Január 1997
Magyarok, románok

Beke György

Csángók alapszerződése

Úgy mondják, hogy egyszerre megint nagyon közel kerültünk a törvénytevő történelemhez. Majdnem olyan közel, mint ezerszáz esztendővel ezelőtt, a Duna-Tisza közén, Gyümölcsény pusztáján, ahol Almosék vérszerződése után a hét magyar vezér újabb egyezséget kötött. Szeri nevet kapta ez a hely, mivel harmincnégy napon át ott ejtették szerét a nemzet dolgainak, foglalták egybe a szokástörvényeket, és osztották szét a honszerzők között az országot. Ott voltak ezen -őseik képében -a székelyek is, meg azok a magyarok, akiket most csángóknak nevezünk, és a Kárpátok külső karéja mentén élnek; a Mezőségről, a Székelyföldről települtek át eleik a Szeret partjára, vagy -Székely Zoltán dr. felfogása szerint -helyezték át oda, határvédelemre az első háromszéki magyar foglalókat.

Van-e olyan szakasza, mondata a magyar-román alapszerződésnek, amelybe a moldvai csángó-magyarok is "beleférnek"? Talán egy általános vonatkozás, alapelv, jog, amely minden romániai magyarral együtt rájuk is vonatkozik?

Nem is kell nagyon keresgélnem. A 15. cikk majdnem teljes, egészében róluk is szól, mikor a magyarság egészéről beszél, jelesen a romániai magyar nemzeti közösségről. Tizenkét alpontja van ennek a cikknek, tizenkét csángó sóhajtás. A Magas Szerződő Felek szerint a csángóknak is joguk van, egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival együtt, etnikai, kultUrális, nyelvi és vallási identitásuk szabad kifejezésére, megőrzésére, fejlesztésére. Létrehozhatnak saját oktatási, vallási intézményeket, egyesületeket, és ezek fenntartására köztámogatásért -vagyis állami, költségvetési segélyekért folyamodhatnak.

Joguk van anyanyelvük szabad használatára a magánéletben és a nyilvánosság előtt, szóban és írásban egyaránt. Sőt joguk van megszólalni anyanyelvükön a hatóságok, bíróságok előtt, újságjaik, rádió- és tévéadásaik lehetnek magyarul.

Bízom benne, hogy a józan önvédelem nevében valamennyi felnőtt magyar betéve tudja a 15. cikk minden mondatát, mégis ide idémék egy pontot, a 9. számút, éppen azért, mert ezt kimondottan a moldvai csángók számára is irhatták volna:

"A szerződő felek, az általános integráiós politikájuk megvalósitását célzó intézkedéseket nem érintve, tartózkodni fognak a kisebbséghez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációját célzó politikától vagy gyakorlattól, és védelmezni fogják ezen szemelyeket barmilyen cselekedettel szemben, ami az ilyen asszimilációra irányul. Tartózkodnak továbbá az olyan intézkedésektől, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott régiók lakosságának arányait megváltoztatva arra irányulnak, hogy korlátozzák e személyeknek az ezen cikk 1. bekezdésében felsorolt nemzetközi standardokból és normákból következő jogait és szabadságjogait."

Furfangos mondat, de egy jogi értelmező szótárral a kezükben a csángók is kiolvashatnák belőle. hogy itt tulajdonképpen az Európai Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményéről van szó, azt kellene betartani, persze nem nekik, hanem a fölöttük gyámkodó román hatóságoknak. De azért bizakodhatnak abban, hogy "Európa" rájuk is gondolt, először a történelem során.

Ha már a történelemmel hozakodtam elő, tegyem hozzá, hogy egyazon országkeretbe kerülésük az erdélyi magyarokkal, a csángók számára második alkalommal a történelemben, előnynek vagy legalábbis reménységnek tűnik. Első "történelmi alkalom" éppen Trianon lett volna, vagyis a párizsi békekötés egyetlen magyar haszna. Az első világháború győztes hatalmai békeparancsukkal Románia állami keretei közé foglalták a moldvai Csángóföldet, az erdélyi Székelyföldet, apartiumi Szilágyságot, Bihart és Szatmárt meg a Bánságot. -Trianon előtt csak külföldről, a történelmi Magyarországról nyúlhatott segitő kéz a csángók felé, és a román államhatalom, még előbb a moldvai vajdaság könnyen lefogta az ilyen kezeket.

Ezzel ellenkező példákat is találunk a históriában. Beke Pál jezsuita szerzetes -csak névrokonom, de ezt szivesen vállalom -1644-ben bement Moldvába, missziós útra, megfordult Bákóban, Cotnari-ban, Iaşi-ban, sőt eljutott az akkor Tatárországhoz tartozó legkeletibb magyar településre, Csöoorcsökre is. Egy év múlva ismét Moldvában találjuk, Bandinus bosnyák ferencest, érseket kiséri, aki első izben irta össze a mo dvai magyarokat, feltüntetve a csángó falvakban használatos egyházi nyelvet is. Beke Pál tolmácsként szerepelt Bandinus mellett, ami azt jelzi, hogy a csángók magyar beszédét forditani kellett a derék ferences atya számára. Beke névrokonom azonban nemcsak tolmácsoit, hanem Iaşi-ban gimnáziumot és kollégiumot alapitott, magyar nyelwel, s maga is magyarul prédikált. Bandinus ezt nem vette zokon tőle, ha nem is nagyon támogatta magyarmentő tevékenységében, ám az érsek halála (1650) után végképp megromlott Beke Pál viszonya a moldvai misszió vezetésével, és hatévi moldvai tartózkodása után el kellett hagynia a vajdaságot. Eletrajzirói megjegyzik, hogy a misszió vezetőivel folytatott vitái során a templomépitő vajda, román hazafi, Vasile Lupu (1634-1653), akit a görög bojárok ellen felkelt moldvai mozgalom emelt trónra, barátságos maradt, és támogatta Beke Pál csángómentő tevékenységét.

Ilyen példa is volt tehát a moldvai csángó történelembern, mikor a vajda -az államhatalom -nem a románositó olasz misszionáriusokkal, hanem a magyarságot védelmező magyar Beke Pállal tartott!

Jó fél évszázaddal később egy másik jelentős moldvai vajda, Dimitrie Cantemir (1673-1723) nevezetes könyvében, a Descriptio Moldaviaeben-személyes élményei alapján -feljegyezte, hogy a moldvai csángók ismerik a moldvai (román) nyelvet, de mindannyian megőrizték nemzeti nyelvüket, a magyart. Írta pedig ezt a művet a tudós román vajda a berlini Tudományos Akadémia felkérésére, amelynek tagja volt, és, íme, egyáltalán nem akarta eltitkolni a világ előtt országa magyar lakóit és nyelvüket.      

Moldva csángó-magyarjainak nyelvét és nemzetiségét a mohácsi vészig a magyar királyság védelmezte, aztán a csíksomlyói ferences barátok "jártak át a Kárpátokon, lelki erősítést és nyelvi önbizalmat vittek az "elárvult" népnek. Nyilván "külső" támogatást nyújtott az 1861-ben szerveződött Szent László Társaság, amely a somlyói ferencesek kényszerűen abbahagyott munkáját folytatta. Célja volt, hogy Moldva és Bukovina magyarjait -akkor még az öt bukovinai faluban éltek a mostani dunántúli székelyek elődei -"vallásos életükben, anyanyelvük megtartásában istápolja, magyar papok küldésével, könyvekkel, folyóiratokkal, vallási és szociális intézmények megszervezésével őket a katolicizmusnak és a magyarságnak megtartsa" .

Nyilvánvaló, hogy a román nacionalizmus mind nagyobb gyanakvással figyelte és gyanúsítgatásokkal kísérte a "külső" beavatkozást a moldvai csángók ügyébe. És noha e század elején a csángók fele még magyarul beszélt, L. Colescu úr, a román statisztikai hivatal elnöke 1905-ben "megelőlegezte" a nacionalista ábrándot: "A román királyságban, szerencsénkre, nincs nemzetiségi kérdés."

            Hányszor mondták ezt azóta is demokrata és kevésbé demokrata román politikusok, Trianon után is, immár egész Erdély birtokában!

            Nyilvánvaló lett volna, hogy Trianon után megváltozik a moldvai csángók -helyzete, ugyanolyan jogokat kapnak az államtól, mint az erdélyi magyarok, németek, zsidók és más nemezetiségűek. De őket ebből a rendezésből Bukarest szándékosan "kifelejtette". Így állt elő az a helyzet, hogy Románia kénytelen volt elismerni, megtűrni az erdélyi magyarság anyanyelvű iskoláit és intézményeit, noha az erdélyi magyarok az első világháborúban fegyveresen harcoltak a román királyi hadsereg ellen, míg a moldvai csángóknak nem járt ki ez a jog, noha román egyenruhában voltak jelen a frontokon, és harcoltak a magyar meg német csapatokkal szemben. Egyébként a moldvai csángók 1877 -ben is tömegesen vettek részt Románia függetlenségi háborújában a török birodalom ellen, de a győztes román állam nem tartotta szükségesnek bármilyen módon ezt meghálálni nekik.

Találunk példát arra, hogy Trianon nyomán Románia a békeszerződés előírásai szerint megváltoztatta belső törvényeit. Igy szerezhettek végre román állampolgárságot azok a zsidók, akik századok óta Moldvában és Havasalföldön éltek.

Trianont egy úgynevezett "kisebbségvédelmi szerződés" előzte meg, amelyet a Szövetséges és Társult Főhatalmak kötöttek Romániával párizsban 1919. december 9-én. Bukarest ugyan előbb nem akarta aláírni ezt a szerződést, Brătinanu miniszterelnök tiltakozásul lemondott, de Ferdinánd király mégiscsak kiküldte egyik tábornokát, és aláíratta vele.

E szerződés 4. cikke szerint: "Románia román állampolgároknak ismeri el jogérvényesen és mindennemű alakiság nélkül mindazokat az osztrák és magyar állampolgárságú személyeket, akik az Ausztriával és a Magyarországgal kötött békeszerződések által Romániához csatolt vagy esetleg a jövőben hozzácsatolandó területeken születtek, állandóan ott lakó szülőktől, még abban az esetben is, ha ők maguk a jelen szerződés életbelépésének idejében nem laknak is ott állandóan."

Erdély magyar és zsidó lakossága tehát még Trianon előtt megkapta a román állampolgárságot, míg az Ókirályság zsidó népessége "hazátlannak" számított a szülőföldjén. A román törvényhozás kénytelen volt megszüntetni ezt az anomáliát, és megadta a román állampolgárságot az ókirályságbeli zsidóságnak is.

Méltán remélte a magyarság, hogy az erdélyi kisebbségi magyar közösségben helye lesz -hivatalosan elismert formában -a moldvai csángóságnak is. Ezt a bizakodást rögzítette Mikecs László 1941-ben megjelent Csángók című nagy, összefoglaló munkája. De valójában mi követte Trianont a csángók életében? Egy olyan "láthatatlan" határt húztak meg a Keleti-Kárpátok gerincén, amelyhez fogható szigorú zár még 1918 előtt sem választotta el a Csángóföldet a Székelyföldtől. Román csendőrök, katonák állták útját a csángó keresztaljaknak, amelyek a somlyói búcsúra igyekeztek pünkösdkör vagy Kisboldogasszony napján, szeptemberben. Pedig 1918 előtt az országhatár sem tartóztatta fel őket. Sőt a moldvai vajdák egyenesen elősegítették csángó híveik zarándoklatát. Az egyik fejedelem hatalmas erdőséget ajándékozott a csobotfalvi plébániának, hogy ennek fejében az egyházközség biztosítson szállást búcsújáró csángó alattvalóinak. Ebből épült a hatalmas, kúriaszerű plébánia, ahová most is rendszeresen betérnek a moldvai zarándokok, Gergely István plébános úgy mondja, hogy valósággal "hazajönnek" ide.

Kitiltották a magyar folklórgyűjtőket Moldvából. Legendák születtek arról, hogy az egyik legavatottabb néprajzos, Domokos Pál Péter hogyan járt túl a román csendőrök eszén, és fáradt olajat árusítva kereste fel a csángó falvakat.

Nem látták szívesen a moldvai hatóságok a rokonlátni érkező gyimesi csángókat sem. Pedig a Szeret mentén is, a Gyimesekben is számon tartották a szétszakadt rokoni szálakat. A középioki Molnár Károly rendszeresen látogatta egyik atyafiát Lészpeden. Ambrus István-Károlyé cserekereskedelmet folytatott Lujzikalagor csángó faluval, annak is a bírójávai, Farczádi Jánossal: burgonyát vitt neki, kukoricát hozott tőle. Kápolnapatakon, az egyik gyimesvölgyi "patakvölgyben", vagyis településen Tankó János-Póra nagyapját emlegette nekem, akinek közeli rokona élt Lészpeden, az Aranyosbeszterce mentén. Az első világháborúig rendszeresen eljártak egymáshoz. Trianon után "kémekké" nyilvánították a havasi ösvényeken átkelő székelyeket, és nemegyszer a csendőrőrsök pincéiben kötöttek ki.

Még szigorúbbá vált a láthatatlan határ a Keleti-Kárpátokban a pártdiktatúra idején, mikor az ateizmus jegyében szerették volna távol tartani a vallásos csángó katolikusokat Csíksomlyó kegytemplomától, a Mária-búcsúktól. Katonaság zárta le a havasi átkelőket. Erre a csángók nem csoportosan, hanem kettesével, hármasával kísértették meg a kerülő ösvényeket, mégis elmentek a somlyói búcsúra. A templomi zászlókat ruhájuk alá rejtették, és csak Mária közelében bontották ki. Nemegyszer helikopterekkel keresték őket a havasokban.

Papjaik nélkül jöttek Somlyóra. A moldvai katolikus papok, szinte kivétel nélkül csángó szülők gyermekei, ádázabb ellenségei lettek a székelyeknek, Csíksomlyónak, mint a pártaktivisták. A búcsús csángóknak a zászlóikat ki kellett csempészniük a templomokból. Hazatérésük után nem volt ajánlatos mesélni arról, hogy merre jártak, miért hiányoztak pünkösdkor a falujukból.

Mindezek ellenére nem a falusi papoktól indult el a gyűlölködés, a nemzeti renegálás megkövetelése. Bukarest állami beavatkozása érhető tetten. Az olasz misszionáriusok hajdanán -a magyar ferencesek kiszorulása után –pusztán kényelmi szempontból románosították az egyházi szertartást és a prédikációt. A missziós területeken -Moldva annak számított -kötelező volt a nép nyelvén prédikálni. Az olasz "papocskák" számára -így nevezi őket a csángó népnyelv -nehéz volt a magyar nyelvet elsajátítani, annál könnyebb az újlatin románt. Azt jelentették hát központjuknak, hogy ők a nép nyelvén prédikálnak románul.

Akadtak a híveikhez és a magyar nyelvhez hűséges papok, nem is kevesen. A múlt század közepén Klézsén szolgált az a Petrás Ince János ferences szerzetes, aki a csángó folklór első gyűjtője volt, a magyar tudomány máig tisztelt, kiváló munkása. Igaz, hogy ebbeli -vagyis népköltészet-gyűjtő –tevékenységét titkolnia kellett püspöke előtt, feljegyzéseit Budapesten Rokonföldi álnéven tette közzé. Így is sejthették magyar meggyőződését. Káplánnál magasabb rangra soha nem emelkedett, és 1886-ban titokzatos körülmények között meggyilkolták. A tettes nem került elő soha.

A múlt század közepétől, mikor az erősödő román államnacionalizmus rátelepedett a moldvai katolikus egyházra is, csángóföldön a papi pályán csak az érvényesülhetett, aki elkötelezte magát a csángók elrománosításának. Ez az állami gyámkodás az egyház fölött tulajdonképpen már a múlt század elején bekövetkezett, a magyar eredetű bákói püspökség megszüntetésével. "Róma beleegyezett ebbe [...] s ettől kezdve nem tudhatott elég szorgalmatosan kedvében járni a román nacionalizmusnak, melynek érthetően a moldvai magyarság tőlünk és a magyar papoktól való elszigetelése és magához való asszimilálása volt a célja..." Az idézet Mikecs László Csángók című könyvének eredeti kéziratában található. A kötetben hiába keresnők; a korabeli magyar cenzúra emelte ki ezt a mondatot, 120 másikkal együtt, mivel úgy találta, hogy sérti a román állam "érzékenységét" .

Iaşi, a hajdani Jászvásár szemináriuma, állami ellenőrzés alatt, a csángó renegálás központja egy évszázada. Századunk ötvenes éveiben a bukaresti hatalom egyesítette a gyulafehérvári és iaşi-i papneveldét. Gazdasági megfontolásból és egyben a papképzés sorvasztása érdekében. A moldvai teológusok Gyulafehérvárra jöttek tanulni. Nem sokáig. A román nacionalizmus észlelte a veszélyt: a magyar többségű teológián a csángó papjelöltek könnyen "elmagyarosodhatnak" .A pártvezetőség és a kormány nevében az egyik legfőbb aktivista, Emil Bodnăraş intézkedett: a román teológusokat azonnal visszaköltöztették Iaşi-ba. Nem számított már a gazdaságosság vagy a papi képzés szűkítése! Fontosabb volt a csángók elrománosításának megszakítatlan folytonossága.

Ennek érdekében nyílt erőszakhoz vagy ravasz cselekhez folyamodtak. Csak egyetlen esetben lépett vissza, egy kurta lépéssel, a román nacionalizmus ezen az úton. A negyvenes évek végén Bukarest engedélyezte magyar elemi iskolák létesítését a moldvai csángó falvakban; ott, ahol még a magyar szó járta. Taktikai engedmény volt, néhány évre szólott. Nehéz elhárítanunk a gyanút, hogy jól kiszámított csapda volt az iskolák engedélyezése. Ezt a kedvezményt Márton Áron gyulafehérvári püspök megrágalmazására akarták felhasználni. Erre utal az a Csángóföldről szóló riportsorozat az egyik akkori napilapban, amely leleplezte a román lelkű papok tényleges üzelmeit a magyar nyelv és a magyar iskolák ellen. Majd a cikk szerzője hozzáfűzte: íme, ezek a papok Márton Áron szövetségesei, ezek mutatják meg a gyulafehérvári püspök igazi arculatát! Akkoriban az egész romániai magyar pártsajtóban nemtelen támadások sora folyt Áron püspök ellen, aki fel merte emelni szavát az újabb Trianon ellen, az erdélyi magyarság önrendelkezési jogáért. A cikkíró ne tudta volna, hogy Gyulafehérvár püspöke mindent elkövetett a csángók anyanyelvének védelmében, de egy másik egyházmegye, a iaşi-i belső ügyeibe, vezetésébe semmilyen joga nem volt beleszólni? Akik ezzel tisztában voltak, azok az ötvenes évek elején nem szólalhattak meg a nyilvánosság előtt. A sajtó így kívánta rásütni a magyarságért üldözött és börtönbe zárt Áron püspökre -a magyarellenesség, nemzetidegenség bélyegét!

Lényegében csel volt, a hiszékenység kihasználása az a beállítás, hogya csángók elrománosítása az egyház és a papok bűne, a román államhatalomnak ehhez semmi köze. Erdélyi katolikus főpapok Batthyány Ignác (1741-1798) óta újra meg újra védelmükbe vették a csángók szabad magyar nyelvhasználatát, kéreimeket küldve Rómába, ami így nem minősülhetett beavatkozásnak más egyházmegyék belső dolgaiba. Batthyány el sem foglalta gyulafehérvári püspöki székét, még Egerből, de már kinevezése birtokában érdeklődik, 1780 októberében, Zöld Péter Moldvában tevékenykedő székely paptól, hogy biztosítva van-e a csángó hívek lelki gondozása anyanyelvükön. Ugyanis XIV. Kelemen pápa 1774-es rendelete arra kötelezte az olasz minoritákat, hogy missziós területükön, Moldvában sajátítsák el a helyi lakosság nyelvét, és azon prédikáljanak. Zöld Péter szomorú válasza: "...a misszionárius atyák a mi nemzetek iránt oly túlbuzgó megvetéstől lángolnak, hogy semmiképpen sem képesek maguk között -főképp a magyart -megtűrni, ami miatt nekem ser lett volna szabad ott időznöm, ha XIII. Kelemen pápától felhatalmazáson nem lett volna. "

Erdély püspöke, a tudós könyvtáralapító, a nyelv ápolója nem hagyja annyiban. 1787-ben levelet ír a pápai trónon ülő VI. Piushoz: "... ne higgye Szentséged, hogy keveset számít, ha az összes misszionáriusok nem ismerik a magyar nyelvet, mert nemcsak néhány szétszórt és ide-oda vándorló magyarról van szó. Sok magyar család van, akik egész helységeket tartanak megszállva, és éppen úgy nem járatosak a románban, mint amilyen erősen ragaszkodnak hazai nyelvükhöz. Tűrje el Szentséged, hogy megszomorítsam azon szerencsétlenségek elbeszélésével, amelyet ők szenvednek el." Mi mással érvelhetne a püspök a pápának, mint azzal, hogy ebben a nyelvi, lelki nyomorban a katolikus magya hívek nem tudnak bűnbánatot tartani, nem tudnak gyónni a nyelvüket nem ismerő olasz papoknak. Ugy vallják meg a bűneiket, ahogya némák szokták: a misszionárius sorolja a bűnöket, a gyónok bólintanak vagy rázzák a fejüket. "Azol a magyarok ezen gyónási módtól annyira irtóznak, hogy sokan teljes húsz évet engednek eltelni gyónás nélkül."

Mai egyháztörténész, Márton József gyulafehérvári tanár megjegyzi erre "Sajnos a pápa 1788. jan. 2-i válaszlevelében korántsem látja olyan szomorúnal a helyzetet, mint az érzékeny lelkületű és tárgyilagos püspök." Moldva nyelvükben gyorsan fogyatkozó csángó-magyarjai pedig azóta is újra meg újré küldik könyörgéseiket Rómába, hogy a Vatikán szánja meg végre szegény anyanyelvüket.

            Legutóbb 1991-ben Budapesten, a Hősök terén adtak át ilyen esdeklést, írásban, nem is tudva arról, hogy kétszáz éve ismétlik ugyanazt az óhajt.

Mi a magyarázata annak, hogy VI. Pius óta egyetlen pápa sem nyitotta meg a fülét a csángók alázatos könyörgése előtt? Közöny? Ridegség? A csángók magyar nyelvének alábecsülése?

Rómában lehet megtalálni erre a feleletet. Egy 1933-as zarándokutazás leírásából értettem meg a Vatikán kényszerű logikáját. Dsida Jenő, a költő 1933 májusában egy majdnem háromszáz tagú zarándokcsoportot vezetett Rómába.

Magyar karaván Itálián keresztül címmel a nagyváradi Erdélyi Lapokban rögzítette élményeit. Ezek egyik legnagyobbika XI. Pius pápával történt találkozásuk. A hercegi teremben, a Sala ducaléban XI. Pius kezet fogott mindegyik erdélyi magyar zarándokkal. Érdeklődött, hogy miként áll Erdélyben az Actio Catholica ügye. Milyen a katolikus iskolák élete? Hát az iparos ifjúság lelki élete? Dr. Bánáss László pápai kamarás, a későbbi püspök, a zarándokok lelki vezetője pontosan beszámolt mindenről. Majd a pápa beszélt és áldást osztott. Az olasz pápa olasz szavait "előbb dr. Juga román nyelven, majd dr. Bánáss magyarul tolmácsolja".

Kicsoda ez a dr. Juga? Pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense. Kedves, előzékeny diplomata. Az állami protokollt követi. Ez előírja, hogy az Erdélyi Lapok zarándokai, kolozsvári és nagyváradi magyarok mind, akiknek nagy többsége egyáltalán nem tud románul, előbb a román állam nyelvén hallgassák végig Vatikán Allam fejének beszédét. XI. Pius ne tudná, hogy előtte térdelő hívei magyarok? Hiszen a magyar iskolák sorsáról érdeklődött tőlük. Jelezte ezzel, hogy szívén viseli a katolikus magyar ifjúság sorsát, tehát a magyar nyelv sorsát is, az iparos ifjúság jövőjét és az ugyancsak magyar közegben tevékenykedő Actio Catholica sikereit. De ugyanígy tudatában volt annak, hogy ő egy állam feje -maga írta alá az 1929-es laterani egyezményt, amely az egyházi állam státusát megszabta, tehát egy másik állam, Románia polgáraival előbb annak az államnak a hivatalos nyelvén kell érintkeznie. Csak utána szólalhat meg a hívek anyanyelve. Dsida Jenő útinaplójában van egy mozzanat, amely nem is annyira kedélyes mint annak tűnik, inkább drámaian érzékelteti Xl. Pius helyzetét:          "A Szentatya mosolyog. A testőrök vonulnak kifelé. A Szentatya is az ajtó felé közeledik. De még egyszer megáll, visszanéz, atyai jósággal mosolyog a zarándokok felé.

-Éljen! Éljen! -kiált vissza magyarul, és eltűnik az ajtó bíborfüggönye mögött."

Mintha a protokoll, az államfői kötöttségek "fogságából" -lévén maga is egyképpen fogoly -kitekintene egy pillanatra, gyermekes csínytevéssel a hetvenhat éves pápa.           

Hányszor nyomorította és nyomorítja meg hívek és egyházi hatóságok kapcsolatát az állami protokoll. Mons. dr. Juga, nyilván rég nem az 1933-as pápai prelátus, hanem egy másik "dr. Juga", nemcsak felülről lefe1é tolmácsol, közvetít, de alulról fölfelé is. Az ő személyén, szemléletén, felelősségén vagy elfogultságán át juthat el a Szentszékhez, az Állam fejéhez mondjuk a moldvai csángó-magyarok siralmas panasza és alázatos kérése, hogy engedtessék meg nekik anyanyelvükön szólni lstenhez és Istennek hozzájuk. Közelebb éreznék úgy magukhoz az egeket.

Ez a mindenkori "dr. Juga" -hiába van egyházi rangja -a román államot képviseli. Bukarestet nem lehet megkerülni. Ez pedig egyben Bukarest felelősségét, illetékességét jelenti.

            Bukarestben lehet megfordítani a csángó sors kerekét. Ha a román állam megadja a csángók számára az anyanyelv jogát, a Vatikánból is megérkezik éppen az államrezon alapján -az utasítás Bukarest érsekéhez, Iaşi püspökéhez.

Vajon nem emellett szólna a román államrezon is?

Groteszknek tűnhetik, amit most elmondok, pedig nagyon komolyan gondolom. Vagy két évtizeddel ezelőtt, a moldvai csángók földjén barangolva kísértett meg a gondolat: miként is cselekednék, ha én intézném a nemzetiségi ügyeket Romániában, mai Vasile Lupu vajdaként. Okos megfontoltsággal Moldvában tennék igazán látványos engedményeket a magyar kisebbségnek. Visszaállítanám az ötvenes évek végén elsorvasztott magyar iskolákat, mind egy szálig, mégújabbakat is létesítenék, mert nem minden csángó faluba jutott volt belőlük. Megszervezném a magyar tanítóképzést, lehetőleg Bákó városában ennek megvolt az előzménye az ötvenes években --, hogya moldvai csángó-magyarokat soraikból jött, sorsukat, hagyományaikat és érzékenységüket belülről ismerő értelmiségiek taníthassák. Közberljámék a Iaşi-i román katolikus püspökségen, hogy a moldvai papok is térjenek át végre a vatikáni zsinat törvényére, vezessék be az anyanyelvű misét, prédikációt és gyóntatást; elvégre Moldva az egyetlen hely a világon, ahol a római egyház nagy, üdvös reformját egyszerűen nem hajtották végre. Magyar nyelvű újságot, legalább hetilapot indítanék Bákóban, egy ideig román melléklettel, hogya nyelvüket veszített, de nemzetiségükhöz ragaszkodó csángókhoz is szólhasson. Sűrűn küldeném Moldvába a magyar népi egyqtteseket, színházakat.

Mindezek után elvinném Moldvába a külföldi sajtótudósítokat, hadd hozzák a világ közvéleményének tudomására: ezt tette a román állam a történelem során mindig elnyomott, félretaszított, nemzeti árvaságra kárhoztatott csángókkal! Többet tett, mint saját anyaországuk, amelyik -fáj leírnom" de igaz századokon át nem nagyon törődött a Kárpátokon túli magyarok sorsával. Csupán nemzeti felelősségüket felismerő ,áldozatos lelkű papok, írók, egy-két közéleti személyiség próbált segíteni a csángókon, a maga erejéből, egyéni buzgalmából. Boldog megszégyenülésünk lenne, ha a román állam mutatna példát nekünk saját felelősségünkre!

Mondom, ez a gondolat kísértett, és román politikusként csakugyan ezt tenném. Teljesen veszélytelen vállakozás lenne. Az a hatvanezer csángó, aki még magyarul beszél a családjában, aligha akarná "elszakítani" Moldvát Romániától. (Mert ez az ürügy és a félelem.) Katalán jogaik vagy finnországi svéd sorsuk fénye még az erdélyi árnyékokat is eltakarná a világ elől.

Románia semmit sem veszítene, csak nyerne.

            Ez lehetne olyan alapszerződés, amely kijavítaná a jelenlegi hibáit, pótolná mulasztásait, kielégítené a szerződő felek mindegyikét. Lelki alapszerzódéslenne, ezért nem lehetnének benne "lábjegyzetek", jogokat szűkítő jogászi alkudozások. Ilyen lelki alapszerződés csírájában létezik, ha a diplomácia magas világában ezt nem veszik is észre. Úgy tűnik, hogy a kisebbségek jobban megértik egymás gondjait, mint az érdekeiktőllekötött államférfiak. A magyarországi gazdasági megszorítások -magyar iskolák ezreivel együtt -elérték Elek község kicsiny román iskoláját is. A hatezres lélekszámú Békés megyei faluban csak nagy ráfizetéssel lehet működtetni az elenyésző számú románság iskoláját. A helyi önkormányzat rideg lelkű könyvelői áz iskola bezárását javasolták. Ekkor megszólalt Takács Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ügyvezető elnöke, arra kérve a magyar kormányt, hogy mentse meg Elek község román iskoláját, még akkor is, ha egy magyarországi román gyermek oktatása kétszer annyiba kerül, mint egy magyar gyermeké.

Igazi felelet erre az lehetne, ha a magyarországi román kisebbség képviselői Bukarestben emelnének szót a moldvai csángók anyanyelvű oktatása, anyanyelvű miséi érdekében. Ez a két népcsoport összehasonlítható egymással helyzetét, nyelvállapotát, kilátásait illetően. Ez lenne a nem erőszakolt, természetes párhuzam. Még akkor is, ha a csángók legalább négyszer-ötször annyian vannak, mint a magyarországi románok, de ez utóbbiak jogainak töredékeivel is elégedettek lennének.

Így működhetik igazán a népi diplomácia, köthet(ne) lelki alapszerződéseket.

            Itt most alighanem elnézést kell kérnem az erdélyi magyar olvasóktól, amiért sokkal súlyosabb kifogásaik, gondjaik előtt -önrendelkezés, autonómia, anyanyelvű oktatás, egyházi javak visszaszolgáltatása, amikről bizonyárg mások fognak írni -a moldvai csángók helyzete került a szemhatáromra. Allamok közötti alapszerződésben most szerepelnek először a történelem folyamán. Semmilyen "lábjegyzet" nem szakította ki őket a romániai magyar kisebbség közösségéből.

            Ilyképpen a csángó kérdés méltányos megoldása, százados nyelvi kirekesztettség megszüntetése: Románia számára szerződésileg vállalt kötelezettség, Magyarország számára e kötelezettség teljesítésének ellenőrzése szerződésileg biztosított jog.

A sokat vitatott, sok vonatkozásban joggal kifogásolt magyar-román alapszerződés a csángók sorsába -végre, az utolsó pillanatban -jótékony változást hozhatna. Rajtunk múlik.