November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Rigán Lóránd

Szekerünk kereke

Az idei nyár slágere alighanem a januárban (a könyvekre kirótt 9%-os ÁFA bevezetésének, valamint az Institutul Cultural Român hivatalos felszentelésének hátborzongató hónapja közepén) piacra dobott Dilema veche című kulturális folyóirat volt, mely rövid időn belül megkétszerezte (háromszorozta?) addigi példányszámát. Íme, most az ősz – a presztízscsoportok és az „eszmék piaca” kapcsán kirobbant Dilema-vita után – az önmagával szemben újabban (némileg szokatlan módon, de annál termékenyebb hatással) egyre inkább elégedetlennek mutatkozó román kulturális élet legfrissebb, H.-R Patapievici által szignált manifesztumával, valamint a szerző hozzá mellékelt folyóiratával, az Idei în Dialog legelső számával köszönt be.

Az alapító igazgató kiáltványa (Manifest: calmul discuţiei, seninătatea valorilor) elsősorban a honi kultúra főbb törésvonalait vázolja fel. Jelesül: azt a szakadékot, mely az arisztokratikus elszigeteltségük ködébe burkolózó szaklapokat – ahol a polemizálást és a párbeszédet tiltja az etikett – a valamivel szélesebb körben olvasott kulturális folyóiratoktól, avagy a televíziós értelmiségieket az önmagukat egyetemeinken elbarikádozó szakemberektől választja el. Majd azonosít egyfajta specifikus kulturális modellt is, mely szerinte a romániai szellemi élet különböző területei közötti átjárhatóság, „az eszmék közötti párbeszéd” hiányáért felelősnek tekinthető. Ez a bizonyos bénító erő nem más, mondja, mint a kultúra rétegzett, hierarchikus modellje (Patapievici látlelete alapján: az akadémiai szférák magasától le egészen a piramis alján meghúzódó tömegcikkekig), melynek szorításában a szó emfatikus értelmében vett „dialógus” legalább annyira lehetetlenné válik, mint például egy lassacskán érelmeszesedő monarchia teljhatalmú urai és annak buzgó funkcionáriusai, jóravaló polgárai, valamint parasztjai között. Bár a dialógus, a kommunikáció és társaik manapság egyre inkább leterhelt, és emiatt folyamatos kopásban leledző divatszók, Patapievicinek igaza lehet, amikor folyóiratának születési bizonyítványában a román kultúra kommunikációs gátjainak lebontását mint „halaszthatatlanul” szükséges teendőt fogalmazza meg.

És mi volna az, amit – folyóirata mellett – a hazai kultúra életképes modellje gyanánt figyelmünkbe ajánl? A szekér kerekét, pontosabban a kerékagyat: „A szakosodott kultúrák a közösből oly módon bontakoznak ki, ahogyan a kerék küllői a kerékagyból. Egymással úgy a közös kultúra, mint azon interdiszciplináris területek által kommunikálnak, melyek a szomszédos küllők végei közé ékelődnek, a kerületen, mely mindannyiukat egyesíti. Közös kultúra nélkül a specializáltak emberi jellegüket és érthetőségüket egyaránt elveszítik; speciális kultúrák nélkül a közös kultúra elveszíti szubsztanciáját [...]. A nyilvános kultúra jól rendezett mivolta a kultúra kerék-modellje alapján a közös kultúra kerékagyától, a speciális kultúrák erősségétől és számától, valamint azon interdiszciplináris kultúrák teherbírásától függ, amelyek a keréktalpon helyezkednek el.”

Két-három küllő az Eszmék párbeszéde frissen, az Academia Caţavencu kiadásában ácsolt kerekéből... Alexander Baumgarten kolozsvári filozófiatörténész (akinek legújabb kötetéről a lapban Andrei Cornea közöl recenziót) Gh. I. ªerban – egyébként tűrhető – Szent Ágoston-fordításához írott előszavát illeti megsemmisítő kritikával, rámutatván a szerző filozófiai felkészületlenségének lehetséges okára: míg a fordítani képes klasszika-filológusok szakmai képzéséből az eszmetörténeti megalapozás hiányzik, a holt nyelveket tanulmányozni kívánó filozófiatörténész-jelölteknek az elvileg szomszédosnak tekinthető szak kijárásához szédítő összegeket kell befizetniük, és ily módon azt legtöbbször félbehagyják (szándékolatlanul is kitűnő gyakorlati példája ez a Patapievici által emlegetett párbeszédes, illetőleg átjárhatósági deficitnek).

Valamelyest általánosabb érdeklődésre számot tartó kérdésekre térve (hiszen a Bukarestben megjelentetett, bár önmagát kifejezetten nem „bukarestinek” tekintő lap bemutatkozó számának kínálatából nem hiányzik a filmkritika, a közgazdaságtani fejtegetés, sőt a politikum sem): Ion-Aurel Pop hazánk jelenleg talán legolvasottabb történészével, Lucian Boiával kezdeményez vitát. A román történetírás fenegyereke, Boia eleve megkérdőjelezi a történettudomány episztemológiai státuszát, kollektív illúziókat és mítoszokat forgalmazó diskurzusról beszél, mely nem rekonstruálja, hanem inkább megkonstruálja a múltat (különösen nálunk) – ráadásul oly módon, hogy ezek a mítoszok rendszerint szélsőséges, ortodox nacionalista klisékbe torkollanak. Vitapartnere, a BBTE-n tanító Ion-Aurel Pop kritikájában ezzel szemben éppenséggel azon keretek közé próbálja visszahelyezni a román historiográfia kérdéskörét, ahonnan azt Boia kimozdítani igyekszik, és így a párbeszéd itt egyelőre elmarad.

Végezetül Daniel Barbu bukaresti politológusnak a címlapon meghirdetett szövegéből ollóznánk ki a záró gondolatsort, amely már – ha úgy tetszik – a kommunikációs struktúrák össztársadalmi anomáliáira mutat rá. Bár a totalitárius rendszer jéghegyének csúcsa (ráadásul nagyrészt ugyanabban a hatalmi pozícióban) mind a mai napig jól látható, a nyilvánosság, valamint a jelenlegi hatalom a politikai bűnösség problémáját hallgatólagosan a magánerkölcsök térfelére passzolja át (pl. a titkosszolgálattal együttműködő besúgók dossziéi iránt tanúsított közérdeklődés formájában). Boszorkányüldözés közben (állítja Barbu) valójában megfeledkeztünk a nyilvánvalóról: a négymillió párttagot számláló RKP és elsősorban a központi és helyi államvezetésben nyíltan szerepet vállalók felelősségre vonásáról – jóllehet világos az is, hogy gaztetteket nem eszmék vagy diktátorok követnek el, hanem a velük együttműködő hétköznapi emberek más emberek, saját polgártársaik ellen.

Nagyjából ilyesfajta kerékvágásban pörögne tehát ez a bizonyos kerékagy, az őszi sárban, romániai kultúránk kétökrös szekerével – amelynek kereke, úgy tűnik, valóban rászolgálna egy kis jótékony kenegetésre. (Idei în Dialog – 2004. október. 1.sz.)