Január 1997
Magyarok, románok

Fodor Sándor

Több mint kísérlet

 

 

Már 1995-ben és a tavaly, 1996-ban is fordítói tanfolyamot hirdetett meg a Soros Alapítvány, amelyen román szövegek magyarra, illetőleg magyarokat románra átültető ifjakat képeztek volna - azaz képeztek is a szakszövegek vagy szépirodalom tolmácsolásában valamelyes gyakorlattal rendelkező irányítók. A kurzus hat hónapig tartott mindkét esztendőben, mégpedig az "egy növendék - egy irányító", az angol nyelvű főiskolai' gyakorlatból ismert tutor rendszerrel. Az irányítókat (tutarokat) a Soros Alapítvány kérte fel, a növendékeket pedig próbamunkáik-fordításaik, majd pedig egy beszélgetés alapján válogatta a felkért irányítókból álló bizottság.

Nagy lévén a túljelentkezés, a válogatás meglehetősen igényes volt (hogy igazságtalant ne mondjak): ha gyenge jelölt nem került is a "felvettek" közé, számos jó - kimaradt. A jók közül a legjobbakat kiválasztani pedig nem könnyű, és százszázalékos biztonsággal válogatni csak elvben lehetséges, gyakorlatban aligha. Alulírottat is megkértek (miután közel ötven év alatt több mint tízezer oldalt fordítottam a klasszikus és kortárs román prózából és drámairodalomból), vállalnám el az egyik műfordító-jelölt irányítását. Örömmel vállalkoztam rá.

Módszer, munkaütem tekintetében az Alapítvány mindent az irányítókra és tanítványaikra bízott, beérve annyival, hogy a hat hónap letelte után a növendék beszámolót írjon munkájáról, és néhány oldalas fordítást is mellékeljen hozzá - amit irányítója nem ellenőrzött. Ugyanígy munkabeszámolót, illetőleg javaslatot kértek az irányítóktól is.

Az első tanfolyam 1995 második felében kezdődött és fejeződött be, 1996 decemberében ér véget a második is. Ezen a kurzuson, a túljelentkezésre való tekintettel, egyes irányítók két növendéket is vállaltak, illetve egy új tanítvány mellett folytatni kívánták a régivel elkezdett munkát, hiszen hat hónap nem elégséges ahhoz, hogy kellő műfordítói tapasztalatot-ismereteket nyújtson a jelöltnek. Közéjük tartozom jómagam is.

Természetesen kezdettől csak arra vállalkoztam, hogy románról magyarra fordítani kívánó fiatallal foglalkozzam. A tanítvány kijelölését rábíztam az Alapítványra. Szerencsémre mind a múlt évi, mind. pedig idei ciklusban "rám osztott" Baba Hegyi Ágnes, majd vele együtt Rácz Csilla igen törekvőnek, szorgalmasnak és nem utolsósorban tehetségesnek is bizonyult a munka során. Baba Hegyi Ágnest például önként vállaltam a második ciklusra is, a kezdő Rácz Csillával párhuzamosan. Mindkettővel azonos módszer szerint foglalkozom. Egyfelől (és ebben semmi újszerűség, kísérlet jelleg nincs) Baba Hegyi Ágnes hétről hétre Caragiale-szövegeket, többségükben magyarra még nem fordított kis publicisztikai írásokat fordít - együtt átnézzük, az eredetivel összevetve mind a szöveghűség szempontjából, mind pedig stiláris értelemben együtt kijavítjuk, alaposan átbeszélünk minden mondatot. Rácz Csillának előbb Petru Dumitriu Családi krónika című művéből jelöltem ki részleteket, egy idő után azonban rájöttem, hogy a szöveg nem igénytelen ugyan, de eléggé egyhangú, ezért áttértünk G. Topârceanu befejezetlen remekművének a Szent Sisoe csodatételeinek, az átültetésére. Ez a szöveg sokkal színesebbnek és a műfordítót is igényesebb munkára serkentőnek bizonyult.

Ez lett volna a munkánk alapja. Mondatról mondatra elemezve az eredeti szöveget, gyakorolni a műfordítást, felhívta a figyelmet az esetleges fordítói buktatókra, megoldási lehetőségekre.

Már a Baba Ágnessel való foglalkozás kezdetén rájöttem azonban, hogy ez az igen fontos, de lassan rutinszerűvé és egyhangúvá váló munka kevés .Meg aztán: a jelölt igen ügyesen fordított, mindenekelőtt tökéletesen értette a román szöveget, és azt vissza is tudta adni, de (ne feledjük: Caragialéról van szó!) nem mindig eléggé árnyaltan. Tudnivaló, hogy mindenkinek természetesen az értelmiségieknek is - sokkal nagyobb a passzív szókincse, mint az aktív: összehasonlíthatatlanul több szót ismernek, mint" amennyit szóban vagy írásban használnak. Úgy vélem, mind első, mind pedig második fiatal műfordítóm esetében is (de azt hiszem, ez mindenkire érvényes lehet) jó volna a tudat mélyén szunnyadó szókincset aktivizálni, hogy műfordítókként is mennél árnyaltabban fejezhessék ki magukat. Baba Ágnesnek már a harmadik-negyedik találkozásunkkor elkezdtem mondatokat fogalmazni, kérve, hogy ezeket az általam magyarul fogalmazott mondatokat "ültesse át" - magyarra; vagyis adja vissza értelmüket pontosan, de más szavakkal-kifejezésekkel. Hamar rájöttem azonban, hogy didakticista gügyögésem helyett okosabb lenne nemes szöveggel dolgozni. Rábíztam hát növendékei m re, hogy kedvenc írójuk valamelyik szövegét "fordítsuk le": magyarról-magyarra. Baba Hegyi Ágnes Bálint Tibor Égi és földi kovártély című novelláskötetét választotta. A következő évben Rácz Csilla Kós Károly-szöveget kért. Vele a Kalotaszeg című kötetből "fordítottunk ". Milyen ez - a gyakorlatban? Olyan szövegekről lévén szó, amelyeknek nincs -nem is lehet igényük a publicitásra, kizárólag "csuklógyakorlat" célját, a fiatal fordító aktív szókincsének a gazdagítását szolgálják. Csupán szemléltetésül egy mondatot idézek Baba Hegyi Ágnes "fordításából", azaz Bálint Tibor Kertes családi lak című novellájának az átültetéséből: Bálint Tibor: ,,- Emlékszel? - kérdezte a férfi. -Fölforgattam minden tenyérnyi talajt, átrostáltam, kiszedtem belőle a követ, szemetet, a burján ezerágú gyökereit, kubikoltam késő estig: földet hordtam a várfal tövéből, galambtrágyát a tornyokból... "

Baba Hegyi Ágnes, segítségemmel készített fordítása: "Jut eszedbe? ¬fordult hozzá a férje. - Fölástam minden talpalatnyi földet, átszitáltam, kiszűrtem belőle a kavicsot, gizgazt, a gyom szerteágazó töret, sötétig túrtam a földet, termőtalajt cipeltem az erődítmény árkából, guanót a templom padlásáról... "

Ez a gyakorlat nemcsak foglakozásainkba vitt új színt (mindkét növendékemnek nagyon tetszik), se ők, se én nem unatkoztunk mellette. ürömmel ajánlanám ezt a fajta "észtornát" mindenkinek, aki szókincsét fejleszteni-gazdagítani kívánja anyanyelvén vagy - miért ne? - akár más nyelven is, román szöveget fordítva például- románra.

A mindenképpen hasznosnak ígérkező Soros-kezdeményezésnek azonban nem kellene megállnia félúton, ott, hogy egy-egy műfordító-jelölt hat vagy kétszer hat hónapig tanulja-gyakorolja-próbálja a "mesterséget". Azt hiszem, jó lenne, ha a fiatalok és irányítóik javaslatára anyagilag támogatná egy-egy fordítás kötet megjelenését is, mégpedig az ő tolmácsolásukban (az irányítók legfennebb a szövegellenőrzésre vállalkoznának). A magam részéről már az első hat hónap végén javasoltam egy Caragiale karcolataiból, pamfletjeiből (főként a magyarul még meg nem jelentekből) összeállítandó könyvecskét, Baba Hegyi Ágnes tolmácsolásában. Ez természetesen más szerző fordításának a tekintetében Rácz Csillára, sőt kiváló kartársaim minden tanítványára is vonatkoznék. Ugyanakkor éppen a Soros Alapítvány nemes célkitűzései szellemében - javasoltam Móricz Zsigmond Barbárok és Mihail Sadoveanu A balta című regényének egy kötetben való kiadását románul (ebben természetesen a Barbárok fordításban szerepelne), illetőleg magyarul, ahol a Sadoveanu-regényt ültetnők át (újra) magyarra. Csodálatos, amint a juhaiért meggyilkolt pásztor balladáját mindkét szerző saját népe lelkivilágát tükrözve, szinte azonos cselekménysorral, mégis oly különböző módon írja meg. A csodálatos líraiságú A baltával szemben ott a Barbárok szikár, kegyetlen dramatizmusa- és mindkettőben közös a két nép feltétlen igazságszeretete, igazságra való szomjazása. Érdekes, hogy mindkét műben a meggyilkolt juhász felesége jár a dolog végére, az asszonyi kitartás, a konok hűség jelképéül. Ha van az irodalomnak (a fordításoknak) egymás jobb megismerését, ezáltal megértését szolgáló funkciója, úgy hiszem, hogy a fenti két mű közös kötetben valókiadása a két nyelven igen jó szolgálatot tehetne ebben a vonatkozásban.

Javaslataimra azonban mindmáig nem érkezett reagálás.

            A Soros Alapítvány kezdeményezése tehát, amelynek sikeressé tételéhez kezdő műfordítók tehetségükkel és szorgalmukkal, irányítóik pedig fordítói tapasztalatukkal, adott esetben egyéni módszereikkel járulnak hozzá, önmagában is dicséretre méltó. Igen jó volna azonban, ha az Alapítvány nem horgonyozna le az út felénél, ha rajta tartaná a szemét "növendékei" professzionális fejlődésén, időnként lehetőséget biztosítva nekik a kurzuson tapasztaltak és tanultak, szorgalmuk és tehetségük gyümölcsöztetésére. Mert így a hathónapos fordító-műfordítóképzés mindössze kísérlet. Felelősségteljes, hasznos kísérlet, de nem több. Mihelyt azonban valamelyes lehetőség is nyílna a fiatalok számára, hogy képességeiket-tudásukat-tehetségüket gyümölcsöztessék, mindjárt sokkal több lehetne egy mégoly jó kísérletnél is.