November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Arany Ágnes

Ősszel Chicagóban a Michigan-tó partján

A tó

A tavat ma alig lepik hullámok; a tiszta ég türkiz színben ragyogtatja, a három fehér felhő meg kölcsönveszi a búzavirág kékjét, és sávokat pamacsol rá.  A szomszédos partot elnyeli a távolság. Indiana? Mese, mese, meskete… ha létezik, akkor csakis a horizont sötétebb vonalán túl. De nem csak őt nyeli el a tó, háromszáz és ötven méter mély gyomra mindent megemészt. Hogy is volt alig száz éve? A kapitány felsandított az égre, és kiadta a jelszót: „Indulhatunk!” Időjárás-előrejelzés egy se. A meglepetés és a vihar egybekeltek.

„Till the end of the world” 1 – dúdolta az énekesnő a zongorára könyökölve a szalonban táncoló pároknak. A hajó imbolyogni kezdett, a táncosok egymásba kapaszkodtak. Egy hirtelen lökés, és a falig csúsztak. Egyre ferdébb a padló, most a bejáratnál kötöttek ki. Síkos a parketta, száguldás vissza. Dehogy törődtek már egymással, csak egy rácsot, egy korlátot elkapni! Vagy bármit, ami egy helyben tart. Hangzavar. Hajókürt. Vízcsobogás, visítás.  A tó belátogat a szalonba, végigmossa a padlót. Többen ráncigálják az ajtót: tutajnak jó lesz. Kíméletlen harc a mentőövekért, a csónakok már megteltek. Az asztal lapja a vízen táncol, lábaiba fürtökben kapaszkodnak. Ez nem is tó, ez beltenger. Beltenger! Igazi hullámvasút. Ömlik az eső. Pokoli hideg van! A szél észak felé hajtja a lubickolókat. Aki eddig túlélte, most szétloccsan a parti köveken. „Till the end of the world.” Privát világvége.  Mini Titanic-tragédia.

A tó még két napig iszapszínben háborog. Egy helyben lökődik fel a víz, hegyes sátrak ezrei ágaskodnak. Meg akarnak szökni, de visszazuhannak. Harmadnap ártatlan kék ruháját veszi fel a tó, süt a nap, és a mólón kövér halakat fognak.

Télen együtt él a tó az északi széllel; a száguldó nej születési helye pedig a Sarkvidék. Egyetlen éjszakai látogatás után bebőrödzik a víztükör. Két éjszakai szerelem nyomán jégréteg merevíti a tavat. Hosszabb nász következménye az arasznyi jégtakaró és a jeges fuvallatok behatolása a város utcáiba. Egyből felszökik a „chill factor”,2 és a kutyák „erre jártam” jelzései azon nyomban oszlopokká merevednek. Hull a hó. „Matrimonium consummatum est”3 – elégeli meg a nap, és lézersugaraival táblákra szabdalja a jégtakarót. A szabálytalan kockacukrok között legszebb kékjét csillogtatja meg a víz. A nap kitartóan csodálja magát a tükörben, s ez a veszte. Felmelegíti. A víz párát sóhajt felé. Hófehér légnemű oszlopok kavarognak a jégtáblák között, befújják a tükröt. „Anya, főzik a tavat?” – kérdezi egy gyerek.

Most november eleje van, és szokatlanul meleg.  A víz felszíne kényelmesen ringatózik, miközben tengeralattjárók közlekednek alsó rétegeiben, átjárnak a testvér-vizekbe. Az öt tó hatalmas kéz markolása a kontinens belsejébe, kék út ki a tengerre. A víz nyugodt, de ki tudja, mi történik a felszín alatt?

A növények

A legtöbb fa már törzse köré gyűrte leveleit három hete, amikor a fagypont közelében járt a szél. A felmelegedés miatt a száraz levelek alatt most kizöldült a fű, ezüstös a pitypang ejtőernyője, a gyermekláncfű cikcakkos levelei sárga virágot rejtenek, mint májusban.

Tavasszal a sétányra kátrányozott kavicstörmeléket borítottak, mázsás vashengerekkel öt centi vastagra lapították. Eltemették a gyermekláncfűt. Béke poraira! Soha többé… Teltek a hetek. Apró halmokban emelkedni kezdett a kátrány. Vágások jelentek meg egy irányba, majd keresztbe, mint a császárzsömlén. Szétváltak középütt, és megjelent egy friss zöld levél! Több és több és több levél, egyre tágul a lyuk. A gyermekláncfű most már újra elborítja a sétányt. A vékonyka levél és az úthenger tanulsága: az élni akarást nem lehet kiirtani.

A varjak

A szürke labradori mókusok belső naptárát a késői meleg nem csapja be: átélték a tavalyi telet, bundájukban őrzik a didergés emlékét. Meghíztak; tudják, hogy hamarosan itt az északi szél.

Az egyik mókus fogai között fél dió. Fut vele téli raktára felé, amikor megjelennek a varjak. Hárman. Körbeállják, sakkban tartják. Az egyik csőrében mogyoró, de neki szabad. Tele szájjal segít a többinek. A mókus megtorpan, aztán uzsgyi! A varjak néhány nesztelen szárnycsapással utánaerednek. Matt! A mókus próbálkozik jobbra, próbálkozik balra, de mindig útját állják, egyre szemtelenebbül.

Újabb varjú érkezik a közeli ágra. Szárnyait meregeti, felháborodva rárikácsol a mókusra, aztán leszáll, és csatlakozik a csapathoz: a mókusnak nincs joga a dióhoz! Erre is, arra is merev nyakú, villogó tekintetű varjak. Ki lehet egyáltalán törni a gyűrűből? Sikerül. Két métert fut. Újabb sorfal. A mókus „díszkíséretével” éri el a parti köveket és a száraz levelekkel teli mélyedést. A varjak éles tekintetének kíséretében bekaparja kincsét a földbe, és egyetlen ugrással eltűnik a kövek mögött. Most már teheti. A varjak maradnak. A szélső fejcsóválásos mozdulatokkal kaparja ki csőrével a diót, és elrepül vele. Az igazságtétel megtörtént, a többi unottan szétszéled. Végtére is nincs új a nap alatt: a varjak a hollók legközelebbi rokonai, és holló hollónak a szemét ki nem vájja.

A sirályok

Délután öt felé a nap már nyugatról, a felhőkarcolók mögül süt. A sirályok hangtalanul köröznek a levegőben. Áttetszik a szárnyuk vége, a farktolluk, középen meg fekete a kinyújtott lábuk. Fent van az egész raj az égen. Csörögére száradt kenyérszeleteket tartok a kezemben: nekik szánom.

Kimegyek a mólóra, mellettem repül el egy sirály. Tüntetően a vízbe dobok egy szeletet. Nem érdekli. Újabb sirály, újabb kenyérszelet. Mindez ötször, de még mindig semmi. A kenyerek lepényekké nőnek a víz hátán, a tó ringása befelé húzza őket. A sirályok a part és a sekély víz felett kitárt szárnnyal vitorláznak, a levegő fenntartja őket. Szüntelenül körbe-körbe kavarog az egész raj, a bársonyos levegő simogatja a tollukat. Egyetlen vijjogás sem hallatszik. A kenyérszeletek már cipóvá dagadtak a vízben. Máskor egymás szájából kapkodják ki a falatot, de most semmi le nem csalogatja őket: búcsúznak a naptól.

A móló oldalát kőtömbök támogatják. Az egyik gerincén zöld csikósörény, hínár. A hullámhegy összekuszálja, átveti a túloldalra, a süllyedő víz egyenesre húzza. A szomszédos kőnek barna, csupasz búbja áll ki a vízből, a tó tükre alatt meg körbelengik a hínárszálak. A móló falánál örvény keletkezik, körbetáncolja és szüntelenül kavarja, lobogtatja a szálakat.

Eltelik egy óra. A sirályok még mindig esti szertartásukat végzik. Nem esznek, jóllehet éhesek. Ők, úgy látszik, ösztönösen tudják, amit nekünk tanulni kell:  Mindennek megvan a maga rendeltetett ideje.

Az emberek

A tavat betonoszlopok tartják kordában, csak ahol sekély a víz, járhatnak ki-be a hullámok a homokos parton. „Jaj, de férfiasak vagyunk” – lubickol a tóban néhány macsó. Libabőrük majdnem gágog, de bizonyítaniuk kell: barátnőik a parton várnak. Kutyák rohannak a bedobott labdáért, fadarabért. Ők a jéghideg víz igazi hősei, a szezon első és utolsó strandolói. Persze: bundában fürdenek.

A homokban öt világrész gyereke futkározik. Bőrük, hajuk színe más, de gyerekek, ugyanolyanok. Ők is tudják, meg is értik egymást. Kifeszített háló, röplabda, foci a füvön, biciklisek, görkorcsolyázók, csilingelés: fagylaltárus, színes vattacukor, léggömbök; függőágy az ágak közt, szerelmes pár, sátor, nagykendős arab nők, orosz paláver a pad körül, száriban egy lány, fekete fiú bluest dúdol, horgolt sapkában a muzulmán pap, farmerben a kínai nagyapa, mexikói család a fa alatt. Füstoszlopok, füstoszlopok, grillen sülő, ezerféleképpen fűszerezett hús illata. Sehol egy haragos tekintet, egy összevont szemöldök, csak öröm, vidámság, megértés. Lehet, hogy az egyetemes béke titkát a gyomornedveinkbe rejtették? Talán így hangzik: etesd a világot!

 

 

JEGYZETEK

1. „A világ végéig”.

2. Az aktuális hőmérséklet és a szélsebesség szorzata.

3. „A házasság beteljesedett”.