Február 1997
Beteg ezredvég?

Horváth Andor

Az Idő dermedt szilánkjai

 

Vrancea, epicentrum, Richter- és Mercalli-skála. Új szótárral ismerkedtünk, a láthatatlan ellenfél hadviselésének szótárával. Olvastuk a szakemberek magyarázatait: a földtörténet geológiai korszakait, a golyóbis mélyében ható erőket emlegették. A magyarázat érthető volt – a dolog volt érthetetlen a maga egészében. Mintha hirtelen kiderült volna, hogy mégiscsak egy óriás teknős hátán szorongunk, és az egyszeriben megmoccant. Vagy épp ellenkezőleg, valamiféle magasabb, az emberi ész számóra beláthatatlan akarat ülne törvényt. Akár így, akár úgy, megmutatkozott: az emberi dimenziók alatt mélység tátong, az emberi méretek fölött ismeretlen magasságok nyílnak. A modern ember számára a tragédia csupán bukás és szenvedés. A régiek ennél sokkalta többet tudtak róla. Azt, hogy kiszámíthatatlan és el nem hárítható. Önkényes és igazságtalan. Embertelen, mivel rányitja a szemünket arra, amit immár nem látunk: az emberi létmódra, amely merő imbolygás a nálunknál nagyobb erők diktálta rend és rendetlenség mezsgyéjén.

1977. március 4-én Bukarestet földrengés rázta meg. Házak százai omlottak össze, a romok alatt ezer és néhány száz vagy talán több ezer ember lelte halálát. A közölt adatok hitelessége kétséges volt, a találgatások bizonytalanok. De különösen a város központi részében szinte egymást érték az összedőlt házak romhalmazai. Emlékezetemben máig kísért az e célra kijelölt helyen kiterített, azonosításra váró tetemek hosszú sorának látványa. Végakkordként: a városi levéltár azóta lebontott épületében a törmelékek alól kimentett „javak” halmaza: ruhák, könyvek, háztartási tárgyak képtelen összevisszasága -mintha egy óriás markából potyogtak volna a földre, sérülten és rendeltetés nélkül, egy kisebb városra való emberiség családi létének maradékai. Felismertem és magamhoz vettem néhány, barátunk házából származó, összelapított, a halál téglaporától megjelölt könyvei.

Ennyi maradt abból, amit korábban úgy neveztek: Dankanits Ádám otthona. A Popa Rusu utcai hétemeletes ház a pusztító lökések hatására úgy dőlt össze, mint a kártyavár. Ádám és családja 1970-ben költözött oda, akárcsak a magunk házába mi, többiek is, A Hét szerkesztőségének alapító tagjai. Társunk halálával mintha adót hajtott volna be rajtunk az, akiről vagy amiről csupán annyit tudunk: kiszámíthatatlan. Felfele ívelő értelmiségi, történészi pálya tört derékba. Mellette lelte halálát azon az estén fia, a tízéves Dadi, valamint a tizenéves Kobak, Hervay Gizella és Szilágyi Domokos fia. Ádám holttestét a lépcsőház romjai között találták meg. Ölében fiával menekülni próbált. Abban a néhány másodpercben, amikor megnyílt a föld, az idő is megszakadt, és magába nyelte őket. Azóta is ott vannak, a dermedt időszilánkok közé zártan.

A város siratta elpusztult lakóit. Névteleneket és neveseket. Egy alig néhány száz méteres körzetben ugyanaz a perc végzett az irodalom és a művészetek több román kiválóságával. Toma Caragiu, a nagyszerű színész, Veronica Porumbacu költő, a magyar irodalom rajongója és fordítója, Alexandru Ivasiuc, a regény nagy formátumú művésze egyszerre lépte át a halhatatlanság küszöbét. Egy alig tizenhét éves fiatalemberről, aki ugyanabban

a Popa Rusu utcai házban lelte halálát, utólag kiderült, hogy zsenge kora ellenére Eminescu verseinek nagyszerű angol nyelvű fordítását hagyta hátra. Rendkívüli tehetség első lobbanását oltotta ki a sötét óra.

Éreztük a halál fullánkját. Olykor, bizakodóbb pillanataimban úgy gondolom, embertársaim némelyike épült is belőle. A tragédia végét nem jelzi taps. Az emberek felállnak, és szétszélednek. Talán már nem ugyanazok, mint annak előtte.