos kutatásnak is folynia kell. A kutatás és oktatás együttállása az egyetem lényegében megalapozott, és nem képezheti vita tárgyát. Úgyszintén nem képezhetnek alternatívát egy oktatáspolitikai stratégiában az egyetem és a főiskola. Ezek olyan különnemű, eltérő lényegű intézmények, amelyek nem kerülhetnek egymás helyébe, mint ahogy nem is zárhatják ki egymást. Az egyetem nem működhet főiskolaként, s az olyan szükséghelyzetekben, amikor a szakemberképzés feladatait is az egyetemnek kell magára vállalnia, akkor ez a tulajdonképpeni egyetemi képzésen túlmenően, különálló és mellérendelt formákban valósulhat meg.

Az előbbivel szervesen összefügg az egyetem másik lényegi meghatározottsága: a képzés. Az igazságot az egyetemen a tudományok által kutatják. De az igazság több, mint a tudomány. Az igazság az emberi élet egészét érinti, s az igazság egyetemi szemlélete és kutatásának módja közvetlenül alakítólag hat azok személyiségére, képességeire, akik résztvevői ennek a folyamatnak. A képzés elsősorban azt a sajátos módot jelenti, ahogyan az ember a maga természetes adottságait és képességeit kiképezi. De nem merül ki ennyiben, mivel ez együtt jár az emberi egyén egészének a formálódásával.8 Az egyetemi képzés a tudomány művelésének képességeit kifejlesztő folyamat, de nem azonos a szó szűk értelmében vett szakképzéssel. Az egyetemen a tudományok mindegyikét a voltaképpeni tudományos megismerés egészéhez való vonatkozásában művelik.9 Így a képzés a konkrét szaktudományos kutatásban való részvételen keresztül a tudományba mint egyik jelentős emberi létszférába való bevezetést is jelenti, beleértve az erre jellemző mentalitás, beállítódás10,  magatartásmódok és tevékenységi formák elsajátítását,  a tudomány szellemében való benneélést és egyúttal a tudomány szelleme szerinti élés képességét a tudományon kívüli létszférákban is.

Az egyetem olyan tevékenységek együttese, amelyek nemcsak az igazság öncélú kutatására irányulnak, hanem megnyitják az így szerzett és rendszerezett tudás társadalmi felhasználhatósága előtti lehetőségeket is. Az egyetemen munkálkodókat egyaránt motiválja az eredendő tudásvágy, a megismerésre sarkalló természetes kíváncsiság és ugyanakkor a tudományos tartalmú tudás hivatásszerű társadalmi felhasználására való felkészülés, a megfelelő szakképesítés megszerzése.11 Az egyetem nem szakiskolák konglomerátuma, és nem diplomagyár.12 Az egyetemi képzés társadalmi hivatások betöltésére alkalmas egyéneket készít fel, akik az emberi élet különböző területein (oktatásban, gyógyászatban, igazságszolgáltatásban stb.) képesek a tudomány szellemét érvényesíteni, és önmagukhoz, másokhoz, valamint a felmerülő problémákhoz való viszonyukban az igazságnak ama objektív és egyetemes mértéke szerint járnak el, ami az egyetem lényegéből fakad. Ez azt jelenti, hogy az egyetemi élet résztvevői és az egyetemi képzettséggel rendelkező egyének a konkrét emberi élethelyzetekben képesek a partikularitások fölé emelkedni és a helyzet megítélésében, a megoldások megkeresésében az egyetemesség nézőpontját és mércéjét alkalmazni, s képesek a tőlük különböző másnak a be- és elfogadására is.13 Az egyetem szellemével összeegyez- telhetetlen bármiféle kizárólagosság vagy intolerancia.

Szemlélet és képzés egysége a kommunikáció közegében válik élő folyamattá. Az egyetem folytonos nyitottság a kommunikációra. Az egyetemi kommunikációban oktatók és hallgatók egymás partnerei az igazság kutatásában. Az egyetemen tovább él s egyúttal az egyetemet belülről élteti a kultúra szókratészi dialogikus szelleme. Addig, amíg a külső társadalmi környezet fokozott intézményesülése erőteljesen vertikálissá teszi az emberi kommunikatív kapcsolatokat, az egyetemen működő intézményi hierarchia falai folytonosan elmosódnak, és leomlanak a kötetlen eszmecserében, amelyben oktatók és hallgatók közös érdekeltségük és érdeklődésük által indíttatva vesznek részt. Ezt a párbeszédes kommunikációt éppúgy alkalmazzák az oktatók egymás között, mint a hallgatókkal való viszonyukban vagy mint a hallgatók egymás között. De a dolgozószoba magányában, az elmélyült gondolkodás síkján a vizsgált probléma felvetésében, végiggondolásában is mindig ott működik ez a mások véleményére és érveire is odafigyelő és velük hangtalan párbeszédet folytató beállítódás.14

Az egyetem — univerzitás — nevének egy másik jelentésváltozata szerint önmagát az egyetemesség irányában kiteljesítő egység. Egyszerre jelent nyitottságot az egyetemességre, az egyetemes értékek befogadására, s ugyanakkor ő maga az egyetemesség. Ez mutatkozik meg a problémafelvetések egyetemes horizontjában, az alkalmazott módszerek, eljárások, kutatási és oktatási technikák egyetemes összemérhetőségében, az egyetemes mércéknek megfelelő eredmények, szakmai teljesítmények felmutatásában. Az egyetem a partikuláris problémát is kiemeli sajátos közegéből azáltal, hogy egyetemes szempontok és eljárások vonatkozási rendszerébe helyezi.

Ugyanakkor az egyetem nem jelent csupán igazodást az egyetemes mércékhez. Az egyetemességnek voltaképpen nincs kitüntetett mércéje. A szakmai teljesítmény, tudományos kreativitás univerzális mércéje éppen az összemérhetőség képességében áll, s nem valami felsőbbrendű fórum által megszabott mérceként működik, amelyet lemásolni vagy adaptálni kellene. Ezért hamisnak és megtévesztőnek bizonyul minden olyan törekvés, amely egy kibontakozóban lévő egyetemi tevékenység elé más egyetemek által képviselt, úgynevezett „európai normákat” vagy standardokat állít elérendő célként vagy követendő példaként, s ezáltal a folytonos alkalmazkodási és felzárkózási kényszer igájába kényszeríti az egyetemi alkotókedvet, ami belső meghasonlottsághoz vezet. Minden alkotótörekvés, amennyiben autentikus, természetes módon az egyetemességre irányul. s mindannyiszor megérinti azt, valahányszor más teljesítményekkel összemérhetőnek bizonyul. Bármely egyetem belső, lényegi, mélyről jövő eredetisége éppen abban áll, hogy képes a benne rejlő alkotóenergiákat oly mértékben felszabadítani és kifejleszteni, hogy a partikularitás szintjén messze felülemelkedő, mértékteremtő teljesítményeket hozzanak létre. Ugyanis minden egyetem egy belülről jövő, saját alkotói potenciáljából táplálkozó önfejlődési folyamat, amely nem átveszi, hanem ő maga saját alkotásaival(ban) termeli ki azt az egyetemes mércét, amelyhez hozzámérheti a saját és mások teljesítményeit. És csak akkor igazi egyetem, ha a benne együtt munkálkodókat minden külső kényszer és példa nélkül vezérli ez a természetes törekvés. Az egyetemmé válásnak ezt a természetes folyamatát minden egyetemnek a maga módján kell bejárnia, mert csak ennek során őrizheti meg eredetiségét, és fejlesztheti ki a maga egyéniségét az univerzitások világában.

Az egyetemességre való mindenirányú nyitottsága mellett az egyetem sok és fontos szállal kötődik annak a partikularitásnak a világához, amelyben létrejön és működik. Minden egyetem egy sajátos társadalmi-kulturális környezetben szerveződik meg, a partikularitásból való kiemelkedés, felülemelkedés igényével. Ez azt jelenti, hogy egy egyetem létesítése igazán ott és akkor válik aktuálissá, ahol és amikor a tudományos alkotókedvnek és munkálkodásnak olyan értékei halmozódnak fel, amelyek már túlmutatnak a partikularitás horizontján, és az alkotótörekvések egyetemes megmérettetésre és érvényesülésre irányulnak. Az egyetem azáltal emelkedik ki a környezetéből, hogy képes az egyetemes mérce megalkotására és érvényesítésére partikuláris körülmények között is. E folyamatok kibontakozásához nélkülözhetetlen egy nyitott, kommunikatív kulturális közeg serkentő hatása. Egy olyan kulturális közeggel, amely bezárkózik a sajátosságba, s amelynek saját ideologikus önszemléletén túl nincs más rálátása önmagára és a világra, nem egyeztethető össze az egyetem eszméje. Az egyetem valósága leginkább épp azokkal az ideológiákkal áll szemben, amelyek valamilyen regionális és szimbolikus értéktartalom hordozói. Egy ilyen közegbe, amely egyedül önmagához méri magát, önmagából kiindulva ítél, s az egyetemet akarja a maga képére átformálni, az egyetem intézményként sem tud szervesen beépülni: vagy idegen test marad, vagy pedig — a környezeti igényekhez adaptálódva — szakiskolává válik.

Az egyetem a környezetéhez viszonyítva mindig „centrum”.15 Így az egyetem nem lehet a vidékiség fóruma, a provinciális szellem propagálója, még akkor sem, ha történetesen vidéken működik.

A vidék valójában nem földrajzi meghatározottság, hanem elsősorban kulturális és mentalitásbeli. Egy nagyváros kultúrájának is vannak provinciális regiszterei.16 Ha a vidékiség az egyetemre költözik be, ellehetetleníti az egyetemet. Ennélfogva egy egyetem alapítása körüli centrum—periféria vita, a centrum történeti érvelésmódja szemben a vidék emancipatorikus érvelésmódjával ugyancsak elvéti a lényeget. Az, hogy hol lehet és hol érdemes egyetemet alapítani, egyedül attól függ, hogy hol adottak vagy alakíthatók ki az egyetemre jellemző tudományos munka feltételei, és létezik-e az a nyitott és aktív kulturális közeg, amelyben az egyetemi szellem életre kelhet. Egy egyetem önmagában nem válhat emancipatorikus tényezővé ott, ahol olyan kulturális atmoszféra veszi körül, amely idegenként kezeli az egyetemi szellemet. Az a gondolat, hogy egy emberi közösség az iskolái révén emelkedhet fel, válhat szellemileg naggyá és erőssé, hosszabb távon többnyire ideologikus illúziónak bizonyul. A valóságban inkább az szokott történni, hogy egy emberi közösség iskolái akkor maradnak fenn és válnak igazán a szellemi értékalkotás műhelyévé, ha az illető közösség már megfelelőképpen emancipált, nagy és erős ahhoz, hogy az iskoláit fenntartsa.17 Egy egyetem is akkor éli igazán a maga életét, akkor bontakozhat ki a lényegének megfelelő formában és válhat a közösségi értékteremtés hajtóerejévé, ha emancipált kulturális légkör veszi körül.

Ügy, ahogy az őt kitermelő kulturális-tudományos közeghez kötődik, az egyetem ahhoz az emberi közösséghez is kapcsolódik, amely ezt a kultúrát és tudományos érdeklődést kitermelte magából és fenntartja. Az egyetemességre irányuló törekvést kitermelő és fenntartó energiák mindig egy emberi közösség életerejében, szellemiségében gyökereznek. Az egyetemben fejeződik ki legtisztábban egy emberi közösség törekvése önmaga meghaladására és kiteljesítésére az egyetemesség irányába. Ezért minden egyetem egyedi is a maga módján, s mint ilyen különbözik az összes többitől, mivel az őt fenntartó emberi közösség sajátos értékalkotó törekvéseiben alakítja ki és képviseli az egyetemes mércét. Ugyanakkor az emberi tudás és megismerés egyetemes értékei az egyetemen keresztül jutnak el egy közösség kultúrájához, mint ahogy ezeknek az értékeknek a megalkotásában a legteljesebb, legmagasabb rendű formában egy emberi közösség az egyetem révén vehet részt. Részesülés és részvétel kettős és egymást felerősítő törekvésének a színhelye az egyetem. Egy egzisztenciális és kulturális partikularitásainak meghaladására törekvő emberi közösség számára az egyetem: létkérdés.

Azt a kérdést tehát, hogy egy emberi közösségnek szüksége van-e vagy nincs, egyetemre, nem politikusok s még kevésbé magánemberek vélekedései döntik el. Ezt egyedül annak az emberi közösségnek a létállapota és igényszintje döntheti el, amelynek életfolyamataiban, szellemi megnyilvánulásaiban kitermelődik az egyetemlétesítés szükséglete és feltételei. A vélekedések szintjén folytatott vita helyett ezt a létállapotot kell konstruktívan is és kritikailag is megvizsgálni. Amennyiben egy emberi közösségben erőteljessé vált az egyetem létesítésének igénye, és rendelkezik az ehhez szükséges emberi és szellemi erőforrásokkal, az egyetem létrehozása nem képezheti semmilyen szinten és fórumon vita tárgyát.

Az egyetem lényege szerint egyrészt a tudományos ismereteket kutatók és oktatók szabad közössége, másrészt állami intézmény. (Ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a modern társadalomban magánegyetemek is létesülhetnek.) E kettősség fejeződik ki az egyetemi autonómia és az állam viszonyában. Az igazság kutatása mindenkor és minden körülmények között szabad tevékenység, a szabadság önmagunkban rejlő lehetőségének egy módja. Az egyetem mint intézmény ezt a lehetőséget váltja valóra. A tudományos kutató- és oktatótevékenységnek megvannak a maga sajátos belső törvényszerűségei, s csakis ezekhez ragaszkodva érheti el célját. Bármilyen külső korlátozás vagy a természetével ellenkező szabályozás nem egyszerűen csak a hatékonyságát csökkenti, hanem létében veszélyezteti. Ezért az egyetemnek a lényegét és az értelmét hordozó tevékenységekben teljes körű autonómiával kell rendelkeznie, saját belső szabályzata alapján kell működnie. Ebben áll az egyetemi autonómia tényleges értelme.

Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy mennyire egyeztethető össze az egyetemen szerzett tudás a társadalmi igényekkel, nem az egyetem, hanem a társadalom színvonalától függ. Minden olyan helyzetben, amikor az egyetemnek közvetlen társadalmi-állami megrendeléseket kell kiszolgálnia, az éppen szükséges tudást kell szállítania, az egyetemi kutató- és alkotótevékenység megengedhetetlenül korlátok közé szorul, és hosszabb távon visszaesik. A mai társadalomban kétségtelenül létezik társadalmi megrendelés, s ez jelentős befolyással lehet az egyetemi kutatás és oktatás irányaira, de nem szabhatja meg az egyetem által forgalmazott tudás normáit.

Az egyetem belső szabályzatának összhangban kell állnia az állam törvényeivel, amelyek jogi feltételeket biztosítanak az egyetem fennállásához és működéséhez. Szintén az állam bocsátja az egyetem rendelkezésére a kutató-oktató tevékenység megszervezéséhez szükséges anyagi és pénzalapokat, amelyeket az egyetem pályázatok útján alapítványi és más pénzforrásokból még kiegészíthet. Az állam ebben a viszonyban a társadalom szükségleteinek és az egyetemmel szembeni elvárásainak a megjelenítője. Ugyanakkor az államnak garantálnia kell az egyetem autonómiáját, mivel az egyetem akkor tudja ezeket az elvárásokat a legmegfelelőbben teljesíteni, ha kellően széles körű önállósággal rendelkezik az oktatás és a kutatás tartalmát és megszervezését, a követelményrendszerek megállapítását és érvényesítését, a teljesítménymércék felállítását illetően. Az elvárásoknak való megfelelést az állam az egyetemi oklevelek elismerésével. az értelmiségi állásoknak az egyetemen végzett szakemberekkel való betöltésével ismeri el. E viszony alapján az is világosan belátható, hogy egy emberi közösség egyetemalapítási igényét, amennyiben az a közösség szellemi-kulturális életében megalapozott, annak az államnak, amelynek e közösség tagjai adófizetői, fenntartások nélkül támogatnia kell, s a szükséges anyagi és pénzügyi erőforrásokat rendelkezésre kell bocsátania.

Az egyetem kettős természetével folytonosan együtt jár a hagyomány és az újítás egymást kiegészítő kettőssége is. Milyen az egyetem viszonya a hagyományhoz?

Az egyetemi hagyomány az egyetemi intézmény egyik fenntartó tényezője, az autonómia és tekintély szükséges alapja, az egyetem egyéniségének velejárója. Elsősorban a jól kiépített intézményi keret tartósságában és zökkenőmentes működésében nyilvánul meg, valamint azokban a minta- vagy modellértékű teljesítményekben, amelyekhez a későbbi kutató- és alkotótevékenységek igazodhatnak. Sok függ attól, hogy az aktív egyetemi élet hogyan viszonyul az egyetemi hagyományhoz. A múltba utalja, és olyan múltbeli tartalomként kezeli, amely kiszorítja a jelen igényeit, vagy pedig a jelen szerves részének tekinti, amellyel lehet és szükséges együtt élni, mivel meríteni lehet belőle a jelen követelményeinek megvalósításához? Ez utóbbihoz az szükséges, hogy a hagyomány folytonosan lefordítódjék a jelen nyelvére, s ezáltal érthetővé és felhasznál- hatóvá váljék a mindenkori jelen számára. Csak így kerülhető el, hogy a hagyomány ne megmerevedett intézményi keretek és rögzült múltbeli példák súlyával nehezedjék a jelenre.18 És csak így aknázhatók ki a hagyományban rejlő erőtartalékok a jelen érdekében. A mentalitás- és magatartáskövületekben megtapasztalható múlt, amely úgy él az idősebb nemzedék emlékeiben, hogy közben a jelenbeli élet nyelvére lefordítatlan, jelentéstartalmaiban feldolgozatlan marad, a jelen aktív nemzedékei számára nem működhet ilyen megtermékenyítő hagyományként. Ehhez a lefordítás és a kritikai feldolgozás munkáját mindenkor el kell végezni. Különben a jelenben kifejtett egyetemi tevékenység — hagyománynélküliként — jelentős erőforrásoktól fosztódik meg.

Az egyetem, bár szervesen beépíti magába a hagyományt, nem kimondottan hagyománytisztelő intézmény. Az egyetemi élet jellegének, alakulásának meghatározásában a hagyománynál nagyobb szerepe van az újító, öntörvényű, kutató-alkotó személyiségnek. A kimagasló személyiségek és teljesítményeik alkotják meg az egyetemi mércét, és körülöttük szerveződnek azok a szellemi csoportosulások, amelyek az egyetemi élet éltető központjai. Minden egyetemi személyiség egy-egy ilyen centrum, aki képes mozgásba hozni az alkotói energiákat, leülepedett ismereteket, szunnyadó ötleteket, és képes az újító-felfedező gondolat irányába terelni azokat. Ezáltal az egyetem a hagyománnyal szemben az újítás hordozója is. Az egyetem olyan hely, ahol állandóan új felfedezések, új gondolatok, új ötletek, új normák és mértékek születnek. Így időszakonként az egyetem arra kényszerül, hogy részleteiben és egészében is újragondolja önmagát, s átszervezze, átalakítsa a már meglévő kereteit. Az időnkénti egyetemi reform szükségképpeni velejárója az egyetem működésének.

A hagyomány és újítás kettőssége az egyetem és társadalmi-kulturális környezete viszonyában is érvényesül. Egyrészt az egyetem az őt fenntartó emberi közösség hagyományainak, értékeinek megőrzője és érvényesítője a jelen értékalkotási folyamataiban. Az egyetem vezérszerepet játszik az illető közösség szellemi hagyományainak folytonos átértékelésében és lefordításában a jelen nyelvére s ezáltal — közvetve — voltaképpen a hagyomány megőrzésében és ápolásában, az értékek egyetemes körforgásába való bekapcsolásában. Másrészt az egyetem állandó konfliktusban is áll az őt körülvevő kulturális-szellemi környezettel, mivel a folytonos újító törekvések góca, a szokatlan formák, magatartások, mentalitások szülőhelye. Ezek fokozatosan szétfeszítik maguk körül a partikularitásokat, lehetővé téve az egyetemes értékek beáramlását a konzervatív környezetbe is. Így válik az egyetem egy emberi közösség kultúrája és az egyetemes emberi kultúra közötti kommunikáció mindkét irányban aktív csatornájává.

Mit jelent egy emberi közösség életében a mai világban az egyetem? Mindenekelőtt az európai nyitást, az „Európa-paradigmába” való beilleszkedést. Az egyetem mai valósága meghaladja mindazokat az ideológiákat, amelyek valamilyen regionális és szimbolikus értéktartalom hordozójának tekintik ezt az intézményt. Ebben a folyamatban nem a mások eredményeihez való felzárkózás és bizonyos kívülről jövő kritériumok teljesítése a döntő. Tudatában kell lennünk annak, hogy a nyugati minták mégiscsak Nyugaton működnek a legjobban, ott, ahol a dolgok természetes folyamatai kitermelték őket. Ezekkel meg kell ismerkednünk azért, hogy belső mértékük számunkra is nyilvánvalóvá váljék. De a jelenlegi helyzetben egyvalami lehet számunkra mindennél fontosabb: az önmagunkra alkalmazott mérték kompatibilizálása. A magunk dolgát kell végeznünk, és ahhoz, hogy valóban azt végezhessük, az a fontos, hogy olyan mértéket alkalmazzunk önmagunkra, amelynek szintjén eredményeink, teljesítményeink a másokéval összemérhetőkké válnak. Mert az egyetem a másság és a mások felé való nyitottság, a kitekintés és a kommunikáció fóruma. Az egyetem valóban emberi közösségünk megtartó tényezőjévé válhat. De csak egyetlen módon: a másság be- és elfogadása, a másokkal való folytonos párbeszéd, partneri viszony és együttmunkálkodás tényezőjeként.

Kolozsvár, 1997. február—március

JEGYZETEK

1.  E diskurzustípusok elkülönítésénél és jellemzésénél elsősorban az utóbbi hónapokban a romániai magyar kultúrában és közéletben az önálló magyar nyelvű egyetemi oktatás megteremtése körül kibontakozó vitákkal, véleménycserékkel, állásfoglalásokkal, tájékoztatásokkal kapcsolatos megfigyeléseimre támaszkodom. Ehhez az utóbbi időben alkalmat nyújtottak Kolozsváron a Szabadelvű Kör által 1997. január 31-én, valamint a KMDSZ által február 11-én szervezett tanácskozásokon elhangzott előadások és felszólalások, valamint az ezek nyomán a Szabadságban és más lapokban kibontakozott sajtóvita, hozzászólások.

2.  Magyar nyelven is olvashatók ilyen írások az 1990-ben Szegeden a Társadalomtudományi Kör által megjelentetett Ész—Élet—Egzisztencia című filozófiai kiadványsorozat 1. kötetében, amely az Egyetem, nevelés, értelmiségi lét címet viseli. Itt olvashatók többek között W. Dilthey: A pedagógia története, A. Schopenhauer: Az egyetemi bölcselkedésről, M. Heidegger: A német egyetem önhangsúlyozása, K. Jaspers: Az egyetem eszméje, Miguel de Unamuno: A spanyol felsőoktatás helyzete, J. Ortega y Gasset: Az egyetem küldetése c. munkák. Némelyikükből idézni fogok a további jegyzetekben. Az egyetemkérdésnek magyar szerzők is figyelmet szenteltek. A Szegeden megjelenő Pompeji 1991. 3. száma több ilyen írást közöl.

3.  Február folyamán az egyetemprobléma kapcsán megdöbbentőnek tűnt egyik-másik résztvevőnek a nyílt, hivalkodó filozófiaellenessége a kolozsvári Szabadságban s az az elszánt törekvése, hogy megkísérelje a vitát kiváltó előadások szövegében fellelhető filozófiai hivatkozásokat és gondolatokat, amennyire csak lehet, banalizálni és nevetségessé tenni. Kell-e ennél sokatmondóbb kifejeződése magyar kisebbségi kultúránk valós állapotának?

4.  Az egyetemen „az igazság feltételektől mentes kutatása” folyik. Vö. K. Jaspers: Az egyetem eszméje. l.h. 181. Az „előfeltevésmentesség” azt jelenti, hogy „minden előfeltevését kísérletnek fogja fel”. Uo. 207.

5.  Az univerzitás „posztmodern értelemben véve sohasem van, hanem mindig csak úton van, másként szólva a van értelmében véve nincs, hanem csak leend, s mint ilyen örök lehetőség, örök ígéret, az örök csalatkozás kockázatával, egyszóval — MISZTÉRIUM”. Csejtei Dezső: Tűnődések a posztmodern univerzitás lehetőségéről. In: Pompeji. 1991. 3. 130.

 

6.  „Az egyetem a gondolat kísérletező kedvének máig legszabadabb és leghatékonyabb kísérletező terepe. Amíg a hivatását gyakorló közpolgár célracionálisan végzi munkáját [...] addig az egyetemi tanár praktikus céloktól függetlenül is kísérletezhet, keresheti céljait, megformálhatja, változtathatja, cserélheti őket. Bizonyos mértékig ugyanis éppen ez a dolga: ez a télosz-keresés.” Lengyel András: Város és egyetem. In: Pompeji. 3. 116.

7.  „Az egyetem olyan módon tagolt, mely a tudományok összességét reprezentálja.” K. Jaspers: l.m. 216.

8.  Az emberi képzés általános lényege az, hogy általános szellemi lénnyé tesszük magunkat. Aki átengedi magát a partikularitásnak, például aki mértéket és arányt nem ismerve enged vak dühének, az képzetlen.” H. G. Gadamer: Igazság és módszer. Bp., 1984. 32.

9.  Az elméleti képzés abban áll, hogy „megtanulunk valami mást is érvényesülni hagyni, és megtanulunk általános szempontokat találni, hogy a dolgot, az objektívat a maga szabadságában és önző érdekek nélkül fogjuk fel”. I.m. 33.

10. E beállítódásra jellemző: „Az idegenben felismerni a sajátot, otthonossá válni benne...” I.m. 34.

11.  „A kutatói tevékenységre való képzés és a szakmai képességre irányuló képzés — egy és ugyanaz.” K. Jaspers: I.m. 219.

12.  „Ha ugyanis az egyetem merőben a mesterségbeli kiképzés célját teszi magáévá, akkor nyugodtan szét is válhat annyi szakiskolára, ahányféle mesterséget tanít, vagy tanítania lehet, mert hiszen az, ami a különböző mesterségek karait egyetemmé fogja össze, nyilván éppen az, ami több mint mesterség.” Bibó István: Az egyetem, az akadémia és a tudomány válsága. In: Pompeji. 1991. 3. 104.

13.  „A kutatás és a szakképzés tehát kihat a műveltségre, mert nemcsak ismereteket közvetít, és képességeket bontakoztat ki, hanem a tudományosság alapállását is kifejleszti. Ezzel pedig valami többletet ér el az ember, amennyiben nemcsak tárgyilag szabad ismeretekre tesz szert, hanem saját beállítottságának megtapasztalásában is változás megy végbe: megszűnik a fanatizmus és az elvakultság. Az a tapasztalat, hogy magam mégsem vagyok minden, valódi föltétlenséget tesz lehetővé. [...] ...a tudományosság: észre-térítés.” K. Jaspers: l.m. 225.

14. Természetesen a valós egyetemi szituáció nem bizonyul mindig ilyen üdvös helyzetnek. Umberto Eco igen szellemesen elemzi azt a folyamatot, amint a tömegkommunikáció kikezdi az egyetem hagyományosan dialogizáló légkörét: „Mondhatjuk-e, hogy az egyetem a szemtől szembeni, a személyes kapcsolatteremtés fóruma, mely mester és tanítvány dialogikus kapcsolatára épül? Mi történik akkor, ha egy tanárnak egy ötszáz diákból álló hallgatósághoz kell beszélnie olyan teremben, ahol legfeljebb háromszázan férnek? A kétszáz ember, aki a folyosón zsúfolódik össze, s a professzor hangját csak a hangszórokon keresztül hallja, automatikusan belépett a tömegkommunikáció világába?” Egyetem és tömegkommunikáció. In: Pompeji. 1993. 1—2. 117.

15.   „Az egyetem az a hely, ahol a kor legvilágosabb tudatának kell kibontakoznia.” K. Jaspers: l.m. 181.

16.   „...a legcentrumabb centrumban is bőven találunk a perifériára jellemző jelenségeket.” Vitányi Iván: Az „Európa-paradigma”. Bp., 1986. 41.

17.   „...tévedés ugyanis azt feltételezni, hogy egyes nemzetek azért nagyok, mert iskolarendszerük — alap-, közép- vagy felső szinten — jó. E felfogás a múlt század idealista álszenteskedésének maradványa. Ez ugyanis az iskolának olyan történelmi teremtőerőt tulajdonít, mellyel az nem rendelkezik és nem is rendelkezhet. [...] Kétségtelen, hogy amikor egy nemzet a fénykorát éli, akkor iskolarendszere is jó. Nincs nagy nemzet jó iskolarendszer nélkül.” J. Ortega y Gasset: Az egyetem küldetése. l.h. 314—315.

18.   „...mindig benne állunk a hagyományban, s ez a bennállás nem tárgyiasító viszonyulás, mintha azt, amit a hagyomány mond, valami másként, idegenként képzelnénk el — ellenkezőleg: eleve a sajátunk, mintakép vagy elrettentő példa, önmagunk újrafelismerése, melyben későbbi történeti ítéletünk már aligha lehet megismerés, hanem a hagyomány teljesen elfogulatlan magunkhoz alakítása.” Ebben az újfajta viszonyulásban „a hagyomány megszólít bennünket”. Vö. H. G. Gadamer: l.m. 201, 202.