November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Aknai Tamás

Metser és tanítványok Kolozsvárról

Kiállítás a P(art)i Galériában, május 22–június 18.

 

 

 

Van abban valami életszerűen vonzó, hogy Pécs és Kolozsvár testvérvárosi ambíciói a hivatalos mélyhűtöttség állapotában is fel tudnak mutatni értékelhető, mi több, élvezhető gesztusokat. Ha igaz ez az állítás, akkor nem jelent kevesebbet, mint, hogy léteznek kölcsönös érdekek, amelyeket érvényesítésük közben csak korlátozottan befolyásolhat a politikai ellen- és rokonszenv. Mert egyéni vállalásokon alapulnak, mert az érdeklődés és a megmutatkozás olyan késztetései munkálkodnak bennük, amelyek a hivatalos és formális viszonylatokon kívül érzik igazán jól magukat, és amelyeknek a kifejtéséhez nem is elégségesek a politikai zsargon szavai. Mi másról lehetne szó, mint a művészetről. Ezúttal éppenséggel egy művészeti iskoláról, tanárokról és tanítványokról. Rajtuk keresztül egy térség törekvéseiről, készültségük állapotáról, gondolataik irányáról, tájékozódásuk minőségéről. Közben igyekezzünk nem feledni, hogy Kolozsvár az ország egyik legerősebb kulturális központja lévén, több mint fél évszázadon át a képző- és építőművészetben is normákat teremtett, intézményei olyan hagyományokat alakítottak ki, amelyek a mai cselekvések formáit is jócskán befolyásolják. A Barabás Miklós Céh, a nagyszámú Kolozsváron élő jelentős képzőművész és a nyomukban szinte természetes kényszerrel kialakuló művészeti felsőoktatás később Romániában is központi szerepet kapott. Pécs és Kolozsvár képzőművészei között a kapcsolat nem új keletű, a Pécsi Galéria és Pécs-Baranya művészei is megmutatták magukat Kolozsváron, de Kudor Duka István festőművész-tanár jóvoltából az utóbbi években színesedett a két város művészeti akadémiájának együttműködésével is. Ennek is vannak formális keretei, de tőlük éppenséggel kimerülhetne a kapcsolat a jószándékú egymásra gondolásban is. Kudor Duka István azonban ennél jóval többre gondolt, amikor felvetette a bemutatkozó kiállítás ideáját, és amikor meg is valósította azt. A Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Főiskola mezében eljött Pécsre és egy nálánál fiatalabb kollégájával, valamint különböző évfolyamokhoz tartozó tanítványaival a P(art)i Galériában rendezkedtek be egy hónapra. Kiállításuk – mint minden más emberi gesztus – többféle metszetben értékelhető. Kézenfekvő volna, hogy a kiállított munkákon keresztül megítéljük a képzés irányát, mélységét, igényességét. Mint ahogy kísérletet tehetünk egy felmérésre is általuk, ami a lokális, regionális és nagyobb távú érvényesség sugara mentén tár fel adatokat. Generációs metszetet is készíthetünk és talán még a nemzetiségi ízeket is bátrak lehetünk elkülöníteni egymástól. De mérhetjük érzéki vonzerejüket, képszerűségük intenzitását, valamint felhasznált utalásaik kapcsolódását más jelentésrendszerekhez. Már az is értékjelző mozzanat, hogy a felsorolt műveletek mindegyike elvégezhető a kiállított művek láttán. Ezáltal megalapozottan erősíthetjük fel a benyomást, hogy Pécsett egy valóban figyelemre méltó válogatás jelent meg. Bár egy alkotó csak egy művet vagy kisebb sorozatot állíthatott csupán ki. Az így előállt tematikai sokszínűség már-már a kiállítás egységét veszélyeztette, de a veszély vállalása egyúttal olyan többletértéket, intenzitást adott az együttesnek, ami az eklekticitás vádját azonnal semlegesítette. Hiszen volt itt a népiesre fogott propaganda-realizmus monumentalitásának emlékét idéző, ezért egyszerre ironikus és szomorú parasztnő-portré, és hiperrealista techno Hölderlin utalásokkal. Juhos Sándor nyelv-piercinges popsztár „átirata” a globalizációs elidegenedés felé mozgás közben bekövetkező helyzet és értékmeghatározási bizonytalanságokról szól (Jel vagyunk értelmezés nélkül…, elvesztettük majdnem a nyelvet…). Veres Szabolcs is nagy méretű, erős kifejezésű emberi fejjel mutatkozott be. Mindhárman finom utalásokkal jelezték, hogy látják, amint Kudor Duka „tanár úr” már évek óta bajlódik a fej-problematika különböző megoldásaival, és, hogy számukra ez a küzdelem sem tanulságok nélkül való. Bánjunk tehát óvatosabban a fogalmakkal, hiszen a látszólagos eklektika ezen képek esetében a mélyebb tartalmi megegyezések, azonos érzelmi beállítódás és a lépték hasonló megválasztása révén különös hangulati egység foglalatává válik. Marius Bercea is  a reális látványból, valóságos helyzetek lejegyzéséből indul ki kis méretű, pedáns festői kivitelezésben előadott olajképein. Egyszerűségük és a kis forma ellenére is gazdag szín-frazeológiájuk miatt szinte kiragyogtak az egyébként döntően sötét tónusú munkák közül. Kétségtelenül tanulmány jellegű munkák, amelyeket már csak azért is érdemes volt megmutatni, hogy jelezzék: a művészi hagyomány kevésbé feszült, a kísérletezések kockázatától mentes fertályai sem idegenek a kolozsvári művésznövendékektől. Egészen más képzeteket kelt Iulia Toacaci Hetente nyolc fotó című dokumentációja, amelyben a naponta megújuló vásárlások, tömegáruk, csomagolások ciklikus krónikáját adja, együtt a kis üvegfalú dobozkába zárt gépi nyomtatású blokkokkal, elismervényekkel, számolócédulákkal, bankpapírokkal. Mindazzal, ami végül is a fogyasztás nyomán nem alakul át más minőséggé, és ami életünket sokkal következetesebben kíséri mai állomásaitól a holnapi megállókig, mint a nápolyi, a csoki, a kifli vagy bármi más. És miközben a gondosan előadott színes fotókat nézzük, mi, magunk fogalmazunk meg finoman csúfondáros ítéletet ezen egyetemessé szintetizálódott gyakorlatról. Kovács Amália újabb, erős gesztusokkal, pozitív és negatív festékpászmák egymásba futása közben kialakuló formákkal idézett fel emberi helyzetet. „Ember a fényben és az árnyékban” – mondhatnánk a bútort, alakot, fényt, mozdulatot leíró, ugyanakkor mindent robbanásállapotban tartó képről, amelynek nyugtalanságát kitűnően csillapították az imént emlegetett alkotások. Diana Oancea megint egy olyan művész, akit láthatóan izgat saját mindennapi mikrovilága, környezete. Lépcsők című munkáján – bizonyossággal vetjük fel, hogy fotó alapján tovább-feldolgozott – életkép látható egyszerre grafikus és festői megoldásokkal. A „lépcsők” értelmezése minden bizonnyal olyan emelt szintű jelentéshez vezet, amelyben a szegénység, a cigány sors, az abban nyíltan megjelenő összetartozás és gyermekek iránti szeretet követel elismerést. Miközben a választott formával a művész maga még ironikus oldalvágást is tesz a hagyományukat feladó közösségek felé, amikor az op-art mintás pokrócot választja meg térelválasztó háttérnek. Végül természetesen szólnunk kell Kudor Duka István egyetlen kiállított művéről, az idén született Önarcképről. Az arc tematika különös formai lehetőségeit bontotta ki az utóbbi két év folyamán a rajzosság és festőiség szerves együtthatásának határára kifeszített lapjain. Talányosan kezdeti első gesztusnak és ugyanilyen talányosan az utolsó előtti mozdulatnak is tekinthetjük e műveket, hiszen kibontható belőlük a megszületés utáni pillanatok differenciálatlan monotóniája, univerzalitása, de ugyanígy a befejezés tömörsége, egyetlen sűrű pontba koncentrálódása is. Nagyjából az a képzet lesz úrrá a képre tekintőn, hogy a világon minden képes felvenni annak a tükörnek a funkcióját, amelyen az emberi arc legfőbb tagoló elemei és arányai fedezhetők fel. A kettős jelentésmozgás itt is felfedezhető. Mohos falként, kopott ponyvaként, kopott sziklás tájként a felületek éppúgy emberi princípiumokat hordoznak, mint ahogy az azonnal emberi arcra, arc-lenyomatra asszociáló megfigyelő innen indulhat el az egyetemesebb természet, élet és valóság összefüggések átérzése felé. És talán valóban nem önkényes némi szándékoltságot feltételezni a Rohrschach-teszt,  Aga-memnon aranymaszkja, és a Torinói lepel jelzéselemeinek láttán, amik végülis egy nagyon jelentős művészet megszületésének tanúivá avatnak bennünket. Ritka pillanatok az ilyenek.

 

Az írás eredetileg a pécsi Echo című lap 2004. júliusi, 3. számában jelent meg.