A közgazdasági gondolkodásban mintegy harminc éve a neoklasszikus vagy szabadpiaci irányzat követői viszik a főszerepet, olyan nevek viselői, mint Milton Friedman, Gary Becker és George Stigler. A neoklasszikus szemlélet térhódítása jelentős haladás a század korábbi évtizedeihez képest, amikor még a marxisták és Keyne hívei voltak túlsúlyban. Igen, a neoklasszikus tanokról elmondhatjuk, hogy körülbelül nyolcvan százalékban helytállóak: megfogalmazóik fontos felfedezéseket tettek a pénz és a piacok természetét illetően, mert fő modelljük, a racionális, csak az önérdekre ügyelő emberi magatartás az esetek úgy nyolcvan százalékára alkalmazható. Az emberi magatartás további húsz százalékával azonban a neoklasszikus közgazdaságtan nemigen tud mit kezdeni. A gazdasági élet ugyanis, mint már Adam Smith is megállapította, mélyen bele van ágyazva a társadalmi életbe, s az adott társadalom szokásainak, erkölcsének és viselkedésmódjának ismerete nélkül nem érthető meg. Röviden: a gazdaságot nem lehet elválasztani a kultúrától.

Épp ezért a közelmúlt közgazdászvitái, amelyek nem vették tekintetbe e kulturális tényezőket, nem tettek jó szolgálatot nekünk. Az egyik ilyen vita az Egyesült Államokban zajlott le az elmúlt évtizedben a szabadpiac hívei és az úgynevezett neomerkantilisták között. Az utóbbiak – néhány név: Chalmers Johnson, Jams Fallows, Clyde Prestowitz, John Zysman, Karl von Wolferen, Alice Amsden, Laura Tyson - kifejtették, hogy Kelet-Ázsia dinamikus és gyorsan növekvő gazdaságai nem a neoklasszikus közgazdaságtan szabályai betartásának, hanem ezek megszegésének köszönhetik a sikereiket. A gyorsan fejlődő ázsiai "tigrisek" - állították a neomerkantilisták - nem azért érnek el olyan megdöbbentően magas növekedési rátákat, mert a szabadpiacokon semmi sem gátolja őket, hanem mert kormányaik is részt vesznek, megszabva az iparpolitikai irányelveket, a fejlesztésekben. Sok neomerkantilista azonban, noha tisztában van Ázsia különleges adottságaival, ugyanazokat az elvont és általános érvényű kifejezéseket használva adja elő gazdaságpolitikai végkövetkeztetéseit, mint a neoklasszikus közgazdászok. Kinyilatkoztatják, hogy Ázsia nem a kultúrája miatt más, hanem mert az ottani társadalmak, számot vetve „elmaradott voltukkal", más gazdasági intézményrendszert választva igyekeznek utolérni Európát és Észak-Amerikát. De ezt csak azért állíthatják, mert nem veszik tekintetbe, hogy bizonyos intézmények létrehozásának és eredményes működtetésének a képessége is mennyire a kultúra függvénye.

A neoklasszikus közgazdaságtant talán James Fallows bírálta a legkeményebben Looking at the Sun című könyvében. Fallows szerint a szigorúan piacorientált angol-amerikai szemlélet miatt az amerikaiak nem veszik észre, hogy a kormányok sok helyütt döntő szerepet játszanak, s hogy a világ nagy része a neoklasszikus közgazdaságtan szabályaival merőben ellentétes módon jár el. Az ázsiai kormányok például magas vámokkal védik a hazai ipart, korlátozzák a külföldiek befektetési lehetőségeit, kegyben álló cégeknek adják a koncessziókat, olcsó hitelekkel vagy éppen szubvenciókkal támogatják az exportot, kartelleket szerveznek a kutatási és fejlesztési költségek megosztására és a piac felosztására, vagy közvetlenül az államkasszából pénzelik a K+F-et. Chalmers Johnson volt az első, aki azt állította, hogy Japán háború utáni gazdasága rendkívül magas növekedési rátái nem annyira a piacnak, mint a japán külkereskedelmi és ipari minisztérium (MITI) irányításának, tulajdoníthatók. És a neomerkantilisták, szinte kivétel nélkül előhozakodtak a váddal, miszerint az Egyesült Államok azért maradt el a gazdasági versenyben Japán és más ázsiai országok mögött, mert a szabadpiac-orientált amerikai kormányok tétlenül nézték, hogy kulcsfontosságú iparágak áldozatul esnek az idegenekkel folyó vetélkedésnek. Javasolták az Mm egyesült államokbeli megfelelője felállítását, amely szubvencionálná, összehangolná és másképp is támogatná az amerikai csúcstechnikai iparágakat a globális piacon, és bátrabb kereskedelem politikát sürgettek, amely megvédené az amerikai ipart a "tisztességtelen" külföldi vetélytársak ellen.

A vita, amit a neomerkantilisták kavartak, akörül forgott, vajon valóban az egyes államok iparpolitikájának tudhatók-e be Ázsia magas növekedési rátái, s vajon a kormányok jobban tudják-e irányítani a gazdasági fejlődést, mint a piacok. A neomerkantilisták azonban elhanyagolják a kultúra szerepét magának az iparpolitikának a kialakításában. Mert ha elfogadjuk is azt a feltevést, hogy az ázsiai előretörés a technokraták bölcs irányítását dicséri, nyilvánvaló, hogy az érintett államok iparpolitika-tervezési és - végrehajtási képességei között igen nagyok a különbségek. Ezek a különbségek a kultúrára, valamint a politikai intézmények jellegére és a történelmi körülményekre vezethetők vissza. A franciáknak és a japánoknak nagy etatista hagyományaik vannak, míg az Egyesült Államok ugyanilyen nagy antietatista múltra tekinthet vissza, s a képzettség és az általános emberi tulajdonságok tekintetében egy világ választja el egymástól azokat, akik itt vagy ott állami szolgálatba lépnek. Az tehát, hogy az iparpolitika és a vállalatvezetés színvonala számottevő különbségeket mutat, nem lehet meglepő.

A korrupció jellegét és elterjedtségét illetően is vitathatatlanul nagyok a kulturális különbségek. Az iparpolitikának, bármilyen legyen is, egyik fő problémája, hogy hivatalos személyek megvesztegetésére csábít, ami viszont csökkenti e politika esetleges jó hatásait. Minden iparpolitika kétségkívül jobban érvényesül olyan társadalmakban, ahol a köztisztviselői gárda hagyományosan becsületes és hozzáértő. Noha a japán politikusok korrupt volta már országos botrány lett, a MITI vagy a pénzügyminisztérium tisztviselőit nem sok ilyen természetű vád érte. Ugyanez persze a latin-amerikai hivatalnokokról aligha mondható el, a Harmadik Világ egyéb tájait nem is említve.

Más kulturális tényezők is befolyásolhatják az iparpolitika sikerét. Az ázsiaiak magatartása a felsőbbséggel szemben valószínűleg hozzájárult, hogy az iparpolitikai célkitűzéseket ott úgy valósították meg, ahogy az sehol másutt a világon nem lett volna lehetséges. Vegyük például azt a kérdést, nyújtsanak-e a kormányzatok segítséget a "jövő iparának" a "múlt iparával" szemben. Nos, elméletileg lehetséges, hogy olyan országokban, amelyek nem tartoznak a műszaki fejlődésben az élen járók közé, a technokraták kiszemelnek és támogatásra ajánlanak bizonyos iparágakat, ám a politikai tényezők figyelembevétele általában rossz irányba viszi a kormányzati törekvéseket. A "jövő ipara" tudniillik, ahogy a kifejezés is mutatja, még csak kiépülőben van, s így nincsenek érdekcsoportok, amelyek pártolnák. A "múlt ipara" viszont gyakran tíz- vagy éppen százezreknek ad kenyeret, és számos védelmezője van, aki hallatja a hangját, és latba veti politikai hatalmát. Annak az iparpolitikának, amelyet sok ázsiai ország a magáévá tett és végre is hajtott, egyik jellemzője a nagyszámú munkavállalót alkalmazó régebbi iparágak jelentős részének a felszámolása - fokozatosan, rendezett formában. Japánban például a textiliparban dolgozók száma 1,2 millióról 655 000-re csökkent az 1960-as évek elejétől 1981-ig, a szénbányászat 407 000 munkahelyéből 31 000 maradt az 1950-81-es időszak végére, s a hajóépítésben is ilyen drámai leépítésekre került sor az 1970-es években. A kormányzat mindenütt beavatkozott, de nem azért, hogy fenntartsa a foglalkoztatottságot ezekben a szektorokban, hanem hogy segítsen a csökkentésében. Tajvanon és Dél-Koreában ugyancsak a kormányzatok közreműködésével történtek hasonló leépítések a régebbi munkaerő igényesebb iparágakban.

Európában és Latin-Amerikában viszont a kormányzatok politikailag majdnem 1ehetetlennek találják a "múl ipara" felszámolását. Az európai kormányzatok, ahelyett hogy meggyorsították volna összezsugorodásukat vagy megszűnésüket, államosították az olyan hanyatló iparágakat, mint a szénbányászat, az acél- és az autógyártás, abban a - hiúnak bizonyuló - reményben, hogy az állami szubvenciók nemzetközileg versenyképessé teszik majd őket. Miközben az illetékesek újra és újra kijelentették, hogy a pénzeszközöket célszerű lenne a modernebb szektorokba átcsoportosítani, az európai kormányzatok, éppen demokratikus jellegük miatt, a politikai nyomásnak engedve a régebbi iparágakat karolták fel, gyakran tetemes kiadásokat okozva az adófizetőknek. Nem kétséges, hogy az Egyesült Államokban is valami hasonló történne, ha a kormányzat elkezdene "versenyképességi" szubvenciókat osztogatni. A kongresszus egy-egy érdekcsoport nyomására készséggel mondaná ki, hogy teszem azt a cipő- és a textilipar, nem pedig az űrhajózás és a félvezetőgyártás a "stratégiai" és így állami szubvencionálásra érdemes szektor. A régebbi gyártmányok még a csúcstechnika területén is több szószólóra találnának mint a még fejlesztés alatt levők. Az Egyesült Államok esetleges iparpolitikája elleni legerősebb érv eszerint egyáltalán nem gazdasági,

hanem az amerikai demokrácia jellegéből következik.

Ahogy e könyvből kiderül majd, az állami szektor jelentősége kultúráról kultúrára rengeteget változik. Az olyan családcentrikus társadalmakban, mint Kína és Olaszország, az állami beavatkozás gyakran az egyetlen útja-módja annak, hogy egy nép nagyipart építsen ki, s ezért viszonylag fontos, ha az illető ország be akar jutni a globális gazdaság) szektorokba, amihez nagyipar szükséges. Azok a társadalmak azonban, amelyekben - mint Japánban és Németországban - nagyfokú a bizalom, és a társadalmi tőke számottevő, állami gyámolítás nélkül is létre tudnak hozni nagy szervezeteket. Más szóval az előnyöket összehasonlító és latolgató közgazdásznak a társadalmi tőkét éppúgy fel kell mérnie mindenütt, mint a tőke és az erőforrások hagyományosabb formáit. Ahol nem elegendő a társadalmi tőke, az állam sok esetben pótolhatja a hiányt, mint ahogy az emberi tőke hiányán is segíteni tud azzal, hogy több iskolát és egyetemet épít. Ám az állami beavatkozás szükségessége mindig nagymértékben függ az adott ország kultúrájától és társadalmi struktúrájától.

Az említett iparpolitikai vita másik pólusa a neoklasszikus közgazdászok csapata, amelyé ma a vezető szerep ebben a tudományágban. A neoklasszikus közgazdaságtan sokkal komolyabb és következetesebb szellemi alkotás, mint a neomerkantilizmus. Meggyőző empirikus bizonyítékok vannak már arra, hogy a piacok valóban hatékonyan osztják el az erőforrásokat, s hogy az önérdek szabadjára engedése serkenti a növekedést. A szabadpiacra építő közgazdászoknak, ismétlem, körülbelül nyolcvan százalékig igazuk van, ami nem is rossz eredmény, mivel társadalomtudományról van szó, és tanaikkal lényegesen jobb alapot szolgáltatnak a gazdaságpolitikához, mint vetélytársaik.

Ám a szabadpiacot a középpontba állító gazdasági elmélet teljes szellemi győzelméhez az utóbbi években jókora adag önhittség is társult. A neoklasszikus közgazdászok közül sokan nem érték be a szerzett babérokkal, és továbbmentek, abban az illúzióban ringatva magukat, hogy gazdasági módszereik segítségével valami olyasmit is megalkothatnak, ami már-már egyetemes embertannak nevezhető. A gazdasági törvények, állítják, mindenütt érvényesek, Oroszországban épp úgy, mint az Egyesült Államokban, Japánban, Burundiban vagy Pápua Új-Guinea fennsíkjain, s alkalmazásuk nem kívánja meg jelentős kulturális különbségek figyelembevételét. Ezek a közgazdászok szentül hiszik, hogy mélyebb ismeretelméleti értelemben is igazuk van: gazdasági módszereikkel olyan alapigazságot tártak fel az emberi természettel kapcsolatban, melynek révén az emberi viselkedés szinte minden mozzanatát meg tudják majd magyarázni. A két legtermékenyebb és leghíresebb jelenkori neoklasszikus közgazdász, Gary Becker, a Chicagói Egyetem és James Buchanan, a George Mason Egyetem tanára (mindketten Nobel-díjat kaptak munkásságukért) azzal csinált karriert, hogy a gazdasági módszerek alkalmazását olyan területekre is kiterjesztette, amelyeket általában nem tekintünk gazdaságiaknak: a politikára, a közigazgatásra, a rasszizmusra, a családra és a termékenységre. Sok nagyobb egyetem politológiai tanszékeit valósággal megszállták az úgynevezett racionális választás elméletének a hívei, akik valójában gazdasági módszerekkel magyarázzák – magyarázgatják - a politikát.

A neoklasszikus közgazdaságtannal a probléma az, hogy megfeledkezett bizonyos kulcsfontosságú tényekről, amelyekre annak idején a klasszikus közgazdaságtant alapozták. Mert Adam Smith, a jeles klasszikus közgazdász arról ugyan meg volt győződve, hogy az embereket egy önző vágy mozgatja - "javítani akarnak helyzetükön" -, de azzal semmiképp sem értett volna egyet, hogy a gazdasági tevékenység fogalmát a legnagyobb haszon racionális megszerzésére" korlátozzák.

Hiszen A nemzetek gazdagsága mellett legjelentősebb művében, A morális érzések elméletében roppant bonyolult mechanizmusként mutatja be a gazdasági indítékok rendszerét, amely bele van ágyazva a társadalmi szokásokba és az erkölcsökbe. Már a tudományág nevének a megváltozása "politikai gazdaságtan"-ról "közgazdaságtan"-ra, ami a 18. század és a 19. század vége között történt, híven tükrözi az emberi viselkedés modelljének, ennek legbenső lényegének a leszűkülését. A közgazdászviták résztvevői jól tennék, ha merítenének egy kicsit a klasszikus - a neoklasszikussal itt – ott ellentétes – közgazdaságtan tárházából, és figyelembe vennék, hogy a kultúra az emberi viselkedés minden összetevőjét befolyásolja, így a gazdaságit is, s nemegyszer döntő módon. A neoklasszikus gazdasági szemlélet ugyanis nemcsak a politikai életet nem tudja kellőképpen megmagyarázni a benne uralkodó érzelmek - felháborodás, büszkeség, szégyen - miatt, hanem a gazdasági élet sok kérdését is kénytelen válasz nélkül hagyni. Mert nem minden gazdasági lépés indítéka tartozik a hagyományosan gazdasági hajtórugóknak számítók közé.

A mai neoklasszikus közgazdaságtani elmélet impozáns építménye teljes egészében az emberi viselkedés egy viszonylag egyszerű modelljén alapszik, melynek vezérelve, hogy az emberek "a legnagyobb haszon elérésére törekvő racionális egyének". Vagyis az emberek igyekeznek a lehető legnagyobb mennyiséget megszerezni azokból a dolgokból, amiket hasznosnak ítélnek, ezt racionálisan teszik, s a módozatokat, eshetőségeket latolgatva egyéneknek mutatkoznak, akik először a saját igényeiket igyekeznek a legteljesebb mértékben kielégíteni, s csak aztán gondolnak a nagyobb csoportokra, amelyeknek tagjai. Röviden: a neoklasszikus közgazdaságtan alapelve az, hogy az emberek racionális, de önző egyének, akik arra törekszenek, hogy a legnagyobb anyagi jólétet biztosítsák maguknak. Sokkal több közgazdász, mint filozófus, költő, pap vagy politikus hirdeti a kicsinyes önzés szolgálatának az előnyeit, mert úgy véli, a társadalomnak mint egésznek leginkább az válik javára, ha engedik, hogy az egyének a piac révén próbálják elérni, amit önzésük kíván. Egy szociológiai kísérlet során, amelyet nagyobb csoporttal végeztek valamelyik egyetemen, zsetonokat osztottak szét, ezeket mindenki pénzre válthatta, s a pénzt vagy a saját szükségleteire költötte, vagy átadta a csoportnak, hogy közösen használják fel. Kiderült, hogy a kísérletben részt vevők negyven-hatvan százaléka járult hozzá önzetlenül a csoport jólétéhez. Az egyetlen kivétel frissen végzett közgazdászhallgatók egy csoportja volt. Egy közgazdász így összegezte a tapasztaltakat: "A közgazdaságtan alaptétele az, hogy minden cselekvő személyt egyedül az önzés hajt."

A neoklasszikus elmélet erőssége abban rejlik, hogy embermodellje az esetek többségében beválik: az emberek valóban gyakrabban teszik azt, amit saját önző érdekeik parancsolnak, mint azt, amivel valamilyen közügyet mozdíthatnának elő. Az önérdek sugallta racionális megfontolások egyébként nem maradnak meg a kulturális határok közt. Minden elsőéves közgazdászhallgató olvas olyan tanulmányokat, amelyekből megtudható, hogy ha a búza ára felmegy a kukoricáéhoz képest, a parasztok a búzatermesztésről áttérnek a kukoricatermesztésre, akárhol élnek is: Kínában, Franciaországban, Indiában vagy Iránban.

Ám annak a neoklasszikus tételnek, miszerint az emberek a legnagyobb haszon elérésére törekvő racionális egyének, minden szavához jelentős fenntartásokat vagy kivételeket lehet fűzni. Vegyük például azt az állítást, hogy az emberek a hasznot keresik. A haszon, a hasznosság alapvetőnek tekinthető, de meglehetősen szűk körben mozgó meghatározása Jeremy Benthamtől, egy 19. századi utilitaristától származik: hasznos az, ami élvezetet szerez, vagy segít elkerülni a fájdalmat. Ez a meghatározás nyílt és becsületes, s megfelel a gazdasági indítékokról alkotott józan felfogásnak: az emberek szeretnék, ha minél több jutna nekik az élet jó dolgaiból. De az emberek cselekedeteit sok esetben nem a hasznosság motiválja. Az ember berohant egy égő házba, hogy megmentsen másokat, csatában meghal, vagy éppen lemond jövedelmező állásáról, hogy valahol a hegyekben a természettel összhangban élhessen. Az embereket nemcsak a pénztárcájuk érdekli: véleményt is alkotnak bizonyos dolgokról, helyeslik vagy helytelenítik őket, s eszerint hoznak fontos döntéseket. Korántsem lenne annyi háború, ha csak gazdasági erőforrások megszerzéséért szállnának hadba, de sajnos az indítékoknak - az elismerésnek, a vallásnak, az igazságosságnak, a presztízsnek, a becsületnek - általában semmi közük a haszonhoz.

Vannak közgazdászok, akik ezt a problémát úgy próbálják megkerülni, hogy kibővítik a hasznosság fogalmát: az élvezeten vagy a pénzen kívül más indítékokat is figyelembe vesznek, így a "lelki élvezetet", vagyis a "helyes cselekvésből" vagy akár a mások pusztulásának látványából fakadó "örömöt". Közgazdászok egy csoportja szerint csak abból tudhatjuk meg, mi hasznos, hogy az emberek kinyilvánítják, mit tartanak annak, mit választottak, preferáltak - ebből született a "kinyilvánított preferencia" fogalma. A rabszolgaság eltörléséért életét áldozó abolicionista éppúgy a maga "hasznát" keresi, mint a kamatrátákkal spekuláló beruházási bankár, mondják ezek a közgazdászok, kettejük közt mindössze annyi a különbség, hogy az abolicionista haszna lelki jellegű. A "haszon" fogalma azonban így merőben formálissá válik; csupán azt közlik általa, milyen célokat vagy preferenciákat követnek az emberek. A haszon e formális meghatározása a közgazdaságtan alaptételét annak a kijelentésévé fokozza le, hogy az emberek abból igyekeznek a legtöbbet megszerezni, amit a legtöbbre tartanak, ez pedig tautológia, és minden érdekességtől megfosztja a modellt, mert nem magyaráz meg semmit. Az viszont, hogy az emberek önző anyagi érdekeiket fölébe helyezik minden másfajta érdeknek, igencsak merész állítás az emberi természettel kapcsolatban.

Annak is egész világosnak kellene lennie, hogy az emberek nem mindig keresik a hasznot - bármi legyen is ez utóbbi meghatározása - "racionális" módon, vagyis mérlegelve a lehetséges alternatívákat és kiválasztva azt, amelyik hosszú távon a legnagyobb hasznot ígéri. Sőt bízvást kijelenthetjük, hogy az emberek általában nem racionálisak ebben az értelemben. A kínaiak, koreaiak, olaszok családpreferenciája, a japánok magatartása a nem rokonok alkalmazását illetően, a franciák viszolygása a közvetlen kapcsolattól, a németek képzéssulykolása, az amerikai társadalmi élet szektás természete: mindez nem a racionális fontolgatás, hanem az örökölt etikai habitus eredménye.

A legtöbb neoklasszikus közgazdász azt felelné erre, hogy a felsorolt példák nem a viselkedés irracionális voltát, hanem a hiányos informáltságot bizonyítják. A különböző árakra és termékminőségekre vonatkozó információk gyakran hozzáférhetetlenek, vagy megszerzésük jelentős időt és erőfeszítést kíván. Az emberek így látszólag irracionális módon választanak, mivel a jobb informáltság többe kerülne, mint amennyi a várható haszna lehet. Nem racionális, hogy az emberek minden egyes alkalommal "racionálisak" legyenek, amikor választaniuk kell; ha az volna, életük fejtöréssel telne el, mert a legapróbb dolog is döntést igényelne. A hagyományos kultúrákban az emberek azt teszik, amit a hagyomány diktál, és egész másképp cselekszenek, mint az iparosodott társadalmakban élő emberek, de ennek az az oka, hogy a hagyományos kultúrának megvannak a meggyökeresedett viselkedési szabályai, amelyek az adott kultúrában racionálisak.

De míg a szokások egy része gazdaságilag racionális lehet, vagy az alapja valaha racionális volt, sok közülük nem az, vagy olyan helyzetekben él tovább, amelyeknek már nem felel meg. A hagyományos kínai paraszttársadalomban például racionális dolog sok fiúgyermeket kívánni, mert az idős szülők csak a fiaikra támaszkodhatnak. De miért marad meg az a preferencia a kínaiaknál akkor is, ha kivándorolnak, és az Egyesült Államokban vagy Kanadában telepszenek meg, ahol államilag támogatott társadalombiztosítási rendszerek működnek? A franciák preferenciája a központosított közigazgatás iránt ésszerű lehetett a központosító abszolutizmus reakciójaként; de miért megy a franciáknál ma is oly nehezen az önszerveződés, amikor a kormányoknak határozott szándéka, hogy a hatalom egy részét átruházza rájuk? Egy szociális segélyből élő anyánál racionálisnak tekinthető, hogy nem köt házasságot gyermeke apjával, mert a szociális támogatások rendszerébe gazdasági ösztönzők vannak beépítve; de miért tartja fent ezt az állapotot, miután a segélyt elvették tőle, és jól tudja, hogy az egyedülálló szülők anyagi nehézségekkel szegett, hosszú, keserves útja áll előtte? Képtelenség azt állítani, hogy minden kultúrában olyan szabályok ágyazódnak be, amelyek teljesen racionálisak a maguk nemében. Már a világ kultúráinak sokfélesége s a hasonló gazdasági helyzetekhez való kulturális alkalmazkodás roppant széles skálája is arra utal, hogy valamennyi nem lehet egyformán racionális.

Végezetül nagyon is kérdéses, hogy az emberek inkább a legnagyobb haszonra törekvő egyénekként vagy pedig annak tudatában cselekszenek, hogy nagyobb társadalmi csoportok tagjai. Mark Granovetter megállapítása szerint az emberek "be vannak ágyazva" egy sor társadalmi csoportba - családba, szomszédságba, hálózatba, vállalkozásba, egyházba, nemzetbe -, s ezek érdekeivel kell összehangolniuk a magukéit. A kötelezettségek, amelyeket az ember a családjával szemben érez, nem egy egyszerű költség-haszon kalkulációból származnak, még akkor sem, ha ennek a családnak is van valamilyen vállalkozása, sőt a vállalkozás jellegét is inkább a már korábban kialakult családi kapcsolatok határozzák meg. Egy cég alkalmazottai sohasem pusztán figurák a szervezeti és működési sémán: szolidaritás, hűség és ellenszenvek fejlődnek ki bennük, ami a gazdasági tevékenység természetére is hatással van. Más szóval: a társadalmi és ezért erkölcsi viselkedés több szinten is megfér az önző, a legnagyobb haszonra törekvő viselkedéssel. A legnagyobb gazdasági teljesítményt nem feltétlenül racionális, önérdek hajtotta egyének érik el, hanem inkább olyan egyének csoportjai, akik egy régebben meglévő erkölcsi közösséghez kötődve hatékonyan tudnak együtt dolgozni.

Ha azt mondjuk, hogy az emberi személyiségnek van egy fontos része, amely nem illik a neoklasszikus közgazdaságtan racionális haszonhajhászójához, ezzel még nem aknázzuk alá a neoklasszikus építmény alapstruktúráját. Az emberek tudniillik elég gyakran cselekszenek önző egyénekként ahhoz, hogy a közgazdaságtan "törvényei" hasznos útmutatásokkal szolgáljanak a jövőt illető prognózisok és a politikai döntések számára. A neoklasszikus modellt megkérdőjelezve nem kell a marxista tételhez folyamodnunk, mely szerint az ember "közösségi lény", a társadalom érdekeit természetszerűleg fölébe helyezi az önérdeknek. Ám az emberek elég gyakran cselekszenek nem a hasznosságból kiindulva, a racionális, csoportorientált módon is, úgyhogy joggal vetjük fel: a neoklasszikus modell nem ad teljes képet az emberi természetről.

A szabadpiac hívei és a neomerkantilisták közt régóta folyó viták, amelyek azt próbálják eldönteni, be kell-e avatkoznia a kormányzatnak a gazdaságba, és ha igen, miképp, egy fontos kérdést megkerülnek. A makroökonómiai irányelvek ugyanis kétségkívül szintén fontosak, de egy sajátos politikai, történelmi és kulturális közegben kell alkalmazni őket.

Az egyik vagy másik szemlélet sugallta előírások nem általános érvényűek: ugyanaz az iparpolitika, amely csúfos kudarchoz vezetett Latin-Amerikában" hatékonynak bizonyulhat vagy legalábbis nem tesz semmiféle kárt Ázsiában. Némely társadalom meg tudja védeni technokratáit a naponta ismétlődő tömegdemonstrációktól, amelyek arra akarják rávenni őket, hogy ne zárassák be X üzemet, vagy támogassák bőkezűbben Y iparágat. A mérvadó változó nem az iparpolitika per se, hanem a kultúra.

 *A kötet az Európa Kiadónál jelenik meg 1997-ben.