Március 1997
Pénz beszél?

Hámori Balázs — Szabó Katalin

Agresszió és méltánytalanság a piacon

 

A szerzés ökonómiája

Pénzpiaci ügyletként indult, véres zavargásokba torkollt. Albánok tízezrei, akik a szalmazsáknál jobb befektetési alternatívát kerestek nehezen megtakarított pénzük számára, a várt meggazdagodás íze helyett a rendőrök és a tömeg összecsapásainak brutalitásával ismerkednek 1997 telén. Amikor az elsötétített lakásokban a magyarok elérzékenyülten hallgatták a Himnuszt, Budapest egyik elegáns negyedében egy üzleti vita végére valaki vállról indítható rakétával kívánt pontot tenni a hátunk mögött hagyott év szilveszter éjszakáján. Csupán két epizód az átmeneti gazdaság átmeneti piacainak sajátos történéseiből, de bőven elegendő gondolkodnivaló mindannyiunknak. Ami Moszkvában vagy Odesszában régóta a leghatásosabb "érv" az üzleti tárgyalásokon, az Budapesten két korszakot választ el egymástól: a relatív nyugalom és biztonság" éráját a nyugtalanság korszakától.

Ha átrágjuk magunkat a közép- és kelet-európai reform-közgazdaságtan rendszerváltás előtt keletkezett irodalmán, aligha lelünk egyetlen cikket is, amely előre jelezte volna, hogy az új piacgazdasági rend privatizációs skandalumokkal és piramisjátékokkal köszönt ránk. Nincs írás, amely - akárcsak elvont formában – az agressziót, a brutalitást, a bosszút piacgazdasági összefüggésekbe helyezve tárgyalná. Bár a tervgazdaság hosszú agóniája időt éppen hagyott a modern piacgazdaságokkal való ismerkedésre, a reform-közgazdaságtan képviselői ehelyett normatív konstrukciókat állítottak fel a kívánatos piacgazdaságról. Ezért nem meglepő, hogy a reformirodalomban sehol sem találhatunk akárcsak halvány utalást is arra, ami a "normális" gazdaság világában, a hétköznapi piacokon manapság mindannyiunkkal megtörténhet. Nemcsak a piacok határvidékein felbukkanó kriminalitás, de még a piacot keresztül-kasul átszövő modern monopóliumok és a járadékvadászati jelenségei is elsikkadtak, amikor arról volt szó, hogy milyen piacgazdaságot kell vagy lehet állítani a minden eresztékében recsegő, korhadt tervgazdaság helyébe. Klasszikus hagyományok nyomán a rendszerváltó országok közgazdászai a piacot - meglehetősen egyoldalúan - a méltányosság, a kölcsönösség, a kényszermentesség terepének festették le. Az elméleti víziók szerint a piac az emberek közötti kooperáció színtere, amely történelmileg is a rablással és erőszakkal folytatott csatákból emelkedett ki.

 

Kutyastratégiák - agresszió és hízelgés méltányos csere helyett

A piac mellett érvelő Alapító Atyák, akiknek szelleme – William Pettytől Adam Smithig - tudat alatt is nagyban befolyásolta a kelet-európai reform-közgazdaságtant, az érdekek kölcsönös tekintetbe vételét és a gazdasági szabadságot szegezték a feudális rablólovagok garázdálkodásával és az állam önkényével szembe. "Soha senki sem látott még kutyát, amint megfontoltan és méltányosan csontot cserélt egy másik kutyával." (Smith 1992. 23.) Adam Smith fő művében, A nemzetek gazdagságában ezzel az érzékletes képpel bizonyítja, hogy a munkamegosztás és a csere csak a teremtés koronájának, az embernek sajátja, s a piac a legmagasabb rendű intézmény, amelyet az emberek valaha is alkottak. A közgazdaságtan "kovácsa és Adámja" 2 szerint megfontolt és méltányos cserére való hajlamunk emel ki bennünket a természetből, és helyez fölébe a kutyáknak. Valóban, a kutyák számára - ha olyan csontra szottyan kedvük, amelyet pillanatnyilag egy másik eltart birtokában - nemigen kínálkozik más út, mint a hízelgés vagy az agresszivitás útja. Igaz-e vajon a fordítottja is? Vajon az emberek önző érdeke, hogy hozzájussanak mindahhoz, aminek szükségét érzik, a civilizált piacgazdaságokban csupán a megfontolt és méltányos csere útját követve elégíthető ki? Bárcsak így lenne! A hétköznapi tapasztalatok és a legújabb tudományos elemzések azonban egyaránt azt bizonyítják, hogy az emberiség még a piacgazdaság viszonylag magas fokaira hágva sem felejtette el a "kutyastratégiát", s a hízelgést és az agressziót szokásszerűen alkalmazza a javakhoz való hatékony hozzájutás érdekében. Mi több, az agresszió, a fenyegetés, a zsarolás a leghétköznapibb normális csereügyleteknek is gyakori eleme. Vilfredo Pareto3 - akinek a nevét minden közgazdász-hallgató ismeri a Pareto-optimumról4 – egyenesen egyenértékűnek tekinti a két utat, amelyen a számunkra nélkülözhetetlen javakhoz juthatunk. "Az ember erőfeszítései két különböző módon hasznosulnak: irányulhatnak egyfelől a gazdasági javak előállítására vagy átalakítására, másfelől a mások á Ital termelt ja vak megszerzésére, kisajátítására." (Idézi James 1984. 160. Kiemelés tőlünk - H. B.-Sz. K.) Pareto igazát belátva, a közgazdaságtan képviselői Nyugaton manapság egyre több figyelmet szentelnek5 ennek a második, korábban meglehetősen elhanyagolt gazdasági tevékenységnek: a javak agresszív, erőszakos t:negszerzésének.6 Ennek jegyében - a neoklasszikus hagyományt megtörve - nem csupán a gazdagodás legitim, egyenértékű cserén alapuló, prózai útjaival, a "rendes" üzleti élettel, a jólét anyagi rekvizitumainak szolid felhasználásával foglalkoznak, hanem az erőszakot, a fenyegetést8, a zsarolást, a csalárd manipulációkat és az élősködést is beemelik a tudományág szokványos vizsgálati területei közé: "Vegyük csak a televíziót! Zsaruk üldöznek rablókat, verőlegények ütlegelik áldozataikat (vagy politikailag korrektebb, ha verőszemélyeket mondunk?), farmerek marhatolvajokat irtanak ki a hegyszorosban, felperesek alpereseket fognak perbe, ördögűzők varázslatokat végeznek a vámpírok ellen. Mi ez mind, ha nem «muszkuláris» közgazdaságtan? Rablók, verőemberek, pereskedők - mindezek csak megpróbálnak «élni». Még a vámpírok is gazdasági választásokat eszközölnek; a vérszívás feltételezhetően költséghatékony módja szokatlan táplálkozási szükségleteik kielégítésének. Az egyensúlya gazdasági aktivitás e két módja között, amelyek közül az egyik nagyobb gazdagsághoz vezet, a másik konfliktusokhoz a tekintetben, hogy kié lesz ez a nagyobb gazdagság, az emberi történelem legnagyobb sztoriját kínálja. " (Hirschleifer 1994. 2. Kiemelések tőlünk - H. B.-Sz. K.).

Amikor a nyugati közgazdászok és szociológusok - manapság egyre többször - erőszakról és brutalitásról beszélnek a pénz és a piac világában, hajlamosak arra, hogy ezen intézmények elfajult változatait vegyék csak tekintetbe: a feketepiacot, ahol az erőszak az úr, vagy a maffia által ellenőrzött gazdasági szegmenseket, ahol a kézigránátok és a lefűrészelt csövű puskák nyelvén folyik az alku. Arthur Denzau és a Nobel-díjas Douglass North azonban egyszerű példát hoznak fel cikkükben arra, hogy egy szokványos csereügyletben is ott munkál a háttérben a zsarolás és a fenyegetés: "Ha pár perccel a piac zárása előtt a kofa egy dollárért felajánlja az utolsó tíz almáját az odatévedt vevőnek, azzal a felkiáltással, hogy ez a legutolsó ár, a vevő nem tudhatja, hogy ez csupán üres fenyegetés a kofa részéről, vagy tényleg komolyan gondolta a dolgot. Ha a kofa hajthatatlan, s a vevő alkudozni kezd, lecsúszik a kivételes ajánlatról, s üres kézzel lesz kénytelen távozni. Fordítva is igaz. A kofa sem lát bele a későn érkező vevő fejébe, s nem tudja, hogy amikor az - nagy hangon ócsárolva az árut - megpróbálja lefelé srófolni az árat, csak sarokba akarja szorítani őt, vagy tényleg komolyan gondolja, hogy az eredeti áron semmiképp sem veszi meg a portékát. E szokványos ügyletben, amikor a felek alkuját semmiféle állami erőszak és monopolhelyzet nem befolyásolja, amikor mindketten szabad akaratukból cselekednek, rendkívül sok múlik azon, hogy ki az erőszakosabb. Ha a kofa el tudja hitetni a vevővel, hogy inkább a szemétbe dobja az almákat, de egy árva centtel sem adja alább egy dollárnál, akkor ő kerekedik felül.

Ha a vevő el tudja hitetni, hogy kizárólag fél dollárért hajlandó megvenni a maradékot, s ha nem sikerül, inkább lemond az alkalmi vétel nyereségéről, akkor ő lesz a nyerő. Hogy hiteles legyen a fenyegetésük, mindkettőjüknek késznek kell lennie a destruktív megoldása is: azért, hogy fenyegetésüket beváltsák, hajlandóknak kell lenniük maguknak is kárt okozni." (Denzau-North 1994.)

E "szelíd" és "szimpla" adásvételi aktusban megítélésünk szerint játékelméleti értelemben pontosan ugyanarról a játékról van szó, amit Chikennek9 hívnak, s amit az atomháborúval fenyegető kubai rakétaválság modellezésére használtak 1962-ben.

 

Bárkinek, bármikor, bárhol, bármit

Az a tulajdonsága a piaci aktoroknak, hogy elvonatkoztatnak minden konkrét kötöttségtől, s csak jövedelmük gyarapodását tartják szem előtt, az erős motiváltság a szerzésre hallatlan dinamizmust kölcsönöz e gazdasági formának, de egyben veszélyes szakadékok peremére is sodorja azt. A termelőnek és az eladónak a piacgazdaságban - minden más megfontolást háttérbe szorítva - a racionális kalkuláció törvénye diktál.

Az eladó számára teljesen közömbös, hogy mit ad el: vállról indítható rakétát vagy tejet, cigarettát vagy gyógyszert. A piaci érvényesülés filozófiáját jól példázza a Nissan autógyár jelmondata: a "five A-s", azaz "öt A" szlogenje: anyvolume, any time, anybody, anywhere and anything. Magyarra fordítva: bármilyen mennyiségben, bármikor, bárkinek, bárhol, bármit. Ugyanaz az erős késztetés a rugalmasságra, amely a vevőt királlyá koronázza, amely a cégek állandó készenlétben állását, a verseny kihívásainak való megfelelését. jelenti, némelykor túlságosan rugalmassá, túlzottan tágulékonnyá teszi a lelkiismeretet is. A "bárkinek, bármikor, bárhol, bármit" szlogennek tehát a piacgazdaságokban két, egyenértékű olvasata van: "bármit megteszek a vevőért", és "bármire képes vagyok a haszonért". Cinikusnak tűnik, pedig csak a piacgazdasági viszonyokat visszatükröző elméleti megközelítés, Isaac Ehrliché (Ehrlich 1973), aki a görbe és az egyenes út közötti választást ugyanolyan racionális döntési helyzetként elemzi, mint a tejtermelés és a hústermelés közötti döntést.

A javak megszerzésének "normális" útját Ehrlich alternatívaként állítja szembe az illegális, erőszakos úttal. A két tevékenység kombinációja a piacgazdaságok mindennapjait szemlélve nagyon is valósághű feltételezés.10 Nemritkán ugyanaz a cég, amely hatásos növényvédő szereket kínálván a kártevők ellen, az emberiség jótevője, a gazdasági bűnözés területére téved, amikor a törvényeket kijátszva a tevékenysége melléktermékeként keletkezett veszélyes hulladékokat a fejletlenebb országokba expediálja. Mindkét tevékenységében ugyanaz a vágy motiválja: a szerzés. Ugyanaz a vállalat, amely nagylelkű ajándékokban, jutalomutazásban részesíti a fejlett országokban dolgozó alkalmazottait, kommandósokkal vereti ki a szakszervezeti vezetőket kelet-európai üzemeiből. Jó nevű elektronikai cikkekkel kereskedő világcég, amely a technika legcsodálatosabb vívmányait juttatja el hozzánk, ugyanazokkal a kamionokkal üres papírdobozokat szállít a határokon keresztül-kasul, csak hogy felvehesse a soha ki nem szállított áruk fejében egy szegény közép-európai ország exporttámogatását. A bűn és a jótétemény a legfejlettebb piacgazdaságokban sem különül el, a méltánytalanság és a brutalitás nem "záródik ki" teljesen a föld alatti gazdasági szegmensekbe. A legális és illegális, az erkölcsös és az erkölcstelen kibogozhatatlanul összefonódik a szerzés ökonómiájában. A legális tevékenység "biztos" abban az értelemben, hogy eredménye többé-kevésbé biztosan adódik. Az illegális gazdasági tevékenység nagy kockázattal jár abban az értelemben, hogy az eredmény feltételes. A haszon annak a függvénye, hogy két, elvben egyformán lehetséges állapot közül melyik adódik: az egyik állapot, amikor az illegálisan ténykedőt rajtakapják, a másik pedig, amikor "szerencsével jár", bűne rejtve marad, sikerül elkerülnie méltó büntetését. Ha az elkövető sikerrel jár, akkor az ellopott vagy elrabolt összeg, a csalárdul megkaparintott támogatás, a veszélyes hulladék olcsó "eltüntetésén" megnyert milliók teljes egészében a saját pénzbeli, illetve reálvagyonát gyarapítják (levonva természetesen a bűn elkövetéséhez nélkülözhetetlen kiadásokat). Ha elkapják és megbüntetik, haszna pénzbeli és nem pénzbeli büntetésének diszkontált értékével csökken. (Ehrlich 1973.) Az állandó sóvárgás a nagyobb haszon után, a szerzés vágya nemcsak állandó technikai tökéletesedést hoz magával, de a féktelen önérvényesítésnek, a mások rovására történő gátlástalan haszonszerzésnek, a közösségek szétzilálódásának, a vadság állapotához való visszatérésnek a veszélyét is felidézheti: "Amikor a felgerjedt magánérdekek mind egymásba ütköznek, amikor a forrongásnak induló önszeretet önzéssé válik, amikor minden egyes ember, azt képzelvén, hogy az egész világra szüksége van, született ellenségévé lesz a többieknek, a maga javát mindenki a többiek kárában leli meg, akkor a lelkiismeret alulmarad a túlfűtött szenvedélyekkel szemben." (Rousseau 1978. 656.)

 

A piac öngyógyítása és az „illendőség keretei"

A fejlett piacgazdaságokban kifinomult és százados patinával bevont intézmények sora mérsékli az elviselhetőségig az önérdekek féktelenné válásának, a piac elvadulásának a fenyegetését. A piachoz képest külsődleges, demokratikus politikai ellenőrzésen és az átlagemberbe bekódolt, szinte genetikai parancsként működő erkölcsi szabályokon túl a piaci magatartás elvadulásának legfőbb ellensúlyozója maga a piac. A "kutyaharapást szőrével" elv alapján gyakran a piac kínál gyógyírt a maga által kiváltott betegségekre. A monopólium ok és hatalmi pozíciók, a társadalom rovására szerezhető járadékok a piaci dinamizmus gerjesztette információs forradalom sodrában manapság már nem tarthatók sokáig. "Láttuk az amerikai ipar olyan óriásait, mint a General Motors vagy az IBM, alapjaikig megrázkódni. Versenyelőnyeik, amelyek megtámadhatatlannak tűntek, darabokra szakadtak, és szétfoszlottak a verseny szelében. Az előnyök hagyományos forrásai nem kínálnak tovább hosszú távú biztonságot." (D'Aveni 1995. 45.) A hiperkompetitív környezetben a legnagyobb vállalatok sem állhatnak rá csupán a járadékvadászatra, nem gondolhatnak tartós gyarapodásra pusztán a hatalom és az erő alapján. Sok esetben le kell mondaniuk beszállítóik páriaként kezeléséről is, hiszen a hiperversenyben való helytállás csak a beszállítók ötleteit felhasználva lehetséges. Kényszerrel, diktátummal, zsarolással, fenyegetéssel ritkán lehet lenyűgöző technikai eredményeket elérni. Szöges ellentétben a korábbiakkal, "a beszállítók bevonása a termékfejlesztésbe és a termelési folyamat inkrementális javításába radikális változtatást igényelt a viszony természetében.ll Ez bona fide partnerkapcsolatot követelt, amelyben az ideák kétirányú áramlása jellemző. A barátságos viszonya beszállítókkal szépen kamatozik a nagy konszernek számára." (Dryer 1996. 42. Kiemelések tőlünk -H. B.-SZ.

K.) A szellem sugárzására alapozó információs társadalmakban a piac fényes oldala legtöbbször maga alá gyűri a sötét oldalt, ha teljesen nem tudja is az alvilágba száműzni azt. A civilizáció tökéletesedése és az emberek közötti együttműködés a legfejlettebb országokban - ha ki nem iktathatja is - háttérbe szorítja az erőszakot és a csalárdságot. A piac szaldója a világnak e boldogabbik felén az átlagemberek számára is általában pozitív.

A piac nem az egyetlen- intézmény, amely fejlett társadalmakban megvédi az embert a piactól! A legfőbb gazdasági intézmény a fejlett gazdaságokban tudatosan és öntudatlanul szőtt erős társadalmi intézményhálóba ágyazódik. A legegyszerűbb csere sem felelhet meg önnön kritériumainak, az egyenértékűségnek és a kölcsönösségnek, sőt még csak végbe sem mehet, ha nem képzelünk mögé olyan erkölcsi hálót, amely megalapozza a tranzakcióhoz szükséges kölcsönös bizalmat. "Amikor Adam Smith rámutatott a saját érdekek szem előtt tartásának ösztönző szerepére, ezzel nem azt akarta mondani, hogy a virágzó csererendszerhez ezenkívül semmi másra nincs szükség." (Sen 1993. 104.) Ha nem bízhat meg a háziasszonyban, a pék nehezen süthet kenyeret rendelésre. Előbb fizess, azután majd sütök neked kenyeret! Valahogy így van a dologgal! A háziasszony persze - bizalom híján – ugyanígy gondolkodik. Nem fizetek előre, mert ha odaadom a pénzt, akkor semmi sem ösztönöz téged arra, hogy tényleg leszállítsd a kenyeret. Sohasem kászálódhatnának ki az effajta csapdából a piaci szereplők, ha nem feltételezhetnék egymásról bizonyos erkölcsi minimumok betartását.

Átvilágítva a piaci tranzakciók színét és visszáját a fejlett piacgazdaságokban, paradox eredményre jutunk: miközben a legegyszerűbb piaci aktus is immanensen magában hordja a fenyegetést és az agressziót, lényegénél fogva feltételezi a korrektséget is. A tranzakciókat vizsgálva nagyon sokszor ütközünk becstelenségbe, monopolista visszaélésbe, erőfitogtatásba és zsarolásba, más tranzakcióikban ugyanakkor gyakran ugyanazokat a gazdasági szereplőket olyanoknak kell tekintenünk, amilyennek Adam Smith, a Glasgow-i Egyetem erkölcstan professzora önmagáról és barátairól a homo oeconomicust megmintázta: "feddhetetlen úriembernek, aki kizárólag a tisztesség és az illendőség keretei között követi a saját érdekeit. " (Scitovski 1991. 743.)

 

Az átmeneti gazdaságok átmeneti erkölcsei

A Janus-arcú piaci szereplők Közép- és Kelet-Európa most serkenő piacain legtöbbször orcájuk visszataszító felét mutatják nekünk, és ez sajnos majdnem törvényszerű. A cserében való egyenlőségre és kényszermentességre alapozott piacgazdasági rend paradox módon a volt szocialista országokban mindenütt ijesztő egyenlőtlenségek és brutális kényszerek miliőjében fogan. Ennek egyik lényeges oka, hogy felborultak a korábban stabil elosztási arányok, s a privatizációs folyamatban gyakorlatilag e társadalmak egész eddig felhalmozódott vagyona elosztási küzdelem tárgyává válik. A homo oeconomicus erőfeszítései Közép- és Kelet-Európában ma paretói értelemben nem a gazdasági javak előállításában vagy átalakításában hasznosulhatnak a leggyümölcsözőbben, hanem a mások által termelt javak megszerzésében, kisajátításában. A privatizáció nyilvánvalóan egyszeri, soha vissza nem térő alkalom! Ilyen alkalmak a fejlett piacgazdaságok lassú evolúciója során egyetlenegyszer sem kínálkoztak. sehol sincs példa a történelemben a nemzeti vagyon néhány év alatti teljes újraelosztására. Az elosztási harc az egyik magyarázata a közép- és kelet-európai társadalmak drasztikus teljesítménycsökkenésének is. Miféle racionális meggondolás késztethetné a hangyákat arra, hogy morzsánként hordják össze a nemzeti össztermék hegyét, amikor a korábban általuk összehordott hegyeket épp most szerzik meg a szerencsés kevesek, mégpedig legtöbbször nem korábbi teljesítményükre, hanem csaknem kizárólag bennfentes információikra, az állammal fenntartott kapcsolataikra és gátlástalanságukra alapozva? Egyetlen nap leforgása alatt milliárdos vagyonok váltanak tulajdonost. Kelet-Európa-szerte nagy pénzekkel folyik az a vérre menő játék, amelyet a játékelméletben egyenlőtlenséget konzerváló játékként ismernek.12 Ebben a játékban bármely résztvevő felé elbillenhet az egyensúly: X elméletileg éppolyan joggal szerezheti meg a felhalmozott javakat, mint Y. Hogy melyik elosztási séma jön be, az attól függ, hogy melyiket hajlandó mindkettő elismerni. Az egyik elrendezést azonban feltétlenül el kell ismerniük, mert ha nincs szilárd elosztási rend, akkor a játékban a gazdasági eredmény nulla lesz.

Ugyanazok az eszközök, amelyek alkalmasak arra, hogy milliárdos vagyonhoz juttassák a társadalom egyes tagjait, alkalmasak arra is, hogy a versenyt eltorzítsák. Bennfentes információkkal, pártkapcsolatokkal még ma is könnyebb tendert nyerni, jövedelmező tanácsadói megbízást, udvari szállítói rangot szerezni, mint korrekt ajánlatokkal, jó teljesítménnyel. A gazdasági szereplők nem születtek újra a romániai forradalom vagy a prágai bársonyos forradalom lázas és felemelő napjaiban! A homo sovieticus - legalábbis részben - továbbadta mutáns génjeit az újonnan színre lépett kelet-európai homo oeconomicusnak. Mindez a piaci viszonyok negatív oldalát erősíti. A zavaros viszonyok közepette, a csak nehezen erőre kapó verseny közegében még ma is gazdasági sikert hozhat némely, a régi rendszerben honos magatartás, amelyet Esterházy Péter írt le a legtalálóbban. A piaci viszonyokat torzító és errodáló viselkedés "egyszerre ügyesség és ügyeskedés, egyszerre terepismeret és annak tudása, hogy mitől döglik a légy, hogy hogyan lehet a jég hátán is megélni, és kinek kell szólni, és neki mit kell adni." (Esterházy 1991. 197. Kiemelés tőlünk – H. B. 0150Sz. K.)

Van-e remény a piacgazdaság normalizálódására, a piacgazdaságot körülölelő intézményi háló megerősítésére Közép- és Kelet-Európában? Van-e esélyünk arra, hogy a szerzés ökonómiája a rendes helyére szorul vissza a termelés, az alkotás ökonómiája mögé? Bízhatunk-e abban, hogy tájainkon a "hogyan teremtsünk nagyobb anyagi és szellemi gazdagságot" válik az egyes számú kérdéssé, s a javak és a gazdagság elosztása körüli konfliktusok a második helyre szorulnak? E sorok írói meg vannak győződve arról, hogy a piacgazdaság lassan kiküzdi a maga számára a normális viszonyokat. Nagy történelmi sorsfordulók, kataklizmák idején a prédaleső magatartás, az eluralkodó gátlástalanság és az ebből fakadó erkölcsi bizonytalanság mindent elborítani látszik. De bármily kétségbeejtő is a homály és a hideg, amelyben a legtöbbünk oly reményvesztetten bolyong, a homály már nem az éjszakához tartozik, hanem a reggel csalhatatlan előjele. A reggelé, amely az illúziók hamis fénye nélkül is világít. Mindez azonban már egy másik cikk és egy másik évezred témája.

 

JEGYZETEK

1. Járadékvadászaton (angolul rent seeking) a közgazdaságtan azt a magatartást érti, amikor egy lobby - rendszerint állami segitséggel - korlátozza a kínálatot a piacon. A lobby tagjai kieszközlik, hogy a piacra val6 belépést engedélyhez kössék, és a kiadott engedélyek számát maximálják. A mesterségesen teremtett ritkaság azután az árakat a normális szint fölé emeli, és a haszonélvezők azok lesznek, akik a tojáson belül vannak. A belül levők nem csupán gazdasági erőfeszítéseik jutalmát realizálják az árakban, hanem kivételezett helyzetükből is jövedelmet húznak, s e privilegizált jövedelmet nevezik járadéknak, élvezőit pedig járadékvadászoknak. A jogilag korlátozott iparág kedvezményezettjei rendszerint jelentős összegeket fordítanak privilegizált helyzetük megtartására. A járadékvadászattal kapcsolatos jövedelmek, amelyek nagy részét a pozlci6 stabilizálására fordítják, társadalmi nézőszögből tiszta veszteséget jelentenek, amelyet - sajátos terminológiával - holtteher-veszteségnek hívunk. A holtteher-veszteség az egyik eklatáns példája annak, hogy a piac szereplői, miközben a saját érdekeiket hajszolják, nem mindig mozdítják elő egyúttal a többiek érdekeinek érvényesülését.

2. Kenneth E. Boulding nevezi Így A nemzetek gazdagságának szerzőjét (Boulding 1991. 729.)

3. Vilfredo Pareto (1848-1923) olasz közgazdász és szociol6gus.

4. Pareto-optinium az a helyzet, amelyből nem lehetséges semmiféle olyan elmozdulás, amely anélkül hozna legalább egy embernek javulást, hogy közben bárki másnak a helyzete romlana.

5: „A bűnözés, a háborúk és a politika [mint az erőszak tipikus terepei- megjegyzés tőlünk: H. B.-Sz. K.] megjelentek valamennyire a közgazdászokbeszámol6iban, ez igaz, de a múltban csak speciális és inkább ezoterikus témaként. Manapság a »rent-seeking« fejléc alatt az erőforrások ellenőrzéséért folytatott harcot központi témaként ismerik el. De a rent-seeking - szokásos konnotációjában - mint a licencekért és a monopolista privilégiumokért folytatott manőverezés úgy viszonyul a konfliktusokhoz, mint a vizes tej a vérhez, a verítékhez és a könnyekhez. A szerzésért folytatott harc sokkal energikusabb formákat ölt, mint például a sztrájkok és a sztrájkolók üzemből való kizárása, a bankrablások, a forradalmi hadviselés és a nemzetközi konfrontáci6k. Röviden a „sötét oldal" többé már nem csupán egy távoli félsziget a gazdasági aktivitás térképén, hanem egy egész intellektuális kontinens." (Hirshleifer 1994. 3.)

6. Mások javainak erőszakos megszerzése a bűnözés legkülönfélébb válfajai révén mindig is igen terjedelmes iparág volt, az utolsó négy évtizedben azonban a fejlett gazdaságokban különösen beindult az illegális „iparok" konjunktúrája. ,A bűnözés növekedésének egyik közvetett bizonyítéka a forgalomban lévő készpénzmennyiség óriási növekedése 1929 óta. Hatvan éven keresztül, egészen az említett időpontig ez az adat - mind a készpénzforgalomnak a teljes pénzmennyiséghez való aránya, mind a fogyasztási kiadásokhoz való viszonya - nagyon lényegesen csökkent. Azóta, a további urbanizáció, a jövedelemnövekedés és a hitelkártyák elterjedése ellenére mindkét ráta jócskán megnőtt. Ez a visszafordulás a ráták alakulásában az illegális aktivitás szokatlan növekedésével magyarázható, mivel a készpénz nyilvánvaló előnyökkel rendelkezik a csekkel szemben a bűnözők számára (ennek éppen az ellenkezője igaz a legális tevékenység esetében), minthogy nem marad nyoma a tranzakciónak." (Becker 1968. 172.)

7. Ez utóbbi "marshalliánus" témákat Hirshleifer találóan „babszámlálásnak" nevezi. (Hirschleifer, [1994]. 2.)

8. Alfred Marshall műveiben még hiába keresnénk az erőszakra utaló közgazdasági terminusokat, a híres Samuelson-tankönyvben is csak egy-két agresszív kifejezés található a tárgy- és névmutatóban. A közgazdaságtan ma talán legvirágzóbb ága, a játékelmélet azonban már tele van fenyegetően" hangzó kategóriákkal: a fogolydilemmát6l a trigger, azaz bosszúálló stratégiáig, a Gyáva nyúl játéktól a Nemek harcáig, a hazugságt6l az eszkalációig.

9. A magyarra "Gyáva nyúln-ként fordítand6 játék egy fllmből került a köztudatba, amelyben Los Angeles-i tinédzserek azt játszották, hogy két fiú lopott aut6kkal nagy sebességgel elindult egymás felé egy szak úton. Amelyik kitért a másik elől, arra azt kiáltották: „Chicken!", azaz „Gyáva nyúl!" A vesztest, aki előbb rántotta el a kormányt, előbb adta be a derekát, mint a másik, az egész banda megvetette. „Ebben a játékban az egyetlen esély a kölcsönös kooperációra, ha mindkét fél teljesen világossá teszi a másik számára, hogy részéről a kooperáció szóba sem jöhet... A kubai rakétaválság idején, 1962-ben Kennedy tanácsadói játékelméleti módszerekkel elemezték a helyzetet, és jó előre kimutatták a konfliktus „Gyáva nyúl"-jellegét. Ez segítette Kennedyt abban, hogy idejekorán világossá tegye az oroszok számára, hogy ő nem hajland6 ebben a kérdésben a kompromisszumra. Sikerült is meggyőznie Hruscsovot arró1, hogy ő, Kennedy nem retten vissza a nukleáris háborút6l sem. Végül Hruscsov rántotta el a kormányt. (Mérő 1996. 88-90.)

10. A latin-amerikai országokban vagy Olaszországban szinte tradíciónak mondható a kettős életstratégia vállalása. Gyakran a bűnözés a legális tevékenység "háztájija" , vagy megfordítva a legális tevékenység szolgál olyan mellékfoglalkozásként, amely elfedi a bűnöző, erőszakkal „szerző" tevékenységeket.

11. Eklatáns példa erre a Chrysler, az első amerikai keiretsu, amelyet lényegében a beszállítókkal kialakított japán stílusú kooperáció húzott ki a csávábó1. A Chrysler vezetői rádöbbentek arra, hogy többet érnek el, ha a beszállít6kkal valódi partneri viszonyt alakítanak ki, mint ha pusztán az lebegne a szemük előtt, hogy minél többet sajtoljanak ki belőlük. „Arra a belátásra jutottak, hogy a bizalom csak akkor gyökerezik meg a [beszállít6kkal való] viszonyban, ha mindkét fél osztozik az eredményben, és nem csupán a kockázatban." (Dryer 1996. 42.)

12. A privatizáció során létrejövő tulajdoni elrendezés játékelméleti értelemben ún. egyenlőt1enséget konzerváló intézmény. Modellezzük ezt két szereplő, A és B esetére! Tegyük fel, hogy eredetileg A javára alakul ki az egyenlőtlenség, és az intézményi berendezkedés ezt rögzíti. Felmerül a kérdés azonban B-ben, hogy miért nem a számára kedvezőbb elosztás alakul ki. Ezért megpróbálja megtömi a status quót. Ez arra kényszeríti A-(hogy a számára kedvezőtlenebb, de pozitív eredmény vagy a romboló megoldás -azaz a O -között válasszon. B abban bízik, hogy ha képes rákényszeríteni A-ra a számára hátrányos elosztást, akkor A megtörik, és elfogadja a helyzetet. Az effajta egyensúly-áttolódásökat és az azok lehetőségéből következő bizonytalanságot csak akkor lehet elkerülni, ha az új status quót szigorú büntetésekkel kényszerítik a résztvevőkre. A magyar történelemből ismertek 1. István és 1. László drasztikus büntetései, amelyekkel e királyok sikeresen rögzítették a feudális tulajdonjogok akkor még fiatal és megkérdőjelezhető intézményeit, visszatartották a "rövidebbet húz6kat" att61, hogy kísérletet tegyenek a status quo megkérdőjelezésére. Természetesen modem körülmények között a szigorúság 11. századi eszközei nem jönnek számításba, de nem lehet csodálkozni azon, hogy ilyen körülmények között a vesztesek nehezen akarják elismerni az új tulajdoni elrendezést, s akár bűnözéssel is megkérdőjelezik a fennálló tulajdont.

 

HIVATKOZÁSOK ,

Andreoni, J.: Criminal Deterrence in the Reduced Form; A New Perspective on Ehrlich's Seminal Study. Economic lnquiry. Vol. XXXIII. July 1995.; BeS;ker, G.: Crimeand Punishment. An Economic Approach. Journal of Political Economy. Vol. 78. No. 2. March-April1968.; Boulding, K.E.: A közgazdaságtudomány mint erkölcstan. Közgazdasági Szemle. 1991. 7-8. sz.; D'Aveni, R.A.: Coping with Hypercompetition. Utilizing the new 7S' framework. Academy of Management Executive. Vol. 9. No. 3. 1995.; DenZau, A.T.-North, D.C.: Shared Mental Models: ldeologies and Institutions. Kyklos. Vol. 47. No. 1. 1994.; Dryer, J.H.: How Chrysler Created an American Keiretsu. Harvard Business Review. July-August 1996.; Ehrlich, I.: Participation in Illegitimate Activities. A Theoretical and EmpiricaI lnvestigation. Journal of PoliticaI Economy. Vol. 8 (3). May-June 1973.; Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása -lefelé a Dunán. Magvető Könyvkiadó. Bp., 1991.; Hirschleifer, J.: The Dark Side of the Force. Western Economic Asscciation International 1993 Presidential Address. Economic Inquiry. Vol. XXXII. January 1994.; James, S.: A Dictionary of Economic Quotations. 2nd ed. Rowman and Allenheld. Totowa, N.J. 1984.; Mérő László: Mindenki másképp egyforma. A játékelmélet ésa racionalitás pszichológiája. T ericum Kiadó. Bp., 1996.; Rousseau, J.-J.: Levél Beaumont érsekhez. In: Rousseau, J.-J.: Értekezés és filozófiai levelek. Magyar Helikon. Bp., 1987.; Scitovski Tibor: Erkölcs és gazdasági jólét. Közgazdasági Szemle. 1991.7-8. sz.; Sen, A.: Van-e az üzleti élet etikájának jelentősége? Közgazdasági Szemle.

1993. 2. SZ.; Smith, A.: A nemzetek gazdagsága. E gazdagság természetének és okainak vizsgálata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Bp., 1992.