November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Keszeg Anna

„Úgy szeretném meghálálni”

Párizsi napló 10.

A kortárs tudományos munkák egyre egyértelműbben hivatkozzák forrásaikat. A bibliográfiák, lapalji jegyzetek, rövidítésjegyzékek kielégítő genealógiát írnak a könyvhöz. Újabban viszont a tudás leszármaztatásának szükségszerűsége addig megy, hogy a követhetetlen hatások visszakeresésére is vállalkoznak a szerzők. Erre a retorikára épülnek rá a kötetek elejére, a címlap előtti oldalra vagy az előszó végére kerülő köszönetnyilvánítások. A kutatómunka írott termékeit szinte mániákusan ajánlják, köszönik meg Franciaországban. Jobb helyeken már az államvizsga dolgozatnak megfelelő első nagy dolgozatot is ellátják a „remerciements” résszel. A dolgozat minőségi összetevője lett az, hogy kinek (kiknek), mit és hogyan köszönnek meg a szerzők.

Tulajdonképpen két írásos műfajról van szó, a köszönetről, illetve az ajánlásról. Az utóbbi korábban is divatozott, és a szerző és címzett közötti bensőséges viszonyra engedett következtetni. Ajánlani a feleségnek, a gyerekeknek, a szülőknek vagy barátoknak szoktak, azoknak, akiket ma a személyes szférához tartozóknak tekintünk. Köszönetet mondani viszont az emberi kapcsolatak minden típusánál lehet, s a szövegek sokszor ki is használják a felületes, futólagos, de jól hangzó viszonyt a köszönet ürügyén. A következőkben ennek a gyakorlatnak néhány példájanál állok meg, s éppen, hogy a jelenség elterjedését bizonyítsam, esetlegesen válogatok a környezetemben éppen kéznél levő anyagból.

Didier Eribon neve sokszor szerepelt már a naplókban. Ő a köszönetmondás nagy mestere, hiszen rengeteg olyan embert ismer, akinek érdemes köszönetet mondani. „Louis-Jean Calver és Didier Eribon egy csak Franciaországban honos fajtához tartoznak, amely – szerényen és józanul – a tudományos újságírás körébe sorolja magát. Valójában egész életükben a párizsi kávéházakban lebzselnek, járatják a magnóikat, tömött előadótermekben szaglásznak, és egyébként pedig rendelkeznek a minden rendkívüli nagyság iránti feltétlen odaadás különleges tehetségével. Jóhiszeműen, tiszta szívvel és egy adag naivitással fognak aztán munkához...”1 Az 1989-es Foucault-életrajzban2 például három oldalra terjed a felsorolt személyek száma, és két oldalt egyszerű felsorolás tesz ki, a harmadikon pedig a speciálisabb köszönetek következnek. Vicces a zárlat: „Végül nem tehetem ki a végpontot anélkül, hogy megrendülten ne idézzem fel Georges Dumézil emlékét, aki e könyv születésénel bábáskodott, bátorította első lépéseit, nincsen azonban már itt, hogy elolvashassa.”3 A nekrológ jellegű köszönetek már a források, archívumok felsorolásában elkezdődnek, hiszen fekete kereszt jelzi az időközben meghalt archívum-tulajdonosokat. A felsorolt lista impozáns, mert Eribon mindazokat megemlíti, akik a legapróbb részlettel is hozzájárultak a Foucault-életrajz végleges nüanszaihoz. Sőt, van egy sokat sejtető mondat a felsorolás végén: „Több személy segített rajtam fáradozásával, vallomástételével, akik különböző okokból kifolyólag arra kértek, hogy ne nevezzem meg őket. Mégis szeretném elismerésemet kifejezni azért, amit ez a könyv nekik köszönhet.”4 A nevek végtelen sorát megmozgató köszönetnyilvánítás még ezt a kiszámíthatatlanul tág kiterjedést is felveszi. Célja csak az lenne, hogy az életrajz főhősének szociális hálóját rekonstruálja?

A tájékozottság értéke helyett a dialogikusan szerveződő tudomány mítoszára építi Christian Jouhaud 2000-es esszékötete5 Remerciements-szövegét: „Megadatott az a lehetőség, hogy nagyon különböző beszélgetőtársakkal, leggyakrabban kollegákkal és barátokkal beszéljem meg hipotéziseimet és elemzéseimet. Nagy hasznomra váltak tanácsaik, kritikáik és javaslataik. Nem tudom mindannyiukat itt felsorolni. Azonban elérzékenyülten és hálával gondolok rájuk.”6 A felsorolt nevek mellett itt is hely jut a névteleneknek, akik a tudományos munka láthatatlan születési folyamatába szívódnak fel. Bravúros az utolsó mondat: „Hogyan fejezhetném ki velük szembeni elkötelezettségemet?”7 A kérdés elüt kissé a köszönetnyilvánítás szokásos formuláitól, és igyekszik átadni valamit abból a személyes kontaktusból, ami a köszönetnyilvánító és a címzettek között van.

A tudományos hálaadás gesztusának szabályszerű ismétlése jellemzi a Honoré Champion kiadó irodalomtörténeti sorozatait, melyekben doktori dolgozatok továbbfejlesztett változatait publikálják. Ezek a kötetek előszeretettel fordulnak a megemlékezés eszköztárához, hiszen a doktori dolgozat publikálása jelenti az első önálló kötetet, vagyis az első közvetlen fellépést a szakmában. Itt lehet kifejezni a szervezetekkel, intézményekkel, személyekkel szembeni elkötelezettséget, illetve meg lehet említeni azt az anyagi támaszt, melyet a mecenatúra módjára működő ösztöndíjak és különböző támogatások jelentenek. Szép példákat találtam arra, hogyan hencegett el egy vallásos mozgalmak történetét kutató ifjú Jean Delumeau barátságával, hogyan idézte meg ugyanő a valószínűleg igen figyelemreméltó intellektuális teljesítménnyel rendelkező feleség hozzájárulását a munkához. „Feleségem, e könyv első és utolsó olvasója, ellent tudott állni az együttérzés csábításának, és nagyon hajthatatlan véleménynyilvánítónak mutatkozott. Gondolataim kifejtésében örökös jelenlevőként és résztvevőként neki köszönhetem legeredetibb megérzéseim megfogalmazását, illetve e könyv jelenlegi befejezett formáját. Legyen hát minden szerelmemmel együtt neki ajánlva.”8 Másvalaki úgy mondott köszönetet Marc Fumaroli közreműködéséért, hogy felsorolta tudományos fokozatait. Ugyanabban a műben merült fel az apa emléke ilyen kontextusban: „Nem szabad elhallgatnom apám még mindig élő emlékét, aki a 17. század szeretetét, esztétikai és morális értékességének gondolatát, erőteljes vitalitását közvetítette felém.”9 Vannak olyan kötetek is, amelyek ajánlást és köszönetnyilvánítást egyszerre tartalmaznak. Az ajánlás egy gyönyörű példája: „Anyám emlékének és lányom mosolyának.”10 A legszebb köszönetek azok, amelyekből rekonstruálni lehet a kutatás történetét. Azt a narratív módon szerveződő utat, amit a hipotézistől a tárgyiasulásig jártak be a gondolatok. Pragmatistáknak és opportunistáknak kiváló segédkönyveket jelentenek ahhoz, hogyan ihletődjenek a karrier szervezésének munkájában. Erre pedig nem is kevés a vevő.

Mi azzal a tudással nőttünk fel, hogy a tudós objektív nézőpontból figyeli a jelenségek mozgását, hogy szövegében, munkájában, eredményeiben nincs részrehajlás. Ebből az is következett, hogy a tudósnak nincs családja, barátai sincsenek, vagy ha igen, a tudományos identitásán kívül van meg neki mindez. A köszönetet mondó szerzők ezt a mítoszt látszanak elhárítani azzal, hogy mindenki elé szállítják társasági életük bizonyítékait. A kollégák, szomszédos, rokon területeken dolgozó tudósok nagy, idilli közösséget látszanak alkotni, mely kielégíti az antikok elképzelésében élő ideális társadalmi rend feltételeit. Engem viszont inkább arról győztek meg, hogy a kívánságműsorok annyira lenézett kategóriájának az „elitek” körében is van megfelelője.

Furcsa műfaj a köszönetnyilvánításé. Ott van valahol a szakmai alázat és a hencegés között. Arról szól, hogy az értelmiségiek közötti viszonyok hogyan szerveződnek. Jó forrása az értelmiségtörténetnek.

 

JEGYZETEK

1. Hans-Josef Orteil: Roland és Michel. A francia szentek életéből, www.c3.hu/scripta/lettre/lettre30/11orth.htm

2. Didier Eribon: Michel Foucault. Flammarion, Paris, 1989.

3. Uo. 389.

4. Uo. 388.

5. Christian Jouhaud: Les pouvoirs de la littérature. Histoire d’un paradoxe (Az irodalom hatalma. Egy paradoxon története). Gallimard, NRF Essais, 2000.

  6. Uo. 378.

  7. Uo. 378.

  8. Thierry Wanegffelen: Ni Rome ni Genève. Des fidèles entre deux chaires en France au XVIe siècle (Sem Róma, sem Genova. Hívők két vallásos központ  között a 17. századi Franciaországban). Paris, Honoré Champion, 1997. VIII

  9. Jean Garapon: La culture d’une princesse. Ecriture et autoportrait dans l’oeuvre de la Grande Mademoiselle (1627-1693)(Egy hercegkisasszony kultúrája. A Grande Mademoiselle művének írásmódja és önarcképei). Honoré Champion, Paris, 2003. 9.

10. Bénédicte Louvat-Molozay: Théâtre et musique. Dramaturgie de l’insertion musicale dans le théâtre français (1550-1680) (Színház és muzsika. A zene közbeékelésének dramaturgiája a francia színházban). Paris, Honoré Champion, 2002. VII.