November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Demeter Szilárd

Határeset(ek)

(Története[ke]t fogok mesélni. Az én történetemet, a mi történeteinket, a hűvös elemző távolságtartás mellőzésével. Ugyanis túlontúl személyes mindaz, amit a Partiumi Keresztény Egyetem megalapításával és alakulásával kapcsolatban – szerkesztői felkérésre – elmondani óhajtok, mintsem hogy „elrontsam” módszertannal, szakterminológiával, komparatív elemzéssel.)

1999 tavaszán végzős egyetemi hallgatókként kissé letargikus állapotban ültünk csoporttársnőmmel Kolozsvár egyik lepattant tömbháznegyedében, bámultuk az albérleti konyha falát, és már azon a viccen sem tudtunk kacarászni, miszerint mit kérdez a frissen végzett filozófus. („Ketchuppal vagy mustárral kéri?”) A Kellék filozófiai folyóirat szerkesztőiként (szerkesztőtársaink nagy része már egyetemi tanársegéd volt) jól tudtuk, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre „bekerülni” oktatóként minimális az esély, viszont mind a szakmai fejlődést, mind pedig a „történetünket” nagyban akadályozná, ha elásnánk magunkat valahová „vidékre”. Ráadásul középiskolában filozófiát tanítani annyit jelent: emellett okíthatunk tornától földrajzig bármit annak érdekében, hogy „kilegyen a katedra”. Kolozsváron maradni mindenáron – azt hiszem, ez rengeteg  végzős (főként bölcsész) egyetemista célja. (Zárójelben jegyezném meg, hogy tapasztalataim, illetve ismerőseimmel folytatott beszélgetéseim alapján nyugton állíthatom: még véletlenül sem a könyvtárak miatt! Friss szakirodalmat olvasni manapság külföldön, főleg Magyarországon szokás.) Ez a „Kolozsvár-jelenség”, jobb megnevezést hirtelen nem találok rá, egyfelől az egyetem vonzerejével magyarázható (értsd: az egyetem mint felsőoktatási intézmény, mint a legáltalánosabb kutatói műhely, annak ellenére, hogy már akkor diplomagyárnak hívtuk); másfelől pedig az erdélyi magyar kultúra Kolozsvár-centrikusságának folyománya. Nem véletlenül hagyom el a „Kolozsvár mint szellemi centrum” közkedvelt toposzt: nem az, nem is szabad annak lennie, pontosabban nem szabad az egyetlennek lennie. Márpedig 1999-ben az volt, társadalomtudományi-bölcsészettudományi műhelyek – amelyekben egy fiatal kutató állást találhatott volna – más városokban alig vagy egyáltalán nem működtek, amennyiben igen, szűkös költségvetéssel, hogy intézetekről ne is beszéljünk. (Ezekkel a mai napig adósságban vagyunk, hangsúlyozom, nem Kolozsvárról beszélek.) Két megoldás kínálkozott: „emigrálni” Magyarországra PhD-képzés címszava alatt, vagy pedig beállni a megélhetési újságírók, korrektorok, szerkesztők, újságkihordók, pincérek sorába.

Ekkortájt hívott fel bennünket telefonon dr. Szegő Katalin vagy ahogyan én jobban szeretem, Kati néni, hogy ősztől a Sulyok István Református Főiskolán filozófia szakot indítanak, ha sikerül megszerezni az ideiglenes működési engedélyt, és számít ránk. Egyből igent mondtunk, pedig a főiskoláról annyit tudtunk csak, hogy lehetetlen helyzetben van: óriási erőfeszítéssel tudják fenntartani (az anyagi keretek szűkösségét jelzi, hogy vészinformációink szerint a tanárok többhónapos késéssel kaptak fizetést), szélmalomharcot vívnak a romániai illetékes hatóságokkal, tanteremgondokkal küszködnek, a könyvtár ellátottsága kritikán aluli és így tovább. És hogy Nagyváradon van.

 

A Kolozsvár és Nagyvárad közti távot a vonat sokkal rövidebb idő alatt teszi meg, mint visszafelé – két év ingázás alatt vontam le a következtetést. Nagyváradra készült az ember az órákra, visszafelé pedig Angi István professzor úr adomáit, történeteit hallgatta. Pista bácsi elnyűhetetlen jó kedéllyel mesélte történeteit, a többéves egyetemi oktatói múlttal bíró kollégák pedig vigyorogva hallgatták, amint friss gyakornokokként döbbenten panaszoltuk fel: ezek a hallgatók nem olvasnak. Lusták. Nem tudnak írni, nem tudnak olvasni, hát mi történik a középiskolákban?! Érettségizett, és nem ismeri nemtudomkinek nemhogy a műveit, de még a nevét sem! Vagy éppen a tegnapi meccset kommentáljuk, amelyet közösen néztünk végig éjszaka a tanárlakásban.

Talán túl családiasnak tűnnek a fentebb leírtak: képzeljük viszont el, hogy a reggeli vagy késő esti gyorson vagonnyi kolléga ül, ha példának okáért a „közgázasoktól” kell valami információ, akkor a harmadik fülkében biztos találni minimum egy oktatót. Merthogy: „a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által 1990-ben alapított Sulyok István Református Főiskola oktató–kutató tevékenysége jogi kereteinek biztosítása, valamint a nagyváradi magyar nyelvű felsőoktatás fennmaradása és továbbfejlesztése érdekében, a Pro Universitate Partium Alapítvány 2000-ben létrehozza Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetemet mint az 1959 utáni romániai magyar felsőoktatás első önálló intézményét”.

 

Létrehozta. Két karral: Bölcsészettudományi Kar és Alkalmazott Tudományok Kara.  Az előbbi karon – most egy kis információbomba következik – a következő tanszékek élnek: 1. Társadalomtudományi tanszék 2. Német Nyelv tanszék 3. Angol Nyelv tanszék 4. Modern Nyelvek tanszék 5. Filozófia tanszék 6. Teológia tanszék. Az Alkalmazott Tudományok Karán: 1. Közgazdaságtan tanszék 2. Zene tanszék 3. Képzőművészeti tanszék. Működik ezek mellett még a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete, valamint az egyetem kiadója Partium Kiadó névvel, amely kiadja az egyetemi jegyzetek, szöveggyűjtemények mellett a PKE tudományos folyóiratát, a Partiumi Egyetemi Szemlét félévente (összegyetemi folyóirat, jelenleg a hatodik szám előkészítése van folyamatban). A Partiumi Keresztény Egyetemet idén nyáron akkreditálta a Román Akkreditációs Bizottság. A Sapientia EMTE társegyetemeként működik, ugyanazon költségvetési forrásból, melyet Magyarország biztosít számunkra. Jelenleg a PKE kollégiumának, az Arany János Kollégiumnak „tanári szárnyában” lakom, kétszáz-annyihány diákot tudnak elszállásolni. A könyvtárban körülbelül harminchétezer kötet található (a legfrissebb szakirodalom hozzáférhető részével és idegen nyelvű folyóiratokkal együtt), és folyamatosan bővül az állomány.

 

Történetekről beszéltem a legelején. A fentiek alapján jogos lehet az olvasónak az az érzése, hogy tulajdonképpen sikertörténetet akartam felskiccelni. Reklám, miegymás. Hogy milyen jók vagyunk, ilyenek. Nem tudom: most jól érzem magam. Egy még mindig alakuló egyetem, épülő tanszék oktatójaként, a tudományos lapunk felelős szerkesztőjeként személyesül és szervesül számomra a nagyváradi ittlétem. (Mennyire meglepődtem, amikor a nagyváradi írókollégák meglepődtek, hogy Kolozsvárról „leköltözik” valaki! Vagy amikor székelyként helyet kaptam a Csallóköz–Partium 1111 c. irodalmi antológiában – „tiszteletbeli váradiként”.)

Amikor úgy döntöttünk, hogy Kolozsvárról Nagyváradra költözünk, kényszerű döntésnek tűnt: sajnáltam otthagyni a Kellék szerkesztőségi életét (a szerkesztés maradt), a Korunkat (ahol 2000-től 2003-ig szerkesztettem), a kolozsvári fiatal író barátaimat. (Azt viszont nem bántam, hogy végre nem Cluj-Napoca szocreál negyedében kell laknom.) Azzal vigasztaltak barátaim, hogy legalább a magyarországi kereskedelmi televíziókon reális időben tudom követni az éppen aktuális sorozatokat, kvíz-show-kat, egyéb gagyi műsorokat.

Ha azt mondanám, hogy a sok tennivaló miatt nem tudok tévézni, nem lenne igaz.

Ha a periféria–centrum „posztmodern” teóriáját ráncigálnám elő, akkor mellébeszélnék.

Ha „küldetésről”, „tenni akarásról” szónokolnék, akkor a fölös patetizmus billogát süthetik rám.

Ha „az egyetemről” mint olyanról kellene elemzést készítenem, akkor internetes fórumokat idézhetnék: az egész világon problémát jelent a tömegoktatás. A „felhígulás” stb.

Székely egyetemi hallgatóként Kolozsváron szidtam a partiumiakat: „kerekrágó-fejűek”, mondtam, „Amo szappannal mosdanak, 8 x 4-es sprayt használnak, és biztos, hogy adakoztak Isaura kiszabadításáért”. Tulajdonképpen azt a kultúrát irigyeltem tőlük, melyet a határ mentén, televízióadások alapján magukba szívhattak. Magyarul. (És olyan focimeccseket láthattak, melyeket a székelyföldiek legföljebb a bolgároktól lophattak hegytetőkön. Mekkora trauma!)

Ma már nem létezik ez a különbség. Ma, székelyként, volt kolozsvári szerkesztőként, Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatójaként egyvalami világossá vált számomra: mindez nem érdekes.

(De: a csip-csup egzisztenciális gondjainknak ebben a kontextusban nincs legitimációjuk! Az erdélyi „értelmiségi elitnek” folyamatosan a vátesz szerepben kell élnie. Normatív alapokon egzisztál, a „sollen”-nel kel és fekszik. Mindég „dóga van”.)