Január 1997
Magyarok, románok

Horváth Andor

Mihez kezd a politika...

Éjfél előtt tíz perccel bekapcsoltam a rádiót. "Nem hivatalos adatok szerint az elnökválasztás második fordulójában Emil Constantinescu vezet." A néhány másodpercig tartó bejelentés a Román Rádió egyik vezetőjének szájából hangzott el, kétszer egymásután. Azonnal fölmértem, hogy valami váratlan dolognak

kellett történnie. A hírközlő szervek éjfélre ígérték a választás első' részeredményeinek közzétételét. Magától értetődött: a Román Rádió nem engedheti meg magának, hogy kockáztasson. A kellő óvatossággal tálalt hír nem       eshetőséget, hanem bizonyosságot fejezett ki.

November 17 -e volt, a romániai elnökválasztás második fordulójának napja. Éjfélkor a közszolgálati televízió 1-es csatornáján már tényként hallhattuk:

az első hivatalos adatok szerint az ellenzéki pártok jelöltje, Emil Constantinescu professzor 54 százalékkal vezet, míg a korábbi elnök, Ion IIiescu, a szavazatok 45 százalékát kapta. Ezzel világossá vált, hogy az éjszaka hátralevő óráiban nem az ilyenkor szokásos "számháborúnak" leszünk tanúi, amikor a jelöltek esélye módosul a folyamatosan közölt részeredmények fényében, míg meg nem állapodik a véglegesnek tekinthető értéknél: a két jelölt közötti különbség eleve nagyobb volt annál, semhogy a továbbiakban lényegesen módosulhatott volna. Csakugyan: a nyertes mindössze néhány tizeddel kevesebb, a vesztes pedig néhány tizeddel több szavazattal állapodott meg a végleges összesítésben,

            Emil Constantinescu nem egyszerűen győzött az , 1996. novemberi

Elnökválasztáson; győzelme fölért egy történelmi áttöréssel. Újságírók és politikai elemzők azon az éjszakán a tévé képernyői előtt többször maguk is "történelminek" nevezték az azon melegében kommentált eseményt. Minden esetleges érzelmi túlfűtöttségtől, személyes szimpátiától függetlenül ez a megállapítás abban az értelemben feltétlenül helytálló, hogy a román állam történetében először fordult elő a legmagasabb közjogi méltóság birtoklásának cseréje a demokrácia szabályai szerinti választás útján.

Két héttel korábban, a parlamenti választások alkalmával az ellenzék kellő számú mandátumot szerzett ahhoz, hogy kormányt alakítson. Ezzel máris megteremtődött a politikai irányváltás első, lényegesebb feltétele, ám akkor, az elnökjelöltek versenyének első fordulójában még nem dőlt el, ki lesz a következő négy évben a Cotroceni Palota lakója. Igazolódni látszott a politikai kommentátorok előrejelzése, mely szerint a kormányzó párt várható veresége együtt jár majd a korábbi elnök újraválasztásával, vagyis az ország a "kohabitáció" sajátos rendszerének néz elébe. A választók megcáfolták ezt a jóslatot, "túlteljesítettek", azaz teljes politikai szerkezetváltást hajtottak végre. A nagyvárosok utcáin ujjongó sokezres tömeg így is viselkedett: valóságos rendszerváltásként ünnepelte az elnökválasztás eredményének hírét azon a november 18-ra virradó éjszakán. Mintha csak újra az 1989, decemberi hangulat lett volna úrrá az országon...

Sokan sokféleképp elmondták azóta: nem annyira az ellenzék nyerte meg, mint inkább a megelőző politikai garnitúra és anné:1ck vezéregyénisége, Ion Iliescu veszítette el a választásokat. Népszerűtlenné vált egy politikai stílus, lejáratta magát a hatalmi elit, a választók többsége nem tudta többé beletörődéssel szemlélni azt, ami minden kormányzás örök buktatója, hogy miközben a terhek növekedése, az életkörülmények romlása a mindennapi élet biztos és állandó ténye, a kilátások javulása bizonytalan vagy éppenséggel reménytelen. Azóta is minden helyzetértékelés visszatérő motívuma: az ország a változásra szavazott.

A siker hátterében döntőnek látom két "nagy öreg" szerepét. Egyikük nincs már az élők sorában, a beállott változást azonban sokszor úgy emlegetik, mint az ő síron túli győzelmét; másikuk azóta is szerényen meghúzódik a háttérben, ennélfogva kevesen látják benne a siker egyik bölcs előkészítőjét. Éveken át Corneliu Coposu nemcsak összetartotta az ellenzék erőit, hanem saját személyiségével garantálta is annak politikai és erkölcsi hitelét; nagy formátumú politikushoz illően úgy tudott szakítani és kompromisszumot kötni, hogy szeme előtt mindig a stratégiai cél lebegett. Minden hibája vagy korlátja ellenére biztos kézzel egyengette az ellenzék útját a hatalom felé, beleértve azt is, ahogyan leszerelte a kisszerű rivalitásokat, és állhatatosan kitartott a győzelemre kiszemelt elnökjelölt mellett. A Szociáldemokrata Párt elnöke, Sergiu Cunescu a másik. Higgadt, nagy tudású politikus, aki úgy hozott létre a Petre Roman vezette Demokrata Párttal választási koalíciót, hogy azzal jelentékenyen befolyásolta az események későbbi menetét. Vagyis annak az elemi politikai követelménynek az érvényesülését, amely az ellenféllel szembeni közös fellépést igényli, és amely a második fordulóban elvezetett Emil Constantinescu jelöltségének támogatásához. Kétségtelen, hogy ebben a bonyolult játszmában Petre Roman fölöttébb tisztánlátó, a szükséges lépéseket helyesen felmérő politikusnak bizonyult.

Az új parlamenti többség, a hatalmat gyakorló korn1ánykoalíció nem annyira rokon doktrínák szövetsége, mint inkább érdekközösség - a magukat kereszténydemokratának nevező parasztpártiak, bizonyos liberális csoportok és a szociáldemokraták, valamint a magyar érdekvédelmi szövetség "észházassága" . Ennek megfelelően addig áll majd fenn, ameddig az érdekek egyeztetése sikeresen működtethető. Pesszimisták jóslata szerint nem biztos, hogy sokáig. Én arra szavazok, hogy hosszú életű lesz, és úgy vélem, hogy több érv is szól emellett. Az első: ez a garnitúra nem annyira pártprogramok megvalósítására, mint inkább pragmatikus hatalomgyakorlásra szövetkezett, ami annyit is jelent,

hogy az eddigiektől eltérő, szélesebb körű társadalmi érdekcsoportok képviseletében lép fel. A második: a hatalmat gyakorló új politikai elit képzettebb, szélesebb látókörű, mint az előző, ennélfogva várható, hogy az előtte tornyosuló feladatokkal is jobban fog megbirkózni. Nem úgy, hogy intézkedéseivel nem teremt feszültséget és elégedetlenséget, hanem úgy, hogy nem veszíti el egyhamar választói bizalmát. Végül pedig a jelenlegi körülmények között úgy látszik, hogy a korábbi kormánypártok nem kínálnak reális alternatívát az eljövendő Románia számára.

1997 januárjában, amikor e sorokat írom, az új hatalom még mézesheteit éli. A friss címzetesek feje körül egyelőre töretlenül ragyog a glória, még tart az az örömteli hangulat, amely a hatalomváltást követte. De a sajtó feni már rá a fogát, fejére olvassa kezdeti tétovaságát, első baklövéseit és melléfogásait. Az sem közömbös továbbá, hogy az alighogy beiktatott kormány - tőle független okoknál fogva - olyan, népszerűtlen intézkedésekkel kezdte meg programja teljesítését, amilyen a benzin árának drasztikus emelése, amely azonnal elindította az árak növekedésének lavináját.

Ám mindenki tisztában van azzal, hogy a java még csak ezután következik: a nemzeti pénznem megszilárdítása és az infláció megfékezése; a privatizáció felgyorsítása; a külföldi tőkebefektetések bátorítása; a kivitel és behozatal mérlegének javítása s ennek érdekében a minőség és a gazdaságosság követelményének érvényesítése, akár a ráfizetéses vállalatok bezárása árán. is. Ezek azok a gazdaságpolitikai szempontok, amelyek egybevágnak a nemzetközi pénzintézetek kritériumaival, azzal a feltételrendszerrel, an1elynek teljesítésétől külföldi hitelek és támogatások folyósítása függ. Ezek alkalmazása azonban nemhogy az életkörülmények javulásához vezetne, hanem épp ellenkezőleg, rövid távon csak újabb terheket ró majd a lakosságra.

Mindez azonban, hogy úgy mondjam, csupán a jéghegy csúcsa. A gazdasági reformfolyamat aligha vihető véghez sikeresen a társadalom alapvető intézményeinek átfogó megreformálása nélkül. Egy évvel ezelőtt a 22 című folyóirat hasábjain Restructurarea instituţiilor publice című írásában Mihai Kome sorra vette és érvekkel indokolta, miért van haladéktalanul szükség az ország legfontosabb közintézményeinek átalakítására. Röviden: azért, mert a hadsereg, a rendőrség, az igazságszolgáltatás, az egyház, a hírszerző szervek ¬és a sor még folytatható -oly módon őrizték meg az előző rendszer torzulásait és tehertételeit, hogy a szükséges változások nélkül nem tölthetik be a rájuk váró szerepet egy demokratikus társadalomban. Hogyan képzelhető el a korrupció megfékezése ott, ahol az igazságszolgáltatás, a vámőrség, az adóhivatal nem felel meg hivatásának? Hogyan teremthető meg szabad emberek egymással együttműködő közössége ott, ahol a közhivatal továbbra sem közszolgálat? Hogyan működhet egészében jól az a társadalom, ahol az egészségügy, az oktatás, a kultúra intézményei rosszul működnek?

Az efféle kérdések sokasága a legsötétebb pesszimizmust is igazolni látszik. Vegyük ehhez még hozzá az új kormánytisztviselők arra vonatkozó első nyilatkozatait, hogy az ország, gazdasági helyzete rosszabb, mint azt az ismert adatok alapján tudni lehetett. Így áll talán össze az a kép, amely valószínűsíti a friss hírt, mely szerint nyugati kormányhivatalokban fontolgatják annak lehetőségét, hogy a térség három, válsággal küzdő országa - Románia, Bulgária és Törökország - megsegítésére amolyan új Marshall-tervet dolgozzanak ki.

A román politikai élet novemberi fordulatát sokan úgy értékelik, mint az ország végre valóságos esélyét, hogy közel hatvan év totalitárius rendszereinek hátat fordítva visszataláljon történelméhez, és felzárkózzék a demokratikus európai nemzetek sorába. Csak megveszekedett borúlátó nem hihet abban, hogy ez az esély reális. Csak naiv álmodozó képzelheti, hogy ez az esély könnyűszerrel, rövid távon valósággá válhat. Egy dolog azonban nem kétséges: új politikai kurzus kezdődik, amelyben érdemes ügyeink állását újragondolnunk.

A román-magyar viszony alakulását illetően mindenki beláthatja, hogy a leköszönő garnitúrával együtt egy politikai mentalitás és gyakorlat is kudarcot

szenvedett. Fényesen bebizonyosodott ez az elnökválasztás második fordulója előtt, amikor IIiescu és csapata ismét a "magyar veszély" emlegetésével próbált szavazatokat szerezni, ám a kísérlet tökéletesen megbukott.

Az 1989 utáni hatalmi elit - a fő kormánypárt és későbbi szövetségesei ¬nacionalizmusát és magyarellenességét jómagam nem politikai meggyőződésnek, hanem funkcionális ideológiának tekintem. Nem kétlem, hogy a legvadabb szólamokat hangoztató, magyarellenes kirohanásaik folytán is híressé vált politikusok némelyikében valóban fennen lobog a szélsőséges nacionalizmus lángja, .de nem hiszem, hogy ez elégséges magyarázat arra nézve, miként válhatott ez a szemlélet politikaformáló tényezővé. Funkcionálisnak éppen azért nevezem ezt az ideológiát, mivel az véleményem szerint jól meghatározott szerepet töltött be, ha nem is rögtön az 1989. decemberi fordulatot követően, hanem csak 1990 februárjától-márciusától számítva. A Ceauşescu-rendszertől való eltávolodás, illetőleg az új hatalmi elit legitimációja elvileg a politikai diskurzus több olyan változatát tette lehetségessé, amely a célnak látszólag egyformán megfelelt. Lehetett volna ez - hogy csak néhány példát említsek - az ország gazdasági állapotának és a megváltozott helyzetben alkalmazandó reformstratégiának a kérdése; az előző rendszer szerkezetének, elnyomó apparátusának és bűneinek a nyilvánosság elé vitele; az európai integrációval összefüggő

kérdéskör (feltételek és követelmények) alapos végiggondolása; az ország jövőjét ¬

érintő sürgősségi stratégiák módszeres megtárgyalása; a Szovjetunióhoz, majd a felbomlása után létrejövő utódállamokhoz fűződő viszony újjáértékelése stb. Mindezen motívumok szórványosan megjelentek ugyan az uralkodó elit politikai diskurzusában, ám egyikük sem vált olyan középponti témává, amely hosszasan megszabta volna az átmenet ideológiájának színezetét, irányulását és következményeit. Ennek magyarázatát abban látom, hogy az említett témák mindegyike így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben hátrányosan érintette, netán éppen megkérdőjelezte volna a hatalomra került elit alkalmasságát, politikai legitimitását. A megbukott rendszer meglehetősen általános elítélése és a tőle való elhatárolódás mellett erre a célra egyetlen ideológiaképző, -strukturáló kérdés kínálkozott: a nacionalizmus, illetőleg annak az állítólagos "magyar veszély" témájára való összpontosítása. Jómagam ma már úgy tartom, hogy

1989 után az új hatalmi elit világosan átgondolt stratégiával foglalta el a politikai élet hatalmi pozícióit. E stratégia döntően két pontból állott: 1. a Ceauşescu-rendszer néhány vezető politikusát leszámítva az "apparátus" felelősségre vonása elmarad; 2. biztosítani kell a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy az előző rendszer politikai elitje (néhány ezer párt- és állami funkcionárius) át tudja menteni magát a szabadpiac körülményei között újraszerveződő gazdasági hatalomba. Minden jel arra vall, hogy e kettős célt sikerült maradéktalanul teljesítenie.

Könnyű belátni, hogy a magyarsággal való megbékélés, képviselőinek a hatalomba való tényleges bevonása útját állta volna e stratégia megvalósulásának. A "magyar kérdés" erőszakos konfliktusig történő felpörgetése 1990 márciusában (a tragikus marosvásárhelyi napokra gondolok) csupán felszíni, brutális megnyilvánulása volt annak a háttérben meghúzódó politikai akaratnak,

amely új alapokra helyezte a hatalom .legitimitását, rejtett struktúráit és működését. Ez a legitimitás azért tulajdonított nemzetvédő szerepet az uralmon lévő pártnak, mert egyedül! ezt a diskurzust tudta nélkül vállalni, hogy saját stratégiai céljai szempontjából közvetlen és azonnali kára származnék ebből. Sőt a román társadalom bizonyos sajátosságaiból kiindulva (történelmi hagyományok, a politikai kultúra alacsony foka, a tömegtájékoztatás fő csatornái fölötti befolyás stb.) arra számított, hogy ez a diskurzus hosszabb távon is biztos alapja lehet hatalma megőrzésének. Ebbe a doktrínába éppúgy belefért az egyik végleten, hogy a kormányzó párt együttműködik a nálánál durvább, primitívebb nacionalizmust képviselő, de stratégiai céljait tekintve hozzá közeli pártokkal, mint ahogy a másik végleten az is, hogy szükség esetén ezeket a pártokat kirekeszti a hatalomból, és szelídebb modorra vált. Ebből a nézőpontból megítélve a magyar-román alapszerződés tető alá hozatala az én szememben olyan látszólagos engedménynek számít, amelyre ez a politikai osztály annak a felismerésnek a nyomán szánta el magát, hogy az nélkülözhetetlen saját továbbélése érdekében. (Ugyanide tartozik bizonyos román és magyar szakminisztériumok szinte példásnak mondható együttműködése.) lliescu és köre utolsó, a választási esélyek növelése céljából tett magyarellenes kijelentéseiben annak igazolását látom, hogy ez a csapat még az utolsó órában sem tudta feladni azt a politikai doktrinát, amelyre hatalmát alapozta, mert helyzetéből fakadóan képtelen volt alternatívákban gondolkodni. (Csupán zárójelben jegyzem meg: Silviu Brucan, az 1989 utáni átmenet egyik teoretikusa és elemzője négy hónappal ezelőtt egy interjú során arra a kérdésemre, hogy akkor, közvetlenül a fordulat után, miért nem haladt előre a román-magyar megbékélés ügye, jóllehet ennek megvoltak a feltételei, azt válaszolta: azért, mert ezek a feltételek csak látszólag voltak adottak. Nem részletezte, mire gondol, de azt gyanítom, ugyanarra, amire én - az újgazdagokról írott tanulmánya mindenesetre alátámasztja ezt a feltevést.)

Aki figyelemmel követte a román politikai élet alakulását az elmúlt hét esztendőben, annak gyakran támadhatott az az érzése, hogy a viták és konfrontációk a következő logikába illeszkednek: a magyarok követelésekkel lépnek fel, a románok pedig ellenzik azok elfogadását. Egyesek szelíden, a jó modor határai között, mások határozott hangnemben, ismét mások kategorikusan, durván, ellenségesen. Az újságírásban és politikai szövegekben - és ezek nyomán a közvélekedésben - széles körben hangoztatott nézet szerint a román nacionalizmusnak igen gyakran megvan az a mentsége, hogy válaszreakció, védekező mechanizmus, amelyet a magyarság bizonyos követelései váltanak ki és igazolnak. Nem azt állítom, hogy ez a kép hamis, ez a logika nem működik, hanem azt, hogy egészében véve megtévesztés eredménye,

mivelhogy nem forrása, nem indoka, hanem folyománya a román közéletet 1989 óta átható nacionalizmusnak. Hogy éppen időszerű példára hivatkozzam: a Kolozsvárott újralétesítendő magyar konzulátus nem azért lehet heves politikai viták tárgya, mert valós román érdekeket sért, hanem ellenkezőleg, állítólagos

veszélyességének hirdetése a politikai identitás és akarat egy fajtájának kinyilvánítása.

Az 1989 utáni politikai nacionalizmus legnagyobb cselfogása abban állott, hogy a román állam és társadalom, illetőleg az RMDSZ programja közötti kizárólagosságot tételezte, és ezzel- egyebek mellett - gátat vetett annak, hogy a magyarság követelései racionális, szakszerű, érzelemmentes vita tárgyai lehessenek. (Hogy még mi mindennek vetett gátat, annak taglalása messze vezetne.) Ha ugyanis valaki elismeri, hogy a román társadalom és a hazai magyar közösség érdekei nem ellentétesek, szükségképpen el kell ismernie azt is, hogy a mai és a holnapi Románia megtervezése más, a politikai nacionalizmustól mentes program jegyében is elképzelhető, vagy egyenesen más programot igényel.

Hogy ismét konkrét példához folyamodjam: a román-magyar alapszerződés vitája kiválóan érzékeltette azt, hogy az egymással ütköző nézetek felszíni indoka és a vita valódi tétje nem esik egybe. Az Európa Tanács 1201-es Ajánlása, mint ismeretes, a román fél által igényelt "szelídített" változatban került be az alapszerződés szövegébe, olyan formában tehát, hogy az érvényes jogrend szerint semmiféle veszélyt nem hordozott a román államérdekre nézve. Ezek után az ellene indított heves támadások világosan megmutatták: a kérdés nem az, mennyire veszélyes vagy sem valamely, a magyarságot netán kedvezően érintő

politikai lépés - szélesebb körben: a két nemzeti közösség megbékélése -, hanem az, hogy fenntartható-e a román-magyar ellentét tételének mint nemzeti politikai program magvának a hangoztatása.

 

A román értelmiség élenjárói, demokratikus gondolkodású politikusok az elmúlt években kétféle megközelítésben bírálták a román nacionalizmust. Egyrészt mint történelmi képződményt, mint a nemzeti identitás ideológiáját, másrészt mint működő politikai doktrínák ihletőjét, érvényes pártprogramok és szemléletmódok részét. A két megközelítés természetesen nem különül el élesen egymástól, indítékában és hatásában gyakran összefügg, mégsem fölösleges talán érzékelni különbségüket. A közvélekedés fontosabbnak ítéli az elsőt, és feltételezi, hogy eredményessége nélkül a második sem érhet igazából célba. Nem egészen osztom ezt a nézetet.

Mint történelmi képződmény, a román nacionalizmus -különösképpen virulens változatában -idejétmúlt, megkövült és kártékony: röviden így sommázható az első megközelítés lényege. Ellentmond az Erdély és Románia földjén együttélő közösségek történelmi tapasztalatainak, a humánum és a tolerancia elvének. Különösen erdélyi román írók és gondolkodók gyakran fordultak és fordulnak ezekhez az érvekhez. Azok közül, akik már nincsenek az élők sorában, ezt vallotta Ion Negoiţescu, Radu Popa, Radu Enescu, Octavian Buracu. Hasonló nézeteket hirdet Nicolae Balota, Virgil Nemoianu, Doina Cornea, Adrian Marino. Barátainknak valljuk, becsüljük őket és azt a szellemi tisztességet, amellyel példát mutatnak félrevezetett, ferdén gondolkodó honfitársaiknak. Ennek az iránynak azonban korlátai vannak. Csupán kettőt nevezek meg ezúttal. Az egyik a román történelemszemlélet. Nem mi, romániai magyarok fogjuk eldönteni, de még csak általában a magyar történetírás sem, hogy mennyire romantikus fogantatású az általánosan elterjedt román történelemfelfogás, és kell-e sürgősen változnia vagy sem, a kellő kihatással a nemzeti ideológiára is. (Kell változnia, állítják rangos román történészek, és igyekeznek is tenni ez irányban.) A másik: a nemzeti identitás kérdése az európai integráció folyamatában. Annak eldöntése, hogy milyen értékek és tradíciók

megőrzésével tagolódik be a román nemzet az európai közösségbe, joggal foglalkoztatja a románság hangadó szellemeit, és ezt a vitát nekik ugyanúgy le kell folytatniuk, mint más nemzetek fiainak.

Ezzel a nemzetkritikai megközelítéssel szemben jómagam nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak a másik gondolkodásmódnak, amely a társadalmi modell kérdését, a nemzeti érdeknek az eddigitől gyökeresen eltérő politikai artikulációját helyezi előtérbe. Nem ignorálja a nacionalizmus meglétét, de nem

oknak, hanem okozatnak tekinti a kortárs politikai folyamatok alakításában, és eljövendő jelentőségét alárendeli a politikai döntéseiben szabad nemzet - és közéleti elitje - szükségszerű opcióinak. Sorin Antohi és Horia-Roman Patapievici elméleti írásaiban, Andrei Pleşu és Andrei Cornea publicisztikájában, Smaranda Enache Pro Europa Ligájának tevékenységében ez az elgondolás körvonalazódik, ahogyan ennek a témának a b9ncolgatása tette oly izgalmassá Gabriel Andreescu és Octavian Paler hosszúra nyúlt vitáját is a 22 című folyóirat tavalyi évfolyamában.

A román-magyar ellentét - és általában a régió nacionalizmusai - mint történelmi csapda elméleti feldolgozásának óriási irodalma van. Nem állítom, hogy ez a csapda megszűnt létezni. Úgy vélem azonban: Romániában most csakugyan lehetőség nyílott arra, hogy egy új politikai osztály a politikai gondolkodás más szintjén, más kritériumrendszer szerint dolgozza ki és alkalmazza a maga társadalmi stratégiáját. Olyan doktrínát hozzon létre, amely partnerének tekinti a romániai magyarságot és Magyarországot is. Érdekből, vagyis a politika örök alapkövetelménye szerint: nem egyszerűen értünk, hanem azért, mert így kívánja meg a román társadalomfejlődés jövője.

Meglehet, hogy a fentebb mondottak alaposabb elméleti alátámasztást igényelnek. Vajon azt képzelem, hogy lehetséges demokratikus társadalmat építeni, a kisebbségi jogok elfogadása és a Magyarországgal való jó viszony tekintetében nyitott Romániát teremteni anélkül, hogy bekövetkezne az elnyomó nacionalizmus ideológiájának teljes veresége? - vetheti a mondottak ellen bárki. A sarkított kérdésre sarkítottan válaszolva: igen, azt hiszem. Mégpedig azért, mert úgy vélem, hogy Romániában nem a társadalom valós érdekei és érzelmei határozzák meg évtizedek óta a politikai diskurzust, hanem fordítva, hatalmi érdekcsoportok politikai ideológiái viszik bele a társadalomba az érdekek és az érzelmek nacionalista alapon történő szerveződésének szükségességét. Ebből következik, hogy az az új politikai szemléletmód, amely kimondja, hogy a nemzeti

érdekek logikája ma nem követeli meg, sőt éppenséggel tiltja a nacionalizmus szellemi-ideológiai eszköztárának továbbélését, egyben ki is vonja a forgalomból ez utóbbit mint a politika sarkalatos tényezőjét. A történelemben általában, de a tömegtájékoztatás korában különösképpen nem az emberek érzelmei szabják meg a politikai ideológiákat, hanem a választott és vállalt politikai opciók határozzák meg, hogy létük fontos kérdéseiről az emberek miként vélekednek. Más szóval: a kérdés nem az, hogy mit tesz a nacionalizmus a politikával, hanem az, hogy mihez kezd a politika a nacionalizmussal. Beismerem azonban: ahhoz, hogy ez a logika érvényesnek bizonyuljon, a mai és holnapi román politikai osztálynak vállalnia kell a kihívást, hogy radikális fordulatot hajt végre a nemzeti érdekek politikai megfogalmazásában és képviseletében.