December 2004
Posztkommunizmus–posztkolonializmus

Alexandra Nacu

Bukarest–Szófia: két szegénynegyed

Noha a szegénységet mind Romániában, mind Bulgáriában tömegjelenségnek tekintik, amely a lakosság széles rétegét vagy akár az egész országot érinti, mindamellett vannak súlyosabb megjelenési formái, amelyek társadalmilag és helyrajzilag jobban körülhatárólhatók. Azokról a „szegénynegyedekről” van szó, amelyeket a közbeszéd úgy emleget, mint a bűnözés melegágyát vagy mint a riasztó elesettség és nyomor fészkeit.

Az elszegényedés szélsőséges példái és határesetei ezek – éppen ezért előszeretettel sütik rájuk a megszégyenítő bélyeget. Az itt élő emberek – mondják egyesek – segélyekből élnek, az állam nyakán élősködnek, holott valójában nagyon kevés segítségben részesülnek. Annak ellenére, hogy 1989 óta a választási küzdelmek őket is a politika piacának szereplőivé tették, politikai legitimizmussal éppúgy megvádolták őket, mint a törvények és az állam semmibe vételével. Olyan államban, ahol hagyománya van a szegények félrevezetésének és felhasználásuknak a hatalom megszilárdítása érdekében – gondoljunk csak a berendezkedő kommunista rendszer első éveire –, a szegény rétegek könnyen válnak alkalmassá arra, hogy kiszolgálják a hatalmon lévő pártot.

Miután a lakosság elszegényedése általános jelenség, többé-kevésbé nyílt versengés alakul ki a szegények eltérő kategóriái – nyugdíjasok és fiatalok, rosszuk fizetett munkavállalók és munkanélküliek, romák és nem romák, „jó” és „rossz magaviseletű” szegények – között. Érdemes éppen ezért megvizsgálni, hogyan kapcsolódnak be ebbe a vitába az érintett városnegyedek, különbséget tenni aközött, amit róluk mondanak, és amilyenek ők maguk a valóságban.

Az általam kiszemelt két városnegyedről sok szó esik, ennek ellenére sok a félreértés vagy az álhír is körülöttük. A bukaresti Ferentari és a szófiai Fakulteta negyedről van szó, ezeket tanulmányoztam a helyszínen 2001 és 2004 között. Alábbi észrevételeim a társadalmi peremhelyzetre, ennek a politikával és az állam intézményeivel való viszonyára vonatkoznak.

Meghatározási kísérlet

Mindkét országban ugyanaz a török eredetű szó – mahala – használatos e negyedek megnevezésére. Jelentése: külváros, ahol a társadalmi ranglétra alsó fokán található, elszegényedett emberek élnek. Magam is ezt a kifejezést használom, nem pedig az érintett személyek és a médiumok nyelvhasználatában felbukkanó gettó szót, amely bombasztikus és megtévesztő.1

A két negyedben a peremlét eltérő típusaival találkozunk. A szófiai Fakulteta lakói túlnyomóan cigányok, de az azonos etnikai származás elég nagy kulturális, vallási és társadalmi különbségeket takar. A bukaresti Ferentari negyed a város ötödik kerületében fekszik, javarészt a két világháború között épített földszintes házakból, valamint leromlott tömbházakból áll, amelyekben igen nagy a nyomor. Cigány-negyednek tartják, pedig csak bizonyos tömbházakban és egyik-másik utcában élnek cigányok nagyobb lélekszámban. Jó példája ilyenformán ez a negyed a szegénység fokozatos etnicizálásának.

E negyedek peremléte kialakulásuk időpontjáig, a harmincas évekig nyúlik vissza. Lakóik a kommunizmus évtizedei alatt az alacsonyan képzett vagy képzetlen munkások sorait gyarapították. Újabb válságot éltek át 1989 után, amikor nagyobb részük munkanélküli lett, s a már itt élőkhöz frissen érkezettek csatlakoztak, akik még náluk is szegényebbek voltak, és a legnyomorúságosabb lakásviszonyok között élnek: a Fakulteta negyedben rögtönzött viskókban és a vietnami menekültek korábbi tömbházában, a Ferentari negyedben a nőtlen munkások („nefamilişti”) számára épült tömbházban vagy elhagyott laktanyában.

Amikor saját magukról beszélnek, maguk is használják a rájuk ragasztott címkét, de hol úgy, hogy egyetértenek vele, hol pedig úgy, hogy visszautasítják. Olyan bélyeg ez, amelyet megpróbálnak cáfolni, másra hárítani (aki piszokban él, aki bűnöző, aki kábítószerezik stb., aki tehát rászolgált a rossz hírnévre, az nem én vagyok/ nem mi vagyunk, hanem a szomszéd, a túlsó tömbház, a másik negyed). Ezzel együtt a többség nem tud deszolidarizálni a negyeddel.

A politikusok

A negyedek lakóival folytatott beszélgetések során az derült ki, hogy ezek az emberek elutasítják a politikát, ami egyszerre fejez ki közönyt és hozzá nem értést. Mert jóllehet a politikusokat okolják azért a megbélyegzésért, amely negyedüket sújtja, saját politikai érdektelenségüket úgy állítják be, mint a tisztesség zálogát: „Gondolod, hogy itt élnek az igazi gonosztevők? Nézd meg inkább azokat, akik vezetik az országot. Őket kellene börtönbe csukni, de akkor kiürülne az ország” (40 éves munkanélküli, Fakulteta).

Választópolgárokként jellemző rájuk, hogy kényszer hatására cselekszenek, vagy mímelik a részvételt. Az idősebbek gyakran bevallják: csupán a kommunista rendszerben mentek szavazni, a fiatalabbak pedig arról számolnak be, hogy akkor járultak az urnák elé, amikor katonai szolgálatukat töltötték. Ami annyit jelent, hogy a politika iránti érdektelenség és a távolmaradás úgy értelmezendő, mint a számukra adott utolsó szabadságjog. Igaza van Pierre Bourdieu-nek, amikor a politikai inkompetenciáról és a távolmaradásról azt írja, hogy „az emberek egy része kizárja magát a politikai játszmából (ahogyan egyébként az iskolai hálózatból is, mondván: a tanulás őket nem érdekli), és azok, akik spontánul kirekesztik magukat, nagyjából éppen azok, akiket a hatalmon lévők maguk is kizárnának, ha ezt megtehetnék. Ezek a személyek bizonyos értelemben együttműködnek saját kirekesztésükben, amelyről áldozatokként hallgatólagosan elismerik, hogy  megérdemelt.”2

Ebben olykor a politika aktív, tényleges, nyílt elutasítása fejeződik ki, de ez nem túl gyakori. Leginkább a műveltebb személyekre jellemző, akik alternatív értékrendhez igazodnak, legyen az a neoprotestáns egyházak nyújtotta hit (Fakulteta) vagy a rasszizmus és a legionárius mozgalom nosztalgiája (Ferentari, nem roma személyek).

Az effajta viselkedésben csak az tükröződik vissza, ahogyan az állam és a politikusok e negyedekhez viszonyulnak. Mandátumuk évei alatt a közelükbe sem mennek, de választási kampányok idején egyből érdeklődni kezdenek irántuk. Mi sem fejezi ki jobban a lakosság ezen része és a politika viszonyát. Mindkét ország politikai pártjaira jellemző a tekintélyelvű gondolkodás és az emberek lenézése, de ezek a vonások még erőteljesebben érvényesülnek a „gettók” lakói irányában. Azt tartják róluk, hogy a legkönnyebben manipulálhatók és megvásárolhatók (akár közvetlenül, természetbeni juttatás formájában, például élelmiszerek szétosztásával, amit az emberek megalázónak éreznek), vagyis könnyen megszerezhető szavazatokat jelentenek.

A mozgósítás fogalmát a politikusok sokszor szó szerint értik: az embereket össze kell szedni és el kell vinni szavazni.

Saját érdekeik képviseletét tekintve e negyedek lakói alulreprezentáltak. A roma pártok, amelyek névleg e rétegek szószólói, a képviseleti elv érdekes csődjéről tanúskodnak. Mindkét országban megosztottak, az érintett lakosság rossz szemmel nézi őket, és rendkívül kétséges, hogy kit képviselnek. Nekik is kijut a politikát általában sújtó megvetésből, és soha nem azonosulnak az általuk képviselt lakossággal, hanem mindig megőriznek egyfajta paternalista távolságot. „Ezek írástudatlan és öntudatlan emberek” (roma politikus, Szófia, 2003). „Ezek nem emberek, bármivel meg lehet őket vásárolni” (roma társadalmi aktivista, Bukarest, 2004). Etnikai pártként lejáratták magukat, ezen az úton tehát nem sikerül a szavazókat mozgósítani – általában igen kevés szavazatot kapnak.

Ennek ellenére a választásokon való részvétel változatos képet mutat – nem annyira a negyedek társadalmi összetétele szabja meg, mint inkább az, hogy milyen választásról van szó. Ha például a helyhatósági választások két utóbbi menetét nézzük, akkor azt látjuk, hogy a szófiai negyedben nagyon alacsony volt a részvétel, és kampányrendezvényekre sem nagyon került sor. Ferentari-ban a bukaresti átlaghoz hasonló részvételt regisztráltak, és a politikai pártok is figyelmet fordítottak arra, hogy jelen legyenek. A különbséget a választási rendszer eltérése magyarázza: míg Szófiában egységesen választják meg a városi képviselőket, addig Bukarestben kerületenként történik a választás, 2004-ben pedig igen éles volt a versengés. Ezért a bolgár politikusok beérték azzal, hogy épp csak viziteltek a negyedben, Ferentari-ban viszont – ahol az ötödik kerület leköszönő polgármesterét újraválasztották – a klientelizmus döntötte ugyan el a szavazás kimenetelét, de ez nem etnikai alapon történt (jóllehet a médiumok gyakran erről beszéltek).

Egyén és közösség

Az elmondottakból nem az következik, hogy ezek az emberek híjával vannak a politikai kultúrának. Inkább azt mondhatnók, hogy viselkedésük fölnagyítva tükrözi a lakosságra jellemző attitűdöt. Ezek után a politikából való kimaradásban racionális választást kell látnunk, amely arra világít rá, hogy nem kínálkozik számukra ennél jobb alternatíva. Helyesebb tehát a választási rendszer zsákutcájáról beszélni, ahogyan azt Mancur Olson is teszi, amikor azokról a „láthatatlan csoportokról” beszél, amelyek „némán szenvednek”, és nem tudnak valós érdekeiknek hangot adni.3

Pedig ha a választásoktól eltekintünk, e negyedek élete sokféleképpen kötődik a tágan értelmezett politikához.4 A fennálló helyzet megváltozását célzó minden igény politikainak minősülhet, mivel fölveti az adott viszonyok módosításának kérdését, és szembeállítja az egyént a hatóságokkal. Ilyen lehet például egy szülőnek az a szándéka, hogy más negyedben járassa iskolába a gyermekeit (Fakulteta), vagy bizonyos családok próbálkozása, hogy törvénytelennek mondott lakhelyét elismertesse a hatósággal (Ferentari). Ezek azért politikai cselekedetek, mert azzal fenyegetnek, hogy tömegessé válnak.

Ezért van az, hogy az illetékes hatóságok csakis egyéni elbírálás alapján mint a szabálytól való eltérést hagynak jóvá hasonló kérelmeket. Az is jellemző, hogy ilyen jellegű igények közvetítését nem a politikai pártok végzik, nem is állami intézmények vállalják magukra, hanem az úgynevezett nem kormányzati szervezetek: Ferentari negyedben a Médecins du Monde indított kampányt a szükséges igazolások beszerzése érdekében, a Fakulteta negyedben a Médecins sans Frontières próbált közbenjárni a társadalombiztosítással nem rendelkezők érdekében. A városi hatóságoknak egyelőre nincsenek politikai terveik e negyedek gondjaira, úgy kezelik őket, mint kerületük „szégyenfoltjait”.

Mindemellett az emberek kapcsolatban állnak az intézményekkel. A hétköznapi élet dolgait illetően e negyedek lakói ismerik a városháza alkalmazottait, olykor keresztnevükön vagy ragadványnevükön emlegetik őket, néha magánéletük részleteiről is van tudomásuk,  és a velük fenntartott viszonyuk mindig személyes. Megnyilvánul ebben a viszonyban a közöttük fennálló nagyfokú egyenlőtlenség is, például abban, ahogyan az emberek, ha a helyzet megkívánja, viselkedésükben és nyelvhasználatukban „túljátsszák” a „cigány” vagy a „szegény” sztereotip szerepét. Járatosak abban, milyen arcot kell ölteniük ahhoz, hogy megszerezzék maguknak a kívánt szolgáltatást vagy juttatást (többnyire valamilyen társadalmi segélyről van szó).

Ezek a manőverek azonban kevéssé hatékonyak, egyéni és egyszeri „trükkök” csupán. Amikor viszont nem járnak sikerrel, az is nyilvánvalóvá válik, hogy ezek az emberek elvárják az államtól és a hivataloktól, hogy segítsenek rajtuk, készek panaszt is tenni amiatt, hogy nem jutnak hozzá ahhoz, ami – úgy vélik – jár nekik, egy részük azzal is megpróbálkozik, hogy kitartó kilincseléssel, hangoskodással kierőszakolja igénye teljesítését. Ezzel szemben a városi hivatalnokok személyes kegyet látnak a társadalmi juttatások különböző formáiban, vagy pedig a klientúrák logikája szerint kezelik azokat. Maguk az igénylők viszont gyakran csoportos, sőt egyetemes jogként hivatkoznak rájuk.

Klientúrák és politika

Néhány szót arról, hogy milyen hatással van a politika e negyedek társadalmi viszonyaira. A korábban említett okok miatt, továbbá mivel sokan félnek betenni a lábukat ezekbe a negyedekbe, a politikai pártok közvetítők útján próbálnak érintkezni a lakosokkal, annál is inkább, hogy nemigen alakultak ki a nyilvános érintkezés fórumai, ahol például választási nagygyűlést lehetne tartani. Emellett a legtöbb politikus, de még a nem kormányzati szervezetek aktivistái is úgy vélik, hogy ezek olyan „közösségek”, amelyek mintegy a maguk „természetes” úton kialakult képviselőin keresztül megközelithetők.5 Ez a romák piramisszerűen hierarchizált  „törzsi” közösségként való felfogásának felel meg, amely fölöttébb elterjedt ugyan, de hamis. Valójában e negyedek lakói, főképpen a legszegényebbek körében nagyfokú atomizáltság és individualizmus figyelhető meg, amely távol áll az olyan „közösség” vagy „szolidaritás” gondolatától, amelyet velük kapcsolatosan – elismerő vagy elítélő hangsúllyal – emlegetnek.

Így alakul ki tehát az állam, a pártok, illetve a lakosság közötti közvetítők kisszámú csoportja, melynek tagjai nem „főnökök”, minthogy a negyedek életének legtöbb részletébe nincs beleszólásuk, de azért fontos szerepet játszanak bizonyos juttatások vagy szolgáltatások megszerzésében. Valódi hatalmat gyakorolnak a többiekkel szemben, eldönthetik, hogy ki részesül valamilyen juttatásból, és ki esik el tőle. E tranzakciókban nem az a lényeg, hogy forrásuk az állam, valamely párt vagy magánszemély, inkább az a fontos, hogy elosztásuk a választási kampányhoz kötődik, így vagy úgy a közvetítők megjutalmazásával függ össze. Ez utóbbiak száma azonban alacsony, tárgyalási pozíciójuk pedig behatárolt. A szóban forgó személyek és az intézmények között személyes kapcsolatok is kialakulnak, amelyek követik a magánéleti eseményeket – megfigyelhető például, hogy a munkakörrel és a politikával kapcsolatos kérdéseket gyakran átszövik a magánéleti vonatkozások. A legtöbb nyereséghez ezek a személyek, illetve a közvetlen környezetükben élők jutnak.

A politikai klientelizmusra vonatkozó újabb felmérésekből – például Dél-Amerikában végeztek ilyeneket – az derül ki, hogy előmozdíthat egyfajta szerveződést a szegények között, de egyúttal egyenlőtlenségüket is fokozza.6

Ami az általam tanulmányozott két negyedet illeti, ez az állítás csak részben igaz: a klientelizmus serkenti a számító önzést, az azonnal elérhető, nem tartós juttatások megszerzését, de nem járul hozzá a közösségnek szánt javak megszerzéséhez. Nem eredményezi a negyed gondjainak átfogó kezelését – noha a bukaresti tapasztalat kivételesen ilyenre is nyújt példát –, inkább csak elmélyíti az egyenlőtlenséget, és fokozza ezeknek az embereknek a peremhelyzetét.

Összefoglalásképpen elmondható – és ez nem is csak a szegénynegyedekre érvényes –: nincs közvetlen összefüggés a választások lebonyolítása és az emberek azon igyekezete között, hogy érvényesítsék jogaikat. Az államot és a politikát érintő viselkedés tekintetében nem figyelhető meg alapvető különbség a többségi lakossággal szemben, ennélfogva téves volna e negyedeket illetően politikai „szubkultúráról” beszélni. Ezeknek az embereknek a viselkedésmódja elsősorban a nehéz életkörülményeikhez való alkalmazkodást fejez ki, azt az igyekezetüket tükrözi, hogy a maguk korlátozott választási lehetőségei közepette maximális nyereségre tegyenek szert.

 

Horváth Andor fordítása

JEGYZETEK

1. E szó kritikájáról lásd Loic Wacquant: L’underclass urbaine dans l’imaginaire social et scientifique américain. In: Serge Paugam (szerk.): L’exclusion, l’état des savoirs. La Découveret, 1996.

2. Pierre Bourdieu: Questions de sociologie. Minuit, Paris, 1984. 242–243.

3. Mancur Olson: The Logic of Collective Action. Harvard University Press, Cambridge, 1965.

4. E gondolatmenet Jean Leca érvelését követi. L. „Le repérage du politique”. In: Projet 1973.71. 3–24.

Szerinte mindenkor harc árán dől el, mi „a politika”, és mindig az erősebbek szabják meg, hogy mi tartozik e fogalom körébe.

5. E magatartás negatív hatásairól lásd Marian Preda–Cosima Rughiniş: Zăbrăuţi diferenţe si divergenţe într-o comunitate urbană. Revista de Cercetări Sociale, 1998.3-4.

6. Javier Auyero: Poor People’s Politics. Peronist Survival Networks and the Legacy of Evita. Duke University Press, Durham and London, 2001.