Január 1997
Magyarok, románok

Egyed Ákos

Erdély magyarsága az önkényuralom korában (1849-1867)

 

  1. A katonai diktatúra bevezetése. A hatalom bosszúja

 

Miután a császári haderő 1849 augusztusában birtokba vette Erdélyt, szigorú katonai diktatúrát vezetett be. A diktatúra éle a magyarság ellen irányult. I. Ferenc József császár Erdély teljhatalmú kormányz6jává Ludwig Wohlgemouth altábornagyot nevezte ki. Ő és utódai: Carl Schwarzenberg herceg és Friedrich Lichtenstein tábornok Bécsből kapott utasítások alapján vezették Erdélyt. A Habsburg Birodalom kormányzata Alexander Bach belügyminiszter kezében összpontosult; nevével a korszakot szokta a történelem jelölni. A mindenhat6 miniszter célja a Monarchia különböző országainak egységesítése volt a nemzeti sajátosságok, hagyományos igazgatási rendszerek megszüntetése által.

Magyarország igazgatására Haynau katonai főparancsnok kapott teljhatalmat, s ő kíméletlen végrehajtója volt az osztrák tisztikar bosszúállásának. Rémuralmának legszomorúbb emléke az aradi 13 honvédtábornok kivégeztetése 1849. okt6ber 6-án. Bit6fán vagy golyó által halt meg Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Knézich Károly, Kiss Ernő, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Török Ignác és Vécsey Károly. Ezt megelőzően, október 6-án Pesten kivégezték Batthyány Lajost, a felel6s magyar kormány miniszterelnökét.

A katonai diktatúra Erdélyben is tömegesen szedte áldozatait, a sebtiben felállított haditörvényszékek egyre-másra hoztak tömeges halálos ítéleket. Október 18-án Heydte százados Szamosfalva határában kivégeztette Sándor László őrnagyot és Tamás Lajos alezredest, Csíkszék önvédelmi harcának kezdeményezőit, Bem katonai munkatársait. 1849 őszén és a következő években 72 honvédtiszt és 25 polgári személy ellen hoztak halálos ítéletet, amit hosszú idejű börtönre változtattak a felettes hatóságok. Összesen körülbelül 170 személyt vetettek súlyos fogságra, s a hetekre-hónapokra bezártak száma a fentinek sokszorosára rúgott. A legtöbb elítélt a katonatisztek közül került ki. Kevés kivétellel börtönbüntetést és rangvesztést szenvedtek a székely határőrezredek tisztjei. A forradalomban és szabadságharcban valamilyen vezető szerepet vállalt politikusokat, tisztségviselőket mind példás büntetésekkel sújtották, ha sikerült őket elfogni.

A katonai diktatúra nem riadt vissza a kollektív büntetések alkalmazását61 sem. Nagy összegű hadisarcot kellett fizetniük a magyar városoknak, Háromszéknek, számos magyar iskolának, még a szétdúlt enyedi kollégiumot sem kímélték a sarcoltatástól. Mindezt olyan körülmények közt, amikor a ma bankjegyeket, a Kossuth-bankókat megsemmisítették, nyilvánosan elégetté, általános elszegényedést okozva ezáltal.

Erdélyt és Magyarországot különálló tartományként igazgatták; az 1848¬létrehozott uniót megszüntették. Az összmonarchiai eszme megvalósítását szolgál' az új közigazgatási beosztás: a megyék és székek helyett Erdélyt hat kerületre

Nagyszeben, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Székelyudvarhely, Retteg és Fogaras – osztották fel. Ezek élére osztrák katonatiszteket neveztek ki. A kerületek szám' később tízre növelték. A közigazgatási átszervezés5 Magyarország területét: kímélte. 1849 novemberében Dél-Magyarországon "Szerbvajdaság és Temesi Bánság" elnevezéssel külön közigazgatási egységet hoztak létre Temesvár székhellyel. Arad, Bihar, Máramaros továbbra is Magyarország kötelékében maradt Szilágyságot Erdélyhez csatolták. A városi önkormányzatokat megszüntették vezetésük osztrák katonatisztek kezébe került.

A változtatások és a diktatúra elsősorban a magyarokat sújtotta, de erőse korlátozta a szász önigazgatást is. A románok sem kapták meg azokat a jogokat amelyeket a birodalom vezetőitől reméltek. A csalódás és a többszöri megaláztatás nem kis mértékben járult hozzá Avram Iancu tragédiájához: elborul elmével bolyongott az Érchegységben halála napjáig. Mégsem mondhat; helytállónak az a sokszor idézett egykori kifejezés, hogy a nemzetiségek ugyan kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. Mialatt ugyanis a magyarok hatalmas hadisarcot fizettek, a szászok nagy összegű segélyt kaptak Bécsből, a románokat pedig abban segítette az osztrák abszolutista hatalom, hogy folyamatosan tért nyerjenek Erdély közigazgatásában.

 

 

  1. A magyarság magatartása. Az ellenállás formái

 

Az 1848-49. év küzdelmeiben vezető szerepet játszó erdélyi magyaroknak nem kis része menekülni kényszerült, többen közülük a Kossuth-emigrációhoz csatlakoztak. Néhányukat távollétükben -Bethlen Gergelyt, Czetz Jánost; Kemény Farkast, Gál Sándort, Teleki Sándort - halálra ítélte az ellenforradalom haditörvényszéke. Az a nemzedék, amelynek mind Magyarországon, mind Erdélyben a társadalom és gazdaság, a politika és a szellemi élet korszerű átalakítását a reformokon és 1848 tavaszának szellemében vezetnie kellett volna, részben elpusztult bitófa és puskagolyó vagy börtönök által, részben szétszóródott a nagyvilágban. Utóbbi kategóriából sokan Garibaldi oldalán, mások Törökországban vagy Latin-Amerikában katonai szolgálatot vállaltak, s nem kevesen Európa polgári világát építették. Az otthonmaradottak közül sokan évekig bujdosni kényszerültek. A földbirtoktulajdonosok, ha már "igazolták magukat" a megfelelő bizottságok előtt, vidékre vonultak vissza, ahol a tönkrement gazdaságot igyekeztek rendbe tenni. Nehezebb volt a tisztviselői réteg helyzete, mert a diktatúra szolgálatában hivatalt nem akart vállalni, a többség állás és kereset nélkül maradt.

Röviden szólva az erdélyi magyarság többsége ugyanazt tette, amit a; magyarországi: az ellenállás formáinak alkalmazásával próbálta gyengíteni az abszolutista rendszert. Az ellenállás formái közé tartozott az adófizetés megtagadása, a rendeletek kijátszása, a hivatalviselés elutasítása, menekülés a hadiszolgálat elől. A passzív ellenállás hívei mélyen megvetették az árulókat, "muszkavezetőket", a politika kiszolgálóit, főként Jósika Samu bárót, a volt: kancellárt, Groisz Gusztáv volt kolozsvári főbírót és másokat, akik a magyarság árán "új földesurakká" váltak. A legbátrabbak azonban az, aktív Habsburg-ellenes küzdelem folytatása mellett döntöttek. A magyar közvélemény rendületlenül bízott a szabadságharc újrakezdésének a lehetőségében, az emigráció, főleg Kossuth politikájára figyelve. Szállóigévé vált mondás volt: "Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! "

A magyar emigráció elgondolásaival állt összefüggésben a Makk-Gáll-féle összeesküvés. Makk József volt honvédezredesnek sikerült megnyernie Kossuth beleegyezését, hogy Magyarországon és Erdélyben - e módszer időszerűtlensége ellenére -, titkos szervezetet létesítsen az új forradalom előkészítése érdekében. Az "Évszaki rendszer" nevet viselő szerveződés élén Erdélyben Török János marosvásárhelyi tanár, Gálffy János udvarhelyszéki birtokos, valamint Horváth Károly háromszéki nemes állt. A kellő óvatosságot nélkülöző mozgalmat azonban az osztrák rendőrség felfedezte, s szálait rövidesen felgöngyölítette. A Nagy József bukaresti megbízottnál tartott házkutatás alkalmával megtalálták az összeesküvésben részt vevők névsorát, s ennek alapján 1852. január 24-én nagy részüket letartóztatták, köztük nőket is. Az elfogottakat Nagyszebenbe hurcolták, s legtöbbjüket börtönbüntetéssel sújtották. A vezetők közül hét személyt halálra ítéltek: Török Jánost, Horváth Károlyt, Gálffy Mihályt 1854. március 10-én Marosvásárhelyt, Váradi Józsefet és Bartalis Istvánt Sepsiszentgyörgyön felakasztották. Borbáth László halálos ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták. A kegyetlen lesújtás nemcsak a szabadságharc vértanúinak számát növelte, hanem az ellenállás szellemét is erősítette.

 

 

3. A kiútkeresők. Mikó Imre és köre

 

A fentiektől eltérő cselekvési módot választott egy f5leg tanárokból, közírókból álló kolozsvári értelmiségi kör. Ennek tagjai a hasznos cselekvés érdekében az önszerveződés útjára léptek, s Berde Áron unitárius kollégiumi tanár szerkesztésében sikerült megalapítaniuk Kolozsvárt a Heti lap című gazdasági közlönyt. Mikó Imre, akit a jeles költő Tompa Mihály után okkal neveztek Erdély Széchenyijének, szorosan együttműködött a kolozsvári értelmiségi körrel, sőt rövidesen a kör vezetője lett. A kolozsvári értelmiségiek már 1852-ben, tehát még a "kemény diktatúra" idején felvetették az erdélyi magyarság nagy sorskérdéseit, mindenekelőtt a menekülés és a helyben maradás kérdését. Szemben azzal a nem kevesek által vallott nézettel, hogy a magyarságnak az 1849-es nagy függetlenségi kísérlet elbukása miatt Erdélyben nincs jövője, Mikáék a maradásra bátorítottak mindenkit, és azt kezdték elemezni, hogy itthon "az élet lehető kényelmeit" hogyan lehetne megteremteni. Dózsa Dániel a kor egyik legjelentősebb közírója szerint fontos a honnmaradás lelki tényezőinek kialakítása is, ezért "senki ne mérje magát külföldi rendsorsaival össze, de éljen saját körülményeinek fokozata szerint". Mikó Imre ezt azzal toldotta meg, hogy a "hazán kívüli lakás" csak abban az esetben indokolt, ha valakit a haza elhagyására kényszerítenek, vagy foglalkozása, állása teszi azt szükségessé. Azok, akik gyávaságból, veszélytől, valamilyen külön érdekből megfutnak, vétenek a szülőföld ellen.

Szorosan kapcsolódott az Erdélyben maradás kérdéséhez a nemzetiség megőrzésének a lehetősége. A veszélyt egyrészt a szórványmagyarság pusztulása jelentette, amelyre a Hetilap, majd az 1856-ban kiadott Kolozsvári Közlöny erőteljesen felhívta a magyarság vezetőinek a figyelmét. Számos olyan magyar egyházi gyülekezetet soroltak fel, ahol a hívek már nem tudtak magyarul, vagy az 1848-as őszi polgárháborúban elpusztultak. A Kolozsvári Közlöny 1857. augusztus 27-i számában írta a széki tudósító: "Egyházvidékünkön sok elpusztult magyar egyház létezik: vagy egészen eloláhosodva, vagy maroknyi számra olvadva, hogy önfenntartási léterők hiányán vallásukat, nyelvüket naponként feledve, amazok sorsára jutni közel állnak." Az idők folyamán, egyik beszámoló szerint, mintegy 200 református egyház pusztult el az erdélyi Mezőségen.

A veszély másik forrása a magyarellenes állampolitika volt. Mikó Imre a fentiek tudatában fejtette ki elméleti és gyakorlati munkásságát. Kitartott a Monarchia egysége mellett, de nem mondott Ie a magyarság által is jogosnak tartott nemzeti törekvésekről. Eszméit szóban és írásban terjesztette már az 1850-es években, majd az Irányeszmék (1861) című tanulmányában összefüggő rendszerben is kifejtette nézeteit. Olyan programot tudott adni az erdélyi magyarságnak, amely elősegítette önszerveződését, magára találását, anélkül hogy kiváltotta volna, legalábbis az 1860-as évekig, a román és szász vezetők ellenlépéseit. Mivel a németesítés az egész 1849-1867-es időszakban a győztes Habsburg-hatalom állampolitikája volt, Mikó Imre az anyanyelv védelmét tekintette a magyarság legfontosabb feladatának. Jelszava volt: az anyanyelv alku tárgya nem lehet. Az anyanyelv védelmét és fejlesztését az irodalom művelése és fejlesztése, az anyanyelvű iskolai hálózat újraindítása és bővítése, a színházi élet által vélte elérhetőnek. A nemzeti tudat egyik fő forrásának a történeti múlt feltárását s a magyar hagyományok, a történelmi alapok megőrzését tartotta. Mikó jól ismerte a magyarság elesett állapotát, érthető, hogy munkássága nem rekedt meg az elméleteknél, hanem fokozatosan, de szívósan törekedett az ellenséges állampolitika ellenére, gyakorlati téren is segíteni a magyar társadalom magáratalálását. Intézményteremtő tevékenységét azzal is hitelesítette, hogy saját jövedelméből jelentős összegekkel támogatta azokat.

Az 1848-49-ben bekövetkezett nagy átalakulás s gróf Mikó Imre fellépése kapcsán élénk eszmecsere bontakozott ki Erdélyben arról, hogy melyik társadalmi réteg lehet a magyarság vezetője, melyik osztály tudja vállalni az ezzel járó feladatokat.

Mivel 1848 megszüntette a polgárosodás jogi korlátait, s eltörölte a rendiséget, s mert az élet a polgári világ kialakulását tűzte napirendre, a nyugat-európai példa szerint a vezető szerepre a polgárságnak kellett volna vállalkoznia. Csakhogy amint a Kolozsvári Közlönyben Dózsa Dániel, Mikó körének egyik kiváló közírója kifejtette: "Nem bírunk polgári renddel [...] tehát nálunk nem történhetett az, hogy a született arisztokrácia a pénzarisztokráciával kicserélhette volna magát." Valóban, Erdélyben a modem magyar polgári réteg ekkor még csak kialakulóban volt. A régi, öröklött városi polgárságot sem anyagi lehetősége, sem képzettsége nem tette alkalmassá arra, hogy önálló erőként lépjen fel; erre egyébként sem törekedett. De; magyarságát őrizte, s a városi társadalomban még mindig befolyásos réteg volt. Az eszmecsere végkövetkeztetése tehát az, hogy a nemességnek, főképp a nagybirtokos arisztokráciának kell vállalnia a polgárosodás folyamatában is az élen járó szerepet.

Megfelelt-e az erdélyi magyarság akkori helyzetének a fenti álláspont? Bizonyosan igen, mert az erdélyi közép- és nagybirtokos réteg nagy része azonosulni tudott a magyarság nemzeti törekvéseivel, s minden vagyoni és "Személyi pusztulása ellenére lehetősége is több volt arra, mint bármely más társadalmi rétegnek, hogy a magyarságnak az élére álljon. A nemességből kiemelkedő politikusok mellé felsorakozott Erdély magyar értelmisége is. Ez a csoportosulás elfogadta Mikó Imrét és programját.

A Mikó-féle program egyik legtekintélyesebb népszerűsítője a politikusként és történészként is kiemelkedő Jakab Elek volt. Ö már 1854-ben drámai hangú írásban kérdezte: "Mink maradt meg a vészteljes napokból?" Válasza egyszerű: ,,Egyedül földbirtokunk egy része [...] nincs egyéb teendőnk, mint birtokainkra: a nagy hajótörés e deszkaszálaira, az összeomlott szentegyház e drága romjaira építkezni kezdenünk." Amint helytállóan látta: a családi gazdaságok még romos állapotukban is képesek egy ideig eltartani a társadalom nagy részét. És valóban, a falusi földművelő családok fogtak hozzá habozás és idővesztés nélkül a gazdálkodáshoz, igaz, annak hagyományos rendje szerint. Mikóék azonban nem álltak meg itt, hanem az "okszerű gazdászat" elveit és módjait kezdték terjeszteni.

Mindennek intézményes kerete az 1854-ben újjáalakult Erdélyi Gazdasági Egyesület volt, amelynek elnökévé Mikót választották meg. Szakosztályaiban a gazdasági és társadalmi életben egyaránt neves egyéniségek tevékenykedtek: Teleki Domokos, Kelemen Benjamin, mindkettő híres gazda, a pomológusként is neves kolozsvári tanár Nagy Ferenc, a mezőgazdasági gépgyártó Rajka Péter. Kiállítások szervezésével, tanácskozásaival ez az egyesület a gazdasági tevékenységet segítette, élénkülést vitt Erdély társadalmi életébe. Ugyanakkor összekötő kapocs volt a különböző etnikumok között, mert rendezvényeitől egyes szász és román gazdák sem zárkóztak el.

A polgárosodás s a jövő programjának kidolgozásában bizonyos mértékig eltérő álláspontot képviselt Kővári László, az abszolutizmus korának legtevékenyebb közírója és történetírója. Az ő elképzelésében nagyobb szerepet kapott az iparosítás programja, s ezzel kapcsolatban a magyar múlt kritikája is erőteljesebb volt. Ö már 1854-ben azt írta: mivel "az iparűzést lenézte a magyar, [...] lett belőlünk egy pap, prókátor s táblabíró nemzet." A társadalom vezetésében nagyobb szerepet szánt a középosztálynak, mint a politikusok többsége; szerinte a középrendet a polgárság, az értelmiség, valamint a középbirtokosok alkotják. Kővári a politikai passzivitást az 1860-as években bírálta, mert a magyarok passzivitása elősegíti azt, hogy a szászok és a románok Erdély ügyeinek intézésében vezető szerepre tegyenek szert. Nézeteivel többen egyet értettek, de hangsúlyozták: a középosztály nem az arisztokrácia ellensúlyozására kell, hanem a hathatósabb közös cselekvés érdekében. "Sehol a világon az arisztokráciának annyira érdekében nem áll, hogy a néptől magát külön ne szakassza, mint Erdélyben. S viszont botorabb politikust sem képzelek, mint aki azért akar középrendet érvényre juttatni, hogy az arisztokráciát háttérbe nyomja. Mi oly kevesen és annyira megrongáltak vagyunk! Nálunk minden szakadás, minden elkülönözöttség megannyi halálvágás a nemzet életére!" -írta a költőként és politikusként kiemelkedő Medgyes Lajos. Jóval kevesebb volt azok száma, akik tagadták a főnemesség jogát arra, hogy 1848 után is vezető szerepre törekedjen, mert szerintük a korábbi időkben "a föld népétől annyira elidegenedett, hogy sok helyen még a nyelvét sem érté". E felfogás sem nélkülözött minden reális alapot, de kétségkívül az arisztokráciának csak kisebbik részére volt érvényes. A magyar társadalom nagy többsége - amint mondottuk - elfogadta a gróf Mikó Imre nevével fémjelzett vezetést. Ezért lehetett Mikó sikeres politikus. Hatását növelte magyarországi befolyása s erős kapcsolata a szellemi és politikai élet vezető egyéniségeivel.

Kővári gyakorlati téren ipariskolák létesítését szorgalmazta, már 1853-ban vezércikket írt Hitelbank kellene címmel. Kapitalizálódást sürgető programjának eredményeként alakult meg 1858-ban a Kolozsvári Kisegítő Takarékpénztár-Egylet, amely folyamatosan hitelbankká növekedett, s jelentős szerepet játszott Kolozsvár gazdasági életében.

 

 

  1. Önszervező társadalom. A társadalmi élet élénkülése

 

Bár sokféle nyomás nehezedett rá, az erdélyi magyarság meglepően rövid idő alatt kezdett kiemelkedni a szabadságharc elbukása és a katonai diktatúra okozta elkeseredett, csüggedt állapotából. Ezt először a színházi élet terén figyelhessük meg. Kolozsvárt Mikó Imre segítségével az 1852-53-as évtől megkezdődtek a rendszeres színházi évadok. A Kolozsvári Magyar Színház egyszerre szolgálta a magyar művelődést, a nemzeti irodalom ügyét, az európai kultúra terjesztését. A magyar színjátszás újraindult Aradon, Marosvásárhelyt és máshol is.

Különös figyelmet érdemel a nemzeti szolidaritás erősödése, amely sokféle formában kezdett megnyilvánulni, így a polgárháború idején elpusztult helységek gyűjtéssel való megsegítése, a Makk-féle összeesküvés bebörtönzöttjei számára segélyakciók szervezése és más formákban. Kolozsvárt a birtokosok havonta "önkéntes megadóztatás alá vonták magukat" a fenti célok megvalósítása érdekében. Jó hatást gyakorolt a magyarság közhangulatára a magyarországi írók erdélyi látogatása. Jókai 1853-as útja például mindenütt társadalmi megmozdulást, várakozást szült. Kolozsvárt a köszöntésére összegyűlt írók ezúttal a közös teendőkről is tanácskoztak. A polgári egyesületek újjáalakulása is mind az élénkülés jele volt. 1852-ben megkezdte működését a reformkorban Széchenyi hatására alakult kaszinó a még romokban heverő Nagyenyeden; működni kezdett a kolozsvári, sepsiszentgyörgyi, dévai, erzsébetvárosi kaszinó is. Megjegyzésre érdemes, hogy a forradalomban vállalt kiemelkedő szerepe miatt Kézdivásárhely nem kaphatott engedélyt kaszinó alakítására. A jelenség szemléltetése érdekében említjük meg, hogy 1852-ben háromévi hallgatás után Tordán a mesteremberekből és gyermekeikből álló Zeneegylet a Kolozsvári Lap szerint "mint mesés madár, felkölt hamvaiból", s hangversenyt, adott. Számos olvasóegyesület, olvasótársalgó alakult vagy szerveződött újjá. Egy hivatalos kimutatás 14 olyan magyar olvasóegyesületet sorol fel, amelyek 1850-1866 közt jöttek létre, köztük a polgárháborúban sokat szenvedett Magyarigenben, Felvincen, Zalatnán és máshol. Az olvasótársaságok az erdélyi lapok mellett magyarországi kiadványokat is járattak.

Az Erdélyre s különösen a magyarságra nehezedő több mint négy éve tartó katonai diktatúra 1854-gyel véget ért. Ezzel ugyan az abszolutizmus nem szűnt meg, de fokozatosan liberalizálódott, a törvényesség erősödött, és ez több lehetőséget biztosított a társadalmi tevékenységek nyíltabb formáinak gyakorlására is.

Az erdélyi magyarság egyik fő törekvése ezután az volt, hogy az oktatás terén kivédje az elnemzetlenítő intézkedések hatását, és biztosítsa az anyanyelvi oktatás kereteit. Az iskolákat az 1855-ös Thun-féle iskolatörvény veszélyeztette, amely a német nyelvű oktatást és a vegyes iskolák rendszerét terjesztette Erdélyben is. Az erdélyi magyar egyházak viszont a korábbi iskoláiknak újraindítását szorgalmazták. Ezt el is érték: az iskolák működni kezdtek, sőt néhány új iskolának is megvetették az alapjait. Utóbbiak közt említjük meg a Sepsiszentgyörgyön 1859-ben alapított Református Székely Mikó Kollégiumot.

A szellemi élet és a tudományos tevékenység szempontjából országos jelentőségű esemény volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület létrehozása 1859-ben. Miután báró Kemény József és Sámuel hatalmas gyűjteményét egy létesítendő múzeumra hagyományozta, Mikó kapcsolatba lépett a magyar értelmiség százaival, az egyházakkal és más intézményekkel, kérve erkölcsi és anyagi hozzájárulásukat ezen erdélyi tudományos intézmény megvalósításához. Felhívásainak a reméltnél is jóval nagyobb volt a visszhangja: a múzeumalapítás igazi közügyi kérdéssé vált, s az Egyesület 1859-ben megtarthatta alakuló közgyűlését. Ebből az alkalomból Erdélyből és Magyarországról az értelmiség és politikai elit jeles képviselői sereglettek össze Kolozsvárt. A Magyar Tudományos Akadémia képviseletében nem kisebb személyiség jelent meg, mint annak elnöke, az íróként és művelődéspolitikusként is nagyot alkotó Eötvös József és Csengeri Antal közgazdasági író és történész. Bár erdélyi intézményként jött létre, a Múzeum-Egyesület 1949. évi erőszakos megszüntetéséig az egyetemes magyar kultúra és tudomány alkotóműhelye volt.

A szellemi élet kibontakozását az erős cenzúra s a diktatúra más tiltó módszerei akadályozták. Ennek ellenére nagy irodalmi művek születtek. Jókai ekkor írta Erdély aranykora, Kárpáti Zoltán, Janicsárok végnapjai című és más regényeit, Madách Imre befejezte Az ember tragédiáját, Arany János történelmi balladái, Tompa Mihály A gólyához című költeménye a magyarság elnyomását és reményeit fejezték ki. Erdélyben a szépirodalom kevesebb eredményt mutathatott fel, mint korábban, viszont jelentős tudományos alkotások keletkeztek. Ezek közé soroljuk Kővári László Erdély története 1848--49-ben (1861), Erdély nevezetesebb családai (1854) című könyveit, Mikó Imre Erdélyi Történelmi Adatok című három forráskötetét (1855-1858). Az erdélyi magyarság önismeretét mélyítette el Mikó Imre Irányeszmék (1861) című írása. Orbán Balázs szorgalmasan járta a Székelyföldet, s ennek eredményeként a kiegyezést követő években elhagyta a nyomdát a Székelyföld leírása máig ható hatkötetes munkája.

 

 

  1. A birodalmi gazdaságpolitika hatása

 

Az abszolutizmus megtagadta az 1848-as magyar törvényhozás eredményeit, de a feudalizmus visszaállítására nem gondolt. Az élet parancsának következménye volt, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítást hallgatólagosan tudomásul vette, s annak a közismert események miatt félbemaradt folyamatát újraindította. A magyarországi viszonyokkal az 1853-ban, az erdélyiekkel az 1854-ben kiadott császári pátens (nyílt parancs) foglalkozott. Megerősítette az 1848-as törvényt a nyílt parancsnak az a kitétele, hogy "az úrbéri kapcsolat megszüntetése következtében a volt jobbágyok a kezükben levő úrbéri földbirtokban teljes tulajdoni s szabad rendelkezési joggal ruháztatnak fel". Az úrbériséget vesztett nemesek kárpótlásának lebonyolítására országos bizottság létesítését írta elő. A kárpótlási összegek folyósítása 1856-ban megkezdődött, de annak nagyobb részét elemésztették az adósságok és az új adózási rendszer.

Az egész társadalmat érintő intézkedések közé tartozott a földadó általánosítása és a jövedelemadó bevezetése. Mindkét adónem hozzájárult az elszegényedés folyamatához, mert a jövedelem egyidejű aránylagos növekedése nem következett be. Különösen vonatkozik ez a korábbi 50-100 holdas magyar köznemességre.

Fontos gazdaságpolitikai kérdés volt az ipar és a kereskedelem szabályozása. Megszervezték a kereskedelmi és iparkamarákat. Ilyen kamarák működtek

1850-től Brassóban, Kolozsvárt, valamint Temesvárott s a kiegyezés után máshol is (Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Aradon). Ez az új intézmény a kereskedő és iparos réteg érdekeinek védelmét szolgálta, közvetítőként elősegítette a vállalkozásokat. A céhek fennmaradtak, de belső rendjük fellazult; új céhek nem alakulhattak. Az Ausztria és Magyarország, valamint Erdély közti vámhatár eltörlése nagy birodalmi "közös piacot" hozott létre, amelynek fő haszonélvezője egyelőre a fejlettebb cseh és osztrák gazdaság volt.

A birodalom gazdaságpolitikája különösen amiatt marasztalható el, hogy majdnem két évtizeden át csak ígérte a modernizációt, a vasutak és a bankrendszer kiépítését, de gyakorlati megvalósításáért alig tett valamit. A vasutak hiánya miatt Erdély mezőgazdasági terményei nem juthattak el a birodalom nyugati országainak piacaira.

 

 

 

6. Politikai fordulat. Visszatérés az 1848-as alapokhoz. Erdély újraegyesülése Magyarországgal

 

A Monarchia az 1850-es évek végére súlyos válságba sodródott, amelyet a belső problémák mellett a külső események nyomása idézett elő. A magyar emigráció Kossuth Lajos vezetésével Magyar Nemzeti Igazgatóságot hozott létre; amely szövetséget kötött a Habsburg-monarchia ellenfeleivel, és ez félelmet, váltott ki Bécsben. Amellett az osztrák haderő 1859-ben Solferinónál súlyos vereséget szenvedett III. Napóleontól. Mindezek a népek által gyűlölt Bach-rendszer bukásához vezettek, s vele bukott a központosított abszolutizmus' politikája is. Ferenc József új belpolitikába kezdett, amelynek alapelveit az 1860-ban kiadott Októberi Diploma fejtette ki. Az uralkodói rendelet megígértei hogy a Monarchia "tartományainak" régebbi önkormányzati jogait visszaállítja a közigazgatás rendszerével együtt.  

Az új politika eredményeként Erdélyben újra működni kezdett a Főkormányszék (Gubemium), amelynek élére az uralkodó gróf Mikó Imrét, s szintén helyreállított erdélyi kancellária elnökévé pedig gróf Kemény Ferencet: nevezte ki. A szilárd jelleméről és magas szintű, példamutató erkölcsi tartásáról, ismert két politikus elfogadta a kinevezést, mert abban reménykedett, hogy Erdély sorsát az 1848-ban elfogadott uniótörvény újbóli életbeléptetésével sikerül rendezni. Mikóék az uniótól az erdélyi magyarság jövőjének egyedüli biztosítékát s Erdély gazdasági és civilizációs felzárkózásának lehetőségét várták. Béci azonban nem tartotta kívánatosnak az Erdéllyel egyesült erős Magyarország kialakulását, sa centralizációs politikát sem adta fel, csak a módszert liberalizálta! az 1861-ben kibocsátott Februári Pátens összbirodalmi parlament megalakítását jelentette be, amelybe Magyarország 85, Erdély 26 képviselőt küldhetett. Ezt a tervet az 1861 áprilisában összehívott magyar országgyűlés nem fogadta el, s határozottan követelte az 1848. évi törvények életbe léptetését. Határozatának egyik kitétele szerint Erdély képviselőinek újra el kell foglalniuk helyüket a magyarországi országgyűlésben. Erdély magyar liberális politikusai is kérték, hogy részt vehessenek a pesti országgyú1és munkálataiban. Bécs azonban nem engedett a magyar követeléseknek, s elutasította Deák Ferenc "felirati javaslatát'" is a 48-as törvények visszaállításáról.

Amikor az új birodalmi politika céljai nyilvánvalókká váltak, Mikó Imre és Kemény Ferenc benyújtotta lemondását. Példájukat követte a nemrég kinevezett; magyar tisztviselői kar nagyobb része. A passzív ellenállás politikája nemcsak folytatódott, de meg is erősödött. Hogy a magyarországi és erdélyi magyar politika ellenállását megtörje, az uralkodó szigorításokat rendelt el, s azok végrehajtásával Anton Schmerling miniszterelnököt bízta meg, aki a hatalmi, politika eszközévé Erdélyt tette meg. Hosszas előkészületek után 1863-bani sikerült összehívni Erdély tartományi gyűlését Nagyszebenbe, ezen a román! képviselők abszolút többségben voltak. A magyarok közül viszont csak hárman vettek részt a szebeni "csonka országgyűlés" munkálatain. Az erdélyi magyar, politikát irányító Kemény Ferenc és Mikó Imre jól látták, hogy egy olyan országgyűlésben, amelyet a románok és szászok uralnak, a magyar törekvéseknek nem lehet semmi esélye, s ezt az ott elfogadott törvényjavaslatok valóban igazolták. 1863. augusztus 21-én törvénytelennek nyilvánították az Erdély és Magyarország egyesülését kimondó 1848-i törvényt.

A nagyszebeni tartománygyú1és más törvény javaslatai közül kiemelkedett az, amely Erdélyt kilenc körzetre osztotta, és a magyarságot azok közt, szétdarabolta. Elismerte az Októberi Diplomát és a Februári Pátenst, tehát Schmerling központosító politikáját. Ennek ellenére kétségtelen, hogy a szebeni csonka országgyűlést a román politika sikerként értelmezhette, s nem alaptalanul, mert ott olyan törvényjavaslatok születtek, amelyek az erdélyi közigazgatás megragadásának lehetőségét is felcsillantották a román politika előtt. Csakhogy a nagy román siker látszólagosnak bizonyult, mert az erdélyi "háromnyelvű", többek által modellértékűnek tartott 1863-as országgyűlés nem volt több egy eszköznél a bécsi birodalompolitika kelléktárában.

Amikor az 1861 óta hol nyíltabban, hol csak a háttérben fennálló eszmecserében körvonalazódott a kiegyezés lehetősége, Bécs Erdély-politikája gyökeres fordulatot vett: elejtette mind a román, mind a szász autonomista törekvéseket, s elfogadta a magyar uniós álláspontot. Ezzel elhárult az osztrák-magyar kiegyezés útjából az egyik fő akadály.

Mivel az a politika, amely románokat, szerbeket és más nemzetiségeket próbált szembeállítani a magyar törekvésekkel, nem hozta meg a várt sikert, az uralkodó elhatározta, hogy meneszti Schmerling miniszterelnököt, az osztrák-magyar kiegyezés ellenfelét. Magyar részről a kiegyezést Deák Ferenc készítette elő. A történelmivé vált "húsvéti cikkét" (1865), amelyben az 1848-as alapokat nem adja fel, de módosításukat lehetségesnek tartja, kedvezően fogadta az uralkodó. Erdély magyar politikusai kevés kivétellel felsorakoztak a Deák Ferenc vezette kiegyezési törekvések mögé, mert annak sarkalatos tétele volt az unió Erdéllyel. Deák köréhez egyébként több erdélyi politikus tartozott, így a Pesten élő Kemény Zsigmond, akit már 1849-1850-ben a Békepárt, az Ausztriával való megegyezésvezéreként ismert meg a széles közvélemény. Mikó Erdélyből inkább Eötvös Józseffel állt baráti viszonyban, aki szintén híve volt a kiegyezésnek. Erdély magyar politikusai arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a magyar korona országai Ausztriával való viszonyának rendezéséről csak a magyarországi országgyűlés van hivatva határozni. Bécs elfogadta ezt az érvelést, és nyomban intézkedett.

Az intézkedés félreérthetetlen és határozott volt: uralkodói leirattal bezárták a nagyszebeni tartománygyűlést, és egy másikkal új országgyűlést hívtak össze, ezúttal a magyarság központjába, Kolozsvárra. Utóbbinak tulajdonképpen egyetlen tárgya volt: határozni kellett abban a kérdésben, hogy Erdély követei megjelennek-e a kiegyezés ről tárgyaló magyarországi országgyűlésen. A kolozsvári magyar többségű országgyűlés igennel szavazott (a magyarok mellett néhány román és szász képviselő is támogatta a pesti megjelenést). Következésképpen az uralkodói jóváhagyás után, 1866 tavaszán Erdély választott képviselői is megjelentek a magyar országgyűlésen. Ez pedig gyakorlatilag az unió helyreállításának konkrét kifejeződése volt. A román és szász tiltakozásokat figyelmen kívül hagyta mind a magyar, mind a birodalmi politika, ami később bonyodalmakat, nemzetiségi feszültségeket okozott.

A kiegyezési kérdések minél gyorsabb rendezése érdekében az uralkodó 1867. február 17-én magyar miniszterelnöknek nevezte ki Andrássy Gyula grófot, s február 20-án kinevezte a minisztérium tagjait is. Hogy nem csupán közjogi megegyezésről, hanem megbékélésről is beszélhetünk, arról az Andrássy-kormány személyi összetétele is sokat elárul. Gróf Andrássy Gyulát 1851-ben távollétében halálra ítélte egy osztrák haditörvényszék, mert 1849-ben honvéd ezredes, majd Kossuth törökországi követe volt. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1848-as felelős magyar kormánynak is tagja volt; Gorove István földművelés- ipar-kereskedelemügyi minisztert az 1848-i szereplése miatt korábban jelképesen felakasztották, és a többi miniszterek is magyar oldalon mind részt vettek az 1848-49-i eseményekben. Nos, mindezeket az a Ferenc József uralkodó nevezte ki, aki 1849 végétől az 1850-esi évek közepéig vad dühvel pusztíttatta a magyar nemzet függetlenedési törekvéseit szolgáló hazafiakat.

Erdélyt az új magyar kormányban gróf Mikó Imre képviselte, aki a: közlekedés- és közmunkaügyi tárca minisztere lett. Erdély felfokozott; várakozással tekintett minisztersége elé.

A kiegyezési törvény magyar részről történt elfogadása után már csak a: ceremóniák megtartása maradt hátra, de rövidesen ezekre is sor került. 1867.

június 8-án a budai Mátyás-templomban fényes ünnepségek keretében a mái' majdnem két évtizede törvénytelenül uralkodó Ferenc József császárt magyar; királlyá s a magyarokkal szimpatizáló feleségét, Erzsébet császárnét; Magyarország királynéjává koronázták. S végül 1867 decemberében az osztrák!

alkotmányba is bekerült a kiegyezési törvény, ami lehetővé tette, hogy az eddigi) abszolút monarchia helyén a birodalom mindkét felében alkotmányos polgári rendszer lépjen életbe.

A magyarság egy része örömmel elfogadta a kiegyezést, a többség azonban a várakozás álláspontjára helyezkedett, s bizonyosan kevesebben figyeltek Kossuth Lajos Deák Ferenchez intézett nyílt levelére, amelyben a magyarság számára veszélyesnek ítélte meg a kiegyezést, mert Magyarország jövőjét ~ felbomlásra ítélt monarchia sorsához kötötte. A történelem Kasszandra-levélnek1 nevezi a mondabeli jósnőről Kossuth üzenetét. A kiegyezési tárgyalások elfeledtették Kossuth közismert Duna-konföderációs tervét, amely szerint Erdély különálló országként vett volna részt a dunai népek szövetségi rendszerében perszonális unióban maradva Magyarországgal.

Az osztrák és magyar politika közti józan kompromisszum eredményeként: született kiegyezési rendszer természetesen olyan történelmi realitás volt, amelyet tudomásul kellett venni nemcsak Magyarországon, de egész Európában is. És mégis mindezek ellenére a teljes függetlenség eszméjének feladása miatt a magyar hivatalos politika és a magyar nép közérzete közt a dualizmus fél évszázados fennállása során végig megmaradt egy feszültséggóc. Ezért a magyar nép nagy többsége sohasem tudott lelkileg teljesen azonosulni a kiegyezés, rendszerével, még akkor sem, ha a dualizmus idején Magyarország és Erdélyi láthatóan nagy lépéssel közeledett a nyugat-európai gazdaság és civilizáció (szintjéhez.)

A vélemények és megítélések különbözősége ellenére - vagy éppen azért - rá kell mutatnunk arra, hogy a kiegyezést magyar részről az a történelmi felismerés szülte, hogy a magyarság csak európai nagyhatalomhoz csatlakozva tudja fennállását, nemzeti fejlődését biztosítani. E felismeréshez hozzájárult; mindaz a történelmi tapasztalat, amely a magyarság 1526 utáni történetéb54 következett, amelyet 1848-1849 tapasztalatai megerősítettek.