Március 1997
Pénz beszél?

Neményi József Nándor

Pénzügyek és politika

 

Mi lesz velünk Mugurel (Isărescu)?

 

Az új román miniszterelnök, Victor Ciorbea három fontos beszédét hallhattuk a közelmúltban; ők is tudják, mi is tudjuk, hogy hihetetlenül nehéz év előtt állunk, 1997 szűkös évnek igérkezik; szó sincs még gazdasági növekedésről, az életszínvonal javításáról. (Ez nincs benne a Nemzetközi Valutaalap szegénységhez igazított célkitűzéseiben, romániai vonatkozásban.)

Már januártól zöld fényt kapott az infláció, az áremelések tengerében evezünk. A szerkezetváltás elsősorban munkanélküliséggel jár, valamint létbizonytalansággal, ha egyszer megtörtént a teljes árfelszabadítás. A piacra kell bízni mindent, hiszen az elmélet ezt írja elő: ez "a láthatatlan kéz doktrínája". Adam Smith kereken 220 éve fejtette ki, hogy a piac önszabályozó szerepe, ha nem gátolják, mindent megold, létrejön a kellő egyensúlya termelés és a fogyasztás között, ami a piacgazdaság egyik sarkigazsága. Adam Smith írta 1776-ban világhírű könyvében, A nemzetek gazdagságában: "minden egyén általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani, csak saját nyereségét keresi, és ebben, mint sok más esetben, egy láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé".

Két első konklúziónk teljesen világos:

1. Vége a kollektivista gondolkodásnak. Mindenki saját maga vívja meg harcát a létért, a pénzért, a gazdagságért (a túlélésért).

2. Teljesen ki fog veszni a morál az alapvető gazdasági döntésekből, marad az érdek és a konkurencia. Voltak az eddigi haszonélvezők - most pedig mások fizetik meg az átmenet óriási kiadásait.

A piacgazdaság a pénz szerepének és funkcióinak teljes körű elismerésével új értékrendet hoz magával a kompetitív környezet megvalósításáért. A piacgazdaságot törvényszerűen a pénz, a tőke mozgatja, ez a hajtóerő, a cél és az eszköz is a gazdasági teljesítmények elérésében. A létért való küzdelem, a meggazdagodás lehetősége és mikéntje szinte minden elemében a pénz útján közvetítődik. Ezért olyan fontos a pénz az átmeneti korszakban. Tulajdonképpen ez a sorskérdés: ki fizeti a politikai rendszerváltást, a gazdaságit, miből és hogyan, de főleg meddig kell fizetni az átmenet számláját? 1997 kora tavaszán tudjuk, hogy a priori saját erőforrásainkra kell támaszkodnunk, hitel egyelőre nincs, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ígér, ígér, feltételeket szab, viszont egyelőre pénzt nem ad. (A hiteleket több mint egy éve „befagyasztották" és egészen biztos, hogy májusig nem folyósítanak kölcsönöket.)

A harmadik konklúzió fájdalmas, de igaz. Véleményünk szerint minimum 7-8 hónapig a bérből élők, a nyugdíjasok, a kisfizetésűek - mintegy 14 milliónyian - életszínvonaluk 30 százalékára való csökkenésével (1990-hez viszonyítva) állják a gazdasági rendszerváltás és modellváltás költségeit. Az egész 1997 -es reformprogram és -csomag alapeszméje ez, és sajnos minden ehhez van igazítva, mert a külföldi tőkeinruzi6 érkezése kétséges és még nagyon nehéz feltételek teljesítéséhez van kötve.

A cél az, hogy a rendkívül sok aránytalanságot, hiányt és szerkezeti anomáliát a román nemzetgazdaságban úgy oldják meg, hogy a gazdasági verseny beindításáért a belső forrásokat maximálisan mobilizálják, a tűrőképesseg határáig és azon túl. A verseny gazdaságpolitikai háttere az, hogy a piacgazdaság kiépítéséért induljon be a szabad áru-, munkaerő- és tőkepiac. Ehhez összehangolt politikák megval6sítása szükséges. Az említett három piacon ki kell építeni a szabályozásokat, az intézményrendszert, amelynek biztosítania kell a konkurencia működését, illetve hatékonyságát. A márciustó1 kialakuló árak e piacokon kölcsönösen függnek egymástól; az árupiaci viszonyok hatnak majd a keresletre és a kínálatra, és beindul a munkaerőpiac és az árupiac szimbiózisa. Ehhez viszont, úgy vélem, legalább 10 százalékos munkanélküliség szükséges, továbbá valódi piaci árak és hiperinfláció -mindez a maga sokkoló hatásával. Tehát vége lesz az adminisztratív áraknak a villamos energia, a benzin, a gázolaj, a szállítás, a víz, a telefon, a vasút stb., illetve a kenyér, a tej, a hús, a cukor, az étolaj és sok más létszükségleti cikk esetében, és jön a Szabad Ár, amelyet a piac fogad el és szabályoz a szabadpiac mechanizmusaival.

Ugyancsak határos időn belül megoldand6 probléma a konvertibilitás, hiszen a nemzeti pénznem, a lej, csak korlátozott belső átválthatósággal rendelkezik és nagyon is labilis valuta. Export nélkül nem működhet hosszú távon a behozatal, és a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy nyitott piacgazdaságok konvertibilis pénz nélkül csak óriási hatékonyságveszteséggel tudnak kivitelre termelni. Különösen érvényes ez akkor, amikor a külpiaci kapcsolatok csaknem exkluzíve konvertibilis valutában bonyolódnak le. Ahhoz ugyanis, hogy az árak versenyképesek legyenek a világpiacon, alapvető mércére van szükség. Ez rendszerint az amerikai dollár, a német márka, a japán yen vagy az angol font, márpedig nekünk ezekből nincsenek jelentős tartalékaink, sem hitellehetőségeink.

A fentiekből következik az a hihetetlen nagy dolláréhség, amely a román devizapiacot jellemzi az utóbbi három h6napban. (Sőt, fennállt a dollárosodás veszélye a nemzetgazdaságban.)

A konvertibilitás, gondolom, 1998 végéig vagy 1999-ben valósítható meg. Akkor mutatkozik majd meg, mit is ér a román pénznem külföldön, látszik meg az, hogy a belföldi vagy a külföldi termék 0lcs6bb, hogy a belföldi pénzben mért hozamok mit érnek külföldi pénznemben, hol érdemes vásárolni és mit, továbbá a fogyasztói szabad döntés miképpen tudja a jövedelmeket olyanformán alakítani, hogy az egyének j6léte biztosítható legyen. Jelen pillanatban -1997. március elején - nem lehet világosan és egyértelműen megmondani, hogy 1 dollár 7000 lejt vagy közel tízezer lejt ér-e Tehát szükség van a mérvadó s megbízható megmérettetésre a világpiacon, az exporton keresztül, mert a konvertibilis valutát mindig exportképes áruk fedezik, és az áruk exportképessége csak akkor biztosított, ha a gazdaságunk képes eleget tenni a világpiac igényeivel egyező minőségi követelményeknek, méghozzá a termelékenység magas szintjén és nagy szériában. A feladat tehát jelenleg az - és a Nemzeti Bank ezt felvállalta -, hogy a minőségi követelmények növelésével, a munkatermelékenység emelésével és a gazdasági struktúra megváltoztatásával olyan alapot teremtsünk 1997-ben, amelyre majd ráépülhet a konvertibilis valuta. Ismétlem, ennek előfeltétele a szerkezetváltás és szerkezet javítás (ipar, mezőgazdaság, szolgáltatások), a termelékenység növelése, a termékek minőségi paramétereinek javítása, külföldi partnerkapcsolatok kiépítése hatékony export érdekében, reális piaci valutaárfolyam, amely nem ingadozik politikai megfontolások függvényében.

Véleményünk szerint ehhez az időigényes feladathoz elengedhetetlen a sokkolóan gyors privatizáció, a bankok magánosítása, a pénzintézetek versenyeztetése, az általános árfelszabadítás, a szabad munkaerőpiac –és mindez lehetséges, ha létezik az a politikai akarat, amelyre a lakosság több mint 55 százaléka szavazott 1996 novemberében. Ám vizsgáljuk meg azt is, hogyan állunk pénzügyi téren 1997 elején, miután túl vagyunk a nemzetközi pénzintézetekkel lefolytatott tárgyalásokon.

Románia a világranglistán az utóbbi húsz évben az 51-edik helyről a 103-ik helyre esett vissza az egy fejre eső bruttó társadalmi össztermék tekintetében. Mindent összevetve ez azt jelenti, hogy az életszínvonal normalizálása, megfelelő reform mellett, mintegy húsz évet igényel. (Lásd Dionysius Fota BDR-szakértő írását az Adevărul Economic 1997. február 28-i számában.) .

            Nézzük a miniszterelnöki beszédek alapján a főbb pénzügyi mutatók szerint

a gazdasági és pénzügyi romlás méreteit és a költségvetés helyzetét:

– A költségvetési deficit 1996-ban 5,7 százalékos volt, ami 6300 milliárd lejnek felel meg.

– A külkereskedelmi mérleg deficitje 2,3 milliárd USD, azaz 17,9 milliárd lej, ha a dollár értékét a Nemzeti Bank által véleményezett utolsó hivatalos árfolyamon számítjuk (1 USD = 7744 lej).

– A fedezetlen pénzkibocsátás 1996-ban 2600 milliárd lejt tett ki (e pénzösszeg címzettje részben az állami mezőgazdaság, részben a szénbányászat, továbbá a választási év).

– A pénzügyi zárlat értéke 1997 januárjában közel 29 000 milliárd lej, a bruttó nemzeti össztermék több mint 28 százaléka. Fő oka az állami nagyüzemek átszervezésének és privatizációjának elodázása, illetve az ún. nem magánosítható természetes monopóliumok veszteségei és a krónikus pazarlás, ami főleg az energiafogyasztásban mutatkozik meg. Románia 1 dollár termeléséhez 4, 5-ször annyi energiát használ, mint Ausztria, és majdnem kétszer annyit, mint Magyarország. (Anuarul Statistic al României. 1995. 914, 917, 918.)

Az állami monopóliumok léte és az ebből fakadó irracionális gazdasági viselkedés indokolttá teszi hasonló vállalatok (a vasutak, a gáz- és áramszolgáltatás, a távközlés, a fővárosi metró) és további 28 önálló gazdálkodás gyors átszervezését, esetleges magánosítását a veszteségforrások felszámolása, valamint a volt állami és pártnómenklatúra melegágyának megszüntetése érdekében.

A fenti adatok áttekintése után nincs mit csodálkozni azon, hogy 1996-ban az infláció mértéke 57 százalékos volt, bár Văcăroiu kormányfő 1996 októberében még 30 százalékos pénzromlásról beszélt és mesterien misztifikálta a pénzügyi helyzetet azzal az állításával is, hogy beindult a gazdasági növekedés: szerinte ez utóbbi 1995-ben 6,9 százalékot, míg 1996-ban 3,5 százalékot tett ki, azaz jó úton halad az általános makrostabilizáció, és szó sincs átfogó gazdasági-pénzügyi csődről. Ezzel magyarázható, hogy az új kormány oly gyakran emlegeti a közelmúltat: nem tudja betartani választási ígéreteit; 1997 februárjában kibocsátott jelzései és üzenetei nincsenek összhangban azzal, amit négy hónappal ezelőtt állított, tervezett és beígért.

Ezt támasztja alá a dollár hivatalos, véleményezett árfolyamának alakulása egy év leforgása alatt:

-1996. január 1-én: 2547 lej/1 USD

-1996. december 31-én: 40351ej/1 USD

-1997. február 18-án (amikor elkezdődik a reform): 77441ej/1 USD.

Tehát a pénzügyi romlás, ha a Nemzeti Bank véleményezett árfolyamát vesszük alapul (ami lényegileg megszűnt a valutaárfolyam liberalizációjával az NVA elvárásai szerint), eléri a 204 százalékot, ami 13 és fél hónap alatt igazi rekordnak számít, és véleményünk szerint alátámasztja azt, hogy sokkterápiára van szükség és olyan hitelkorlátozásokra és pénzügyi megszorításokra, amelyek elmennek az. ésszerűség végső határáig.

Pénzügyi szakemberek szerint a dollár árfolyama az 1997 -es hiperinflációs évben elérheti az ötjegyű számot (10000-12000 lej/1 USD). A február 18-án hivatalosan is beindult sokkterápia az aránytalanságok orvoslását tűzi ki célul, és markáns gazdasági-pénzügyi változtatásokkal kívánja helyrebillenteni az egyensúlyhiányt, ami egyaránt érinti a piaci árakat, a szerkezetátalakítást, a 3600 állami tőkével működő vállalat gyors privatizálását, az adminisztratív árak felszámolását, bizonyos szociális háló alkalmazását, valamint az államháztartás és költségvetés teljes megreformálását (csökkennek a közkiadások és a befektetések a nonprofit szférában). A preambulum (előjáték az áremelésekben) már megtörtént januárban, amikor az infláció 13, 7 százalékos volt, és szoktatják a lakosságot az új árakhoz. (Lásd a benzin, a gázolaj, az élelmiszerek és a szolgáltatások árának emelése.)

Hát így állunk 1997 kora tavaszán?

            A legtisztábban és a legkegyetlenebbül a Nemzeti Bank kormányzója "játszik", Mugur Isarescu úr, aki már kiszolgált egy bukott rendszert, és a politikai modellváltás nagy nyerteseként ül minden nagy Ciorbea-beszéd alkalmával a miniszterelnök mellett. 1997. február 27-től bevetette a 426,5 százalékos refinanszírozási kamatlábat. A cél: e gyilkos kamattal megfegyelmezni a kereskedelmi bankok útján a hiteligénylőket de a kamatterhét végül is át fogják hárítani a vevőkre a piaci szabad ár útján. Az óriásihitelkamat, amely érvényben van (kb. havi 12-13 százalék) maga után vonja a betéti kamatok növelését is. Ezt kéri a forgatókönyv, s így három- vagy hathónapos lekötéssel elérjük tőkésítés esetén az évi 200 százalékot, valamint azt, hogy megvalósul a reálpozitív betéti kamat legalább hat hónapon át.

A kamatláb változtatásának célja a hitelkereslet visszafogása. Románia ugyanis forráshiányban szenved hosszú ideje, a külföldi befektetők pedig egyelőre nem jönnek aktív tőkével, akárhogy hívogatják őket. Jellemző, hogy az egyes számú befektető Romániában Dél-Korea és nem Németország, Franciaország vagy Olaszország, a tradicionális partnerek, vagy az USA.

A kamatláb csillagászati emelése, a hosszú és rövid lejáratú hitelek drasztikus korlátozása véleményünk szerint az átmeneti korszakban hihetetlenül veszélyes fegyver, amolyan bumeráng, mert nem vállalkozásösztönző. Ez a stratégia a szegénységhez van méretezve, ugyanakkor a beígért óriási betéti kamatok (1, 3, 6, 9 hónapra) a maguk hihetetlenül magas kamatjövedelmével korlátozhatják a befektetést a reálgazdaságba. Az más kérdés, hogy a betétesek megkapják-e a beígért kamatokat!

1997. február l5-én a hivatalos statisztika szerint (Agenţia Română de Dezvoltare) a külföldi tőkebefektetések összértéke 2224,4 millió USD. Ez azt jelenti, hogy hét év alatt ennyi tőkeinfúzió jött be, ami évi átlagban 330 millió dollárnak számít. Gazdasági analisták szerint az ország tőkeigénye konvertibilis valutában évente 2,3-2,4 milliárd dollár lenne. A külföldi befektetők egyelőre bizalmatlanok a román piaccal szemben, Magyarországhoz és Lengyelországhoz viszonyítva csak 20 százalékot fektettek be Romániában. A toplistán a legelső helyen Dél-Korea szerepel, 235 millióval, őt követi az NSZK 211, majd Olaszország 191, az USA 178, Hollandia 177, Franciaország 173, Anglia 113 és Törökország 109 millió dollárral.

Az átmenet kérdése elsősorban pénzkérdés. A szerkezetváltás (ezért indult meg a diplomáciai és politikai küzdelem), a káderváltás, illetve a piacgazdaság intézményrendszerének kiépítése a megfelelő jogi szabályozásokkal- mind ettől függ. Mivel a bankok szubkapitalizáltak és a hat éve tartó infláció erodálta (lemarta) a kevés indulótőkét, a bankok drágítják a hitelt, nehezen folyósítják a kis- és középvállalatoknak, valamint évi 150 százalékot meghaladó kamatlábat használnak a rövid lejáratú hitelek nyújtásakor. Ez azt jelenti, hogy az új vállalkozónak havonta legalább 13-14 százalékos nyereséggel kell termelnie és árulnia, másképp a hitel visszafizetése veszteséget okozna. A forráshiány, a bankok tőkehiánya, a konvertibilis valuta hiánya, valamint a bankok fejletlensége is magyarázza a jelenleg óriási - havi 13-15 százalékot is elérő ¬hitelkamatlábat. Hosszú távon ilyen kamat termelésgátló és a fejlődés kerékkötője, mert nem serkenti a hitelfelvételt, valamint 150 százalékos hitelgaranciát tételez fel. (100 milliós hitelfelvétel esetén 250 millió értékű ingatlanfedezetet kell felmutatni jelzálogként a banknak!) Ilyen körülmények között nem biztosított a bővített újratermelés (fejlett technikával és technológiával), az állami szektor gyors leépítése és az új magánszektor piackonform és nyereséges működtetése.

Tőkeszegény országban, ahol új technológiára volna szükség, és a tőkefunkció rehabilitálására ötven év után, kétélű fegyver lehet valamely eszköz, amely nincs a vállalkozásélénkítéshez kapcsolva. Hiszen a piac amúgy is beszűkül, mivel visszafogták a belső fogyasztást az óriási áremelésekkel. .Az óriási kamatlábak (a büntető kamat 682,4 százalék, ami havi 57 százalékot jelent) olyan kamatfizetési kötelezettséget rónak a felhasználóra, ami bankcsődök előidézője is lehet. Mi lesz a betétesek kamat jövedelmével, mi lesz a vállalatokkal, ha megbuknak a bankok (a Dacia Felix vagy a Credit Bank példájára). A veszély vagy a kockázat tehát békeidőben páratlan. A kormánypártoknak minden erővel azon kell lenniük, hogy az átmeneti korszak kínjai ne lépjenek túl a nyári hónapokon, magyarán az inflációt sikerüljön megfékezni, és év végére normalizálódhasson a pénzügyi helyzet.

Tény az, hogy márciustól nagyon megdrágult a hitel, nagyon megnőttek a betéti kamatok, zöld fényt kapott az infláció, és az életszínvonal romlása napnál világosabban mutatja, hogy ki viseli a gazdasági rendszerváltás hihetetlenül magas költségeit. A jegybank kormányzójának módszerei beilleszkednek az elméletbe: a refinanszírozási kamatláb emelése egyenesen kapcsolódik a betéti kamat emeléséhez, mert a hitelkamat színvonalának változását csak a lekötött betétek kamatfeltételeinek emelésével lehet megoldani, ha - és ezen sok múlik - a kereskedelmi társaságok visszafizetik hiteleiket és kamataikat a bankoknak.

Jómagam úgy vélem, a kamat mint közgazdasági kategória és szabályozó nem a legfontosabb valamely gazdaságban. Elsősorban mikroszinten kell megtörténjék a beavatkozás, a vállalati privatizáció, hatékonyság, modernizáció és management útján.

Azoka társadalmi problémák, amelyek most feltörnek a sokkterápia és a monetáris eszközök túlzott alkalmazásával, sokkalta lényegesebbek, mint a bankok stabilizációjának, privatizációjának és megmentésének problémája. A nemzeti össztermék 10 százalékát fogják fordítani társadalomvédelmi intézkedésekre; csakhogy ez nem elégséges egy hiperinflációs évben. Három hónappal a rendszerváltás után az alapvető ellentmondás Romániában az, hogy nincs összhangban a gazdasági és pénzügyi teljesítőképesség az össztársadalmi igények színvonalával. Ennek orvoslásához nem elég az állami monopolpozíciók szétzúzása, a bankprivatizáció, a belső fogyasztás csökkentése és a hitelkorlátozás, hanem olyan intézkedéssorozat is szükséges, amely emberközelibb, kultúratámogató és nem okoz hosszú és nehéz próbát ötven év diktatúrája után.

Optimista üzenetként csak annyit: reméljük, a sokkterápia kiszűri a rosszul és veszteséggel gazdálkodó állami vállalatokat, ha pedig beindul a külföldi hitelezés, akkor a fejlett nyugati technika és technológia mellett lesz megfelelő mennyiségű és minőségű humán tőke is. A többi feltételek újratermelése, a gazdasági hatékonyság javítása, a pénzügyi fegyelem és piacgazdálkodás a 21. század küszöbén alfája és ómegája minden sikeres változásnak.

 

            Bukarest, 1997. március 1.

 

Ui. De omnibus dubitandum: ez volt Karl Marx kedvenc szavajárása, amikor kidolgozta politikai gazdaságtanát (1850). Ez különösen érvényes az átmeneti korszak csaknem járhatatlan és történelmileg ismeretlen útvesztőinek feltérképezésekor.