November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Gál Andrea

Félutópia

Láng Zsolt: Berlinév

 

 

Úgy vágyom Berlinbe. Most még inkább, mint valaha, miután Láng Zsolt Berlinévét olvastam, és látva kell látnom, értve értenem, hogy vannak a körülöttem levőknél jobb városok, legalábbis egy van, és ez nem is annyira a villogó Alexanderplatz, a részleteiben megmaradt Fal, a nagyvilági Kurfürstendamm városa, hanem a papagájos téré, a Savigny téri nyilvánosházé, egy hely, ahol a „berliner” fánkot jelent, nem lokálpatriotizmust.

A Berlinév ötvenkét kedves szöveget jelent, minden hétre jut egy esszé, karcolat, elbeszélés, eszmefuttatás, dialógus, és mind egyetlen város napos oldalát mutatja. Apró megfigyelések, kommentárok, meghatódott és ironikus fintorok azt a folyamatot követik, ahogyan az idegen tekintet számára a megnyílik a legendás city. Bár nem dokumentarista szövegek ezek, első látásra nem merül fel, hogy Láng Berlinje képzelt hely lenne, semmi ou-topikus, sehol-sincs-helység nincs benne – nagyon sok referenciális markert használ a szerző, mint a pontos utca- és intézménynevek, a dátumok, a hiteles helyszínrajzok, az más kérdés, hogy a szövegek beszélője a realitást derűsebben és bohóbban érzékeli, mint azt a valósnak mondott világtól elvárnánk. Ott van ugye például a híres Love Parade, amit úgy ír le, mint a négyféle lóbálók őrületét, egyik karjait lóbálja, másik fejét lóbálja, harmadik dudáit lóbálja, negyedik nemiszervét lóbálja. Sehol a tömegfóbia, sehol a karnevál eufóriája, egy csendes derűvel figyelő tekintet van csupán, aki, lám, a teljesség és a komolyság mindenfajta igénye nélkül újfajta kategorizációt végez, legjobban azonban az esőnek örül, ami nagytakarítást végez, hogy másnap már, mint normálisan, élvezhető legyen a Tiergarten. Ez a tekintet a mindennapokat keresi Berlinben, hogy minél jobban megismerhesse a várost, korlátozott ideje van rá, egy év. És közben úgy tűnik, folyamatosan vágyakozik oda, ahol van, annyira elragadtatottan tud beszélni a városról. „Néha csupán azért sétálok ki reggel kilenckor a Kantstraße sarkára, hogy végignézzem, miként hozzák ki a Paris Bar székpárnáit, igazítják a székekre. Néha azért megyek be este nyolckor a Ku damm Karrée-ba, hogy meglessem az Elle kirakatában a ruhák szegélyét hason csúszva elrendező eladót.” (Néha, 122.)

Nos, ha semmi ou-topikus nincs a Berlinévben, az eu-tópia viszont tobzódik, minden vágyak megtestesülésének városa ez: érzékeny, udvarias, megértő, okos. A legfőbb foglalatosság itt délelőtt kispárna-vásárlást rendezni és egy pacifista tüntetésben kötni ki, diplomatával  cipőjéről vagy a férfiszoknya-divatról eszmét cserélni. Eközben magán hordja múltjának a hegeit, a pátoszmentesség helye leginkább, ahol a járókelő véletlenül belebotlik az 1933-as könyvégetés emlékébe, egy üveglappal födött, üres polcokkal tele pincébe. Nyilván a nézőponton múlik, hogy mindez megjelenik-e egy városban vagy sem, de Láng mégis Berlinhez és egyedül Berlinhez kapcsolja a derűt, Róma például éppen olyan esendő ebben a kontextusban, mint Vásárhely.

„Berlin a biciklizők városa! Bárhol szabad közelekedni, még a járdán is, de hát olyan szélesek a járdák, hogy az nem gond. A múltkor próbaképpen eljárdáztam egy rendőr előtt: meg se rebbent a szeme. Térbe írt figyelem és előrelátás: Berlin. Az Uhlandstraßeban a két járda 17, az úttest 12 lépés széles, a Kurfürstendammon a járda 42, az úttest 31, és még van középen egy 17 lépés széles, fákkal szegélyezett parkoló. Az utcai fák ágait sem kell lenyírni, van helyük bőven. Térhumánum. Mintha három ember sétálna az üres kolozsvári Főtéren vasárnap délután, kb. ilyesmi a tér-ember arány (és a nyugalom).” (Járdák, 9.). Namármost jelen recenziómat Brassóban írom, ahol az egyik felújított sikátorra büszkén van felírva, hogy Európa legszűkebb utcájában jár, aki jár. Ennélfogva nyilván el kell fognia engem a klausztrofóbiának, ha Láng sorait olvasom, és a kolozsvári főtéren talán hajnali ötkor is többen vannak háromnál, hová menjek hát egy kis nyugalomért? Szilágyi Júlia a könyv kapcsán egyszerűen azt mondja, „jó helyek is vannak” (Berlinkönyv, A Hét 2004. szept. 16.), nem hasonlítgat, nem dől be a „jobb” csábításának. Pedig ez a provokáció nagyon benne van a Berlinévben, Az uszoda szellemében pl. egymás mellett berlini és vásárhelyi karambol, egyik esetben a rendőrök pontosan érkeznek, felsöprik a szilánkokat, és a jegyzőkönyvet társalgónak berendezett mikrobuszban írják meg, másikban – nem.

Az ellentmondás az itt és ott között a kötet elején a felfedezés öröméhez kapcsolódik, mint a fent idézett Járdákban, a vége felé pedig az afölött érzett melankóliához, hogy innen, az Édenből el kell menni, mint a még fennebb idézett Néhában. Az utolsó szöveg, az Istenveled – Istenhozott megpróbálja feloldani ezt felfokozott melankóliát, erotikus metaforikája szép (és Láng előző kötetét, A szomszéd nőt idézi), de nem győz meg arról, hogy „Felhasad a hártya, akár egy rózsabimbó. Káprázat volt. Nincs határ. Istenveled és istenhozott. Egy a világ. Csakis egy.” (125.) A különbözőséget túlságosan erősen állította a Berlinév ahhoz, hogy egyetlen gesztussal eltörölhesse, a feloldozás nem történik meg. Ezért érdekelne, milyen az 53. írás, hogyan tükröződik Szatmár vagy Kolozsvár vagy Vásárhely a berlinév tükrében.

A szomszéd nő különböző városokról beszélt, melyekben a beszélő idegenként bolyong, világutazóként talál meg éppen őrá váró élményeket. A Berlinév pedig, bár ritkán mozdul ki a város határain kívülre, mégis 52 helyszín különbejáratú történetét beszéli el, hiszen itt könyvtárnyi kötetre van anyag. Berlin már megírt meséi közül Wenders angyalai, Márai nagylábú női, Karinthy póráz nélküli kutyái, Forgách András gránitlépcsőháza várja az olvasót, a meg nem írtak pedig számtalanul keringenek, már a félmondatok szintjén is. Így az olvasói figyelemnek szóródnia kell, az elbeszélt jeleneten kívül ezt is, azt is meglát, utólag pedig tépelődhet, melyik is volt az igazi történet.

És vannak visszatérő alakok a könyvben, mint a nyilvánosház lakói, akiket a beszélő előbb megles és képzeletben alakítgat, majd dialógust közöl az egyik „bugyis nénivel”, talán a  „fekete hajú csokinővel” – kiderül, a Sorbonne-on végzett, Derridát hallgatta, a Le Monde-ot pénteken járatja, a könyvmelléklet miatt.  Mivel két szöveggel előbb arról írt, a ház látványa, a kapuban szobrozó reklámnő, a sok postaláda a lépcsőházban, a rácsos erkély hogyan vezetik el egy eszményi prostituált képzetéhez, aki verseket vagy tanulmányokat ír és szürrealista képeket fest, a dialógus azt az érzést kelti, hogy „valóban” megtalálta a képzelt nőt, az olvasó tapsikolhat örömében. De vajon? Dokumentarista útirajz és annak fikcionalizált változata között a határ nemhogy vékony, de sejtésem szerint egyáltalán nem is létezik, mint ahogyan más utazók számára, és a könyv határain kívül nyilván és sajnos nem létezik Láng Berlinje sem. A világ többi része felé irányuló kritika pedig az utópia kötelező része, felnagyítja Berlin érdemeit, mely ezúttal minden városok jobbik részének gyűjtőneveként működik.

Remény mégis van: az itt következő részben a szerző úgy rakja rendbe a fikció–realitás–képzelt utópia–megvalósuló utópia kérdését, hogy azt legalábbis a városrendészeten kellene kiadni kötelező olvasmányként. Akkor hát: képzeljünk, feleim. 

„Eddig, ha elképzeltem, milyen is az Éden, akkor magam előtt láttam egy kertet, a szokásos díszfákkal, szelíd állatokkal, gyöngyöző forrásaival, tiszta vizű tavával... Ám soha nem mélyedtem bele a kérdésbe, hiszen az a mondás járta, hogy nem jó, ha az embert elragadja a képzelete, mert azután nyugtalanul bolyonghat a valóság sivár terepén. Mondani szokás ezt-azt otthon.

Mond az ember ezt-azt. Azután egyszer csak elsöpör mindent a valóság. A temető maga volt az Éden. Nem túlzok. Voltaképpen jobb volt, mint amit elképzelni tudtam, mert például a tavacska a katlan fenekén pihent, így a partjára leereszkedőt háborítatlan csend vette körül.

Milyen legyen egy temető? Azért van képzelet, hogy ilyen legyen. Berlin a fej városa. Képzeltebb, mint Vásárhely vagy Kolozsvár. Fejben kidolgozottabb. Egy bizonyos idő után az idegen arra jut: szépészeti szempontból itt még azt is kitalálták, hogy tavasszal a fák előbb virágozzanak, s csak azután hajtsanak leveleket.”  (A fej városa, 90.)

*Felméri Judit fényképeivel. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2004.