November 2004
Bologna, Kolozsvár — Egyetemi szerkezetváltás

Kiss Olivér

Amerikában halálra szórakozzák magukat

Remélem, megbocsátja nekem Neil Postman, hogy közel húsz évvel ezelőtt megjelent könyvének (Amusing Ourselves to Death: Public Discourse in the Age of Show Business. Viking Penguin, New York, 1985.) „legpoénosabb” részéből kölcsönöztem címet az amerikai felsőoktatási intézmények újságírói és/vagy kommunikációs szakáról szóló jegyzetem élére. Akkori kritikus megjegyzéseinek nagy része sajnos ma is érvényes az óceánon túli médiára, illetve az ottani újságíróképzésre. Legalábbis ezt tapasztaltam tavaly a World Press Institute (Világsajtó Intézet, Saint Paul, Minnesota állam) ösztöndíjasaként az Amerikai Egyesült Államokban töltött négy hónap során.

 A világ négy kontinensének kilenc országából (India, Kamerun, Argentína, Németország, Zimbabwe, Kína, Finnország, Törökország és Románia) az Újvilágba érkezett újságírók a keleti és nyugati parton, de a kontinensnyi ország északi és déli államaiban is több médiaintézményt (New York Times, Washington Post, Los Angeles Times, CNN, Chicago Tribune, Wall Street Journal, Michigan Daily, Time) és felsőoktatási intézményt (University of Michigan, University of Minnesota, University of Florida, University of Miami, University of Texas) látogattak meg. Az egyetemi tanárokkal és hallgatókkal, valamint a médiaszakemberekkel való találkozók során sikerült betekintést nyernem az amerikai gondolkodásmódba, és azért állítom azt, hogy odaát legalábbis az újságíróképzést és általában a médiát két dolog határozza meg leginkább: a szórakoztatóipar és a biznisz. Ugyanezt tapasztaltam három évvel korábban is, amikor az Egyesült Államok külügyminisztériumának (US Department of State) meghívására jártam Amerikában.

De előbb vessünk egy pillantást a hagyományokra. Kétségtelen, hogy Amerikának egészen más a szellemi fejlődése, mint az európai országoknak. Az angolszász hagyományokat követő egyetemeket szinte kivétel nélkül áthatja a demokratikus szellem. Erre példa az, ami valamennyire meghaladja a demokrácia elveit, és amit nálunk pozitív diszkriminációnak neveznek. Mivel Amerikában még a kedvező szövegkörnyezetben használt negatív töltetű szavakra is mesterségesen érzékenyek (például diszkrimináció), ezt odaát affirmative actionnek keresztelték át, ami magyarul valahogy így hangzik: pozitív cselekvés. Ezt tapasztaltuk a michigani egyetemen: a színes bőrű diákok külön helyekre felvételiztek. Pontosabban a jelentkezési íven bejelölték, hogy afrikai származású amerikaiak (African-American), így esetükben az elbírálás más kritériumok szerint zajlott. Ottlétünkkor az állam Legfelsőbb Bíróságán tárgyalták az ügyet.

A történelem során az amerikai főiskolák állami beavatkozás nélkül, szabadon fejlődtek, éppen ezért szerkezetükben és szervezésükben nagy változatosságot és az európai hagyományoktól eltérő szerkezeti felépítést mutatnak. Az Egyesült Államokban nehéz különbséget tenni aközött, amit ők college-nek (reflexszerűen kollégiumnak fordítanánk, de korántsem az) és university-nek neveznek. Leegyszerűsítve a dolgot, azt mondhatnánk, hogy az egyetemek magasabb tudományos fokozatot adnak a végzősöknek, míg a college-ok csupán alsóbb fokú címek viselésére jogosítanak fel. Érdekes módon vannak olyan egyetemek, amelyek college-okat működtetnek, de különálló „kollégiumaik” is vannak. Ilyen például a Saint Paul-beli (Minnesota állam) Macalester College, ahol az Egyesült Nemzetek Szervezetének jelenlegi főtitkára, Kofi Annan végezte tanulmányait. A Macalester College-hoz intézetek is tartoznak, mint például a World Press Institute, amely évente hirdet ösztöndíjat a világ bármely pontjáról jelentkező és a szigorú követelményeknek eleget tevő újságírók számára.

A keleti parton levő államok felsőfokú oktatási intézetei többnyire az angol modell alapján dolgozták ki intézményi felépítésüket, míg a nyugati parton levők változatosabbak, eredetibbek és elsősorban a helyi és regionális viszonyokhoz, a szórakoztatóipar (ne feledjük Hollywoodot, Burbanket és a filmgyártóipart) elvárásaihoz igazodtak.

A college-okba rendszerint kemény felvételi vizsgával kerülnek be a hallgatók, és komoly összegeket kell fizetniük. Léteznek persze támogatási rendszerek, amelyek segítségével kölcsön vehető fel vagy ösztöndíj szerezhető. A kölcsönt tíz-húsz évig fizeti a (főként az orvosi vagy a jogi képzésben részesülő) fiatal. Amennyiben nagyon jó eredményeket ért el a középiskolában, akkor ösztöndíjat kaphat. Érdekes viszont, hogy egy köztiszteletben álló közéleti személyiség ajánlására eltekintenek a felvételi vizsgától. Nálunk ezt befolyással való üzérkedésnek tekintenék, de az évtizedek, sőt évszázadok során Amerikában ez gyakorlattá vált. Vannak olyan college-ok, ahol az ajánlólevelet feltételként szabják meg. A közéleti személyiségek jó szaváért évekkel a felvételi előtt megindulhat a verseny. És Amerikában sincs másképp, mint itt nálunk, a zsíros Balkánon: you are who you know, vagyis az vagy, akit ismersz...

Az Amerikai Egyesült Államokban nagyszámú college és egyetem működik, de akár a világ bármely más pontján, ezek értéke, valamint a képzés szintje igen változó. Egyes adatok szerint az Újvilágban közel 800 magánfőiskola létezik. Az egyetemek között a leghíresebb a mindenki által ismert Harvard Egyetem, amelyet 1636-ben egy John Harvard nevű úriember Cambridge városában alapított. Az újságíróképzés szempontjából is a legtekintélyesebb a New York-i Columbia Egyetem, amelyet 1754-ben alapítottak. De nem elvetendő a Connecticut állambeli Yale sem. A demokrácia viszont nem működött a kezdetek kezdetétől az egyenlő esélyek országában: a nők csupán az 1900-as évek elejétől járhattak egyetemre.

Hosszabb beszélgetést az atlantai Spelman College és a University of Florida (Gainesville, FL), valamint a University of Texas (Austin, TX) diákjaival és oktatóival folytattam. A professzorok elpanaszolták, hogy a diákok rettenetesen unják az elméleti órákat, és állandóan a filmsztárok magánélete felől érdeklődnek. A televízió, a bulvárlapok és a női-, valamint sportmagazinok iránti érdeklődés minden esetben lekörözi a politikai újságírást. A közszolgálati médiáról nem is beszélve. Ez a fogalom a diákok esetében szinte teljesen hiányzik. – Ez amolyan ingyenmunka, ami csak nyugdíjasokat érdekel? – kérdezett vissza epésen egy atlantai újságíró szakos diák, amikor a média oktató/nevelő szerepéről beszélt egyikünk. Világosan kifejtették számunkra: amennyiben a médiának nincs szórakoztató szerepe, és nem termel profitot a tulajdonosok számára, nincs mit keresnie a piacon. Megdöbbentő volt, amint ezt a szemléletet Eric Ludgood, a CNN International alelnöke is megerősítette a világhírű tévétársaság atlantai székhelyén: amennyiben a hírnek nincs szórakoztató jellege, nem kerül be az amerikai nézőközönségnek szánt adásba. „Az amerikai átlagpolgár nem szereti a negatív töltetű híreket, és kész. Nekünk ehhez kell igazodni, amennyiben a piacon akarunk maradni” – érvelt a CNN International alelnöke.

És itt jön be ismét a zseniális Neil Postman: a show business korában (amely még mindig virágzik az Egyesült Államokban) az amerikaiak egyszerűen halálra röhögik magukat. Adott esetben mi pedig rajtuk nevetünk.