December 2004
Posztkommunizmus–posztkolonializmus

Tárnok Attila

Posztkolonialitás – neokolonialitás: egy tanulmányút tapasztalatai

2004 tavaszán egy skóciai tanulmányút tanulságait volt szerencsém hasznosítani. A tanulmányút részletei belém vésődtek, az előzmények buktatói, a kinttartózkodás elszigeteltsége és a latens módon önmagát fenntartó és igazgató (menedzselő) tudományos kváziközösség zárványszerű viselkedése mind hasznomra vált: a viszontagságok tanulságba fordultak, és ma már értem értelmüket, és a gáncsoskodóknak köszönöm gáncsoskodásukat. Könnyen hangozhat ez az összegzése egy szenvedések kövezte út keserű tapasztalatának, de őszintén állíthatom, utólag hálával fogadom el és dicsérem sorsomat, hogy a pszeudoközösség részévé nem váltam, és hogy tőlük támogatást semmilyen formában nem kaptam. Az út teljes egészében saját költségvetésből valósult meg, pályázati pénzért környezetem furcsállása ellenére sem folyamodtam, munkahelyemről – jóllehet a mai magyar felsőoktatásban az alkalmazott oktatók tudományos fokozat megszerzése érdekében folytatott kutatásának finanszírozása elterjedt gyakorlat – a kutatói szabadság idejére fizetést nem kaptam, így sem erkölcsileg, sem anyagilag, sem ideológiai szempontból elkötelezett nem vagyok, véleményem független lelkiismereten alapuló ítélet.

A tanulmányút helyszíne véletlen, de egyszersmind egy nagyon tudatos, átgondolt döntés következménye. Stirling, egy harmincezer lakosú kisváros Skócia szívében, egykori főváros és egykor a korona székhelye, állandó lakóhelyemmel, Esztergommal párhuzamban áll. A stirlingi egyetem ad otthont egy posztkoloniális kutatóközpontnak (Centre of Commonwealth Studies), az eredeti név azonban nem tükrözi a diszciplínán belül az utóbbi évtizedekben végbement változásokat. A brit nemzetközösségbe tartozó népek angol nyelvű irodalmának kutatása az 1960-as évek, a mérföldkőnek számító leedsi konferencia óta jelentős változásokon ment keresztül. A diszciplína határait feszegette egyrészt az a tény, hogy egyre több egykori koronagyarmat nyerte vissza függetlenségét, így a függetlenség időpontja után született művek egyszerűen nem sorolhatók be az egykori gyarmat irodalomtörténetébe, továbbá az a nemzetközi értelemben kiszélesedő eszmecsere, melynek részesévé váltak a nem angol gyarmati háttérrel rendelkező népek alkotói, gondolkodói, akikre tehát már végképp nem aggatható a brit nemzetközösségi jelző. Ma már az angol nyelvterületen belül is idejétmúltnak tekinthető nemzetközösségi irodalomról beszélni, számos új elnevezés született a kutatási terület jelölésére. Az amerikai tudományos szervezet, a Modern Language Association elnevezése talán a legpontosabb (English Literatures Other Than British and American), de bonyolultsága folytán teljességgel használhatatlan, jelzős szerkezet nem is képezhető belőle. Elterjedőben van még a „New Literatures Written in English”, és a „Third World English Literature” vagy a „Literature of the Developing World”, de egyik kifejezés sem örvend olyan népszerűségnek, mint a „Postcolonial Literature”. Jónéhány szerző rámutat,1 hogy ez utóbbi kifejezés sem pontos, hisz például ez a műszó magában foglal olyan műveket is, amelyek a gyarmati időszakban születtek, tehát egyáltalán nem poszt-koloniálisak, mégis ennek a kifejezésnek az egészen általánosító értelme öleli fel leginkább azt a tudatformát, amely az immár egyre átláthatatlanabbá bővülő gyakorlati és elméleti vonatkozásokat érinti.

Ma a posztkoloniális művelődéselmélet olyan kultúrköröket is tárgyal, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek gyarmati múlttal. Olyan posztkoloniálisként elfogadott kultúrákon belül, mint Ausztrália, Kanada vagy még az Egyesült Államok is, ahol a koloniális alárendeltség történeti tény, éppen nem az elnyomatás léthelyzetében gyökerező irodalmi ábrázolások kapnak elemző figyelmet, jóllehet mindhárom, kontinensnyi országban az őslakosság könnyen talál indokot ilyen jellegű önkifejezésre. Tovább bonyolódik a kép, ha rámutatunk, hogy ma történeti szemszögből kezelni a posztkolonialitást történelmietlennek, idejétmúltnak hat, az utóbbi években egyre jellemzőbb a történetiségből kiszakított, az elméleti modell síkján megfogalmazódó posztkoloniális fejtegetés, amelynek egyes képviselői (gyakran saját életsorsukban hordozott gyarmati múlttal, mint Homi K. Bhabha, Gayatri Chakravorty Spivak vagy Abdul JanMohamed) az elit akadémiáknak részévé válva az obskuritás határait súrolva alkotnak elméleteket pusztán az absztrakt elméletiség kedvéért. Konferenciáznak, tanulmányokat gyártanak látszólag az alárendelt, a „subaltern” megismerése, felszabadítása érdekében, de az egész területet behálózó kiadói ipar néha mellébeszélésnek ad teret a problémák feltárása és kezelése helyett.

Robert Young, az oxfordi egyetem professzora, aki történetiségében kezeli a posztkolonializmust, a következőképpen határozza meg és tágítja ki a fogalom hatókörét:

„A posztkoloniális elmélet kiáll a tulajdonától megfosztott, hátrányos helyzetű szegény rétegek hatalommal való felruházásáért, a másság és a diverzitás iránti toleranciáért, a kisebbségek jogaiért, a nők jogaiért és a kulturális jogokért egy demokratikus egyenlőségen alapuló társadalomban, amely elutasítja az elidegenítő nyugati normák alkalmazását a harmadik világ (tricontinental)2 társadalmaiban. Elutasítja a kizsákmányolás minden formáját (a környezetit éppúgy, mint az emberit) és a nagyvállalati kapitalizmus érdekeit képviselő életfeltételek minden negatívumát. Megkérdőjelezi a nagyvállalati kapitalizmus által kommodifikált társadalmi érintkezéseket és az individualizmus doktrínáját, amely ezeknek az érintkezési formáknak a kialakításában igazolásul közreműködött.[...] A posztkolonializmus érdeklődésének homlokterében tehát a társadalom marginális rétegei állnak, azok, akiknek kulturális azonossága a globális kapitalizmus erőtereiből kiesik, általuk bizonytalanná válik: menekültek, a vidékről a városok elszegényedett negyedeibe felkerült vándorlók, emigránsok, akik az első világban, de választott társadalmuk legalsóbb szintjein dolgoznak egy jobb élet elérése érdekében.”3

Még Homi Bhabha is a posztkolonialitás eme kiterjesztő értelmezéséből indul ki: „életünket és gondolkodásunkat illetően olyan kultúráktól tanulhatunk a legtöbbet, amelyek mintegy történelmi ítéletként a leigázottság, az uralom, a diaszpóralét, valamint a kiszakítottság élményéből táplálkoznak. Sőt egyre erősebb az a meggyőződés, hogy a társadalmi marginalitás mindent átható élménye – amint az a nem kanonizált kulturális formákban testet ölt – kritikai eljárásunkat is alapvetően átalakítja.”4 Bhabha eszerint a posztkoloniális lét és tudatosság kiterjesztése mellett érvel. A Nyugat társadalmainak hátrányos helyzetű elemei ugyanúgy „kolonizáltak”, alárendeltek, mint a harmadik világ. A néma kisebbségek, a diaszpóralét elszenvedői, az elnyomott beosztottak, a fedél nélküli csavargók, az ápolásra szoruló betegek, a „normál” társadalmak értékrendjén kívül állók, a homoszexuálisok, a leszbikusok, végső soron a lassú gondolkodásúak, az ügyetlenek, a maflák és félénkek: mindenki, aki valamilyen társas viszonyban alárendeltnek, jogfosztottnak, elnyomottnak, kizsákmányoltnak érzi magát. Azonban paradox módon, ahogy Arif Dirlik rámutat, „a posztkolonialitás mint diszkurzív terminus nem foglalja magába a posztkoloniális világból származók vagy ott élők túlnyomó többségét”.5

Ezekből a fogalomleírásokból rögtön nyilvánvalónak tetszhet a posztkoloniális művelődéselmélettel foglalkozó szakemberek közötti feszültség. Jóllehet a diszciplína történeti-gyakorlati körülmények között határozódik meg, mégis – mivel elméleti igényű – a konkrét megfogalmazások, témakifejtések a gyakorlattól elrugaszkodottak, elvontak, így gyakran öncélúak, és a különböző táborba tartozók közötti párbeszéd gyakran az egymás mellett való elbeszélés jegyeitől terhes. Az alapvetően társadalmi problémákkal foglalkozó tudományterület valahogy egy ponton elcsúszik: a problémát modellezi, amely modell a problémát se fel nem tárja, se megoldási javaslatot nem tesz. Az elméleti modellek a bennük leírt társadalmi rétegeket semmilyen formában nem érintik, sorsukat nem kezelik megoldandó feladatként, pusztán leíró jellegűek, és egy első világbeli tudományos, akademizáló elit a tudományhoz való jogát és hozzáférését legitimizálja és megerősíti, míg a tárgyalt alárendelt („subaltern”) rétegek elszigeteltségét rögzíti. Épphogy nem egy demokratikus egalitarianizmus irányában fejtik ki hatásukat: a hatalmon levőnek ugyanolyan nehéz a hatalomból kivetkőznie, mint ahogy az elfojtott rétegeknek lehetetlen saját érdekeiknek hangot adniuk. Spivak alapműszerű esszéjének (Can the Subaltern Speak?6) végkövetkeztetése, hogy az alárendelt nem tud megszólalni. Amint az alárendelt képessé válik saját érdekeit képviselni, azáltal, hogy érdekeinek hangot ad, többé nem minősül alárendeltnek, új státusra tesz szert, és így már a nem elfojtott érdekszférák egyik képviselőjeként ütköztetné érdekeit más hasonlóan nem elfojtott csoportok érdekkörével. Az alárendelt per definitionem a véleményalkotásból, az érdekképviseletből, tágabb értelemben a társadalom és – jogfosztottsága folytán – önmaga irányításából kiszorul.

Aijaz Ahmad7 meglátása szerint a posztkoloniális művelődéselmélet nem más, mint egy újabb csatorna, amelyen keresztül a fejlett világ újrafogalmazza azokat a hatalmi törekvéseket, amelyektől indíttatva korábban a Föld népeinek túlnyomó többségét irányítása alatt tartotta. „Az 1930-as évekre a Föld területének 85 százalékát tették ki egykori vagy még akkor is fennálló gyarmatok. Mindössze az Arab-félsziget egyes részei, Perzsia, Afganisztán, Mongólia, Kína, Sziám és Japán nem álltak korábban európai kormányzás alatt.”8 A jelenleg formálódó új világrend legkönnyebben a modern kori Nyugat területi hódításainak folytonosságaként értelmezhető, a posztkoloniális jelző – látszólagos jelentésétől eltérően – nem gyarmatosítás utáni, sokkal inkább az azt megerősítő, kiterjesztő elméleti vizsgálódás segédfogalma: eufemizmus a kevesebb önigazolást nyújtó neokoloniális kifejezés helyett. A függetlenségüket visszanyert korábbi gyarmatállamok függetlensége ugyanígy látszatfüggetlenség: egy sokszorosan determinált, politikai, gazdasági, kulturális életében a korábbi gyarmatosító hatalom által körülírt-behatárolt mozgástéren belüli viszonylagos függetlenség. India számára függetlenné válni, ketté, majd háromfelé szabdaltan, Nigéria számára függetlenné válni olyan feltételek mellett, ahol kultúrájukban eltérő népek nyelvükben egymást nem értik, és történelmük során gyakran egymással harcoló ellenfelek voltak – nyilvánvalóan nem azt a fajta függetlenséget jelenti, amelynek ezek a területek a klasszikus gyarmatosítást megelőzően örvendtek. (A szabadság, ma már ezt fel kell ismernünk, erőszakkal is kikényszeríthető: Irak akkor is demokratikussá válik, ha ezt ő maga nem akarja.) Mennyiben lesz független utóéletük a Közel-Kelet államainak az amerikai beavatkozás nyomán? – tehetjük fel a kérdést. A posztkoloniális diskurzus éppen ilyen kérdésekkel nem kíván foglalkozni, sokkal kevésbé kényes dolog az absztrakt elméletiség szintjén megmaradni.

A posztkoloniális elméletet kritizálók, mint Aijaz Ahmad, Benita Parry vagy Arif Dirlik olyan szempontokat vetnek fel, amelyek az elmélet visszásságaira fényt derítenek, de munkásságuk érdekes módon integrálódik a posztkolonializmus diszciplínájába. Az 1980-as évektől a posztkoloniális jelzőt azokra a harmadik világból érkező gondolkodókra alkalmazták, akik az első világban fejtették ki tevékenységüket. Mára a fogalomkör kitágult, számos nyugati szerző minősül posztkoloniálisnak pusztán azért, mert kutatási területe valamilyen (akár halvány) vonatkozásban kapcsolódik az Európán kívüli európai jelenléthez. A fogalom magába vont a fejlődő országokban jelenleg tevékenykedő bármely filozófiai beállítottságú személyt, aki ott az európai jelenlét kérdésével foglalkozik, és különös módon azokat a szerzőket is, akik a posztkoloniális elméletet megkérdőjelezik vagy kifogásolják. A poszt-kolonializmus mint gondolati rendszer kritikájának szánt tanulmányok, amelyek eredetileg olyan társadalomkritikai folyóiratokban jelentek meg, mint a Third Text vagy a Critical Inquiry, másodközlésben beválogatódnak a posztkolonializmust hagyományos értelemben bemutató, szemléző antológiákba, így ezek a szerzők annak a tudatformának a részévé válnak, amelyet eredetileg elutasítani szándékoztak. A jelenség mindenképp figyelmet érdemel, hisz egy liberális önigazoláson alapuló, visszás hozzáállást példáz, amely a posztkoloniális elmélet (és tágabb értelemben az igazságosság és a demokratikus egyenlőség látszatelvén nyugvó társadalom) működésének manipulatív módszerévé vált. Amikor a posztkoloniális elmélettel szemben álló kritika a posztkolonializmusnak mint diszciplínának részeként határozódik meg, akkor – a szerző eredeti szándékával ellentétben – egy elismerési, beolvasztási és végső soron a kritika élét tompító, majd megszüntető folyamat veszi kezdetét. Az elmélet levédi magát az etikai döntések tisztázatlansága előtt, amennyiben Ahmad vagy Dirlik támadó ellenállását is a posztkoloniális diskurzus részének tekinti. A felszínen teret enged másként gondolkodóknak (mintha a „látszólag-alárendelt” is szóhoz juthatna), akiket aztán a neomarxizmus bélyegével ártalmatlanítani lehet, még ha Althusser és Gramsci például Spivak és Said gondolkodásában is kulcsszerepet játszik. A helyzet abszurd, de nem egyedülálló, sőt a mindennapi érvényesülés világában bevett módszer.9 Az abszurditás érzékeltetése érdekében egy hasonlattal szeretnék élni. Képzeljük el, miként reagálnának keresztény olvasók, ha a katolikus teológia saját, immanens részeként kezelne kálvini, lutheri szövegeket, sőt – hogy az egyház szentjeiről „valós” képet fessen – a Szentek életéből vett idézeteket a d’Holbach-féle Szentek képtárában található gyalázkodásokkal állítaná párhuzamba.

A posztkoloniális antológiák a szerkesztők szándéka szerint nyilvánvalóan a teljesség bemutatása okán szerepeltetik az elméletet magát és az azt támadó írásokat is, ugyanakkor egy liberális önigazolás is vezeti a válogatást, hogy íme elismerjük, ellenzőink is akadnak, de mi nekik is megszólalási lehetőséget nyújtunk, mert hitünk szerint a vélemények ütköztetéséből egy kiforrottabb, letisztultabb elmélet láthat napvilágot. Az elméletet kritizáló tudósban pedig, ha hiteles életpályával és kritikával van dolgunk, éppen nem a beolvadás, a honoráriumból, vagy az irodalmi dicsőségből való részesedés igénye munkál, hanem a látnoki közléskényszer: fel akarja hívni a figyelmet a kritizált eszme visszásságaira. Ahmad tömören összegzi a posztkoloniális elmélet piacorientáltságával kapcsolatos ellenérzéseit: „Az elmélet maga eszmék és gondolatok piacterévé vált, számtalan elméleti modell áruként szolgálja a fogyasztók szabad választását, és éppúgy, mint minden áru: egyre rövidülő szavatossággal rendelkezik.”10 Amennyiben a másként gondolkodó teoretikus elvből elutasítja cikkének posztkoloniális elméletként való közlését, úgy a szóhoz jutás lehetőségétől fosztja meg magát, szerepe a saját véleményét érvényesíteni nem képes alárendelt vagy nem hajlandó szkeptikus szerepévé redukálódik, megmarad a marginalitásban. Abban az esetben azonban, ha az „elméletipar” részévé válik, véleménye veszít hiteléből, és a támadás éle a részleges integráltságból fakadóan tompul.

Nem célom a kiadói ipar vélt konspiráción alapuló manipulatív tevékenységéről a leplet lerántani, és főleg nem egy akademizáló érdekcsoportot a tudományos élet (félre)irányításáért kárhoztatni, de megfigyelhető (nemcsak magyar nyelvterületen), hogy a különböző díjakhoz, pályázatokhoz, publikálási lehetőségekhez és a megszólalás egyéb formáihoz való hozzáférés könnyen korlátozható célcsoportokra, célszemélyekre a forrásokat elosztó hatalmi rend érdekeinek megfelelően, valamint hogy sikeresebben érvényesülnek azok a tudósok, akik a pályázás és a közösségi kapcsolattartás készségében nagyobb tapasztalatra tettek szert. Ma egy tudós majdnem annyi időt tölt saját tevékenységének értékesítésével, a kutatói anyagi források előteremtésével – csúnyább, de elterjedőben levő kifejezésekkel élve: marketing- és PR-tevékenységgel –, mint a tudományos kutatással. A piacgazdaságban mint univerzális értékrendben hivők persze most rögtön felvetnék, hogy minden szabad társadalmi berendezkedésben folyamatosan jelen van a piac közgondolkodást szervező ereje. Csakhogy ez az ellenvetés nem magyarázza meg, miért foglalkoznak amúgy folyamatosan szabad piaci berendezkedéssel bíró társadalmakban is a tudomány és a művészet kommodifikálódásával.

Graham Huggan könyve (The Postcolonial Exotic: Marketing the Margins) azt elemzi, hogyan vált a gyarmati alárendeltség eladható narratívává. Meglátása szerint azonban nem a gyarmati gondolkodó tette magát vagy művét eladható termékké, hanem megfordítva: a középpont rajzolt meg olyan paramétereket – nem kis részben díjak és pályázatok eszközével, köztük a Booker-díjjal, amelynek létrejöttét és történetét Huggan részletesen tárgyalja –, amelyek közé illesztette a perifériát, az alárendelt kitörési lehetőséget talált, megszűnt alárendelt lenni, hangot adott léthelyzetének, de megtévesztett módon nem saját érdekeit képviselte, hanem a nyugati olvasónak gyártott egzotikumot: felvette a „hiteles” adatközlő szerepét. A posztkoloniális szerző elsősorban a Nyugatnak ír. Természetesen a közléskényszer ellenálhatatlan vágyával küzd, de amikor választott második nyelvén, angolul, spanyolul vagy franciául szólal meg, már elhatárolódik saját közvetlen olvasóközönségétől, továbbá számára sikeres íróvá válni egyet jelent a metropolisz által meghatározott paraméterek közé való beilleszkedéssel: kénytelen azt a képet festeni sorsáról, amelyet a nyugati néző beleképzel. A nyugati olvasó pedig nem tudja nem egzotikumként olvasni a harmadik világot. Ezzel magyarázható, hogy a sikeres posztkoloniális regény általában apolitikus, ha politizál, semmiképpen sem radikális, és hogy a harmadik világból érkező regény akkor is meseszerű, ha realista.

Edward Said szerint a fentebb leírt kiválasztódási folyamat az imperializmus módszertana. Az imperializmus számunkra szitokszó, amellyel a pártállami időkben fenyegettek – a harmadik világ számára jelenvaló, megélt rettenet, amelynek örököseként még most is keresi önmagát. A világ egybecsúszott. A posztkommunista világ ugyanazt hívja globalizációnak, amit a harmadik világ a gyarmati kor örökségének. Ami hozzánk az utóbbi évtizedekben elérkezett a fogyasztói világ, a kereskedelmi hírközlés, a vállakozói piac, a nyugat-európai logika, közbeszéd, politikai berendezkedés képében, az elfojtott – Bhabha kifejezését kölcsönvéve: a mai napig hibrid – formában a gyarmatosított országokban évszázadok óta jelen van. A fogyasztói termékek és a fogyasztói szokások szintjén, a tömegkommunikáció, az oktatás, a kultúra szintjén behálóznak minket a projektek, menedzselnek bennünket és uniformizáltan magunkra erőltetünk egy világpolgár-imázst, ami azt is jelenti: manipulatív módon egybemosódunk a világ bármely táján élő emberrel. Ahogy a terjeszkedő Európa piacot talált magának a klasszikus gyarmatosítás idején a harmadik világban, ugyanúgy piacra lelt a második világban az utóbbi évtizedekben. A világ országai között és az országokon belül végbemenő kiegyenlítődés és demokratizáció Arif Dirlik szerint pusztán látszólagos. Vállalatvezetők döntése alá kerülnek a különböző régiók jövőjét meghatározó kérdések. „Azokat, akik [a piac kihívásaira] nem reagálnak [...] – a Föld lakosságának négyötöde – többé nem szükséges gyarmatosítani.[...] Ezek a népek és régiók [...] egyszerűen marginalizálódnak. Ma könnyebb rájuk sütni, mint a klasszikus gyarmatosítás korában, hogy saját balsorsukról ők maguk tehetnek.”11 Látszólag globális összefogásra van szükség globális méretű problémák megoldása érdekében, a közfelfogás szerint ezért válnak a különböző kultúrájú népek egymáshoz hasonlókká. Azonban, ahogy Arif Dirlik rámutat, a világ transz-kulturációja kétélű fegyver: „egyszerre homogenizál és heterogenizál. Vannak társadalmi rétegek, amelyek hazájuktól függetlenül élvezik egy globális kulturális egyformaság [fogyasztói] előnyeit, még ha saját társadalmuk hátteréből kiszakítva is, míg mások rég letűntnek hitt kulturális örökségek továbbélői, és az egyes társadalmi csoportok idegenebbek egymás szemében, mint a modern kor kezdetén.”12

A látszólag homogenizálódó világközösség önirányító elvei változatlanok. Bármerre tekintünk, a liberalizálódás mindig versenyt fut egy konzervativista, status quót fenntartó törekvéssel. A hatalomból, a megszólalásból, az önképviseletből és az érdekérvényesítésből az alárendelt mindig kimarad. Az emberek közti kiegyenlítődés konfliktusban áll azzal a teljesen természetes érzéssel, hogy saját sorsom csak a fölfelé történő kiegyenlítődéssel jut előre. „Az egyetem mint intézmény liberális, pluralisztikus önképe mindig teret ad a sokféleségnek, multikulturalizmusnak, a nem európainak: életpályák épülnek a kulturális szerződés újraegyeztetéséből. Ám ugyanez a szabadelvű egyetem a színes bőrű hallgató számára általában elhagyatottságot, sőt pánikot jelent, az elszigeteltség néha markáns, de gyakrabban csak udvarias és néma.”13 Robert Young szerint a marginalitást, alárendeltséget, elszigeteltséget, a posztkoloniális léthelyzetet fehér bőrű ember akkor érti meg, amikor először éli át színes bőrűek társaságában, hogy ő az egyetlen fehér ember.14

Az alárendeltség élményét Stirlingben megismertem. Azokban a napokban, amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, a hozzám hasonló, az én témámmal egybevágó területet kutató doktorandusok jelenlétemen, személyemen keresztülnéztek, szinte menekültként kezeltek. Számomra nyolcévi kanadai emigráció után az élmény visszhangoktól volt terhes. A posztkoloniális inkább neokoloniálisnak érződött, amely új gyarmatosításnak mi, második világbeliek is részesei lettünk.

 

JEGYZETEK

1. Bill Ashcroft, Gareth Griffiths and Helen Tiffin: The Empire Writes Back: Theory and practice in post-colonial literatures. London, 2002; Newman, Judie: The Ballistic Bard: Postcolonial Fictions. London, 1995; Skinner, John: The Stepmother Tongue: An Introduction to New Anglophone Fiction. Basingstoke, 1998.

2. Young szóhasználatában a ‘tricontinental’ gyakorlatilag a harmadik világra vonatkozó jelző: az afrikai, ázsiai és dél-amerikai fejlődő országokra utal.

3. Young, Robert J.C.: Postcolonialism: A Very Short Introduction. Oxford, 2003, 113–114.

4. Homi K. Bhabha: A posztkoloniális és a posztmodern. Ford. Harmati Enikő. Helikon: Irodalomtudományi szemle 1996/4. 485.

5. Dirlik, Arif: „The postcolonial Aura: Third World Criticism in the Age of Capitalism.” In: Contemporary Postcolonial Theory: A Reader. Ed. Padmini Mongia. London, 1997. 300.

6. Spivak, Gayatri Chakravorty: Can the Subaltern Speak? In: Patrick Williams and Laura Chrisman: Colonial Discourse and Post-colonial Theory: A Reader. New York, 1994. 66–111. Magyarul: Uö: Szóra bírható-e az alárendelt? Ford. Mánfai Alice és Tarnay László. Helikon: Irodalomtudományi szemle 1996/4. 450–483.

7. Ahmad életútjával is igazolja elméleti meggyőződését. A Nehru Múzeum és Könyvtár kutatójaként működik Új-Delhiben, nem vált a nyugati akadémiák kenyérfogyasztójává, mégis nagyon markáns kritikát sikerül kifejtenie a posztkoloniális művelődéselmélettel szemben.

8. Loomba, Ania: Colonialism/Postcolonialism. London, 1998. XIII. Egy új világrend kialakítása ürügyén talán nemcsak a konkrét politikai helyzet, hanem némi szimbolika is szerepet játszhat az Egyesült Államok afganisztáni és iraki (egykori Perzsia) beavatkozásában.

9. A mindennapi érdekérvényesítés világában általános a kvázidemokrácia. A döntéshozatal nyilvánossága előtt a hatalmi helyzetben levő döntéshozó személy kísérletet tesz arra, hogy saját érdekszférájába támogatókat vonjon be, és ezáltal utólag igazolja egy eredetileg hatalmi döntés demokratikus igazságosságát.

10. Ahmad, Aijaz: In Theory: Classes, Nations, Literatures. London, 1994. 70.

11. Dirlik: i.m. 311.

12. Uo. 312.

13. Ahmad: i.m. 84.

14. Young: i.m. 1.