November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Csekéné Kolcsár Irén

Európai reformok – nemzeti stratégiák

Az Európai Unióhoz idén felzárkózott tagállamok nem kis meglepetéssel tapasztalhatták: sok tekintetben egészen más „erőtérben” találták magukat, mint amilyenre a csatlakozási tárgyalások kezdetén számítottak. Az oktatási ágazaton belül például szembe kellett nézniük a Közösség koordinációs szerepének a megerősödésével és az erre a célra kifejlesztett új technikák megjelenésével.

Az Educatio 2003. évi téli számában megjelent tanulmányában (A nemzeti oktatáspolitikák európai szintű koordinációja) Halász Gábor arra hívja fel a figyelmet: kezdetben még úgy tűnt, hogy az oktatás egyike azoknak a területeknek, ahol a nemzeti szuverenitást nem lehet megkérdőjelezni. A Maastrichti Szerződés oktatásról és képzésről szóló cikkelyei is garanciákat jelentettek e tekintetben. A Lisszaboni Európa Tanács 2000. márciusi határozata – a Nyitott Koordináció Módszere – azonban tovább „finomította” az oktatásban elvárható uniós törekvéseket. A „nyitott” jelző arra utal – fedezhető fel Halász Gábor gondolatmenetében –, hogy „a koordinációs folyamat” nem járhat együtt egyetlen „specifikus modell kikényszerítésével”. Már csak azért is tiszteletben kell tartani a nemzeti szuverenitás elvét, mivel a túl sok szupranacionális elem bármelyik ország kormányzásában csökkentheti az adott ország problémamegoldó képességét.

Csakhogy mindeközben az európai iskolaszellem központi pedagógiai és nevelési kérdésévé vált két teljesen eltérő szemléletet tükröző fogalom: az oktatási rendszerekből kikerülő ember (egyed!?) profitot termelő erő, avagy a különböző térségek és nemzetek számára elfogadott humán erőforrás? Az „emberi tőke” szintagma az elszigetelt munkaerőt állítja a fejlesztés középpontjába, amelynek hatóköre a profitot termelő piac. A „humán erőforrás” szemlélete pedig magába foglalja a szocializáció feladatköreit, az ennek rendjén átadott értékek, normák és viselkedési modellek együttesét is.

Ez utóbbit tűzi ki célul az úgynevezett „rejtett tanterv”, amelyik egyformán vonatkozik tanulóra, pedagógusra, az adminisztrációs vezetésre és a helyi közösségekre is (Balázs Éva: A közoktatás mint humánerőforrás-fejlesztési tényező). Mert az európai társadalom – szemben az amerikaival – nem fogad el mértéktelen egyenlőtlenségeket, az európai kultúra számára teljesen elviselhetetlen a társadalmi szolidaritás hiánya. Ezért az oktatásfejlesztés középpontjában nem a rövid távú gazdasági haszon és siker áll, hanem a kistérségek társadalmi kohézióját is biztosító fejlődésmód, amelyik hosszú távon gazdasági előnnyé válik.

Az európai oktatási programokban való részvétel hasznosulása című tanulmányában Tót Éva „néhány kiemelt” oktatási program magyarországi működését mutatja be. Azt elemzi, hogy miként valósul meg az egyes programokban való részvétel hatása az egyénre, az intézményre, valamint a képzési rendszerek szintjére. A sajtóból nálunk is ismerősek ezek a programok: Arion, Ceepus, Comenius, Erasmus, Gruntvig, Socrates. A tanulmány szerzője körültekintően számba veszi a pályázók esélyeit. A tanulságok fokozott mértékben érvényesek a romániai magyar közoktatási rendszerre is. Merthogy igen nagy a formai okok miatt elutasított pályázatok száma, és hiányzik a motiváció az ilyenszerű ismeretek megszerzéséhez. Hátrányt jelent az idegennyelv-tudás szintje, illetve az, hogy kevesen képesek munkanyelvként használni az idegen nyelveket. Ez a hátrány sújtja a kistelepülések oktatási intézményeiben dolgozókat. Ahol nincsenek járható utak, hiányzik a közművesítés, állandó a kommunikációs rendszerek zavara.

Saját tapasztalatom mondatja velem, hogy a különböző programokban való részvétel tanulási folyamatként működik. Ezért tartanám fontosnak, hogy ez a Korunk-szám megszólítsa a közoktatásban dolgozó személyiségeket, akik köré értelmiségi körök szerveződnének, hogy nálunk is közbeszéddé váljon a valós újítás akarata. Hogy végre fodrozódni kezdjen a hazai közoktatás állóvize. Jóllehet ideje lenne már az erőteljes hullámzásnak is. (Educatio, 2003 – tél.)