Március 1997
Pénz beszél?

Erdélyi Lajos — Tolvaly Ferenc

Ami megtérül – nagyobb távon

 

Tolvaly Ferenccel, az MTM Kommunikáció RT.

elnök-vezérigazgatójával beszélget Erdélyi Lajos RT.

 

,,1957-ben születtem Marosvásárhelyen. Németországban érettségiztem, ezt követően közgazdaságtant és filozófiát hallgattam. Elvégeztem a müncheni televízió- és filmfőiskola kommunikációs tudományok médiamenedzseri szakát, majd tévé- és játékfilmrendezői diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim után - mint önálló producer – reklám- és marketing tanácsadóként dolgoztam, és tanítottam Münchenben a televízió és filmfőiskolán. Németországi cégünk mellett üzlettársammal, Prokopp Róberttel 1989-ben Magyarországon is meg alakítottuk kelet-közép-európai kommunikációs vállalkozásunkat, az MTM Kommunikáció RT.-t rendszeresen jelennek meg publikációim, számos konferencián tartottam előadást a kelet-közép-európai országok médiaiparáról. "

Az Ablak Európára (Audiovizuális Kommunikáció Európában és Kelet-Közép-Európában) című, Tolvaly Ferenc által szerkesztett tankönyv hátlapjáról idéztem a fenti bemutatkozó sorokat. Sikeres erdélyi emigráns karrierjének tömör összefoglalója. Ami ebből kimaradt - és nem is volt oka ezt hangoztatni: a ritka, Erdélyből elszármazott értelmiségiek egyike (ha nem épp az egyetlen), aki a pénz világában is komoly pozíciót biztosított magának.

Tolvaly Ferenc az MTM elnök-vezérigazgatója, a privatizáció előtt álló MTV2 csatorna megvételére pályáz6 csoportosulás egyik vezetője.

– A Korunk szerkesztősége kért fel, készítsek interjút valakivel, aki kompetens módon tud hozzászólni a Pénz és/vagy Kultúra kérdésköréhez.

– Húsz-huszonegy évesen, amikor még arról álmodoztam, hogy modem magyar költő lehet belőlem, azt reméltem: ez a nagyra becsült folyóirat egyszer majd közölni fogja képverseimet.

– Az élet módosította pályaválasztásodat. Modern költő helyett a médiaipar egyik irányítója ként szólít meg a szerkesztőség. Negyed évszázaddal ezelőtt, amikor családoddal együtt kivándoroltatok Nyugat-Németországba, már lecsengtek a gazdasági csoda évei, évtizedei. Ennek ellenére sikerült megvetned lábadat a pénz világában. Jól ismerem azt az amerikai sajtó-közhelyet, miszerint egy tőkést nem szabad kérdezni, miként szerezte meg az első milliót... De azt mégis különösnek érzem, hogy az erdélyi közvélemény nem tartja számon azokat, akik a legnehezebb ösvényen, a pénzügyi világban törtek maguknak utat. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum tizedik osztályos tanulójából hogyan lesz két évtized alatt nagyvállalkozó?! Felkeresett valaki Erdélyből, hogy interjút készítsen veled?

– Eddig nem. Marosi Péter, egykori kollégám a Bolyai Líceumból szólított meg a Duna TV Esti kérdés sorozatában. Ezt az adást bizonyára Erdélyben is látták.

– Meglepő, utóvégre az MTM a Magyarországon igencsak hangos médiaviták központjában áll. Vállalkozásaid túlmutatnak Magyarország határain - a régió néhány országában ismerik és szeretik az általatok irányított műsorokat.

– Talán, mert a cégünk által jegyzett vetélkedőműsorok –a Szerencsekerék, a Mindent vagy semmit, a Zsákbamacska -soha nem feliratozták, hogy ezek az MTM termékei. Tehát nem is figyelhettek fel a nevemre. Ezek a műsorok csak eszközök voltak arra, hogy korszerű audiovizuális ipart teremtsünk meg Magyarországon. Most, hogy az MTM egyik leányvállalata a bukaresti televízi6val együttműködve elindítja a Szerencse kereket, esetleg közelebbi kapcsolatba kerül ők az erdélyi sajtóval is.

– Térjünk vissza 1974-hez, a líceum tizedik osztályát végző kamaszhoz, aki családjával együtt emigrál.

– Merőben más világba érkeztem... Aachen, majd Kastl, a magyar gimnázium - ott érettségiztem. Viszonylag könnyű volt a beilleszkedés, amit az otthonról magammal hozott szellemnek köszönhettem. Annak az iskolának, ahol kimondatlanul is, de az elitképzésre helyezték a hangsúlyt, valamint az erdélyi toleranciának, amely kulcsot adott mindennemű másság befogadásához. Akármilyen hihetetlen, az irodalom irányába tájékozódtam. Első – sajnos egyetlen - verskötetem Németországban jelent meg A belső végtelen címmel. Az Új Látóhatár, Borbándi Gyula bátyám adta ki. Hamar rájöttem, hogy német földön magyar versekkel csak kevés olvasóhoz tudok eljutni, különösen mert képversekkel indultam... Közgazdaságtant és filozófiát hallgattam, majd később arra gondoltam, hogy verseim mondanivalóját a film nyelvén tolmácsolhatom. Ekkor felvételiztem a müncheni filmfőiskolára, ahol elvégeztem a kommunikációs tudományok médiamenedzseri szakát. Kényszerhelyzet volt. De már az első filmem után rá kellett jönnöm, hogy rendezőként aligha lehetek sikeres. Döntöttem: gyártóként, producerként

akarok érvényesülni.

– Utólag egyetértesz akkori önmagaddal?

– Feltétlenül. Azt persze nem tudhatom, költőként hogyan folytattam volna. Filmrendezőként - alázat a műfajjal, a filmmel szemben volt bennem. De úgy éreztem, valahol botladozik a nézővel való kapcsolatom... Nem ismertem, talán ma sem ismerem eléggé a nézőt! Nem mérem fel pontosan, hogy kihez beszélek. Erre akkor jöttem rá, amikor 1989-90-ben Magyarországon létrehoztuk az első jelentősebb vállalkozásunkat, a világ kilencedik legnagyobb reklámügynökségének, a DMB&B-nek budapesti leányvállalatát. Mi vezettük be olyan cégek reklámjait, mint a Blend a Med, a Burger King-láncolatot, a Kempinski Hotelt. A reklám viszont a fogyasztóközönség ismeretén alapul. Mint az ügynökség vezetője és kreatív igazgat6ja részt vettem jó néhány, a piac felmérésére irányuló kutatásban.

Talán sikerült közelebbről megismernem a magyar fogyasztót, a néző- és olvasóközönséget. Ezek után rendezhettem volna olyan filmet is, amelyet a közönség, esetleg a kritika elfogad ugyan, de mindössze néhány ezer néző tekint meg. Ilyen feltételekkel maradhattam volna akár magyar költő – német földön. Kevesebb energiába. került volna. Kevesebbe, mint egy rossz film. Az gazdaságilag is rengeteg kárt tud okozni.

Ekkor dolgoztuk ki azt az elképzelést, hogy Kelet-Közép-Európában olyan televíziózást kellene létrehozni, amelynek üzenete van a 21. századhoz, amelyik párbeszédhez vezet, egyenrangú partnerek párbeszédéhez. Ezt szeretnénk megvalósítani, a mai napig.

– Itt félbeszakítanálak... A cégalapításhoz pénz kell. A médiaiparban gyorsan mozgósítható tőkék fölött kell diszponálnia az embernek gondolom. Nem aprópénzről lehetett szó. Többre, mint amennyit két fiatalember agytekervényei képviselnek. Talán szüleitek segítettek?

– Erdélyben Póka, Sárpatak környékén volt birtokunk, udvarházunk. A fényképeket vihettük magunkkal. Apám? Amikor kijöttünk, fél évig a Quellénél, az áruházláncnál pecsételt kartonokat, kézzel. Még nem volt automata. Később elhelyezkedett az akkor gyorsan terjeszkedő komputerszakmában. Osztályvezetői szintre dolgozta fel magát. Amikor az első filmemet készítettem, a nélkülözhetetlen tízezer márkát ő előlegezte meg. Csak a szülői háttérrel nem tudtam volna céget alapítani. A véletlenek sorozata, nagy adag vízió és elszántság - ez áll a cégünk hátterében. Tudatosságról itt nem lehet szó. Az én titkom vagy szerencsém, hogy a nyolcvanas évek kezdetén egy születő iparágban indultam. A videotechnika, a komputeranimáció iparosodása összehasonlítható az autóipar századfordulós, friss időszakával. Hagyományos iparágban bizonyára nem tudtunk volna bármilyen nagyságú tőkét kovácsolni. Ott - ha az embernek van tehetsége, kitartása - eljuthat a jól fizetett menedzsmenti szintre... Németországban az akkor nyíló kommunikációs ipar tette lehetővé, hogy egy tőke nélkül, jó gondolatokkal, jó elképzelésekkel érkező huszonkét-huszonhárom éves fiatalember esélyesként álljon fel a startkőre. Először filmgyártóként, televíziós társaságok megbízásából hoztam létre kulturális termékeket. Reklámcégeknek dolgoztam. Komputeranimációs céget szerveztünk. Erre kaptam egy olyan kölcsönt, amilyen Magyarországon az E-hitel volt. Azt ott könnyen megadták. 170 ezer márkával kezdtük...

– Ennyi elegendő egy vállalat megalapozásához? Ennél egy kezdő orvos is többet kaphatott magánrendelőjének berendezéséhez...

– Orvos, de akár mészáros is... Különösen Fürthben, ahol én voltam az egyetlen médiaszakember. Csodálkoztak, a bankárok is furcsán nézegettek rám... Komputeranimáció? Hogyan is nézhet az ki?! Megfeleltem a követelményeknek, és így ezzel a valóban csekély tőkével elindultam. Ismétlem, akkoriban az apám tízezer márkás kölcsö ne is nyomott a latban. De az is megesett, hogy adósságaim elérték a félmillió márkát. Természetesen a szerencse is segített. A nyolcvanas évek végén, amikor lekötöttük egy film, egy műsor terjesztési jogát, szerződéskötések alkalmával a gyártókat csöppet sem érdekelte, hogy odaírjuk vagy sem a kelet-európai térség országait. Így hát, amikor 1989-ben meglapítottuk magyarországi cégünket, portofóliónkban olyan terjesztési jogokkal rendelkeztünk, amelyek a rendszerváltásnak köszönhetően jelentősen felértékelődtek.

– Van ebben az indulásban romantika... Nem sejtettem, hogy a 20. század végén, a kontinentális méretű vállalkozások idején még mindig meg lehet vagyonosodni egy alkalmas pillanatban és jó érzékkel alapított kisvállalkozással.

– Még egyszer ezt nem tudtam volna ugyanígy véghezvinni. Elvesztettem volna a bátorságomat. Hozzáteszem: a mai napig szigorúan odafigyelünk a tőkére. Még a nyolcvanas évek derekán megtanultuk, hogy minden egyes megtermelt márkát vissza kell fordítani a cég fejlesztésébe. Ott a márkát, itt a forintot. Cégünkből nyereséget soha nem vettünk ki. Fizetést adunk önmagunknak. Hozzáteszem, szerény fizetést.

– Többes számban beszélsz...

– Prokopp Róberttel több mint húsz éve vagyunk barátok és partnerek. Az MTM is kettőnk tulajdona. Visszatérve üzleti filozófiánkhoz: a profitot vissza kell forgatni a vállalkozásba. Egy 58 négyzetméteres lakásban élek, és igen jól érzem magam benne.

– A budai hegyekben épülő újgazdag villákban a házmesteri lakások is nagyobbak. Ne vedd rossz néven, hogy ilyesmikről faggatlak, de az üzleti titoknál jobban izgatnak az emberiek... Riporterbetegség.

– Nemrégiben a Financial Times szerkesztője készített velem interjút. Hasonló kérdéseket tett fel. Elmondottam, mi az angolszász gazdaságpolitika hívei vagyunk: a megtermelt dollárt, márkát vagy forintot visszaforgatjuk a termelésbe. A mediterrán felfogás ismert úzusa, hogy a dollárból háromnegyedet kiveszel magadnak, életkörülményeidet javítod, presztízsberuházásokat eszközölsz. Sajnos, ez az elképzelés Magyarországon is hódít. Versenytársaink érthetetlennek tartották, miért kell nekünk a MAFILM, a magyar filmgyártás bölcsőjél1ek 25 százalékát felvásárolnunk. Miért fektetünk pénzt egy hatalmas stúdióba; miért tartunk hetvenhét munkatársat, hiszen huszoneggyel is el lehetne végezni az éppen soron lévő megbízásokat? Csakhogy abban az esetben nem lehetnénk olyan helyzetben, hogy egy televízióra pályázzunk, azt elindíthassuk.

– Ez persze olyan befektetés, amely meghaladja azt az összeget, amit jómagam reálisan el tudok képzelni...

– Harmincötmillió dollárról van szó - durván számolva ötmilliárd forint. Az egész tízéves szakaszra tízmilliárd lesz - ebből most, az első három évre kell letenni az ötmilliárdot. Egy skandináv céggel, az 5BS-sel közösen pályázunk.

– Nyolc éve vetettétek meg lábatokat Magyarországon. Már akkor is tőkeerősek voltatok?

– Németországban volt két jól prosperáló cégünk - megalapozottak, de kicsinyek. Kétszázezer dollárral léptünk át a magyar piacra (ez volt az a „fölösleg", amivel még nem veszélyeztettük vállalataink működését). Ennyivel, meg a birtokunkban lévő licencekkel indultunk. Előbb itt, majd valamivel később a szomszédos országokban megalapítottuk kelet-közép-európai leányvállalatainkat (Budapesten az MTM, a többiek BMTM). Tehát Budapest, Zágráb, Ljubljana, Pozsony piacai. Most Bukarest felé orientálódunk.

– 1989-ben egyértelmű volt, hogy érdemes befektetni a kelet-európai piacokba? Nem volt túlzottan nagy a kockázat – utóvégre minden mozgósítható tőkéteket átdobtátok a már lyukacsos vasfüggönyön.

– A vasfüggöny... Két meghatározó dolog történt abban az évben. Az első: egy német televíziós társaság megbízásából az akkori Magyarországon lévő keletnémet menekültek sorsát követtük, filmeztük őket. Elkísértük őket a zugligeti templomból (a menekülttáborból) az osztrák határig. Százötven keletnémettel együtt mi is átkeltünk... A határ túloldalán olyan képet láttunk, amely döntően befolyásolta sorsunkat. Érdemes kockáztatni. Életünkben először láttuk magát a szabadságot képekben. Az emberi arcokon sugárzott a szabadság. Ez visszavonhatatlanul, örökre megmaradt bennünk. Ettől kezdve tudtuk, hogy érdemes Magyarországra, Kelet-Európába jönnünk – nemcsak tőkét behozni, hanem munkaerőnket, időnket is, vagyis alapvetően áttelepülni. A német vállalkozásaink természetesen tovább működtek. A kockázat igazából nem a kelet-európai piac jellegéből fakadt. Amikor eljöttünk az akkori Nyugat-Németországból, ottani vállalkozásainknak ez nem tett jót. Az ilyen kis- és középméretű vállalatok prosperitása nagyrészt a személyes jelenléten, a mindennapos munkán múlik. Valóban, két-három évig kritikus helyzetbe kerültek. Ha valaki nem személyesen tartja a kapcsolatot az ügyfelekkel, nyomban befurakodik egy újabb menedzsercsoport, átveszik az irányítást. Tehát a vasfüggöny mindkét oldalán kockáztattuk a tőkénket. De végül is bejöttek az elgondolásaink. Magyarországon eléggé hamar beindíthattuk a reklámügynökségeket, megszerveztük a gyártó és forgalmazó vállalatot, az MTM-et... és ezzel meg is alapoztuk azt a kulturális gyártó alapot , ami lényegében a legfontosabb, ami meghatározta további munkánkat.

Voltaképp mit is csináltunk? Bevezettük Magyarországra azoknak az audiovizuális termékeknek a gyártását, amelyek megteremtették magát az audiovizuális ipart. A Szerencsekerék, a Zsákbamacska, a Mindent vagy semmit elsősorban nem azért fontos, mert szórakoztató műsorok! Azért lehetnek a fejlődés mérföldkövei, mert készítésükkel egyidejűleg a futószalagszerű gyártási folyamatot honosítottuk meg, tanítottuk be technikájára a magyar szakembereket. Utaztattuk őket Németországba, Angliába, ahol elsajátították, hogyan lehet le gyártani naponta öt műsort!

Magyarországon addig egy műsort egy hétig gyártottak, manufakturálisan. Mi bevezettük az ipari gyártást -természetesen alacsony szinten. Vetélkedőműsorokon kell kezdeni, ez az ábécé. Hosszt! időn után jut oda a gyártási technológia, az ismeretek, hogy tévéjátékokat, filmeket állítsunk elő - szintén ipari bázison. Ezáltal a költségeket az egyötödére lehet csökkenteni. Akárcsak az autógyártásban - egy kézzel összerakott őskocsi vagy a futószalagon előállított utóda esetében. A múlt évben, amikor kezdeményeztük és szerveztük a száznapos színházi fesztivált, negyvennégy (!) tévéjátékot, színdarabot vehettünk felelte a futószalagszerűen működő gyártásra alapozva. Jelentős költségmegtakarítással, természetesen.

– Erre később még visszatérek - vannak konkurenseitek, akik nem éppen így értékelik színházi teljesítményeteket. De folytasd...

– Ezt a módszert vezetjük be a filmgyártásba is. Ezért vásároltuk meg a MAFILM egynegyedét. Szeretnénk olyan, korszerű gyártóbázist kiépíteni, ahol modern technikával, futószalagon piacképes magyar filmeket tudunk gyártani - és el is helyezni az európai piacon. A futószalagot persze idézőjelesen kell érteni. A játékfilm a legmagasabb érték-, illetve kulturális kategória, amit az audiovizuális ipar elő tud állítani. Most már ott tartunk, hogy a gyártási technikánk beérett a játékfilmek előállítására, „futószalagon".

– Sok szó volt már a pénzről - következzék a kultúra. „Pénz. Kultúra." Vagy inkább „Pénz és/vagy Kultúra". Hogyan értékeled ezt a jelenséget? Találkoztam kollégával, akiaáz eddigiektől eltérően vélekedik az MTM által menedzselt programokról, a Zsákbamacskáról, Szerencsekerékről stb. Sokak szemében ez az idézőjeles "futószalag", a reklámértékesítéseket szolgáló szórakoztató műsorok nem kifejezetten az elitkultúra térhódítását szolgálják.

– Beszéljünk erről is. Nézetem szerint napjainkban a mecenatúránál, az elitkultúra támogatásánál is fontosabb a modern, korszerű, a 21. századba átvezető televíziós filmgyártás infrastruktúrájának megteremtése. Ez az a beruházás, amely megalapozhatja azt a magyar filmgyártást, amely alkalmas lesz megméretni magát az európai - elitkultúrát fogyasztó - piacon. A technikát hozzá kell igazítani a nemzetközi elvárásokhoz. A Mercedes Indiában építi fel a fejlesztéssel foglalkozó egységeit. Tudomásul kell venni: a modern világ feladta a „Made in Germany"-t. Ma a nemzeti iparát azzal fémjelzi Németország, hogy „Made by Mercedes"! Nyilván senki nem gondol arra, hogy az egykori MAFILM- műtermekben hollywoodi jellegű filmeket gyártsunk, amilyeneket ma még százszámra veszünk át - tőlük. De a gyártási technikájuk elsajátítása nélkül esélytelenek vagyunk ott is, ahol vevők lennének egy sajátosan magyar, sajátosan kelet-európai művészetre, annak egyedi üzeneteire. Arról nem szólnak kritikusaink, hogy a nyugat-európai filmgyártás javát, Fassbindernek és társainak filmjeit éppen mi forgalmazzuk, itt és a szomszédos országokban egyaránt. Ami pedig a mecenatúrát illeti, Bacsó Péter, Koltai Róbert, Szabó István, Szabó Ildikó, Szász János filmeit szponzoráltuk, irodalmi művek kiadásához járultunk hozzá. Az MTM koprodukálta például Kovács András Utak Marosvásárhelyről című sorozatát. Dokumentumfilmeseket támogatunk. Jelezzem, hogy tavaly 150 millió forintot fizettünk ki művészi produkciók kivitelezésére? Noha tudjuk: egy cent az sok, annyi sem térül meg - rövid távon. Aki távolabbra néz, annak viszont javadalmazó beruházás. Nézd, az a pénz, amit a magas- vagy elitkultúra támogatására fordíthatunk, behatárolt. Hetven és egynéhány embert foglalkoztatunk, valamennyien magasan szakképesített munkatársak. Többnyire fiatalok. Elvárjuk tőlük, hogy úgy húzzanak, akárcsak mi. Nem lehet karórára sandítva felfuttatni egy vállalkozást. Dolgoznak, mert a holnapi munkahelyüket, foglalkozásukat, hivatásukat alapozzák.

Úgy igaz, a teljesítményhez képest keveset fizetünk. A színházi fesztiválról csak annyit: nem minden előadást rögzítettünk. Aki kimarad - az a legkevesebb, hogy nem kedvel bennünket. Van másvalami is - nem szívesen beszél erről az ember, ami nem változtat azon, hogy ez a jelenség létezik, érezzük, szenvedjük. Egyik barátom fogalmazta meg keserűen és találóan: akármennyire is magyarok vagyunk, Erdélyből vagy ellenkezőleg, Nyugatról érkezett magyarok - itt bizonyos mértékben ismeretlen világ fogadott. Magunkkal hoztuk, ami jó és érték Erdélyben, amit megtanultunk Nyugaton - mégis: mások a játékszabályok. Egyszerű lenne azt mondani: beletanulunk. A mi feladatunk megteremteni az átjárhatóság hídjait. Hátizsákjainkban sok a pozitív érték, nem kellene a határokon visszavetni.

Ennyit az MTM viszonyáról a magaskultúrához. Adjanak néhány évet, és látni fogják, hová tartunk. De hozzáfűzöm: szórakoztató műsorra mindig szükség lesz.

– Többektől hallottam: anyagi szempontból szinte megalázó feltételek mellett kerültek rögzítésre a színházi fesztiválon bemutatott színdarabok. És hogy az MTM mindenekelőtt a „nézettebb" műsorok megörökítésével foglalkozik - nem nehéz kiérezni a jelző pejoratív hangsúlyát.

– Ez részben igaz. Ma mindenképp súlyt helyezünk arra, hogy műsorainknak meghódítsuk a legszélesebb nézői rétegeket. Lényegesnek tartom megjegyezni: ez a mára érvényes. Ami a velünk együttműködő színházi együttesek honorá1ását illeti: ennyit tudunk fizetni. Hangsúlyozom: ma. Azzal, hogy anyagi lehetőségeink bővü1éséve1 reményeink szerint mind nagyobb mértékben fogjuk támogatni, anyagilag honorálni az elitkultúrát. Azt e1várnám a színházak, filmstúdiók hangadó szakembereitől, hogy felmérjék: milyen távlati haszon származhat hosszú távon abból, hogy azt a negyven-egynéhány produkciót felvettük, rögzítettük.

– Beszélgetésünk során arra hivatkoztál, az új század küszöbén a televíziózás Kelet-Közép-Európában nem egyszerű vállalkozás, kereskedelmi ügylet, hanem: feladat.

– A régiók nyitott Európájában gondolkodunk. Ezt különböző utakon, csatornákon lehet szolgálni. Teszem azzal, hogy az MTM eddigi gyakorlatát követve mind több közös produkciót készítünk - Bukarest, Pozsony vagy akár a távolabbi Varsó, Zágráb, Ljubljana, Bukarest bekapcsolásával. Az együttműködésnek, együtt gondolkodásnak több útját lehet bejárni. Ilyen a Duna TV - a műholdról sugárzott, távoli országokban is fogható magyar műsor. Hasonló célokat közelít a szórakoztató műsorok közös produkciója. Most Bukarestben készítünk elő ilyen jellegű adásokat. E percben nem tudom megmondani, a privatizáció során mi szerezzünk-e meg az MTV2 csatornáját - remélhetőleg igen. Ha így lesz, műsorpolitikánkban jelentős helyet biztosítunk a térség országaiban élő értelmiségiek rendszeres eszmecseréinek. Ukrán, román, horvát, szlovák, osztrák, szlovén partnerek vitassák meg közös problémáikat a magyar kollégáikkal. A mai technikával a szimultán többnyelvűség nem okozhat gondot. A ténylegesen létező feszültségeket csak együttes erőfeszítéssel oldhatjuk.

– Pénz és kultúra összefüggéseiről kérdeznélek. Vajda Mihálynak, a kitűnő filozófusnak nemrégiben közzétett esszéjéből idézek. Abból indul ki, hogy a kultúra különböző területeit nem szabad egy kalap alá venni. Vannak olyanok, amelyeket a modern társadalom hasznosnak, szükségesnek, sőt nélkülözhetetlennek tart fennmaradása szempontjából. És vannak olyanok, melyeket luxusnak, a hét szűk esztendőben egyszerűen feleslegesnek ítél. „Szembe kell néznünk... a modern demokrácia kultúraellenességével. Tudomásul kell vennünk, hogy a modern társadalom bevallottan a haszonelvűségre épül, és így nemigen hajlamos sokat invesztálni abba, amit haszontalannak, feleslegesnek, luxusnak ítél." És tovább: „Ami luxus, felesleges, ami haszontalan - és én pontosan így definiálnám a szűkebb értelemben vett kultúrát, azt, amelyet a magát szellemi elitnek tekintő értelmiség, magam is közöttük, a legdrágábbnak tekint, azt ne finanszíroztassuk közpénzekből, költsön rá az, akinek telik, akinek ez a hobbija. Már miért is kellene Kissnek, Nagynak, Kovácsnak megfizetnie azt, amit nem óhajt igénybe venni." Ismét csak tovább - bár legszívesebben felolvasnám, idézném a teljes szöveget: "A kultúra szabadásának is ára van... A kultúrának - hordozóinak - megszűnt a biztonságérzete... Ki van szolgáltatva a mecénásoknak." És így tovább. Kérdem én: az ezredforduló küszöbén mennyire érdekelt a médiaiparban működő tőke abban, hogy mecénásként szolgálja azt az elitkultúrát, amelyet - hét szűk esztendő lévén - ténylegesen nem lehet kielégítő módon támogatni az adófizető forintjaiból?

– Az esszét feltétlenül elolvasom - bizonyára reális gondokat feszeget. De már így, távoli közelítésben is vitatkoznék vele. József a hét bő esztendő idején készült fel a szűkekre; a médiát irányítóknak nem szabad szem elől téveszteniük, mai szűkösségeinket követheti a prosperitás bősége. Kötelező feladataink vannak az elitkultúra támogatásában. A filmgyártásban mindenekelőtt. Aminek, ismétlem, előfeltétele a korszerű infrastruktúra, háttéripar megteremtése. De ennél többről van szó: meg kell találnunk, fel kell fedeznünk azokat az alkotókat, akik valóban megemelik az átlagnéző befogadóképességét, igényeit, és nem is a túlságosan távoli jövőben. Nézd, sokan úgy tekintenek a televíziózásra, mint hatalmas üzletre. Ez részben így igaz. Én ennél többre értékelem. Televíziózni napjaink Kelet-Közép-Európájában inkább feladat, mint üzlet. Korszakos változás küszöbén állunk. A felzárkózás az Európai Unióhoz, az európai közösséghez talán még a rendszerváltozás kínjainál is nehezebb próba elé állítja a térség népeit. Hiszem, hogy az a televízió, amelyet mi már 1992-ben megálmodtunk (és amely a következő hónapokban talán realitássá válik), az Unió felé vezető szellemi hídként fog szolgálni. Egy ilyen hídon különböző sávokon közlekedik az ember: közéleti, gazdasági, társadalmi információktól a tömeg-, illetve magaskultúra útvonalain egyaránt. Amit már ma szinte részleteiben is megterveztünk, az a másság problémáinak újszerű kezelése. Megítélésem szerint az általánosan elfogadott elv a másság tisztelete. Folyamatos párbeszédet akarunk kialakítani nemzetek és nemzetiségek, a történelmi egyházak között, kiemelkedő értelmiségiek bevonásával. A nők a 21. század küszöbén... azt hiszem, az ő problémáik sincsenek súlyukhoz mérten képviselve. Nem az adásidőre utalok, színvonalbeli problémák adódnak egyebek között ez is kulturális gondként jelentkezik.

Nem itt a helye részletezni a műsorpolitika kialakításával kapcsolatos elgondolásainkat. Csak ismétlem: aki ma a televíziót üzleti szempontból értékeli, aki rövid idő alatt akarja fialtatni tőkéjét - nagyot téved.

– Köszönöm a beszélgetést.