Március 1997
Pénz beszél?

Láng Zsolt

A pénz mesél

 

A Korunkosoknak,

ezúttal ingyen

 

Miután felnőtt suttogásokból megtudtam, hogy Ferencnek aranyere van, bizakodón kezdtem járkálni a világban. Lefekvés után arról ábrándoztam, hogy megvesszük a szomszéd kerteket, és megépítjük saját kisvasutunkat. Sehogy sem értettem, Ferenc miért nem boldog, miért van arcán annyi fájdalom, hogy el sem bírja: potyog róla, amerre elhalad, mint felesleges malter a téglafalról.

Rozália gyakran biztatott, itt mindent én fogok örökölni. De mi az a minden? Az aranyat add, az aranyat.

Sándor huszonöt évet lehúzott az idegenlégióban, és amikor ezredesként leszerelt, megvásárolta a marseille-i kikötő részvényeinek tíz százalékát. Amikor megszülettem, a részvények egyharmada az övé volt, és úgy tervezte, hamarosan ő lesz ott az úr. Nem jöhetett haza, de gyakran írt; leveleiben mégsem egészen világos okok miatt a kicsi Pistaként emlegetett engem.

Ötvenkilencben hazalátogathatott volna, ám akkor már nagyon beteg volt. A fényképeken fekete selyemsálat visel, Antal azt mondja, lyuk volt a torkán, amikor beszélni akart, benyúlt a selyemsál alá, és befogta a lyukat. Halála előtt megházasodott, így a temetésről felesége értesítette a családot. Ez az utolsó híradás róla. Antal szerint volt neki egy saját szigete is, olyasmi, mint If a Monte Cristóból. A tenger illatával átitatott leveleket a fény felé emelve egy hatalmas vitorlás vízjele sejlik elő a papírból. A hajó háromárbocos, huszonhárom vitorlája dagadva kifeszül, a farvitorlán kalligrafikus monogram díszeleg: A. L. A tarcsvitorlákon látszik, kedvező a szélirány, mégis e fény előtt megjelenő hajó maga a bizonytalanság, hogy akkor várja-e valahol kikötő, lesz-e szél a következő percben, lesz-e újabb százalék, öt, tíz, huszonegy, lehet-e tervezgetni, követi-e perc a percet, nap a napot (miként egy Weber Kristóf-operában: lesz-e következő hang?)

Sándor, az Anna apja hosszas és akadályoktól terhes út végén érkezett városunkba. Mivel türelemmel viselte sorsát az öreg és rendbéli mesterek között, gyorsan felemelkedet és gyarapodott. Negyvenben már gyára volt, és mint igazi imperialista ő is hasznot húzott a háborúból; azt tervezgette, összes vejének nyit egy-egy külön gyárat. Az államosítás után semmije sem maradt, és a nincstelenség mámora kioltotta belőle a késztetést, hogy valamije is legyen. Ha nincs Etelka, mindannyian éhen haltak volna.

Etelka hiába talpalt polgári munkáért; végül belépett a kollektívbe, és disznót hizlalt a gyár kifosztott csarnokaiban. Állami disznókat.

Etelka unokatestvéreinek kastélya volt Sárközön, a kastély körül kétszáz, holdas faiskola, díszkert, egzotikus növények, vadaskert. Az oroszok elől a kastély gazdái Ausztráliába menekültek. Gőgösek és felfuvalkodottak, mondta Etelka, ráadásul rekatolizáltak, nem is igazi rokonok.

Azért szép lehetett az a kastély!

Nem az a lényeg, amink van, hanem amik vagyunk. Titkon abban reménykedtem, a kastélyt bürokratikus tévedések okán nekünk adják vissza, ha majd elűzik a kommunistákat.

Ferenc nem szerette a nevemet, azt mondta: pogány név. Az István például szép katolikus név.

Antal az Ezermester című barkácslapból detektoros kincskeresőt fabrikált. Házunkat 1908-ban építették német kőművesek, rézkazános fürdőszoba volt benne, a konyhában mosogató, az udvar tízméteres kútjából szivattyúzták a vizet a padláson lévő tartályba. Amikor a hetvenes években a rákos daganatként terebélyesedő lakónegyedek miatt csökkent a víznyomás, Antal újra működtetni akarta a tartályt, és a régi vezetéket kereste a detektorral. A csövet szerencsésen megtalálta, én azonban tovább folytattam a keresést. Hátha igazi kincs is rejtőzik a falban. Vagy az udvaron. A földből csuprokat, kanalakat, régi vaspénzeket ástam ki, az udvar tele lett domborodó halmokkal, mint egy temető. A régi tárgyakkal együtt Antal emlékei alól egy fantasztikus gyermekkor került elő, nem csekélység, de én aranyra vágytam.

Ássuk ki Ferencet, ássuk ki!

Rozália nem szerette a pénzt, azt mondta, a pénz utáni sóvárgás rosszat szül. Rozália édesapja nyolcvanéves korában újranősült. Lányai haragudtak rá, ő meg lányaira. Halála előtt Rozáliával elmentünk hozzá; nagy, ősz bajuszú férfit láttam, az ágy szélén meg egy kicsi, törékeny nőt, aki az aggastyán kezét lapogatta. Rozália szerint a pénzéért ment hozzá. A pénz az utálatost is kívánatossá tudja tenni, a színlelt bánatba igazi könnyeket képes facsarni.

Anna meséli, hogy kezdő fizetése 300 lej volt. Én uzsonnára 25 banit kaptam. Nagy pénz volt 1 lej. A lej lényegében azt jelenti, hogy oroszlán.

Az iskolából nagyszünetben átmentünk az önkiszolgálóba, és az akvárium aljából mágnessel kihalásztuk a behajigált banikat. 100 bani 1 lej. A bani azt jelenti, hogy pénz. A pénzen műanyagpoharas fagylaltot vettünk. Történelemtanárunk azt mondta, a műanyagpoharas fagylaltot Ceauşescu hozta Amerikából.

Anna és Antal örökösen részletre vásároltak. Amikor a részlet lejárt, ismét vettek részletre valamit. Úgy tűnt, előbb-utóbb mindenünk lesz.

A fél utca hozzánk járt tévézni. A kép nagyon szemcsés volt. Antal a sógorával az Ezermesterből hatalmas antennát épített, az antenna ledőlt, összetörte a kéményt, a cserepeket. A kép továbbra is szemcsés maradt. Kék celofánt lógattunk a képernyő elé.

Autónkat is részletre vettük. A garázst a régi kút tégláiból építettük ketten Antallal. Ildikó beült az autóba, de nem érte el a fékpedált, és elvitte a garázs egyik oszlopát, mire a garázs összedőlt. Betonoszlopokat öntöttünk, vasbetont, az autót pedig kikalapáltuk.

Ildikó arra hivatkozva, hogy ő lány, nem volt hajlandó az én kinőtt ruháimat fölvenni. Lázadásának az lett a következménye, hogy csupán minden második évben kaptunk új egyenruhát. Az egyenruhát utáltam, előbb kirojtosodott, majd kifényesedett, végül kilyukadt a nadrág ülepe. De nem ezért nem szerettem. Büdös volt, és viszketett tőle a bőröm.

Antal egy időben gombát termesztett a pincében, majd felköltözött a fürdőszobába. Hatalmas laskagombák voltak, napokig csak gombát ettünk. A gombafelfújttól menetrendszerűen összehánytam magam. Még lázam is volt. Egyszer egy lánynál tizenkét almástésztát megettem, akkor is belázasodtam. A lány almástésztával tömött, bolondult értem. Csak velem akart lenni. Elmentünk biciklizni, és amikor leereszkedtünk a töltésoldalon, ő elvágódott. Én jóízűen nevettem rajta, amiből megértettem, nem szeretem igazán.

Lajos idős korára pocakot növesztett, és megmutatta a jó oldalát is. De a pénzt továbbra is elzárta fiai elől. Halomban állt az arany és a gyémánt. Anna szerint légiós fia ellopta tőle, azért nem mert hazajönni. Rozália egyszer Boriskával kártyát vetett arra, hogy hol a vagyon. Boriska minden szerdán eljött, és hol kártyából, hol kávézaccból jósolt. Kincs helyett halott embert talált a kártyában. Biztosan József az, Ferencék öccse, itt kötötte fel magát a padláson.

Minket nem üldöz a halál, toldotta hozzá magyarázatképpen Rozália, mert velünk lakik. Néha hallom motoszkálni, mint egy egeret.

Ezt mondta, és mosolygott. De miért? Fent a padláson, miközben a kusza gerendasort kémleltem, én is mindig mosolyogtam. Ez ma is így van. És persze, ha mosolygok, előbb-utóbb a halálra gondolok.

Néhány nap múltán Ferenc meghalt. Amikor temetéséről hazafelé tartottunk, a sarkon megbotlottam, mire valaki a torra érkező menetből odakiáltotta: ott a kincs, ássad ki!

Rozália nyomon követte Ferencet túlvilági útján. Holjár, kikkel találkozik, mit üzen. Boriska azt mondta, sokat jár halászni. Halászni? Nem szerette a halat, egész életében irtózott tőle.

Etelka nagybátyja Amerikából tért haza. Edisonnak volt üzlettársa. Budapesten telefontársaságot alapított, tudta, a jövőbe fekteti pénzét. Marconi még sehol sem volt, vagy ha volt is, nem tudtak róla, és ő már rádióztatta a budapestieket. Óránként hírek, közben zene. Végül egy nő miatt agyonlőtte magát, igaz, nem volt már fiatal, vagyis amúgy is meghalt volna hamarosan. Nagyon szép sírhelye volt, fényképet őrzünk róla, árnyas, kies hely. A nő, akiért agyonlőtte magát, egyszer sem volt kint a temetőben. A megunt feleség gondozta a sírt.

Amikor Rozáliával meglátogattuk édesapját, megbámultam egy fényképet: kivont karddal a kezében huszártisztet ábrázolt, pödrött bajusz, megszállott tekintet (vagy rosszul retusált szemek). Dédapám, mondta Rozália, negyvennyolcas baka volt, Bem a vezére, megjárta az orosz fogságot. Rozália apja is végigszenvedte Szibériát, tizennyolcban. Végül Rozália öccsét, Ferencet deportálták oda negyvenöt után. Ferenc találkozott egy ruszkival, aki nagyapja fiának volt a fia, neki tehát unokatestvére. Rettenetes alak, puszta kézzel öldöste az embereket, de azért segített rajta, valamicske kenyeret, krumplit hozott olykor. Ferenc kilyukasztott ezüstrubeleket ajándékozott nekem, két darabot, nem mondta, honnan valók, csak azt, hogy rossz ezüst, rosszabb, mint a lejé. Az ágya fölött kereszt lógott, a nagyapja faragta szibériai tiszafából.

Amikor Rozáliát temettük, kíváncsi voltam, Ferenc koporsója megvan-e még. És a koporsóban mi maradt? Csak a csontok? Maroknyi por? Ámulattal lestem a sírásókat, mi mindent tudhatnak. Ha az én apám sírásó volna...

A negyvennyolcas baka édesapja benősült egy vékonyszabó családjába, rangon alul. Bár vastagszabó volna! Ám a vékonyszabó gazdag volt, így veje a kémiai nászban elmerülő Dobzse Lászlóként boldogan belefeledkezett kutatásaiba; ő nem a hevítő kemence máriaüvegén keresztül leste az ólomból lett aranyat, hanem Attila aranykoporsóját kereste. Attila testét a legtisztább aranyból való koporsó burkolja, azt ezüstkoporsóba rejtették, az ezüstöt vasba, azt meg a Tisza medrébe, a sírhely ismerőit pedig lenyilazták. De egyikük megmenekült, és az a nemzetség, mely vesszejéből támadt, őrizte a titkot. Jó pénzen eladta a vékonyszabóvőnek, aki a maga során harminc évig kutatta a koporsót az elmocsarasodott Tisza-mederben. A hozomány kubikosokra ment el. Mindez a Tisza-szabályozás előtt történt. Antal mesélte, hogy gyerekkorában sokszor elképzelte szépapját hajadonfőtt állni a szeles vízparton, a zúgó nyárfák alatt, amint a múltra révedő tekintettel pásztázza a terepet, sem szívében, sem fejében nincs semmi más, maga elé képzelte szépapjának a végeláthatatlan keresésben elmúló életét, és valódi irigységet érzett.

Rozália is meghalt, külön szobám lett. De többre vágytam. Rozália könyveit eladtam az antikváriumban. Gazdagnak éreztem magam. Arra kértem Annát, adjuk el a házat, és akkor nagyon gazdagok leszünk.

Amikor Etelkának negyedíziglen be kellett bizonyítania, hogy nincs zsidó a családban, ő ezt duplán teljesíteni tudta, és büszke volt erre. Rozália e kötelező procedúráról sohasem beszélt. Az. ő családfáján is csupa szép magyar gyümölcs. A szefira sem szebb. Csakhogy ő szerette a zsidókat, ám ezt később sem illett bevallani.

Rozália szerette a zsidókat, a németeket viszont utálta, bár apósa családja egyenesen Würtenbergből vándorolt be. A zsidó nem lehet rosszfajta, ha ennyi rosszat űz ki belőlünk. Zsidók nélkül, és ezt jegyezd meg, sokkal több gonoszság terhelné lelkünket.

Már elmész? hallottam Róbert hangját. Megszédültem, de gyorsan összeszedtem magam, hideg pillantást vetettem rá, bólintottam, és hazaszaladtam. Fejemben minden összezavarodott. Aznap tárult fel előttem a titok, hogy Róbert zsidó. Mózes Öcsi árulta el nagyszünetben.

A zsidók büdösek, mert egész nap a pénzt számolják. Sötét szobáiban szutykos ládákban őrzik a pénzt. Miután pénzzel jársz, moss kezet. A zsidóknak hosszú pájeszük van. Ha nincs pájeszük, akkor nagyorrukról, elálló fülükről és zsidós beszédükről lehet őket felismerni. A zsidó fiúknak le van vágva egy darab a pucájukból.

Rozália levelet kapott a Róbert anyjától Palesztinából. Meggyet kért, cserébe küldene narancsot meg fügét. Már láttam magamat, narancsot és fügét eszem a falépcsőn üldögélve, nagy kartondobozból, amennyi csak belém fér, és láttam Róbertet, a meggylé végigfolyik állán, lecsöpög ingére.

Mindig úgy evett, mint egy malac. Lelkesen tervezgettünk Rozáliával. De Ferenc önmaga előtt is rejtegetett mozdulattal elkobozta a levelet. A würtenbergi ősfamília olyan szegény volt, hogy igazán boldog lehetett. Urak sem keserítették napjaikat. Keveset dolgoztak, lassan éltek. Ám az egyik fiú lement a völgybe, és beleszagolt a tavaszi földillatba. Ügy elbódult, hogy haza sem ment. A többiek elindultak, hogy megkeressék. Ők is valamennyien elbódultak, mint beléndekfatől a tehenek, terelhették őket a föld urai, amerre akarták. A zsíros magyar föld illata csalta őket ide. A föld diluviális női nemi szervként lehelt arcukba, rabjai lettek, eldobták nyelvüket, eldobták nevüket, hol Istenben hittek, hol az Antikrisztusban. Aztán beleuntak az egészbe, és kereskedni kezdtek.

Sándort a francia nő Lourdes-ba hordozta, fél év alatt ötször imádkoztak a Szent Szűz lábánál; mindig küldtek egy képeslapot, Sándor és Rose aláírással. Itthon Rózsánk a maga módján szintúgy hitt a csodákban, amikor rákos lett, a szobai aloé leveleivel kúrálta magát. Az árván maradt aloékat rendesen öntözgettem.

Beszéljünk a pénzről, mondta Anna, felnőtt fiú vagy, beszéljünk róla nyíltan és nagykorúhoz méltón. Van, akinek sok kell, van, aki kevesebbel beéri, van, ahol a férfi kezeli, van, ahol a nő, teljesen mindegy, ha együtt örülnek neki. Akkor nincs baj. A pénz fiatalít vagy öregít, kimerít vagy fásulttá tesz, ezt nem tudhatjuk, embere válogatja...

Beszéljünk róla, így Antal, de ne hivalkodjunk, ne dicsekedjünk unos-untalan kalandjainkkal. Magyar ember pénz dolgában szemérmes.

Szemérmes, de tisztában van azzal, hogy nélküle nem élhet, ezért tudnia kell, hogy bánjon vele. Légy ügyes, és gazdag leszel.

Pénz nélkül is lehetsz gazdag, és pénzzel a zsebedben is maradhatsz szegény... Körülkerítheted a birodalmadat, miért? Mi van a falakon belül? Folyton magasítani, újabb és újabb gyűrűvel erősíteni a védelmet, ebbe csavarodsz bele. Nincs az a fal, amely a semmit biztonságosan őrizhetné...

Légy nagyon körültekintő, nézd meg, kivel kerülsz kapcsolatba, de ne légy gyanakvó, viselkedj gálánsan akkor is, ha társad megcsalt, becsapott.

A pénz nem boldogít.

De igen. Pénz nélkül a legnagyobb szerelem is hamar kihunyhat.

De nem.

De igen.

Lajos apósa építette a városi strandot. Platánfák szegélyezte sétány vezetett a vízen ringatózó hajóvendéglőig. A szúnyogok ellen sajátos illatú fáklyákkal védekeztek, sikeresen. Éjszakánként sokan mulattak a Fáklyásban. Miféle zsírokat égetsz te, Karcsi?

Károlynak annyi pénze volt, hogy aranytányérokból evett, és ha "valaki" éttermét felkereste, annak is azzal terített. Mert az arany az egyetlen, ami nem mérgez. És örök.

Károly virtuóz volt, a pénz Paganinije. Ahogy Paganininek minden hang benne volt a hegedűjében, neki a világ összes pénze beleszállt tárcájába, a páncélszekrényébe. Vagy ki tudja, hol tartotta pénzét. Hiszen nem is volt pénze. Egyszer betörtek hozzá, de egy árva bankót sem találtak. Semmit. Bankszámlája sem volt. Amikor vejét a családi sírboltba eltemették, azt mesélték a sírásók, hogy a kibontott sírban Károly teste aranysárgán tündökölt, teljes épségben. Ez így volt, bizonygatta Rozália. Olyan szép volt, mint húszéves korában.

Én örökké akarok élni. Nekem nem a hamu és a por a jövőm, és nem az ifjúság a múltam. Az én történetemet senki sem tudja elmesélni, mert nem tudja hol az eleje, hol a vége. Én gondok nélkül suhantam át az életen, nekem az élet annyi, mint egy marék levegő. Az én történetemet majd akkor tudják elmesélni, ha kétszer ennyi szavuk lesz, ha a mondatok lerövidülnek, és testüket átvilágítja a fény, ha megszületnek azok a költők és írók, akik nem a cselekmény szálait kötözgetik-oldozgatják szűnös-szüntelen, hanem belefeledkeznek a soha fel nem lelhető ideálok édességének és fájdalmasságának leírásába. Az ilyen művészekre még másfélszáz esztendőt várni kell.

A legelső Károly az ország legjobb kupásmestere lévén Mária Terézia udvari szállítója lett, utóbb a báróságig vitte. Szenvedélyes gyűjtőember hírében állt, órákat hordtak hozzá messze földről, mert becsülettel megfizette az úti fáradalmakat. Vénségére meghibbant, női ruhákban járt, gyerekeinek és szolgáinak hajlonganiuk kellett előtte, császári fenségnek szólíttatta magát. Az órákat összetörte, és kihányta a szoba ablakán, azontúl pedig lábbeliket gyűjtött. Új énje cipőbolond volt.

Etelka mesélte, hogy valahol Ratibor környékén még ma is él. Vagyis nem halt meg. Nincs énje, aki meghalna. Vagyis váltogatja őket. Volt már Ferenc Jóska, Horthy Miklós, Hitler Adolf, Thatcher Margit, Kádár János, Gorbacsov Mihály. Órákat gyűjt, aztán cipőket, aztán bélyeget, aztán teacímkéket, aztán szamovárokat, aztán sakkfigurákat vagy éppenséggel megint órákat.

Etelkának, mielőtt meghalt volna, napokig émelygett a gyomra. Úgyhogy kezdett gyanakodni. Volt egy füzete, én adtam neki, hogy írja bele a verseit. Visszaadta. Egyetlen fénykép volt beleragasztva. Huszonöt éves születésnapomon készült, a Szepesi apjánál. Ez vagyok én, én, Etelka. Sem előtte, sem utána nem én voltam, semmi közöm azokhoz, vagyis most ehhez az öregasszonyhoz.

A tavasz mindenkit megbolondított. Mihály pap új tanokat kezdett hirdetni a templomban. Nyárádi Szabó Páltól a képrombolókról is hallott. A népek ily váratlan megvilágosodását másképp nem magyarázhatjuk, csak azzal, hogy titkon a földön járt a Megváltó.

Tudta, a vastag nyakú magyaroknak más vallás nem való. Szétosztogatta vagyonát, igaz, nem volt annyi, hogy nagy kár lett volna érte. Később vén fejjel megnősült, akkor aztán gyűjtögetett újból. Melanchtonnallevelezett, és maga is tanított. A gályán megkeményedett, hetvenen túl sem riadt meg az árnyékától. Bár teljesen megkopaszodott, szemrevaló embernek tartották az asszonyok. Kétszer megözvegyült, új asszonyt vitt házába. Huszonhárom gyereket hagyott maga után.

István öccsének is több forgott egy kerekével. Folyton-folyvást a nemességet ostorozta. De a nemesség nem haragudott, mert semmiről sem tudott. Magányában pergamenre vetett irományaiban ragadtatta el magát. Pennájától néha sisteregni kezdett a tinta, a betűk vonalán megpörkölődött a pergamen. Lángolt, mint egy költő, mindazonáltal aprólékos és pontos volt. Egyszer a csatatérre is ellátogatott, hogy lásson és tapasztaljon. Kék testek hevertek a földön, kék hullák, nyelvük hatalmassá dagadt, és kilógott a száj fekete likából. A hullarablók a ruhákat már mind lehántották, szekereik nyomában egy-egy lepottyant mente, kendő, csizmába való rongy, amulettforma apróság. A testeken csillagforma lyukak, némelyikből a vér hígan csordogált még mindig. Károly keze napokig hullabűzös. Szagolgatja a kezét, miközben jegyezgeti a látottakat. Ennél csupán személyi vagyonkájának a leírásában akkurátusabb. Vagyon nekem egy kerek szegletű, közepén toldalékos, duplásan összejáró, egész készületű asztal, egy négyszögletű pohárszék asztal, vagyon három, fal mellé való fenyődeszkából csiszolt hosszú pad, vagyon egy paraszt karszék, vagyon két gyantáros egyesszek.

Etelka szerint György apósa volt a leggazdagabb. Abból a vagyonból, ha azóta minden örökös bár egy egész falut kapott volna, még mindig volna mire ácsingóznod.

György felesége híresen fukar asszony volt: fukar családból fukar asszony. György annyit szenvedett, amennyit csak nők szoktak szenvedni. Többször fellázadt, de olyan volt az az asszony, hogy mindent előre megérzett, így aztán nem lehetett sehogy sem megszabadulni tőle. Amikor kiderült, hogy a szülés fájdalommal jár, többé nem engedte urát magához.

Az asszony nem szerette Györgyöt, mert az férfi is volt, magyar is volt. Az asszony dédapja II. Lajosnak volt hitelezője, de mindig késve utalta át a pénzt. Komisz ember, hagyta elveszni szegény gyerekkirályt. Már csak ezért is le kellene fejezni ezt a nőt.

György apósa eladta az aranybányákat, mert megsejtette, hogy hamarosan felfedezik Amerikát, és inkább a hajózásba fektette pénzét. Kolumbusztól bagóért megvette egész Amerikát, amit onnan hoztak, övé volt, az arany is. Bármit megvehetett. Azért gyűjtötte a pénzt, hogy mindent megvehessen. Például két új vesét. Az örök élet titkát többször eladták neki, többször kifizette az árát, pedig nem volt hiszékeny ember.

Amjkor György unokája is meghalt, abban az évben találta ki Law a papírpénzt.

Hallal álmodni pénz áll a házhoz. Pénzzel álmodni szerencsés halászatra mész.

A pénzféltés rejtélye nem egyéb, mint az életfétis rejtélye láthatóvá vált, szemet kápráztató formában. Ha például halhatatlan ok volnánk, kit érdekelne a pénz. Ha halhatatlan ok volnánk, én most azonnal kikanyarítanám a gyomromat, és kiráznám belőle a rettenetes ólomdarabokat, vagy egyszerűen az egész cókmókot a szemétbe dobnám. Vagyis halhatatlanul nyilván a halálról álmodoznánk, és a pénznek valamilyen negatívját fetisizálnánk. Ami éppen olyan volna, mint a pénzfétis.

Ahogy szél fújja a magot messze-messze, úgy keveredtek idáig a mi őseink.

A mi ősünk Taksony király, aki Zoltán, ez Árpád, ez Álmos, ez Előd, ez Ögyek, ez Ed, ez Csaba, ez Etele, ez Bendegúz, ez Torda, ez Szemény, ez Etej, ez Apos, ez Kadocsa, ez Berend, ez Zsolt, ez Bulcsú, ez Balog, ez Zombor, ez Zárnbor, ez Lél, ez Levente, ez Kölcse, ez Ompód, ez Mikse, ez Mike, ez Beszter, ez Budli, ez Csanád, ez Bökény, ez Bondorfán fia volt.

Bondorfán vadságával éppúgy kirítt a többiek közül, mint váratlan búsongásaival. Miért búsongsz? Nem is tudom, valami hiányzik. Valami volt, de már nincs. Valami rág itt belül.

Nehéz volt akkor magyarul a búsongás okairól beszélni. Az a szó, hogy melankólia, még nem létezett. Az sem, hogy emlék. Legalább olyan nehéz, mint ma az idő múlását ábrázolni, nem regényben, hanem egy alig fél ívnyi elbeszélésben, tudván azt, hogy ráadásul az idő nem csupán múlik, hanem kiszámíthatatlanul szeszélyes.

Bondorfán a közelben kószáló kínai sárkányokat is legyőzte, a lovakat pedig ő törte be a legrövidebb idő alatt. A ló fejét két kézzel megragadta, majd a ló szemébe nézett, és máris azt tette vele, amit akart. Az emberekből is kiűzte az ártó szellemet. Csak magával nem tudott mit kezdeni, ha rájött a kergeség.

Előbb vadul rohangált, tört-zúzott, agyoncsapta, aki útjába került. Senki sem tudta megfékezni. Aztán összeroskadt, és mozdulatlanul gubbasztott napokig.

Nőket kellene vásárolni. Idegen vérrel frissíteni a megfáradtat. A többször elaltatott gondolatot ezúttal tett követte: elindult a menet, hogy asszonyokat vásároljon. És hosszas és akadályokkal terhes út végén megérkeztek országunkba. Természetesen ez az ország akkor még nem volt a miénk.

Akkoriban fél tucat süldő lánykáért vagy két asszonynak való szűzért adtak egy lovat, két lovat adtak egy megözvegyült, de gyerektelen, jó fogú, kemény csecsű fehérnépért. Akkoriban egy országért szintúgy egy lovat adtak, igaz fehéret.

Persze voltak, akik sokallták ezt az árat. Azt mondták, Bondorfánt megvesztegették, mert közelebb is, olcsóbban is vehettek volna sokkal jobb portékát. És talán igazuk volt.

Bondorfán, jóllehet a mi Györgyünknek és nem fukar asszonyának felmenője, előre látta végzetét. Nem nagy meggyőződéssel kicsit azért lázadozott. Még hogy nem jó hely! Ha szemét behunyta, látott egy Duna-parti várost, ahol épp nyár van, friss, júniusi nyár, az aszfalt még nem puhult meg, még csak a tavalyi, divatjamúltan hegyes cipősaroknyomok szégyenkeztek benne, egy-egy kavics, pénzdarab belenyomódva, nincs kánikula, de egy könyvüzlet mellett már napernyők alatt üldögélnek férfiak és nők vegyesen, dologtalanul csevegnek, néha ajkukhoz emelik söreiket. Bondorfán szerette volna kiemelni ezt a pillanatot a jövőből, társai elé rakni, hogy azok maguk is megmustrálhassák. Szerette volna emfatikusan meggyőzni őket.

Aztán persze összeült a tanács. Heves, emfatikus veszekedés végén lovakhoz kötözték Bondorfán testét, és darabokra szaggatták.

Bondorfán korában fájdalmat és örömet ritkán éreztek az emberek. Szinte öntudatlanul tologatták névtelen napjaikat maguk előtt. Bondorfán azonban más volt. Kereste az örömet, rettegett a fájdalomtól. Egy rossz fogtól előbb hetekig nem aludt, míg végül rászánta magát, hogy kihúzassa.

Mielőtt a félelem dübörgő hullámai összecsaptak volna feje fölött, rémülten visszafordult az időben, és mintha cölöpökön ugrálna, alakja egyre távolodott és töpörödött a szemhatár felé.

Bondorfán apja Farkas, ez Otmár, ez Kádár, ez Belér, ez Keár, ez Keve, ez Kelend, ez Dama, ez Bor, ez Hunor, ez Nimród, ez Thána, ez Jáfet, ez Noé fia volt.

És így tovább. A nincstelen és szabad, üres és szomorú kezdetekig. A semmibe.

Kilencvenkilenc tagadó mondattal meghatározható a világ. Egyik mondat a pénzről szól.