November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Kontra Miklós

Nyelvi emberi jogi polémiák

Az emberi jogok minden embert megilletnek, vallástól, bőrszíntől vagy vagyoni helyzettől függetlenül. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata (1948) többek között kimondja, hogy minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához (18. cikk), a vélemény és a kifejezés szabadságához (19. cikk), és az oktatáshoz (26. cikk). A Nyilatkozat a fokozatosan kialakuló nemzetközi emberi jogi rendszer egyik legfontosabb dokumentumává vált, de – amint Andrássy (1998: 88) megállapítja – „hiányzik belőle az ember nyelvi jogainak kinyilvánítása”. A Nyilatkozat alapján nem minősül diszkriminációnak X anyanyelvű emberekkel szemben, ha számukra nem a saját nyelvükön, hanem Y nyelven biztosítják a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságát vagy a neveléshez/oktatáshoz való jogot. „A Nyilatkozat alapján tulajdonképpen nem minősül tiltott diszkriminációnak, ha az egyik embernek megengedik, a másiknak viszont megtiltják, hogy a saját nyelvét használja, s nem minősül tiltott diszkriminációnak az sem, ha az egyik embernek a saját nyelvén, a másik egyénnek viszont nem a saját nyelvén biztosítják a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a vélemény és a kifejezés szabadságát, valamint a neveléshez való jogot” (Andrássy 1998. 89). Az oktatáshoz való jog tehát emberi jog, de az anyanyelven folyó oktatás joga nem az. Ma még – mondom, mondjuk sokan, reménykedve.

Jó húsz éve kezdődtek azok a tudományos konferenciák és nem kormányzati (NGO) akciók, amelyek azt célozzák, hogy az ENSZ fogadjon el egy A nyelvi emberi jogok egyetemes nyilatkozata című dokumentumot is. 1996-ban Barcelonában a Nyelvi Jogok Világkonferenciáján meg is fogalmaztak egy Nyelvi emberi jogi nyilatkozatot, pontosabban egy tervezetet, de azt az UNESCO végül is nem támogatta, s szakmai körökben is vegyes fogadtatásra lelt. A nyelvi emberi jogok, egyelőre mint kívánatos jogok, a barcelonai fiaskótól függetlenül látványosan előtérbe kerültek a nyelvészetben. Főképp a Föld nyelveinek gyors kipusztulása/kipusztítása, na meg a globalizáció miatt. A Földön ma beszélt körülbelül hatezer nyelvnek optimista becslések szerint a fele, pesszimista becslések szerint 90 százaléka el fog pusztulni a következő száz évben. Egyebek mellett ebben a globalizáció is szerepet játszik, nem is kicsit.

A kérdéskör talán legtekintélyesebb szakemberei (Phillipson és Skutnabb-Kangas 1997. 27) szerint egy nyelvi emberi jogi nyilatkozatnak – később egyezménynek – a következőket kell garantálnia:

„a) Mindenki

1. azonosulhat az anyanyelvével (vagy anyanyelveivel) úgy, hogy azt mások elfogadják és tiszteletben tartják;

2. tökéletesen megtanulhatja az anyanyelvét mind szóban (ha ez fiziológiailag lehetséges), mind írásban (ez azt feltételezi, hogy a kisebbségek a saját nyelvükön részesülnek oktatásban);

3. használhatja az anyanyelvét a legtöbb hivatalos szituációban (beleértve az iskolát is).

b) Mindenki, akinek az anyanyelve nem hivatalos nyelv abban az országban, ahol lakik, kétnyelvűvé (vagy háromnyelvűvé, ha két anyanyelve van) válhat az anyanyelvén és az (egyik) hivatalos nyelven (saját választása szerint).

c) Az anyanyelv bármely cseréje önkéntes és nem kényszerített.”

A nyelvi emberi jogokról hatalmas viták zajlanak tőlünk nyugatra, tudományos körökben éppúgy, mint a politikai életben. Ezekből adok itt egy kis mustrát a Korunk olvasóinak.

Kultúra-, nyelv- és kontextusspeci-fikus jogok vagy egyetemes jogok?

Paulston (1997) a nyelvi jogokkal kapcsolatos álláspontokat és kutatásokat két csoportra osztja. Szerinte a nyelvi emberi jogok (vö. pl. Skutnabb-Kangas 1992, Phillip-son–Skutnabb-Kangas 1997) gyakran túl általánosak, s ezért nem lehet nekik érvényt szerezni. Nincs két egyforma nyelvi helyzet, következésképp nem lehet általánosításokat megfogalmazni a territoriális vagy a személyi elvű nyelvi jogok relatív értékeivel kapcsolatosan. A nyelvi emberi jogi irodalomban nem veszik figyelembe – mondja Paulston – a kultúra-, nyelv- és kontextusspecifikus tényezőket, márpedig ezek nélkül nem lehet megfelelően elemezni a nyelvi jogokat és következményeiket.

Hozzáadó vagy felcserélő
kétnyelvűség?

Amikor Blommaert a tudósi felelősségtudat bajnokaként támadást intézett „a nyelvi emberi jogi mozgalom” ellen (Blommaert 2001), oktatási kérdésekről is kifejtette kritikus nézeteit, de anélkül, hogy egyáltalán megemlítette volna a hozzáadó és felcserélő kétnyelvű oktatás különbségét. Válaszunkban (Skutnabb-Kangas–Phillipson–Kontra 2001) ezt is felróttuk. Engem személy szerint meglepett, hogy a Journal of Sociolinguisticsben egyáltalán megjelenhet egy ilyen „nagy ívű” kritika, annak ellenére, hogy az oktatási kérdéseket is tárgyaló szerző e kulcsfogalmak használatát – tudatlanságból vagy tudatosan – elkerüli.1 Később aztán rájöttem, hogy ezt a két fogalmat a nyelvi jogi szakirodalom számos szerzője nem ismeri. Dorian első híres könyvében (1981. 111) már megemlítette a hozzáadó kétnyelvűséget, de 23 évvel később is van még szerző, aki arrogánsan elutasítja az asszimilatív és nyelvmegőrző kétnyelvűség különbségét, pl. Brutt-Griffler (2004: 139) Tove Skutnabb-Kangast bírálva így ír: „TSK megpróbálja megváltoztatni a vita alapját. Ez a vita nem az oktatás nyelvéről szól. Ez a vita a nyelvekhez való hozzáférésről szól. Helyhiány miatt nem mutatom be, miért kell TSK-nak megváltoztatnia a vita tárgyát. Az sem segít TSK-n, hogy a hozzáadó kétnyelvűségre utal. Először is, amint bemutatom World English: A Study of its Development című könyvemben, az angol a kétnyelvűség révén terjedt el a világban, függetlenül attól, hogy azt valaki hozzáadónak nevezi-e vagy bármi másnak.”2

A nyelvet kell megmenteni vagy a beszélőit?

Mufwene (2002a) szerint a nyelvek vitalitása beszélőik kommunikatív viselkedésén múlik. A beszélők viszont adaptív válaszokat adnak a társadalmi-gazdasági ökológiai változásokra. Amikor nyelvcsere történik, az új nyelv használatával kapcsolatos gazdasági előnyök a fő mozgatóerők. A nyelvek élete nem független beszélőiktől. Következésképpen nem a nyelvek ölnek meg más nyelveket, hanem a beszélőik ölik meg, amikor feladják őket, igaz, a beszélők maguk is áldozatai a társadalmi-gazdasági ökológiai változásoknak.

Itt most rá kell mutatnom arra, hogy Mufwene téved, avagy nem gondolta végig saját gondolatmenetét. Nem az a helyzet, hogy a beszélők egyszer csak elkezdik nem használni a nyelvüket (igaz, ebben szerepe van a társadalmi-gazdasági ökológiai változásoknak is), hanem inkább az – s ezt számtalan esetben dokumentálták már a szakirodalomban is –, hogy A nyelv beszélői rákényszerítik B nyelv beszélőit B nyelv feladására és A nyelv használatára, vagyis kikényszerítik a B › A nyelvcserét.

Mufwene szerint a nyelvészek sopánkodnak a nyelvi és tipológiai sokféleség pusztulásán, de eközben ritkán gondolnak a beszélők veszteségeire és nyereségeire, nemigen számolnak azzal, hogy egy nyelv fennmaradása együtt jár-e azzal, hogy beszélői jobban adaptálódnak a társadalmi-gazdasági ökológiai változásokhoz. A régi/ősi kultúra jobban adaptálódik-e a mai világhoz, mint az új? A veszélyeztetett nyelvek sajátosságai több vagy kevesebb információt nyújtanak az univerzális grammatikáról, mint azok, amelyek nincsenek veszélyeztetve, s azok, amelyek újonnan keletkeztek? Ha a nyelvek fő funkciója az, hogy beszélőiket szolgálják, akkor furcsa – mondja Mufwene –, hogy a beszélőik ráfordításait és hasznát a nyelvészek ily sokáig elmulasztották elemezni. A nyelvek beszélőikkel együtt változnak. A nyelvcsere nem más, mint a kulturális változásokra adott adaptív válasz, s e kulturális változások java részét a társadalmi-gazdasági ökológiai tényezők teszik ki. Az olyan érvek a nyelvmegtartás mellett, amelyek a beszélők társadalmi-gazdasági ökológiai változásait nem részesítik kellő figyelemben, valójában ignorálják az anyanyelvi beszélők centrális szerepét e folyamatokban.

Ez érdekes és fontos megjegyzés, két okból is. Egyrészt Mufwene itt azokat a nyelvészeket bírálja, akik a nyelvhalált természetes kiválasztódásnak, valamiféle normális, elkerülhetetlen folyamatnak látják, s a beszélőket kihagyják az elemzésekből. Nagyjából azokra utal, akiket Skutnabb-Kangas (2000) a „nyelvhalál és liberális modernizáció” híveiként jellemez (lásd az 1. táblázatot alább). Másrészt azért érdekes ez a megjegyzés, mert megmutatja, mennyire abszurdak azok a jogi eszközök (például A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája), amelyek anélkül védik a nyelveket, hogy beszélőiket is védenék (vö. Skutnabb-Kangas 2001). 

Visszatérve Mufwenéhez (2002a), a szerző felrója, hogy a veszélyeztetett nyelvek megmentésére született javaslatok (pl. Crystal 2000, Nettle–Romaine 2000) a hagyományos kommunikációs magatartások folytatására buzdítanak, anélkül hogy figyelembe vennék a változó társadalmi-gazdasági ökológiai viszonyokat. Mufwene úgy látja, hogy az ökológiai változások nemigen befolyásolhatók, ezért Paul Newmannel (2003) egyetemben úgy gondolja, ha a nyelvfenntartás nem lehetséges, akkor a nyelvek megörökítése (kihalásuk előtti leírása) a teendő. Végső következtetése az, hogy a beszélők sokkal fontosabbak, mint a nyelveik, amelyeket a beszélők saját kommunikatív gyakorlata következtében pusztulnak el. Bourdieu-vel (1991) egyetemben Mufwene azt vallja, hogy a nyelvi magatartás profitvezérelt magatartás. A beszélők nemcsak azoknak a nyelvi formáknak és szerkezeteknek az elsajátításába invesztálnak, amelyek nyelvi tőkéjüket maximalizálják, hanem annak a nyelvnek az elsajátításába is, amely hasznukra válik.

Egy másik tanulmányában Mufwene (2002b. 377) a következőképp fogalmaz: „A nyelvek veszélyeztetettsége bonyolultabb probléma annál, amit a szakirodalom mutat. Néha egyszerűen az a kérdés, hogy a beszélőket kell-e megmenteni nyomorult gazdasági helyzetükből, vagy a nyelvüket kell-e megmenteni. A két cél ritkán kongruens, hacsak az ökológiákat nem változtatják meg úgy, hogy előnyösebbek legyenek a releváns embercsoportok számára.” Mufwene szerintem jogosan kérdezi, hogy azok a nyelvészek, akik a veszélyeztetett nyelvek megőrzése vagy megörökítése mellett érvelnek, milyen gazdasági alternatívákat ajánlanak e nyelvek beszélőinek. Hiszen a veszélyeztetett nyelvek megőrzése a társadalmi-gazdasági ökológiai változások nélkül a beszélők anyagi romba döntéséhez vezethet. Hogyan lehet fenntartani egy nyelvet anélkül, hogy a beszélők aspirációit ne ölnénk ki? Milyen természetes körülmények kellenek a két- vagy többnyelvűség fenntartásához? Netán azt hiszik a nyelvészek, hogy a nyelvi veszélyeztetettség fogas kérdéseire a globalizáció feladása/elkerülése a válasz?  

Mufwene ezen gondolatát megszívlelhetnék a mi „csángómentőink” is. Ha mondjuk 60 ezer moldvai csángó még magyarul is beszél valamennyire, az ő magyar nyelvük „megmentése”, értsd fenntartása, aligha lehetséges a magyar oktatás (egyébként szerfelett kívánatos) bevezetésével, de az se lenne elég, ha valami csoda folytán magyar papok váltanák fel a román janicsárokat. A „skanzen vagy modernizáció?” (Hushegyi 2004) kérdése ennél sokkal bonyolultabb. Amint Bourdieu (1991: 57) írja: nem lehet egy nyelvi kompetencia értékét megmenteni anélkül, hogy megmentenénk a piacot is, vagyis a termelők/fogyasztók termelésének politikai és társadalmi feltételeit.3

Mufwene (2002b. 387) általánosan fogalmaz, de a csángó dilemmára is igaz a kérdése: a veszélyeztetett nyelvekért aggódó nyelvészek kiderítették-e, mely társadalmi-gazdasági formációk segíthetik elő e nyelvek fennmaradását? A nyelvészek tanácsainak nem kellene érinteniük azokat a végső ökológiai viszonyokat is, amelyek befolyásolják a beszélők magatartását? Mufwene nem hiszi, hogy azzal, hogy arra tanítjuk a veszélyeztetett nyelvek beszélőit, őrizzék meg nyelvüket, s hozzanak létre irodalmat, egyben gazdasági és politikai hatalmat is adunk nekik. Azok a nyelvészek, akik csak ennyit tesznek a veszélyeztetett nyelvek beszélőiért, többet profitálnak e nyelvekből, mint a beszélők a nyelvészek segítségéből.

A nyelvet beszélői akarata ellenére is meg kell menteni?

Mufwene (2002b. 393) egy évtizeddel Ladefoged (1992) cikke után is úgy véli, a nyelvészek szégyenszemre nem gondolnak azzal, hogy egy veszélyeztetett nyelvnek a beszélők akarata ellenére való fenntartását prédikálni meglehetősen paternalista dolog. Csak atyáskodó nyelvészek gondolják, hogy ők tudják, mi a legjobb egy veszélyeztetett nyelv beszélőközössége számára. Lade-fogeddal eddig egyet is érthetünk, de az már vitatható, hogy szerinte a felelős nyelvészeknek szakmai távolságtartással kell nézniük a nyelvpolitikai fejleményeket, dolguk nem több, mint a szakszerű leírás. Hosszan sorolhatnám azokat a nyelvészeket, akik ezt másképp gondolják, akik szerint kötelességünk segíteni azokat, akiket tanulmányozunk. Labov, Rickford, Fishman, Skutnabb-Kangas, Phillipson, Baugh, Wolfram, Trudgill, Mühlhäusler, Cameron és sokan mások már karrierjük elején elhatárolódtak az ilyen elefántcsonttornyoktól.

Blommaert egy konferencia előadásában (2002) azt hányja „a nyelvi jogi paradigma” képviselői (pl. Skutnabb-Kangas és Phillipson) szemére, hogy az őshonos nyelveket az oktatás és a közélet nyelveként favorizálják, amivel egyebek mellett az érintett felfelé törekvő csoportokat gyakran megakadályozzák a társadalmi mobilitásban. Vagyis „a beszélők akarata ellenére meg akarják menteni a nyelvet”. A veszélyeztetett nyelvek megmentésére szolgáló érvek politikailag kifogástalanok – mondja Blommaert –, de szociolingvisztikai szempontból veszélyekkel terhes lehet a túl gyors végrehajtás.

Blommaert nyelvi jogi ismeretei hiányosak, vádjai alaptalanok. Az általa gyakran hibáztatott Phillipson és Skutnabb-Kangas – mint fentebb már idéztem – a nyelvi emberi jogok között sorolta fel a következőt is: „Az anyanyelv bármely cseréje önkéntes és nem kényszerített” (1995, magyarul 1997. 27). Nyelvi emberi jogi szempontból az anyanyelv meghatározásában a belső azonosulás, az egyének önmeghatározása a legfontosabb, ami szintén kellő védelmet nyújt azon mesebeli túlbuzgó nyelvészek ellen, akik állítólag a beszélők akarata ellenére akarják megmenteni a nyelveket.

Nyelv és identitás

Skutnabb-Kangas (1999. 58) szerint minden gyermeknek tökéletesen el kell sajátítania anyanyelvét, bármi legyen is az, ugyanakkor az adott társadalom domináns nyelvét is el kell sajátítania, a lehető legjobban. Ezt írja: „Az anyanyelvre a pszichológiai, a kognitív és a lelki túlélés miatt van szükség – ezek kulturális jogok. Az összes többi nyelvre, beleértve annak az országnak egy hivatalos nyelvét, ahol a gyermekek élnek, a társadalmi, gazdasági, politikai és polgárjogok miatt van szükség. A gyermek képes kell hogy legyen arra, hogy beszéljen szüleivel, családjával és rokonaival, tudnia kell, ki is ő, el kell sajátítania a gondolkozás, elemzés és értékelés készségeit. Az anyanyelv(ek) alapvető(ek) ebből a szempontból. A további nyelvekre a továbbtanulás, a munkavállalás és a társadalmi életben való teljes részvétel miatt van szükség. A jó oktatás egyik célja a magas fokú többnyelvűség kialakítása.”

Mainapság sok posztmodern társadalomtudós (pl. Blommaert 2001, May 2001, Pennycook 2001) azt a véleményét hangoztatja, hogy nincs lényegi kapcsolat az anyanyelv és az identitás között. A komoly tudós nem lehet esszencialista – mondják. Skutnabb-Kangas (2004) szerint mindez a hajdani „értékmentes és objektív” tudomány mítoszának új köntösben való továbbélése. Az nyilvánvaló, hogy a nyelvi identitás – más identitásokhoz hasonlóan – flexibilis, sokféle, töredezett vagy dialogikus, hozzátartozhat a határok átlépése, a diaszpóra-lét stb. De mindennek nem kell azt jelenteni, hogy mivel nem könnyű kvantifikálni a nyelvi identitást, ezért ne is vizsgáljuk, noha emberek milliói számára nagyon fontos.

Vannak, akik szerint az anyanyelv és egy második nyelv között csupán kis különbségek léteznek, melyek mennyiségiek s nem minőségiek, ezért az anyanyelv elvesztése, a nyelvcsere távolról sem akkora probléma, mint egyesek hiszik. Edwards (1984) például azt állítja, hogy a kisebbségek esetében a nyelv kommunikatív és szimbolikus értékei szétválaszthatók, s a szimbolikus értékek megmaradhatnak akkor is, ha a kommunikatívak hiányoznak. Szerinte a nyelv szimbolikus értéke alapvetően privát etnikai jegy, ezért a kormányoknak nem kell segíteniük a kisebbségek nyelvfenntartását, mivel az etnicitással kapcsolatos dolgokat az érdekeltekre kell hagyni. A közintézmények, például az iskolák, ne támogassák a privát etnicitást (1984. 300). Edwards szerint a nyelv nem alapvető része az identitásnak, ezért az identitás megmaradhat a nyelv megmaradása nélkül is. Az eredeti nyelvek megtartását részben gyakorlati, részben filozófiai vagy ideológiai dilemmák nehezítik. „Egyszerűen szólva, úgy vélem, a nyelvcsere sok kisebbségi helyzetben elkerülhetetlen”4 – írja (1994. 21) az International Journal of the Sociology of Language 110. számában. Edwards azonban az oktatást is a nyelvcsere szolgálatába állítaná, ha rajta múlna. Az oktatási nyelvirtást védelmezi, amikor ezt írja: „Úgy látom, az átirányító kétnyelvű oktatás értelmes dolog, ami megérdemli a közösség támogatását, […] a nyelvfenntartó oktatást azonban össztársadalmi szempontból nem oly könnyű megindokolni. Ez direkt adminisztratív beavatkozás az identitás megtartásába, vagyis azt a nézetet tükrözi, hogy a sokféleség nemcsak helyeslendő, hanem támogatása a hivatalos politika szintjére emelendő” (1984. 301).5

Az ilyenfajta érvelések jellemzője, hogy figyelmen kívül hagyják a hatalom és az erőszak kérdéseit. Edwards (1984) úgy véli, azok, akik szerint az ír identitás ma szegényebb, mint amilyen akkor lenne, ha az ír nyelv nem veszett volna ki, leereszkedő és történetileg naiv nézeteket hirdetnek. Dorian (1994. 115–118) élesen visszautasítja ezt a véleményt, bemutatva, hogy az írek nyelvcseréjében milyen szerepet játszott a katolikusok üldözése 1691 és 1778 között, amikor nem tölthettek be állami hivatalokat, s nem vásárolhattak vagy bérelhettek földet 31 évnél tovább. Mivel a katolikus nagyjából egyet jelentett az ír anyanyelvűvel, az ír anyanyelvűeket elidegenítették a hatalomtól és a tulajdontól. Az ilyen hatalmi különbségek – mondja Dorian – a nyelvcseréhez nem misztikus, hanem nyilvánvaló körülményeket teremtenek. Edwards szerint az ír nyelvcsere szabad választás következménye volt, ez azonban félrevezető állítás, hisz az évszázadokon át tartó társadalmi, gazdasági és jogi diszkrimináció elég veszélyt jelentett ahhoz, hogy az egyetlen menekvési utat válasszák az érintettek. Ha két alternatíva közül az egyik nagyon veszélyes, a másik választását nem lehet szabad választásnak tekinteni – mondja Dorian (1994. 118). Hogy a nyelvcsere sokszor nem önkéntes és szabad választás6 következménye, azt Romaine (1994.183) egyebek mellett azzal bizonyítja, hogy Svédországban csak az számít hivatalosan lappnak, aki rénszarvast tenyészt. A svéd állam ezzel is elnyomja a lapp kisebbséget, megtagadva tőle az önazonosítás jogát is.

Liberális nyelvpolitika?

Skutnabb-Kangas és Cummins (1988. 393) bizonyos büszkeséggel határolták el magukat a liberalizmustól, amikor egy általuk szerkesztett könyv zárszavában ezt írták: „E könyv minden szerzője távolságot tart a multikulturalizmus és pluralizmus »libe-rális«, »kulturalista« diskurzusától.”7 Szerintük ugyanis a társadalmi igazságosság nem a „lehetőségek azonosságában” rejlik – amint a liberálisok vélik –, hanem az „eredmény azonosságában”.

Szilágyi N. Sándor (2003a. 791–792) sem feltétlen barátja a liberális pártok programban hirdetett nézeteinek, amint ez kiderül a következőkből: „És akkor egyszer csak azt veszem észre, hogy valakik nekem fordulnak, és engem kezdenek megszaggatni: csúfolódni kezdenek velem, ha nemzeti érzésemnek valamilyen jelét felfedezik rajtam, sőt egyenesen csúfot űznek belőle, vagy elegánsabban a diverzitás értékes voltáról kezdenek prédikálni a jelenlétemben, nem nekem ugyan, de időnként jelentőségteljesen rám nézve, mintha ez nekem valami nagy újdonság lenne. Pedig nem újdonság egyáltalán, hiszen ezt én is így gondolom. És egyebek mellett azért is olyan fontos nekem, hogy nemcsak bennem, hanem másban is meglegyen ez az érzés tiszta, politikától be nem mocskolt formájában (ami pedig ma már sajnos csak alig-alig lehetséges), mert különben odalesz a diverzitás is  […] (De azt még mindig nem értem, hogyan tudhat valaki egyszerre érvelni a diverzitás fontossága mellett és ugyanakkor az egyetlen dolog ellen, ami a diverzitást képes fenntartani.)”

A nyelvi jogi szakirodalomban az utóbbi években kezdtek feltűnni politológusok által írt tanulmányok (pl. Kymlicka–Patten 2003, Patten 2001, 2003). A politológusok korábban nemigen foglalkoztak nyelvi problémákkal, s ez meglátszik elemzéseiken. A nyelvi kérdéseket néha laikus leegyszerűsítésekkel tárgyalják. Az egyik fő vitatéma az egyéni jogok és kollektív jogok kérdése. A klasszikus liberális gondolkodó a nyelvhasználatot az egyéni jogok körébe utalja. A nyelvészek zöme viszont a kollektív jogokat is elengedhetetlennek ítéli a kisebbségi nyelvek életben tartásához. Az őshonos kisebbségek saját közösségük létéhez és reprodukálásához való jogukat közösségi jogként tételezik. Az egyéni jogok abszolutizálása és a kollektív jogok megtagadása gyakran az állam dezintegrációjától való félelemből fakad. Kymlicka és Patten (2003) elismerik, hogy a múltban a politikai elmélet szakemberei úgy gondolták: a stabil állam létét veszélyeztető nyelvi sokféleség a modernizáció és az államépítés következtében elhal majd. Ma már belátják, ez a feltételezésük hibás volt. Ezért kezdtek a politológusok komolyabban foglalkozni a kisebbségi nyelvi jogokkal, hogy körbejárják, mely nyelvi jogi modellek miképp felelnek meg az igazság, szabadság és demokrácia politikai elméleteinek.

Patten (2003) megkülönbözteti a nemzetállamok nyelvi modelljét és a nyelvcsere által veszélyeztetett közösségek megőrzését célzó nyelvi modellt. Ugyanakkor felvázol egy harmadik modellt is, amit a liberális semlegesség modelljének nevez. Ez a modell elutasítja a nyelvi tervezést, célja olyan igazságos körülmények megteremtése, amelyek lehetővé teszik a különböző nyelvi közösségek fennmaradását. Patten szerint a liberális semlegességből az következne, hogy a közintézmények nem a nyelvekkel, hanem a nyelvek beszélőivel lennének igazságosak. Egészen az anyagi források elosztásáig terjedne ez az igazságosság. A szerző Kanadát, Belgiumot, Svájcot és Spanyolországot említi olyan példákként, ahol több „societal culture” is létezik, vagyis ahol a kisebbségi nyelvek beszélői is megfelelő módon érvényesülhetnek saját nyelvüket használva.

A nyelvi emberi jogok (liberális) kritikusai időnként azt mondják, hogy emberi jogokról azért problematikus vitázni, mert a különböző nyelvi csoportok oly sokféle igényeket fogalmaznak meg, ami csak triviális egyetemes jogok megfogalmazását teszi lehetővé. Kymlicka és Patten (2003. 11) például ezt írják: „Azok az ajánlások, amelyek megfelelnek egy kicsi, szétszórtságban élő bevándorló csoportnak, nem elégítenek ki egy nagy, koncentrált, őshonos közösséget. Az anyanyelvükön oktató állami egyetemhez való jog az előbbiek számára értelmetlen lenne, de az utóbbiaknak létkérdés.” A politológusok elemzései (legalábbis azokéi, akiket olvasni volt alkalmam) ennél a pontnál általában meg is szakadnak. Érthető módon nem ismerik, hisz nem olvasnak magyarul, Szilágyi N. Sándor (2003b. 576–664) törvénytervezetét, ami ezeknek a kérdéseknek elméletileg jól védhető és gyakorlatilag is jól alkalmazható megoldását nyújthatná. Igaz, nem kisebbségi alapon (vagyis a többségi államalkotó nemzet hegemóniáját legitimálva), hanem valóban emberi jogi alapon.

Még egy megjegyzés ide kívánkozik.  Sokan úgy vélik, hogy nyelvi dolgokba tudatosan beavatkozni nem szükséges, merthogy nem is lehetséges. A magyar közbeszédben előfordul olyasmi is, hogy a be nem avatkozást (állítólag) „a liberális nyelvészek” szorgalmazzák. Az ilyen beszéd sokszor zagyvaság. Hogy mikor az s miért, arra most nem térek ki, mert itt nincs rá tér. De megjegyzem, hogy a nyelvi be nem avatkozás nyelvi szociáldarwinizmust eredményez, s mint ilyen az emberi jogokkal ellentétes. Ma már az is nyilvánvaló, hogy a laissez faire nyelvpolitika szinte mindig a többségi nyelvek térnyeréséhez és a kisebbségiek térvesztéséhez vezet (lásd Phillipson 2003. 1–23). Ez a „liberális” nyelvpolitikai nézet tehát valójában kisebbségellenes.

Társadalmi mobilitás

A kisebbségi nyelvi jogok védelmezőivel szemben elég gyakran megfogalmazzák azt az érvet, hogy egy kisebbségi nyelv használata akadályozza beszélőinek a társadalmi mobilitását. Az ilyen vélemények nemcsak a mindennapi, demagógiától is fűtött politikai küzdelmekben kapnak hangot a világ sok táján (lásd pl. Kontra 1998. 130), hanem a tudományos szakirodalomban is. Például a politológus Patten (2001. 701) a „nyelvi konvergencia” avagy a „nyelvi racionalizáció” négy előnyét sorolja föl, s ezek egyike a társadalmi mobilitás: „A kisebbségi nyelveket beszélő közösségek könnyen gettóba záródhatnak, amikor e közösségek tagjai képtelenek vagy nem akarják megtanulni a szélesebb körben használt nyelveket. Ezeknek az állampolgároknak a gazdasági lehetőségeit limitálják az ő nyelvükön betölthető munkahelyek, s nehézségeik adódnak majd a többségi társadalom kulturális és politikai életében való részvételükben. Az olyan politika, amely a kis nyelvi közösségeknek egy nagyobb nyelvi közösségbe történő integrációját segíti hosszú távon, kiszélesíti – eme érvelés szerint – a kisebbségi közösség tagjai számára elérhető választási lehetőségeket és alkalmakat.”8 A szociolingvista Fishman (1988/1992. 169) ezt a fajta érvelést a „Mi csupán ki akarjuk szabadítani őket a saját maguknak épített etnikai börtönből” szindrómának nevezi.

Az utóbbi években egyes nyelvészek is hasonlóan érvelnek, például Blommaert (2002) a következőt írja: „Képzeljünk el egy venda nyelvet beszélő családot a Dél-afrikai Köztársaság nagyon szegény és margina-lizált északkeleti részén. A venda tannyelvű oktatást valószínűleg olyannak tekintik, ami az embereket örökre e marginalizált területen tartja, míg a jobb állások és a felsőoktatás olyan helyeken találhatók, mint Johannesburg. Ha a család a gyermekeknek lehetővé kívánja tenni a társadalmi felemelkedést, akkor lehetővé kell tennie a földrajzi mobilitást s következésképp a nyelvi mobilitást is.”9

Mufwene (2002b. 377) arra bíztatja a nyelvészeket, tekintsék a nyelvcserét a beszélők egyik túlélési stratégiájának. A nyelvek veszélyeztetettsége néha azonos azzal a választási kényszerrel, hogy a beszélőket kell-e kiszabadítani nyomorult gazdasági helyzetükből, vagy a nyelvüket kell-e megmenteni. Mufwene úgy gondolja, legfőbb ideje, hogy a nyelvészek a beszélők érdekeit tekintsék centrális kérdéseknek, s készítsenek ráfordítás/haszon elemzéseket az embereknek a változó társadalmi-gazdasági körülményekre adott  adaptációs válaszairól. Fontos kutatási kérdés például – mondja Mufwene –, hogy meg lehet-e őrizni a veszélyeztetett nyelveket anélkül, hogy megváltoztatnánk azokat az ökológiai viszonyokat, amelyek befolyásolják a nyelvek vitalitását. Megkérdezhetjük – mondja Mufwene (2002b. 283) –, hogy azok a nyelvészek, akik a veszélyeztetett nyelvek fenntartása vagy megőrzése mellett érvelnek, milyen gazdasági alternatívákat ajánlanak e nyelvek beszélőinek. Miként lehet megtartani a nyelveket úgy, hogy ne irtsuk ki beszélőik aspirációit? Milyen természetes körülmények között lehet a két- vagy többnyelvűséget fenntartani? Meg lehet-e őrizni a kulturális sokféleséget a nyelvi sokféleség nélkül?

Annak ellenére, hogy Mufwene (2002b. 387) a nyelvcserét ráfordítás/haszon elemzések eredményének tekinti, vagyis valami olyasminek, ami a beszélők választásának eredménye, elismeri, hogy sok esetben, talán a legtöbb esetben nincs más választás, mint a társadalmilag és gazdaságilag nagyobb hatalommal járó nyelvre való átváltás, a nyelvcsere. Érdemes észrevennünk, hogy Mufwene egyrészt a beszélők költséghatékonysági elemzését tekinti a nyelvcsere (egyik) fő mozgatójának, másrészt elismeri, hogy a legtöbb nyelvcsere kényszer hatására játszódik le. Vagyis egyszerre képvisel két ellentétes álláspontot, lásd Skutnabb-Kangas lentebbi táblázatának 12. pontját.

Azoknak a társadalmi érvényesülést hangsúlyozó érveléseknek, amelyeket ismerek, közös vonása, hogy egyikben sem szerepel, véletlenül sem, semmilyen utalás a hozzáadó kontra felcserélő kétnyelvűségre. Igen valószínű, hogy a szerzők (az itt idézett Patten, Blommaert és Mufwene, továbbá sokan mások) egyszerűen nem ismerik ezt a distinkciót, s mivel újonnan érkeztek ezekbe a vitákba, hiányát sem érzik e fogalmi különbségtételnek. Egy rosszul definiált kétnyelvűség fogalommal dolgoznak, ezért megállapításaik nemritkán célt tévesztenek. Miként azoknak a magyarországi szociológusoknak a megállapításai is, akik értetlenkednek azon, hogy Erdélyben sok magyar ember gyengén tud románul, s ezzel – mondják – ők maguk szűkítik munkavállalási lehetőségeiket (lásd Csepeli–Örkény–Székelyi 1999 és az őket bíráló Péntek 2001).

Ezeknek a szerzőknek azért problematikusak a nézeteik, azért válnak – sokan, ha nem is mindannyian, valószínűleg szándéktalanul – a kisebbségi nyelvi jogok vagy a nyelvi emberi jogok ellenzőivé, mert kategorikusan, fekete-fehéren gondolkoznak, nem is–is módon (lásd Skutnabb-Kangas 2000). Azt hiszik, hogy a kétnyelvűség átmeneti állapot a normális egynyelvűség előtt. Rosszul tudják, hisz a két- vagy többnyelvűség a normális állapot, az egynyelvűség ritkább, ergo kevésbé normális. A nyelvi (emberi) jogi polémiák továbbra is szenvednek attól, amiről 1997-es budapesti konferenciánkon is meggyőződhettünk: a nyelvészek és nem nyelvészek (jogászok, politológusok, szociológusok, közgazdászok stb.) eszmecseréjét megnehezíti a közös alapismereteknek és a fogalmak interdiszciplináris tisztázásának a hiánya (Kontra–Phillipson–Skutnabb-Kan-gas–Várady 1999. 2). 

Nyelvhalál vagy nyelvgyilkosság?

A nyelvhalál (ang. language death) és a nyelvgyilkosság (ang. language murder) mint szakkifejezések ugyanazt jelentik, egyetlen különbséggel: az előbbi nem, de az utóbbi jelzi, hogy a folyamat lejátszódásában ágensek is szerepet játszanak. Dorian (1981) könyvétől  kezdve a mai napig a nyelvészeti szakirodalom zömére az a felfogás jellemző, mely szerint a nyelvek – a természeti jelenségekhez hasonlóan – születnek, fejlődnek, virágoznak, majd végül elhalnak. Skutnabb-Kangas (2000. 369, 371) szerint azonban a nyelvek a legtöbb esetben nem „természetes halállal” halnak ki, hanem megölik őket. Két paradigmát állít fel, amint mondja, vázlatosan, talán túláltalánosításoktól sem mentesen, amelyek a nyelvcsere/nyelvhalál/nyelv-gyilkosság két megközelítését polarizálják (lásd az 1. táblázatot; saját fordításom).

1. táblázat. A nyelvi genocídium és nyelvi imperializmus paradigmája/elmélete szemben a nyelvhalál és liberális modernizáció paradigmájával/elméletével (Table 5.3, Skutnabb-Kangas 2000. 371)

A politikusok józan paraszti esze

A nyelvi emberi jogok érvényesítésében nagy gondot okoz, hogy a döntéshozó politikusok és tanácsadóik gyakran „józan paraszti eszükre” támaszkodnak, s eközben nem veszik a fáradságot arra sem, hogy akár egy lexikont fellapozzanak azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyekről döntve más emberek sorsát negatívan befolyásolják. Skutnabb-Kangas (2003a) a Nemzeti Kisebbségek Védelméről Szóló Keretegyezmény hatályba lépésének 5. évfordulóján Stras-bourgban 2003 októberében rendezett konferencián megállapította, hogy a Keretegyezmény tanácsadó testülete, nem ismervén a kétnyelvű oktatással kapcsolatos tudományos kutatásokat, s józan paraszti eszére hallgatva, azt az oktatási formát ajánlotta a nemzeti kisebbségeknek (nevezetesen a befullasztó programot), amely a kutatások szerint a legkevésbé hatékony mód a többségi nyelv elsajátítására. A tanácsadók odáig mennek, hogy javasolják: azokat a szülőket, akik gyermekeiket külön iskolákba kívánják járatni, le kell beszélni erről a szándékukról.

Ezzel az a nagy baj – mondja Skutnabb-Kangas –, hogy nyilvánvalóan nem szabadna minimumkövetelménynek tekinteni olyasmit, ami bizonyítottan káros oktatási szempontból. Márpedig a kisebbségi anyanyelvű diákok többségi tannyelvű befullasztó oktatása bizonyítottan eredménytelen és káros. A lehető legtovább tartó anyanyelven történő oktatást a Hágai Ajánlások (1996) és az UNESCO Education in a multilingual world című irányelvei (2003) is feltétlenül ajánlják. A befullasztó program, vagyis az anyanyelv helyett a többségi tannyelvű oktatás, például cigány vagy beás anyanyelvű magyar kisiskolások magyar nyelvű oktatása az általános iskola 1. osztályától fogva, e diákok számára sokkal jobban megnehezíti a magyar megtanulását, mint ha anyanyelven kezdhetnék iskolai pályafutásukat. A magyarországi politikusok persze ezt nem tudják, vagy ha tudják, figyelmen kívül hagyják. Így fordul elő az a kínos helyzet, hogy például egy washingtoni magyar nagykövet a nem magyar anyanyelvű cigányainkat egész életükre munkanélküliségre ítélő oktatáspolitikát védelmezi, azt hívén, hogy a magyar kormányok ezzel az oktatáspolitikával a cigányok társadalmi felemelkedését segítik elő (lásd Kontra 1999a és 1999b). Valójában ez a magyar oktatáspolitika nyelvirtó politika. Skutnabb-Kangas (1997. 24) a következőt írja a nyelvirtásról (ang. linguicide vagy linguistic genocide): „Az ENSZ-ben a végül A népirtás bűnének megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezmény (E 793, 1948) címmel elfogadott határozat előkészítésekor a fizikai népirtás mellett még a nyelvi és kulturális népirtást is mint az emberiség elleni súlyos bűntetteket írta [helyesebben: írták, K.M.] le. Az Egyezmény elfogadásakor azonban a nyelvi és kulturális népirtást tartalmazó 3. cikkelyt megvétózták, s így az nem szerepel az egyezmény 1948-as végső változatában. […] Ugyanakkor a szövegben megmaradt a népirtás definíciója (a 3. cikkely 1. pontjában): »amely megtiltja a csoport nyelvének használatát a napi érintkezésben vagy az iskolákban vagy a csoport nyelvén írt kiadványok nyomtatását és terjesztését.« […] Rengeteg a bizonyíték az oktatásban elkövetett nyelvirtásra (linguicide).   […] Ugyanakkor a nyelvi népirtás a mai oktatási rendszerekben általában sokkal rejtettebb és kifinomultabb módszerekkel történik, a kisebbségi nyelv használatát közvetetten, ideológiai és szervezeti eszközökkel tiltják meg. A kisebbségi nyelv használatát valójában minden alkalommal megtiltják »a napi érintkezésben vagy az iskolákban«, amikor az óvodákban és iskolákban a kisebbségi gyermekek kétnyelvű tanár nélkül maradnak, akinek joga lenne a gyermekeket nagyrészt a kisebbség nyelvén oktatni és nevelni.”

A nyelvészek dolga

A 20. század java részében a nyelvészek zöme nemigen foglalkozott a nyelvi sokféleség pusztulásának társadalmi-gazdasági okaival. A nyelvészetet amolyan apolitikus, „tiszta” tudománynak tekintették (lásd pl. Ladefoged 1992). Ma már megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint annyi a dolgunk, hogy a végveszélybe került nyelveket minél gyorsabban s minél jobban leírjuk (lásd pl. Newman 2003), mások viszont úgy vélik, hogy a nyelvészek „ideológiai semlegessége” se a nyelvészetnek, se a nyelveknek nem vált hasznára, s a társadalmilag hasznos nyelvészetnek nemcsak a leírás a feladata, hanem a nyelvi sokféleség megőrzése is (lásd Mühläusler 1996. 20–21 és 333).

A kívülállókat meglepheti, hogy a nyelvészek olyan alapvető kérdésekben sem értenek egyet, mint a kis nyelvek elpusztulásának/elpusztításának helyes vagy helytelen volta, vagy hogy a társadalmi boldogulást segíti-e avagy hátráltatja egy standard nyelvváltozat iskolai tanítása. Ennek az oka abban rejlik, hogy a nyelvészet igen differenciált tudománnyá vált, s a strukturális nyelvészek gyakran oly keveset tudnak a társas-nyelvészetről, hogy a szociolingvista számára hajmeresztő állításokat tesznek, anélkül, hogy ez a legkevésbé is zavarná őket. Erről a helyzetről írta Trudgill (2000. 58) a következőt: „Azt remélem, hogy az új évezredben nem lesznek majd olyan esetek, amikor a nyelvészek elmulasztják megvédeni a nyelvi kisebbségek jogait, s nem lesz tere a[z olyan] szociolingvisztikai álokoskodásoknak [mint amilyeneket Trudgill idéz egy oldalon át, K. M.]. Elég baj, hogy csatákat kell vívnunk a nem nyelvészekkel a nyelvi sokféleség legitimitásáért. De mennyivel elkeserítőbb, hogy vannak olyan céhbeli nyelvészek is, akikkel ugyanezeket a csatákat kell megvívnunk. Azt remélem, hogy a 21. században a szociolingvistáknak nem kell majd ilyen harcokat vívniuk.”10

Az mára teljesen nyilvánvaló már, hogy a szociolingvisztikailag naiv és társadalmilag kártékony nézetek és cselekedetek léte nincs semmilyen összefüggésben a hasznosítható kutatási eredmények meglétével vagy hiányával. (Ugyanúgy, ahogy a magyar nyelv finnugor rokonsága sem azért vitatéma, mert hiányoznak a megfelelő tudományos ismeretek.) A különféle szerzők és társadalmi aktorok gyakran úgy tesznek, mintha nem léteznének tudományosan megbízható ismeretek a kisebbségi nyelvi jogokról. Skutnabb-Kangas szerint azt is meg kellene vizsgálnunk, hogy miért kerülnek forgalomba ezek a hibás érvek, s miért hiszik el őket tudós kollégáink,11 a különféle hatóságok, a politikusok és a közvélemény. „Ha etikusan kívánunk cselekedni, nem rázhatjuk le magunkról ezt a felelősséget.” (Skutnabb-Kangas 2003b. 9) 

JEGYZETEK

1. A hozzáadó és felcserélő kétnyelvűség/kétnyelvű oktatás legalább 1985 óta benne van a jobb terminológiai szótárakban is, vö. pl. Richards, Platt, Weber (1985). A Korunk olvasói (legkésőbb) az 1997/1. számban találkozhattak vele (Kontra 1997).

2. „TSK is attempting to shift the ground here. This debate is not about the linguistic medium of education. It is about access to language. Space limitations prevent me from demonstrating why it is convenient for TSK to make this substitution. Nor does it help for TSK to fall back on the notion of additive bilingualism. First, as I show in World English: A Study of its Development, English has spread via bilingualism, call it additive or what you want.”

3. „It is for this reason that those who seek to defend a threatened linguistic capital, such as knowledge of the classical languages in present-day France, are obliged to wage a total struggle. One cannot save the value of a competence unless one saves the market, in other words, the whole set of political and social conditions of production of the producers/consumers.”

4. „To be blunt, I believe that language shift is inevitable in many minority settings.”

5. „It seems to me that, while transitional bilingual education is a reasonable activity, deserving of public support, […] the maintenance variety is not so easy to defend, from an all-society point of view. It involves direct administrative involvement in identity retention; that is, it reflects the idea that diversity is not only to be approved of, it is to be promoted to the level of official policy.”

6. Mühlhäusler (1996. 168) a „választás”-t (ang. choice) olyan „fogalmi szemétnek” nevezi, amit a 20. századi amerikai „big business” igyekszik a világra kényszeríteni (57-féle Heinz-mustár, 25-féle McDonald’s hamburger, 99-féle amerikai fagylalt stb.).

7. „All those who contributed to this book have distanced themselves form the ‘liberal’, ‘culturalist’ discourse of multiculturalism and pluralism.”

8. Saját fordításom.

9. Saját fordításom.

10. Saját fordításom. Trudgill a nyelvészek szociolingvisztikai naivitását a bolgár Michail Videnovtól, a görög A. Angelopoulostól, a magyar Deme Lászlótól s a brit Gabrielle Steintől és Randolph Quirktől idézett szövegekkel illusztrálja.

11. Skutnabb-Kangas (2004. 20–21) úgy látja, hogy a többségeket favorizáló/glorifikáló és a kisebbségeket fennmaradásra érdemtelennek tartó kutatók általában angolul publikálnak, s valamelyik nagy nyelvet beszélik anyanyelvükként, gyakran az angolt. Nem feltétlenül egynyelvűek, sokan közülük globális nomád kutatók, akik egyik állásukból a másikba röpködnek, Angliából az USA-ba vagy Kanadából Sydneybe, Szingapúrból Hongkongba stb. Vagyis ezek a kutatók jószerivel sosem tapasztalták meg azt, hogy anyanyelvüket veszély fenyegeti. Saját anyanyelvük nem piaci értékét ők kevésbé érzik, mint a kis nyelvek beszélői, ugyanakkor azokat a piaci előnyöket sem érzékelik (vagy nem akarják felismerni), amelyekből csupán azért részesülnek, mert anyanyelvük domináns nyelv.

Irodalom

Andrássy György. 1998. Nyelvi jogok: A modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös tekintettel Európára és az európai integrációra. Pécs, a Janus Pannonius Tudományegyetem Európa Központja.

A nemzeti kisebbségek oktatási jogairól szóló hágai ajánlások és értelmező megjegyzések. The Hague, Interetnikai Kapcsolatok Alapítvány, 1996. október.

A Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Magyar Napló, 1996. október. 47–53.

A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája. Budapest, az Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központja. (A Karta szövegének a Magyar Közlöny 1999/34. számában kihirdetett hivatalos magyar nyelvű fordítása.)

Blommaert, Jan. 2001. The Asmara Declaration as a sociolinguistic problem: Reflections on scholarship and linguistic rights. Journal of Sociolinguistics 5. 131–142.

– 2002. Rights in places: comments on linguistic rights and wrongs. Sociolinguistic Symposium14, Ghent, April 2002, ”Linguistic Rights and Wrongs”.

Bourdieu, Pierre. 1991. Language and Symbolic Power. Cambridge, Mass., Harvard University Press.

Brutt-Griffler, Janina. 2004. The Sound of Retreat: The Linguistic Imperialist Camp in Disarray. Journal of Language, Identity, and Education 3. 134–140.

Crystal, David. 2000. Language death. Cambridge: Cambridge University Press.

Csepeli György–Örkény Antal–Székelyi Mária. 1999. A nemzeti-etnikai identitás változatlansága és átalakulása. Kisebbségkutatás 8. 499–514.

Dorian, Nancy C. 1981. Language Death: The Life Cycle of a Scottish Gaelic Dialect. Philadelphia, University of Pennsylvania Press.

– 1994. Choices and values in language shift and its study. International Journal of the Sociology of Language 110. 113–124.

Education in a multilingual world. UNESCO Education Position Paper.  Paris: UNESCO, 2003.

Edwards, John. 1984. Language, diversity and identity. In: John Edwards, ed., Linguistic Minorities, Policies and Pluralism, 277–310. London, Academic Press.

– 1994. Ethnolinguistic pluralism and its discontents: a Canadian study, and some general observations. International Journal of the Sociology of Language 110. 5–85.

Fishman, Joshua A. 1988/1992. The Displaced Anxieties of Anglo-Americans. In: James Crawford, ed., Language Loyalties: A sourcebook on the Official English controversy, 165–170. Chicago, The University of Chicago Press.

Hushegyi Gábor. 2004. Modernizáció vagy skanzen (Törzsök Erika: Kisebbségek változó világban. Kolozsvár, 2003). Élet és Irodalom 2004. július 16., 24. lap.

Kontra Miklós. 1997. Kell-e félnünk a „kétnyelvű oktatás”-tól? Korunk 1997/1. 75–79.

– 1998. Nyelvi jogi érvek Közép-Európában és az USA-ban. In: Lanstyák István–Szabómihály Gizella, szerk., Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. 128–136. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó és a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete.

– 1999a. Magyar vonatkozású széljegyzetek A Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához. In: Közérdekű nyelvészet. 76–83. Budapest: Osiris Kiadó.

– 1999b. Tannyelvi diszkrimináció és cigány munkanélküliség. In: Közérdekű nyelvészet. 84–88. Budapest, Osiris Kiadó.

Kontra Miklós–Robert Phillipson–Tove Skutnabb-Kangas–Tibor Várady. 1999. Conceptualising and Implementing Linguistic Human Rights. In: Miklós Kontra–Robert Phillipson–Tove Skutnabb-Kangas–Tibor Várady, eds., Language: A Right and a Resource. Approaching Linguistic Human Rights. 1–21. Budapest, Central European University Press.

Kymlicka, Will–Alan Patten. 2003. Language rights and political theory. Annual Review of Applied Linguistics 23. 3–21.

Ladefoged, Peter. 1992. Another view of endangered languages. Discussion note. Language 68. 809–811.

May, Stephen. 2001. Language and minority rights: ethnicity, nationalism, and the politics of language. Harlow, Essex, England & New York, Longman.

Mufwene, Salikoko. 2002a. Colonisation, Globalisation, and the Future of Languages in the Twenty-first Century. MOST Journal on Multicultural Societies Vol. 4, No. 2. ISSN 1564-4901 © UNESCO, 2002

– 2002b. Colonization, globalization and the plight of ’weak’ languages. Journal of Linguistics 38. 375–395.

Mühlhäusler, Peter. 1996. Linguistic ecology: Language change and linguistic imperialism in the Pacific region. London/NewYork, Routledge.

Nettle, Daniel–Suzanne Romaine. 2000. Vanishing voices: the extinction of the world’s languages. Oxford, Oxford University Press.

Newman, Paul. 2003. The endangered languages issue as a hopeless cause. In: Mark Janse–Sijmen Tol, eds., Language Death and Language Maintenance: Theoretical, practical and descriptive approaches. 1–13. Amsterdam/Philadelphia, Benjamins.

Patten, Alan. 2001. Political theory and language policy. Political Theory, 29. 691–715.

–.2003. Liberal Neutrality and Language Policy. Philosophy & Public Affairs 31. 356–386.

Paulston, Christina Bratt. 1997. Language policies and language rights. Annual Review of Anthropology 26. 73–85.

Pennycook, Alastair. 2001. Critical Applied Linguistics: A Critical Introduction. Mahwah, N.J., Lawrence Erlbaum.

Péntek János. 2001. A kisebbségi identitás dinamikája – más megközelítésben. Kisebbségkutatás 10. 15–20.

Phillipson, Robert. 2003. English-Only Europe? Challenging Language Policy. London, Routledge.

Phillipson, Robert–Tove Skutnabb-Kangas. 1995. Linguistic Rights and Wrongs. Applied Linguistics 16. 483–504.

Phillipson, Robert–Tove Skutnabb-Kangas. 1997. Nyelvi jogok és jogsértések. Valóság 1997/1. 12–30.

Richards, Jack–John Platt–Heidi Weber. 1985. Longman Dictionary of Applied Linguistics. London, Longman.

Romaine, Suzanne. 1994. From the fish’s point of view. International Journal of the Sociology of Language 110. 177–185.

Skutnabb-Kangas, Tove. 1992. Nyelvi emberi jogok. Korunk 1992/5. 82–86.

Sku[n]tnabb-Kangas, Tove. 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Skutnabb-Kangas, Tove. 1999. Education of Minorities. In: Joshua A. Fishman, ed., Handbook of Language and Identity. 42–59. Oxford, Oxford University Press.

– 2000. Linguistic genocide in education – or worldwide diversity and human rights? Mahwah, N.J., Lawrence Erlbaum.

–.2001. How to wriggle out of linguistic human rights duties – some recipes for unwilling states. In: Andor József–Szűcs Tibor–Terts István, szerk., Színes eszmék nem alszanak… Szépe György 70. születésnapjára II 1106–1116. Pécs, Lingua Franca Csoport.

– 2003a. How (unnecessary) political tension leads to confusion, controversies, contradictions, inconsistencies and, ultimately, lack of linguistic human rights in education. Invited comments prepared for the Council of Europe conference to mark the 5th anniversary of the entry into force of the Framework Convention on the Protection of National Minorities, Strasbourg, 30–31 October 2003. Manuscript. 

– 2003b. Can a “linguistic human rights approach” “deliver”? Reflections on complementarities, tensions and misconceptions in attempts at multidisciplinarities. Keynote paper at the International conference on Language, Education, and Diversity, University of Waikato, Hamilton, Aotearoa, New Zealand, 26–29 November 2003. Manuscript.

– 2004. The right to mother tongue medium education – the hot potato in human rights instruments. Opening plenary lecture, 2nd Mercator International Symposium, Tarragona, Spain, 27–28 February 2004. Manuscript.

Skutnabb-Kangas, Tove–Jim Cummins. 1988. Concluding remarks: Language for empowerment. In: Tove Skutnabb-Kangas – Jim Cummins, eds., Minority Education: From Shame to Struggle, 390–394. Clevedon/Philadelphia, Mutilingual Matters.

Skutnabb-Kangas, Tove–Robert Phillipson; with inserts by Miklós Kontra. 2001. Reflections on scholarship and linguistic rights: A rejoinder to Jan Blommaert. Journal of Sociolinguistics 5. 143–155.

Szilágyi N. Sándor. 2003a. Nyelvében él a nemzet. In: Mi egy más: Közéleti írások, 753–792. Kolozsvár, Kalota Könyvkiadó.

– 2003b. Törvény az etnikai és nyelvi identitással kapcsolatos jogokról, valamint az etnikai és nyelvi közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről. In: Mi egy más: Közéleti írások. 576–664. Kolozsvár, Kalota Könyvkiadó.

Trudgill, Peter. 2000. Sociolinguistics and sociolinguistics once again. Sociolinguistica 14. 55–59.

 

* A BBTE 13. Élőnyelvi Konferenciáján, 2004. szeptember 6-án elhangzott plenáris előadás kibővített változata.