December 2004
Posztkommunizmus–posztkolonializmus

R. L.

Élő közvetítés

Kereken száz évvel ezelőtt, 1904-ben született a Jelenkor kiadónál német nyelven, Eve-Marie Kallen gondos munkája nyomán megjelent gyűjteményes kötet (Menschen, Werke, Verbindungen. Literatur- und kul-turgeschichtliche Studien) irodalomkritikai tanulmányainak, filozofikus esszéinek, könyvrecenzióinak és személyes visszaemlékezéseinek szerzője – a kötet ünnepeltje, Keresztury Dezső.

Nyugat-magyarországi szülővárosa ez idő tájt nemcsak földrajzilag volt jóval közelebb Bécshez, mint Budapesthez. A család Kinderfräuleinjai tiroli lányok voltak, a ferencjóska-szakáll és a bőrnadrág pedig az éppen még jobban szétesni készülő világ fellendülőben lévő katolicizmusa mellett nemcsak Bad Ischlben, hanem a fővárosban is divatos – habár a budapesti Eötvös-kollégiumból később a külhoni Collegium Hun-garicumba átköltöző huszonéves szemtanú emlékei szerint a csökkentett, avagy önállósuló Ausztria a maga megújuló kulturális identitását ekkoriban kezdi el keresgélni. (És ha azt a kozmopolita sznobizmus ódiumát felvállalva a szintén „nosztalgiázó”, ugyancsak huszonéves recenzensnek szabadna megjegyezni: a Mariahilferstrasse és általában a belváros könyvesbolt-kirakataiban tükröződő konflislovak trágyája a 20. század, valamint saját akkori ösztöndíja fogytán még mindig rózsaillatú volt.)

De az osztrák provincia immár, mintha csak Anschlussra készülődnék, verjudet, kozmopolita és korrupt, általa szabadon lebegőnek észlelt, kifinomult (hah), wiene-+rischt, böhmischt, ungarischt és jiddischt egyaránt vegyítő Babilont, egyebet emleget, kirakatüveg csörren, fin de siècle szecessziós rózsaillata elszáll, és marad (különben is, a konflislovak inkább a fronton végezzék dolgukat!)... a bécsi Collegium Hungaricum-nak a német kultúra mindhalálig vonzó Fräuleinja által megcsalatott tanonca, ama 20. század osztrák-, illetőleg német–magyar szellemi kapcsolatainak nemhivatalos minisztere, Keresztury, afféle belső száműzetésben, amint egy régi fényképen a negyvenes évek második feléből – mely annak idején bejárta a nyugat-európai sajtót – a nemsokára beszüntetett Eötvös-kollégium igazgatójaként hallgatóival a tetőcserepet javítja.

Hiszen amúgy is (amint azt előszavában Eve-Marie Kallen megjegyzi), németül megfogant írásainak udvarias szabadkozásai ellenére kedvelte a magyar nyelv anyajegyét magukon viselő sajátos szótalálmányait, például a das Nicht-Aufgebent, a nem-feladást, amikor például Madáchról, Adyról és Babitsról, Móricz Erdély-trilógiájáról értekezik ismét a mostani kötetében, nem egészen tíz évvel halála után, szerelemből választott második anyanyelvén nekik – valamint Lenauról és Goethéről, egyszóval a mi kis (továbbsorolandó) rokonságunkról nekünk.

Eljegyzési évforduló ez, és nemcsak megemlékezés. Boldog századikat, szakértelmiségi írástudó, tetőjavítgató tanáregyéniség, versíró és politizáló, „középpályás”/ közvetítő értelmiségi, mert végre-valahára talán a tiéd a jövő (?) – boldog születésnapot, Európa!